Messiásvárás az ókorban
Tények és legendák a Messiás születéséről
Hetek
Grüll Tibor
2009. 12. 22.
A rendelkezésünkre álló történelmi források viszonylag csekély száma ellenére is bátran kijelenthetjük, hogy a Názáreti Jézus születésének időszakában nemcsak a zsidó, hanem a görög–római világot is lázas messiásvárás jellemezte. A Római Birodalomban immár több mint két évtizede csaknem teljes béke honolt, köszönhetően Augustus uralkodásának, akit alattvalói valóságos földre szállt istenként ünnepeltek.
Kétezer év távlatából nézve is sokkoló az a tény, hogy Augustust, a Római Birodalom első számú vezetőjét a Názáreti Jézus születésének évében (i. e. 8/7.) ezekkel a szavakkal jellemezte Kis-Ázsia tartományi tanácsa: „...az istenség (vagyis Augustus) születésének napja az egész világegyetem számára az evangéliumok kezdetét jelentette." Aligha véletlen, hogy az ószövetségi próféták által megígért Messiás (a Masíah héber szó jelentése: 'Felkent', görögül Khrisztosz) születését ugyancsak az euangelion (jó hír, örömhír, győzelmi hír) szóval adja vissza az Újszövetség. A Messiás megjelenéséről az Ószövetség lapjain progresszíven kibontakozó kijelentéseket olvashatunk: már a mózesi Törvénykönyvből kiderül származása; a babiloni fogság előtti és utáni próféták pedig szinte minden apró részletet megjövendölnek róla: születésének helyétől és körülményeitől kezdve lakóhelyén keresztül egészen haláláig és feltámadásáig.
De mikor kellett a Messiásnak megjelennie? Erre vonatkozóan Dániel könyve adott pontos felvilágosítást, amelyről a bibliatudósok nagy része mindmáig úgy tartja, hogy a Makkabeus korban (i. e. 2. század közepe) keletkezett, vagyis ez az Ószövetség időben legutolsó könyve. Érdekes, hogy ezt a teóriát legelőször az ókorban, az i. sz. 2. század közepén élt Porphüriosz nevű görög filozófus fogalmazta meg. A sztoikus bölcselő abból az előfeltevésből indult ki, hogy a jövőt pontosan előrejelző (prediktív) próféciák márpedig nem léteznek! Porphüriosz elképzelni sem tudta, hogy a Dániel könyve 11. fejezetében a Ptolemaida és Szeleukida uralkodók háborúskodásait leíró részeket több száz évvel azok megtörténte előtt valaki hajszálpontosan előre jelezhette! Porphüriosz és kései követői azonban tévedtek és mindmáig tévednek ezzel az axiomatikusnak tekintett előfeltevéssel kapcsolatban. És éppen Dániel könyve az, amelynek alapján egyértelműen bizonyítható, hogy „próféciák márpedig vannak"!
Dániel 9. fejezete - az a rész, amelyikben a próféta előre jelzi a Messiás eljövetelét (25. vers) és „kivágatását" (26a vers) - a jeruzsálemi Templom pusztulására vonatkozó próféciát is tartalmazza (26b vers). A zsidóság minden évben felidézi hanuka ünnepén és Áb hó 9-én, hogy a Második Templomot, amelyet i. e. 168-ban IV. Antiokhosz Epiphanész megszentségtelenített, végül i. sz. 70-ben a rómaiak pusztították el. Az idézett bibliai szövegrész szó szerint azt mondja: „És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe" - ami tehát csakis a 70-es pusztításra vonatkozhat. Ezek szerint, ha valóban nem létezne prófécia, Dániel könyvét csakis i. sz. 70. után írhatták volna! Ez azonban kizárt. Dániel könyvét ugyanis - beleértve a fentiekben hivatkozott 9. és 11. fejezetet is - a Holt-tenger melléki Qumrán messiásváró zsidó közösségének tagjai is buzgón olvasták. A bibliai könyvnek nyolc másolata maradt fenn barlangkönyvtáraikban, köztük olyanok is, amelyeket bizonyíthatóan az i. e. 2. század végén vagy az i. e. 1. század elején másoltak. De minthogy a qumráni közösség telephelyét legkésőbb a jeruzsálemi Templommal együtt a rómaiak elpusztították, nem lehetséges, hogy a templompusztulásra (hurbán) vonatkozó próféciát ezen időpont után írták volna.
Dániel könyve a Messiás halálának időpontját is egész pontosan meghatározta: „A Jeruzsálem újjáépítése felől támadt szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van hátra... hatvankét hét múlva pedig kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz." A hagyományos zsidó bibliaértelmezés nem hagy kétséget afelől, hogy a „hatvankilenc hét" évheteket jelent, holdhónapban számolva. Jeruzsálem újjáépítését Artaxerxész (a Bibliában Ahasvérus) perzsa király engedélyezte i. e. 445/444-ben. Ha ehhez hozzáadjuk a hatvankilencszer hét holdévet, s azt átszámítjuk napévekre, a mai időszámításunk szerinti 32/33-as évet kapjuk. Ez pedig tökéletesen megfelel Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának újszövetségi -főként Lukács és János evangélisták művei alapján összállítható - dátumával.
De vajon a Messiás eljövetelével, annak származásával és megjelenésének időpontjával csak a zsidók lehettek tisztában? Máté evangéliumának 2. fejezetében olvasható a köznyelvben csak „három királyokként" aposztrofált történet, amelyben - az Újszövetség eredeti görög szövege alapján - sem királyok nem szerepelnek, sem a számuk nem stimmel. A Biblia egyszerűen magoszokról beszél, többes számban; vagyis minimum kettő volt belőlük, de lehettek akár százan is. (A különböző számokról lásd keretes szövegünket.) A magosz perzsa eredetű vándorszó, amit nem adhatunk vissza egyszerűen a „mágus" kifejezéssel (amely ma egyértelműen „csaló, szemfényvesztő, sarlatán" mellékértelmet hordoz), mivel ezek a „tudósok" vagy „bölcsek" a keleti udvarokban magas tisztviselői posztokat is betöltöttek. A magoszok tudománya kiterjedt az ősi írások ismeretére, különös tekintettel a vallási szövegekre; továbbá az asztrológiára is, amelyhez igen magas szintű matematikai és csillagászati ismeretekre volt szükségük. Itt kell megemlítenünk, hogy a keleti magoszok több forrásból is tudhattak a zsidó Messiás eljöveteléről: Dániel könyvének több fejezete arámiul íródott, amely az ókori Közel-Kelet összekötő nyelve volt; de akár olvashatták az Ószövetség görög fordítását is (Szeptuaginta); vagy éppen a másfél ezer évvel korábban élt pogány próféta, Bálám jövendöléseit, aki szintén előre jelezte, hogy „csillag fog származni Jákobból".
De mit is láthattak a „napkeleti bölcsek" közelebbről meg nem határozott hazájukban, ami miatt hosszú karavánutakon nekiindultak, hogy Júdeában köszöntsék a zsidó messiáskirály megszületését? A modern csillagászatban úttörő jelentőségű Johannes Kepler fogalmazta meg először azt a tézist, hogy a keleti bölcsek egy különleges bolygóegyüttállást észleltek. Ugyancsak megdöbbentő, hogy i. e. 8/7-ből - Jézus egyéb adatok alapján valószínűsíthető születési évéből - maradt fenn egy olyan ékírásos babilóniai csillagászati szöveg, amely egy rendkívül ritka konstellációt örökített meg: a Szaturnusz és Jupiter együttállását a Halak csillagképben. Számos tudós úgy ünnepelte ezt a felfedezést, mint amely bizonyítja Kepler tézisét. Máté evangéliumának szövege azonban egyértelműen cáfolja, hogy a keleti bölcsek valamiféle bolygóegyüttállást láttak volna. Mikor a magoszok eljöttek Heródes királytól, aki titokban magához hívatta őket, és kérdezősködött a csillag megjelenésének időpontjáról, ugyancsak furcsa jelenségnek lehettek tanúi: „a csillag, amelyet keleten láttak, vezette őket, amíg meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt". Ugyan miféle bolygóegyüttállás képes arra, hogy keletről nyugatra vándoroljon, és megnyugodjon egy adott hely fölött? Számos bibliamagyarázó azon a véleményen van, hogy ez a különleges csillag (asztér) valamilyen természetfeletti jelenség lehetett. Ha ugyanis például egy üstökös tűnt volna fel az égbolton, azt minden ember láthatta volna, nem csak néhány, komoly csillagászati tudással és vallási ismeretekkel rendelkező tudós. A „csillag" egyébként a Bibliában több helyütt is kifejezetten szellemi lényekre vonatkozik (a legismertebb példa talán Lucifer, a „fényes csillag" az Ézsaiás 14-ben).
Heródes, aki maga is szeretett volna a Messiás helyére pályázni (egyes magyarázók szerint az Újszövetségben szereplő „heródiánusok" alatt azokat kell értenünk, akik e messiási pretenciót támogatták), álnok módon megparancsolta a magoszoknak, hogy miután Betlehemben lerótták tiszteletüket a Felkent előtt, térjenek vissza hozzá, és számoljanak be tapasztalataikról. A bölcsek azonban nem ezt tették. „Miután álomban azt a figyelmeztetést kapták, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más útvonalon tértek haza." Ezt a kijelentést már az ókeresztény szerző, Tertullianus is úgy értelmezte, hogy a keleti bölcsek, akik valóban királyi ajándékokkal (arany, tömjén, mirha), leborulva fejezték ki imádatukat a csecsemő Krisztus iránt, más emberként tértek vissza hazájukba. A féltékeny Heródest csak még jobban felbőszítette, hogy a magoszok becsapták. A kegyetlen uralkodó megparancsolta katonáinak, hogy Betlehemben és környékén minden két év alatti fiúgyermeket öljenek meg. A katonák a parancsot kíméletlenül végre is hajtották. A szörnyűséges gyermekmészárlás híre Rómáig is eljutott: a 4. században élt pogány szerző, Macrobius írja, hogy Augustus császár maga is elszörnyedt e kegyetlenség hallatán. A magoszok további sorsáról nem tudunk, a csecsemő Jézust és szüleit az egyiptomi zsidó diaszpóra fogadta be, míg Heródes földi pályafutása bevégeztetett (i. e. 4.).
(a szerző történész)
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
Arra, hogy a „napkeleti bölcsek” hárman voltak, először a 2. századi egyházatya, Órigenész utalt. A 3. században a „háromkirályok” képi ábrázolásain (például a gazdagon díszített szarkofágokon) számuk még a kettő és nyolc között mozgott, sőt egy 5. századi ariánus legenda — valamint a későbbi szír hagyomány — tizenkét mágust sorol fel név szerint. A képi ábrázolásokon a 4. századtól egyre gyakoribbá válik, vagy kizárólagossá lesz a három személy ábrázolása, akik ekkor még nem viselnek koronát. Az 550 körül készült ismert ravennai mozaikon (San Apollinare Nuovo) a három keleti bölcs még keleties frígiai sapkát visel: egyikük idős, a másik középkorú, a harmadik fiatal. A legelső koronás ábrázolás egy vatikáni görög kódexben maradt fenn a 10. századból. Arra, hogy a bölcsek (magoi) királyok lehettek, elsőként a 2–3. századi egyházatya, Tertullianus utalt, mégpedig a zsoltárvers alapján: „Hajoljanak meg előtte mind a királyok, és minden nemzet szolgáljon neki” (72:11). A 4. században keletkezett nesztoriánus szír legendagyűjtemény, a Kincsesbarlang még nevüket is tudja: a mahózdíi Hórmízdád, Perzsia királya; Jazdigerd, Szaba királya; valamint Péróz, Sába királya. A ma ismert nevekkel, magyaros formában Gáspárral, Menyérttel és Boldizsárral elsőként egy 6. századi, görögbôl fordított latin egyházi műben találkozhatunk, de ez szerepel a már említett ravennai mozaikon is (Melchior, Caspar, Balthasar alakban). E nevek babilóniai és perzsa származásra utalnak. (A Kincsesbarlangban felsorolt nevek is valamennyien a szászánida idôszakból ismert perzsa személynevek.) Több példát is hozhatnánk arra, hogy a nálunk bevett Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevek még a legújabb korban sem számítottak „kanonikusnak”, egyes népek és szerzők akaratuk szerint szabadon alkothattak különféle mágus- és királyneveket (pl. az örményeknél: Kagpha, Badadilma, Badadacharida; az etiópoknál: Kesád, Albetár, Aunoson; a grúzoknál: Viscara, Melikona, Valastar stb.). (Németh György tanulmánya alapján: Vallástudományi Szemle 2008/4. szám.)
Tények és legendák a Messiás születéséről
Hetek
Grüll Tibor
2009. 12. 22.
A rendelkezésünkre álló történelmi források viszonylag csekély száma ellenére is bátran kijelenthetjük, hogy a Názáreti Jézus születésének időszakában nemcsak a zsidó, hanem a görög–római világot is lázas messiásvárás jellemezte. A Római Birodalomban immár több mint két évtizede csaknem teljes béke honolt, köszönhetően Augustus uralkodásának, akit alattvalói valóságos földre szállt istenként ünnepeltek.
Kétezer év távlatából nézve is sokkoló az a tény, hogy Augustust, a Római Birodalom első számú vezetőjét a Názáreti Jézus születésének évében (i. e. 8/7.) ezekkel a szavakkal jellemezte Kis-Ázsia tartományi tanácsa: „...az istenség (vagyis Augustus) születésének napja az egész világegyetem számára az evangéliumok kezdetét jelentette." Aligha véletlen, hogy az ószövetségi próféták által megígért Messiás (a Masíah héber szó jelentése: 'Felkent', görögül Khrisztosz) születését ugyancsak az euangelion (jó hír, örömhír, győzelmi hír) szóval adja vissza az Újszövetség. A Messiás megjelenéséről az Ószövetség lapjain progresszíven kibontakozó kijelentéseket olvashatunk: már a mózesi Törvénykönyvből kiderül származása; a babiloni fogság előtti és utáni próféták pedig szinte minden apró részletet megjövendölnek róla: születésének helyétől és körülményeitől kezdve lakóhelyén keresztül egészen haláláig és feltámadásáig.
De mikor kellett a Messiásnak megjelennie? Erre vonatkozóan Dániel könyve adott pontos felvilágosítást, amelyről a bibliatudósok nagy része mindmáig úgy tartja, hogy a Makkabeus korban (i. e. 2. század közepe) keletkezett, vagyis ez az Ószövetség időben legutolsó könyve. Érdekes, hogy ezt a teóriát legelőször az ókorban, az i. sz. 2. század közepén élt Porphüriosz nevű görög filozófus fogalmazta meg. A sztoikus bölcselő abból az előfeltevésből indult ki, hogy a jövőt pontosan előrejelző (prediktív) próféciák márpedig nem léteznek! Porphüriosz elképzelni sem tudta, hogy a Dániel könyve 11. fejezetében a Ptolemaida és Szeleukida uralkodók háborúskodásait leíró részeket több száz évvel azok megtörténte előtt valaki hajszálpontosan előre jelezhette! Porphüriosz és kései követői azonban tévedtek és mindmáig tévednek ezzel az axiomatikusnak tekintett előfeltevéssel kapcsolatban. És éppen Dániel könyve az, amelynek alapján egyértelműen bizonyítható, hogy „próféciák márpedig vannak"!
Dániel 9. fejezete - az a rész, amelyikben a próféta előre jelzi a Messiás eljövetelét (25. vers) és „kivágatását" (26a vers) - a jeruzsálemi Templom pusztulására vonatkozó próféciát is tartalmazza (26b vers). A zsidóság minden évben felidézi hanuka ünnepén és Áb hó 9-én, hogy a Második Templomot, amelyet i. e. 168-ban IV. Antiokhosz Epiphanész megszentségtelenített, végül i. sz. 70-ben a rómaiak pusztították el. Az idézett bibliai szövegrész szó szerint azt mondja: „És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe" - ami tehát csakis a 70-es pusztításra vonatkozhat. Ezek szerint, ha valóban nem létezne prófécia, Dániel könyvét csakis i. sz. 70. után írhatták volna! Ez azonban kizárt. Dániel könyvét ugyanis - beleértve a fentiekben hivatkozott 9. és 11. fejezetet is - a Holt-tenger melléki Qumrán messiásváró zsidó közösségének tagjai is buzgón olvasták. A bibliai könyvnek nyolc másolata maradt fenn barlangkönyvtáraikban, köztük olyanok is, amelyeket bizonyíthatóan az i. e. 2. század végén vagy az i. e. 1. század elején másoltak. De minthogy a qumráni közösség telephelyét legkésőbb a jeruzsálemi Templommal együtt a rómaiak elpusztították, nem lehetséges, hogy a templompusztulásra (hurbán) vonatkozó próféciát ezen időpont után írták volna.
Dániel könyve a Messiás halálának időpontját is egész pontosan meghatározta: „A Jeruzsálem újjáépítése felől támadt szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van hátra... hatvankét hét múlva pedig kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz." A hagyományos zsidó bibliaértelmezés nem hagy kétséget afelől, hogy a „hatvankilenc hét" évheteket jelent, holdhónapban számolva. Jeruzsálem újjáépítését Artaxerxész (a Bibliában Ahasvérus) perzsa király engedélyezte i. e. 445/444-ben. Ha ehhez hozzáadjuk a hatvankilencszer hét holdévet, s azt átszámítjuk napévekre, a mai időszámításunk szerinti 32/33-as évet kapjuk. Ez pedig tökéletesen megfelel Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának újszövetségi -főként Lukács és János evangélisták művei alapján összállítható - dátumával.
De vajon a Messiás eljövetelével, annak származásával és megjelenésének időpontjával csak a zsidók lehettek tisztában? Máté evangéliumának 2. fejezetében olvasható a köznyelvben csak „három királyokként" aposztrofált történet, amelyben - az Újszövetség eredeti görög szövege alapján - sem királyok nem szerepelnek, sem a számuk nem stimmel. A Biblia egyszerűen magoszokról beszél, többes számban; vagyis minimum kettő volt belőlük, de lehettek akár százan is. (A különböző számokról lásd keretes szövegünket.) A magosz perzsa eredetű vándorszó, amit nem adhatunk vissza egyszerűen a „mágus" kifejezéssel (amely ma egyértelműen „csaló, szemfényvesztő, sarlatán" mellékértelmet hordoz), mivel ezek a „tudósok" vagy „bölcsek" a keleti udvarokban magas tisztviselői posztokat is betöltöttek. A magoszok tudománya kiterjedt az ősi írások ismeretére, különös tekintettel a vallási szövegekre; továbbá az asztrológiára is, amelyhez igen magas szintű matematikai és csillagászati ismeretekre volt szükségük. Itt kell megemlítenünk, hogy a keleti magoszok több forrásból is tudhattak a zsidó Messiás eljöveteléről: Dániel könyvének több fejezete arámiul íródott, amely az ókori Közel-Kelet összekötő nyelve volt; de akár olvashatták az Ószövetség görög fordítását is (Szeptuaginta); vagy éppen a másfél ezer évvel korábban élt pogány próféta, Bálám jövendöléseit, aki szintén előre jelezte, hogy „csillag fog származni Jákobból".
De mit is láthattak a „napkeleti bölcsek" közelebbről meg nem határozott hazájukban, ami miatt hosszú karavánutakon nekiindultak, hogy Júdeában köszöntsék a zsidó messiáskirály megszületését? A modern csillagászatban úttörő jelentőségű Johannes Kepler fogalmazta meg először azt a tézist, hogy a keleti bölcsek egy különleges bolygóegyüttállást észleltek. Ugyancsak megdöbbentő, hogy i. e. 8/7-ből - Jézus egyéb adatok alapján valószínűsíthető születési évéből - maradt fenn egy olyan ékírásos babilóniai csillagászati szöveg, amely egy rendkívül ritka konstellációt örökített meg: a Szaturnusz és Jupiter együttállását a Halak csillagképben. Számos tudós úgy ünnepelte ezt a felfedezést, mint amely bizonyítja Kepler tézisét. Máté evangéliumának szövege azonban egyértelműen cáfolja, hogy a keleti bölcsek valamiféle bolygóegyüttállást láttak volna. Mikor a magoszok eljöttek Heródes királytól, aki titokban magához hívatta őket, és kérdezősködött a csillag megjelenésének időpontjáról, ugyancsak furcsa jelenségnek lehettek tanúi: „a csillag, amelyet keleten láttak, vezette őket, amíg meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt". Ugyan miféle bolygóegyüttállás képes arra, hogy keletről nyugatra vándoroljon, és megnyugodjon egy adott hely fölött? Számos bibliamagyarázó azon a véleményen van, hogy ez a különleges csillag (asztér) valamilyen természetfeletti jelenség lehetett. Ha ugyanis például egy üstökös tűnt volna fel az égbolton, azt minden ember láthatta volna, nem csak néhány, komoly csillagászati tudással és vallási ismeretekkel rendelkező tudós. A „csillag" egyébként a Bibliában több helyütt is kifejezetten szellemi lényekre vonatkozik (a legismertebb példa talán Lucifer, a „fényes csillag" az Ézsaiás 14-ben).
Heródes, aki maga is szeretett volna a Messiás helyére pályázni (egyes magyarázók szerint az Újszövetségben szereplő „heródiánusok" alatt azokat kell értenünk, akik e messiási pretenciót támogatták), álnok módon megparancsolta a magoszoknak, hogy miután Betlehemben lerótták tiszteletüket a Felkent előtt, térjenek vissza hozzá, és számoljanak be tapasztalataikról. A bölcsek azonban nem ezt tették. „Miután álomban azt a figyelmeztetést kapták, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más útvonalon tértek haza." Ezt a kijelentést már az ókeresztény szerző, Tertullianus is úgy értelmezte, hogy a keleti bölcsek, akik valóban királyi ajándékokkal (arany, tömjén, mirha), leborulva fejezték ki imádatukat a csecsemő Krisztus iránt, más emberként tértek vissza hazájukba. A féltékeny Heródest csak még jobban felbőszítette, hogy a magoszok becsapták. A kegyetlen uralkodó megparancsolta katonáinak, hogy Betlehemben és környékén minden két év alatti fiúgyermeket öljenek meg. A katonák a parancsot kíméletlenül végre is hajtották. A szörnyűséges gyermekmészárlás híre Rómáig is eljutott: a 4. században élt pogány szerző, Macrobius írja, hogy Augustus császár maga is elszörnyedt e kegyetlenség hallatán. A magoszok további sorsáról nem tudunk, a csecsemő Jézust és szüleit az egyiptomi zsidó diaszpóra fogadta be, míg Heródes földi pályafutása bevégeztetett (i. e. 4.).
(a szerző történész)
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
Arra, hogy a „napkeleti bölcsek” hárman voltak, először a 2. századi egyházatya, Órigenész utalt. A 3. században a „háromkirályok” képi ábrázolásain (például a gazdagon díszített szarkofágokon) számuk még a kettő és nyolc között mozgott, sőt egy 5. századi ariánus legenda — valamint a későbbi szír hagyomány — tizenkét mágust sorol fel név szerint. A képi ábrázolásokon a 4. századtól egyre gyakoribbá válik, vagy kizárólagossá lesz a három személy ábrázolása, akik ekkor még nem viselnek koronát. Az 550 körül készült ismert ravennai mozaikon (San Apollinare Nuovo) a három keleti bölcs még keleties frígiai sapkát visel: egyikük idős, a másik középkorú, a harmadik fiatal. A legelső koronás ábrázolás egy vatikáni görög kódexben maradt fenn a 10. századból. Arra, hogy a bölcsek (magoi) királyok lehettek, elsőként a 2–3. századi egyházatya, Tertullianus utalt, mégpedig a zsoltárvers alapján: „Hajoljanak meg előtte mind a királyok, és minden nemzet szolgáljon neki” (72:11). A 4. században keletkezett nesztoriánus szír legendagyűjtemény, a Kincsesbarlang még nevüket is tudja: a mahózdíi Hórmízdád, Perzsia királya; Jazdigerd, Szaba királya; valamint Péróz, Sába királya. A ma ismert nevekkel, magyaros formában Gáspárral, Menyérttel és Boldizsárral elsőként egy 6. századi, görögbôl fordított latin egyházi műben találkozhatunk, de ez szerepel a már említett ravennai mozaikon is (Melchior, Caspar, Balthasar alakban). E nevek babilóniai és perzsa származásra utalnak. (A Kincsesbarlangban felsorolt nevek is valamennyien a szászánida idôszakból ismert perzsa személynevek.) Több példát is hozhatnánk arra, hogy a nálunk bevett Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevek még a legújabb korban sem számítottak „kanonikusnak”, egyes népek és szerzők akaratuk szerint szabadon alkothattak különféle mágus- és királyneveket (pl. az örményeknél: Kagpha, Badadilma, Badadacharida; az etiópoknál: Kesád, Albetár, Aunoson; a grúzoknál: Viscara, Melikona, Valastar stb.). (Németh György tanulmánya alapján: Vallástudományi Szemle 2008/4. szám.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése