Az ökumenikus mozgalom és az erdélyi vallási pluralizmus
Beszélgetés dr. Juhász Tamással, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet rektorával
Erdélyi Napló
Fábián Tibor
2003. február 25.
– Kolozsváron a Protestáns Teológia által szervezett január végi ökumenikus imahétre több közismert egyházi személyiséget kértek fel igehirdetésre, szolgálatra. Kiket hívtak meg a január 19. és 26. közötti eseményre?
– Az intézet a református, a lutheránus és az unitárius egyház által közösen fenntartott intézmény, így természetes volt, hogy elsősorban az egyházaink vezető személyiségeit hívtuk. A két református püspököt, az unitárius püspököt, illetve annak második helyettesét, a közügyi igazgatót és a szász lutheránus egyház püspökhelyettesét, Hans Klein professzort; a magyar lutheránus egyháztól – a püspök távollétében – Kiss Béla volt püspökhelyettest, kolozsvári lelkipásztort hívtuk. Magától adódott az, hogy mivel a római katolikus egyházzal jó kapcsolatunk van, meghívtuk Czirják Árpád érseki helynököt, kolozsvári plébánost, pápai prelátust és Ioan Vasile Botiza paptanárt, aki a görög katolikus egyháznak idős, börtönviselt professzora, kiválóan beszél magyarul, és így is prédikált.
– Mennyire számít hagyománynak a teológián az ökumenikus imahetek szervezése?
– 1964 óta minden évben van ökumenikus imahét. Az első tíz évben ez még úgy működött, hogy a teológus ifjúság testületileg átment a Farkas utcai templomba az ott megszervezett imaheti istentiszteletekre, majd a 70-es évek közepén a teológia dísztermében, a saját istentiszteleti helyünkön szerveztük meg, külön meghívottakkal.
– Mielőtt továbblépnénk, mit érdemes tudni általában az ökumenéről?
– Az imahét és az ökumenikus mozgalom – az ökumené görög–latin eredetű szó, ezt a mozgalmat jelenti – szorosan összefügg, bár az imahét gondolata régebbi az ökumenikus mozgalomnál. Már a 18. századtól kezdve és nem csak protestáns hívők töprengtek azon, hogyan lehetne az imádságot, a keresztények egyik legerősebb fegyverét és összetartó erejét a közösség és az egység érdekében használni. Ezért imamozgalmakat, illetve közös imaalkalmakat hirdettek sokfelé a világban. Erre a két világháború a 20. században ismét szomorú alkalmat nyújtott. Mind az első, mind a második világégés alatt szövetkeztek a katolikus, sőt az ortodox keresztények is a protestánsokkal, hogy az imádság erejével is nemet mondjanak a háborúnak. 1948-tól az evangéliumi szövetségeknek rendszeres januári imahete volt, majd 1964-től az Egyházak Világtanácsa és a Vatikáni Egység Titkárság közösen meghirdette a harmadik januári hétre az egyetemes imahetet, és ez mára világméretű mozgalommá vált. A kolozsvári teológia, illetve a Farkas utcai gyülekezet első perctől bekapcsolódott ebbe. Az akkor frissen börtönből szabadult László Dezső lelkipásztor irányította ezeket az imaheteket.
– Az ökumenében való gondolkodás mintha kicsit stagnálna a világegyházban. Egyetért ezzel a megállapítással?
– Ahogy az imamozgalom a kereszténységben mindig egyéni szervezéssel és lelkesedéssel indult, ugyanígy volt az ökumenikus is, mely 1948-ig mozgalom volt. Nem volt szervezete, nem voltak fizetett alkalmazottai, de voltak lelkes úttörői. Itt is a protestánsok, sőt a reformátusok voltak az úttörők, hiszen 1877-ben ők hozták létre az első világszövetséget, a Református Világszövetséget, és ők voltak az úttörői az ökumenikus mozgalomnak. 1910-től 48-ig sokfelé világkonferencián, találkozón próbálták egyengetni ezt a gondolatot, majd 48-ban létrejön a szervezet, és mihelyt egy mozgalom szervezetté válik: elnehezül. Ez egyrészt magától értetődő, de még mindig vitte tovább a kezdeti lelkesedés néhány évtizeden át, sőt a hatvanas években a görögkeleti – az ortodox – egyházak is bekapcsolódtak. Ekkor mindenki azt remélte, hogy a keleti egyházban megújulás lesz tapasztalható. Nem ez történt, hanem az, hogy a moszkvai KGB az ortodox egyházakon keresztül érvényesíteni akarta befolyását a nyugati világban, tehát az ökumenikus mozgalomba kiküldött papjai és főpapjai mind ügynökök voltak. Semmit nem akartak teológiailag javulni, változni, megújulni, csak ezt a bizonyos hatalmi befolyást nyugatra exportálni. Tehát a két tényező: hogy 48-tól szervezetként működik, s hogy a 60-as években az orosz hatalmi befolyás vagy a keleti kommunista befolyás erősödött fel, nagyon nehézzé tette az Egyházak Világtanácsának és az ökumenikus mozgalomnak a helyzetét. Ezt még egy nyugati bűn is tetézte, amikor a 70-es, 80-as években olyan helyi törekvéseket támogattak pénzzel is, amelyek a dekolonizáció ürügye alatt fegyveres, szinte azt mondhatnám, diktatórikus terrorszervezetek működését támogatták Afrikában és Dél-Amerikában. Ezzel, az ilyen terrormozgalmak támogatása miatt hitelét veszítette az ökumenikus világszervezet. Felszabadítás ürügye alatt tulajdonképpen nyomorúságot idéztek elő. Mindehhez még hozzájárult az, hogy amikor a 90-es fordulatot követően, a kommunista ügynöki megbízástól – gondolom – menekülni igyekeztek az ortodoxok, s a terrorszervezetek támogatásáról lemondott a nyugati ökumené, akkor nemcsak az ortodox, hanem majdmindegyik kelet-európai konzervatívabb egyház szembekerült azzal a nagyon elvilágiasodott, nagyon szabadossá vált közgondolkodással, ami a nyugati egyházakban eluralkodott, a mi "távollétünkben". Addig, amíg a falak le nem omoltak, más-más világok jöttek létre. Ez sokkolta a keleti egyházak, különösen az ortodoxok véleményét vagy meggyőződését, és egy bizonyos távolságtartást is kialakított. A grúz ortodoxok, aztán a bolgárok kiléptek az ökumenikus mozgalomból. Az oroszok és a románok is már egy évtizede fenyegetőznek ezzel. Tehát konfliktusok vannak. De ezek megtalálhatók a szervezeten belül is. Most, hogy az Európai Unió sok keleti ország számára közel került, úgy látom, legalább az európai ökumené fellendülőben van. Azaz igyekszik elfogadni a konzervatív keleti egyházak tartózkodását és azoknak elébe menni. Tehát levetkezni bizonyos szabados felfogást vagy felszínes liberalizmust. Másrészről az újabb és újabb egyházak bekapcsolásával több keresztényt tömöríteni a mozgalomba és szervezetekbe. Például az európai keresztényeknek háromszintű a szervezkedése, és ezeknek az egyeztetése napirenden van. Évente három-négy-öt különböző szintű konferenciát tartanak azért, hogy ne sokfelé aprózódjon el ez a közös keresztény tanúságtétel, és minél több embert érjen el.
– Az erdélyi magyar társadalomban a történelmi egyházak közötti ökumenikus kapcsolattartásnak, összefogásnak speciális szerepe van. Elég megemlíteni a váradi katolikus püspöki palotáért szervezett tiltakozó akciót, ahol szintén egységesen léptek fel a magyar történelmi egyházak.
– Ez magától értetődő. Kolozsváron sokan mondták – és nekem is az a véleményem –, hogy olyan szívesen ott lennénk minden héten Váradon a tiltakozó tömegben, de a távolság miatt mégsem tudunk rendszeresen odamenni. Ám ez másrészt is természetes. A középkor óta, amióta itt a magyar királyok uralkodtak, Erdélyre a pluralizmus volt jellemző. A kulturális és vallási pluralizmus. Mert a magyar királyok olyan szabadságjogokat adtak a szászoknak, a székelyeknek, a betelepülő románoknak, később az Anjou-korban a cigányoknak, amit másfelé a világ alig-alig ismert. Ezzel a helyi kis közösségek a maguk kulturális és vallási szabadságát gyakorolhatták. Majd a 16. századi fejedelemkori Erdélyben, II. János magyar király (akit János Zsigmond erdélyi fejedelemként is ismerünk) idejében a tordai országgyűlések többször – 1557-ben, 1568-ban, majd 1579-ben – megerősítik ezt a középkori eredetű pluralizmust azzal, hogy a közösségek teljes vallásszabadságát mondják ki. Nem az egyéni vallásszabadságot, mint ahogy sokan tévesen mondják, hanem a közösségit. Minden gyülekezet, minden nemzet olyan papot választ, amilyet akar. Mert a hit Isten ajándéka, és abba nem lehet főuraknak vagy fejedelmeknek beleszólni, hogy ki milyen vallást gyakoroljon. Ez az erdélyi vallásszabadság egy gyakorlatból nőtt ki és természetes, hogy a gyakorlatban folytatódik, mely most, a 21. század elejéig is érezteti a hatását. Sajnos ezt az erdélyi románság lassan-lassan elfelejti, hiszen a Trianon után beözönlő Kárpátokon túli románok ezt a mentalitást nem ismerik. Az addig itt meghonosodott két és fél millió román ebben élt, de a betelepült újabb 3–4 millió más mentalitású: keleti, nemzeti egységszemléletű, bizánci gondolkodású; meg kell újból tanulniuk, hogy mit jelent az erdélyi pluralizmus. Számomra csodaszámba ment, de azért mégiscsak érthető, hogy 1990-ben magától értetődően kialakult egy jó kapcsolat a magyar római katolikusok és a protestánsok között. A kommunizmus mesterségesen elválasztott két magyar vallást egymástól, és a diktatúra bukásakor magától értetődő volt, hogy egy ökumenikus szemléletben is, de a régi erdélyi pluralizmus hagyományaképpen is összetartozzunk. Nemcsak nemzeti alapon, hanem vallási megértés szintjén is. A kolozsvári protestáns és a gyulafehérvári római katolikus hittudományi főiskolák tanáraival teológiai, hitvallási kérdésekről már hét éve rendszeresen beszélgetéseket folytatunk, és mindig meglepő a nyitottság mindkét oldalról.
– Ne rejtsük véka alá, hogy léteznek olyan radikális nézeteket valló kisegyházak, vallási csoportosulások, amelyek elvetik az ökumenét. Milyen indokkal teszik ezt?
– A kizárólagosságot hirdető vallások vagy vallási kis csoportok, szekták természetesen elutasítják a keresztény egység vagy az egyetemes keresztény tanúságtétel gondolatát. Azért természetes ez, mert a szektának az a kizárólagosság az éltető ereje, hogy ő az egyedül üdvözítő vallás, és csak azok üdvözülnek, akik hozzá tartoznak. Ezért minden más nagy felekezetet, történelmi egyházat és ráadásul azok testvéri összefogását a Sátán munkájának vagy valamilyen gonosz dolognak tartanak, amellyel az ő elnyomásuk vagy az ő kirekesztésük fokozható vagy fokozódni fog. Ez nem csak kis egyházak, szekták kérdése, ez minden egyházon belül a radikálisan gondolkodó fundamentalisták gondja. Mert minden valláson belül vannak ilyen zárt mentalitású emberek, akik egyházukon belül közösséget is alkotnak (valamilyen karizmatikus vagy egyéb intenzív kis csoportok), akik ellenzékben vannak az ökumenikus mozgalommal szemben. Ez ugyanaz a jelenség, mint a külön szerveződő szektánál. Egy kicsit ők is exkluzivisták és kirekesztő gondolkodásúk.
Beszélgetés dr. Juhász Tamással, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet rektorával
Erdélyi Napló
Fábián Tibor
2003. február 25.
– Kolozsváron a Protestáns Teológia által szervezett január végi ökumenikus imahétre több közismert egyházi személyiséget kértek fel igehirdetésre, szolgálatra. Kiket hívtak meg a január 19. és 26. közötti eseményre?
– Az intézet a református, a lutheránus és az unitárius egyház által közösen fenntartott intézmény, így természetes volt, hogy elsősorban az egyházaink vezető személyiségeit hívtuk. A két református püspököt, az unitárius püspököt, illetve annak második helyettesét, a közügyi igazgatót és a szász lutheránus egyház püspökhelyettesét, Hans Klein professzort; a magyar lutheránus egyháztól – a püspök távollétében – Kiss Béla volt püspökhelyettest, kolozsvári lelkipásztort hívtuk. Magától adódott az, hogy mivel a római katolikus egyházzal jó kapcsolatunk van, meghívtuk Czirják Árpád érseki helynököt, kolozsvári plébánost, pápai prelátust és Ioan Vasile Botiza paptanárt, aki a görög katolikus egyháznak idős, börtönviselt professzora, kiválóan beszél magyarul, és így is prédikált.
– Mennyire számít hagyománynak a teológián az ökumenikus imahetek szervezése?
– 1964 óta minden évben van ökumenikus imahét. Az első tíz évben ez még úgy működött, hogy a teológus ifjúság testületileg átment a Farkas utcai templomba az ott megszervezett imaheti istentiszteletekre, majd a 70-es évek közepén a teológia dísztermében, a saját istentiszteleti helyünkön szerveztük meg, külön meghívottakkal.
– Mielőtt továbblépnénk, mit érdemes tudni általában az ökumenéről?
– Az imahét és az ökumenikus mozgalom – az ökumené görög–latin eredetű szó, ezt a mozgalmat jelenti – szorosan összefügg, bár az imahét gondolata régebbi az ökumenikus mozgalomnál. Már a 18. századtól kezdve és nem csak protestáns hívők töprengtek azon, hogyan lehetne az imádságot, a keresztények egyik legerősebb fegyverét és összetartó erejét a közösség és az egység érdekében használni. Ezért imamozgalmakat, illetve közös imaalkalmakat hirdettek sokfelé a világban. Erre a két világháború a 20. században ismét szomorú alkalmat nyújtott. Mind az első, mind a második világégés alatt szövetkeztek a katolikus, sőt az ortodox keresztények is a protestánsokkal, hogy az imádság erejével is nemet mondjanak a háborúnak. 1948-tól az evangéliumi szövetségeknek rendszeres januári imahete volt, majd 1964-től az Egyházak Világtanácsa és a Vatikáni Egység Titkárság közösen meghirdette a harmadik januári hétre az egyetemes imahetet, és ez mára világméretű mozgalommá vált. A kolozsvári teológia, illetve a Farkas utcai gyülekezet első perctől bekapcsolódott ebbe. Az akkor frissen börtönből szabadult László Dezső lelkipásztor irányította ezeket az imaheteket.
– Az ökumenében való gondolkodás mintha kicsit stagnálna a világegyházban. Egyetért ezzel a megállapítással?
– Ahogy az imamozgalom a kereszténységben mindig egyéni szervezéssel és lelkesedéssel indult, ugyanígy volt az ökumenikus is, mely 1948-ig mozgalom volt. Nem volt szervezete, nem voltak fizetett alkalmazottai, de voltak lelkes úttörői. Itt is a protestánsok, sőt a reformátusok voltak az úttörők, hiszen 1877-ben ők hozták létre az első világszövetséget, a Református Világszövetséget, és ők voltak az úttörői az ökumenikus mozgalomnak. 1910-től 48-ig sokfelé világkonferencián, találkozón próbálták egyengetni ezt a gondolatot, majd 48-ban létrejön a szervezet, és mihelyt egy mozgalom szervezetté válik: elnehezül. Ez egyrészt magától értetődő, de még mindig vitte tovább a kezdeti lelkesedés néhány évtizeden át, sőt a hatvanas években a görögkeleti – az ortodox – egyházak is bekapcsolódtak. Ekkor mindenki azt remélte, hogy a keleti egyházban megújulás lesz tapasztalható. Nem ez történt, hanem az, hogy a moszkvai KGB az ortodox egyházakon keresztül érvényesíteni akarta befolyását a nyugati világban, tehát az ökumenikus mozgalomba kiküldött papjai és főpapjai mind ügynökök voltak. Semmit nem akartak teológiailag javulni, változni, megújulni, csak ezt a bizonyos hatalmi befolyást nyugatra exportálni. Tehát a két tényező: hogy 48-tól szervezetként működik, s hogy a 60-as években az orosz hatalmi befolyás vagy a keleti kommunista befolyás erősödött fel, nagyon nehézzé tette az Egyházak Világtanácsának és az ökumenikus mozgalomnak a helyzetét. Ezt még egy nyugati bűn is tetézte, amikor a 70-es, 80-as években olyan helyi törekvéseket támogattak pénzzel is, amelyek a dekolonizáció ürügye alatt fegyveres, szinte azt mondhatnám, diktatórikus terrorszervezetek működését támogatták Afrikában és Dél-Amerikában. Ezzel, az ilyen terrormozgalmak támogatása miatt hitelét veszítette az ökumenikus világszervezet. Felszabadítás ürügye alatt tulajdonképpen nyomorúságot idéztek elő. Mindehhez még hozzájárult az, hogy amikor a 90-es fordulatot követően, a kommunista ügynöki megbízástól – gondolom – menekülni igyekeztek az ortodoxok, s a terrorszervezetek támogatásáról lemondott a nyugati ökumené, akkor nemcsak az ortodox, hanem majdmindegyik kelet-európai konzervatívabb egyház szembekerült azzal a nagyon elvilágiasodott, nagyon szabadossá vált közgondolkodással, ami a nyugati egyházakban eluralkodott, a mi "távollétünkben". Addig, amíg a falak le nem omoltak, más-más világok jöttek létre. Ez sokkolta a keleti egyházak, különösen az ortodoxok véleményét vagy meggyőződését, és egy bizonyos távolságtartást is kialakított. A grúz ortodoxok, aztán a bolgárok kiléptek az ökumenikus mozgalomból. Az oroszok és a románok is már egy évtizede fenyegetőznek ezzel. Tehát konfliktusok vannak. De ezek megtalálhatók a szervezeten belül is. Most, hogy az Európai Unió sok keleti ország számára közel került, úgy látom, legalább az európai ökumené fellendülőben van. Azaz igyekszik elfogadni a konzervatív keleti egyházak tartózkodását és azoknak elébe menni. Tehát levetkezni bizonyos szabados felfogást vagy felszínes liberalizmust. Másrészről az újabb és újabb egyházak bekapcsolásával több keresztényt tömöríteni a mozgalomba és szervezetekbe. Például az európai keresztényeknek háromszintű a szervezkedése, és ezeknek az egyeztetése napirenden van. Évente három-négy-öt különböző szintű konferenciát tartanak azért, hogy ne sokfelé aprózódjon el ez a közös keresztény tanúságtétel, és minél több embert érjen el.
– Az erdélyi magyar társadalomban a történelmi egyházak közötti ökumenikus kapcsolattartásnak, összefogásnak speciális szerepe van. Elég megemlíteni a váradi katolikus püspöki palotáért szervezett tiltakozó akciót, ahol szintén egységesen léptek fel a magyar történelmi egyházak.
– Ez magától értetődő. Kolozsváron sokan mondták – és nekem is az a véleményem –, hogy olyan szívesen ott lennénk minden héten Váradon a tiltakozó tömegben, de a távolság miatt mégsem tudunk rendszeresen odamenni. Ám ez másrészt is természetes. A középkor óta, amióta itt a magyar királyok uralkodtak, Erdélyre a pluralizmus volt jellemző. A kulturális és vallási pluralizmus. Mert a magyar királyok olyan szabadságjogokat adtak a szászoknak, a székelyeknek, a betelepülő románoknak, később az Anjou-korban a cigányoknak, amit másfelé a világ alig-alig ismert. Ezzel a helyi kis közösségek a maguk kulturális és vallási szabadságát gyakorolhatták. Majd a 16. századi fejedelemkori Erdélyben, II. János magyar király (akit János Zsigmond erdélyi fejedelemként is ismerünk) idejében a tordai országgyűlések többször – 1557-ben, 1568-ban, majd 1579-ben – megerősítik ezt a középkori eredetű pluralizmust azzal, hogy a közösségek teljes vallásszabadságát mondják ki. Nem az egyéni vallásszabadságot, mint ahogy sokan tévesen mondják, hanem a közösségit. Minden gyülekezet, minden nemzet olyan papot választ, amilyet akar. Mert a hit Isten ajándéka, és abba nem lehet főuraknak vagy fejedelmeknek beleszólni, hogy ki milyen vallást gyakoroljon. Ez az erdélyi vallásszabadság egy gyakorlatból nőtt ki és természetes, hogy a gyakorlatban folytatódik, mely most, a 21. század elejéig is érezteti a hatását. Sajnos ezt az erdélyi románság lassan-lassan elfelejti, hiszen a Trianon után beözönlő Kárpátokon túli románok ezt a mentalitást nem ismerik. Az addig itt meghonosodott két és fél millió román ebben élt, de a betelepült újabb 3–4 millió más mentalitású: keleti, nemzeti egységszemléletű, bizánci gondolkodású; meg kell újból tanulniuk, hogy mit jelent az erdélyi pluralizmus. Számomra csodaszámba ment, de azért mégiscsak érthető, hogy 1990-ben magától értetődően kialakult egy jó kapcsolat a magyar római katolikusok és a protestánsok között. A kommunizmus mesterségesen elválasztott két magyar vallást egymástól, és a diktatúra bukásakor magától értetődő volt, hogy egy ökumenikus szemléletben is, de a régi erdélyi pluralizmus hagyományaképpen is összetartozzunk. Nemcsak nemzeti alapon, hanem vallási megértés szintjén is. A kolozsvári protestáns és a gyulafehérvári római katolikus hittudományi főiskolák tanáraival teológiai, hitvallási kérdésekről már hét éve rendszeresen beszélgetéseket folytatunk, és mindig meglepő a nyitottság mindkét oldalról.
– Ne rejtsük véka alá, hogy léteznek olyan radikális nézeteket valló kisegyházak, vallási csoportosulások, amelyek elvetik az ökumenét. Milyen indokkal teszik ezt?
– A kizárólagosságot hirdető vallások vagy vallási kis csoportok, szekták természetesen elutasítják a keresztény egység vagy az egyetemes keresztény tanúságtétel gondolatát. Azért természetes ez, mert a szektának az a kizárólagosság az éltető ereje, hogy ő az egyedül üdvözítő vallás, és csak azok üdvözülnek, akik hozzá tartoznak. Ezért minden más nagy felekezetet, történelmi egyházat és ráadásul azok testvéri összefogását a Sátán munkájának vagy valamilyen gonosz dolognak tartanak, amellyel az ő elnyomásuk vagy az ő kirekesztésük fokozható vagy fokozódni fog. Ez nem csak kis egyházak, szekták kérdése, ez minden egyházon belül a radikálisan gondolkodó fundamentalisták gondja. Mert minden valláson belül vannak ilyen zárt mentalitású emberek, akik egyházukon belül közösséget is alkotnak (valamilyen karizmatikus vagy egyéb intenzív kis csoportok), akik ellenzékben vannak az ökumenikus mozgalommal szemben. Ez ugyanaz a jelenség, mint a külön szerveződő szektánál. Egy kicsit ők is exkluzivisták és kirekesztő gondolkodásúk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése