Gondolatok az 1568-ban született vallásügyi törvény margójára
Krónika
2010. január 15.
Az erdélyi unitárius egyház minden esztendő januárjában születésnapot ünnepel. Idén ez éppen a 442. – szép kor ilyen válságos időben! A reformáció legifjabb egyháza, az unitárius, a méltán híres 1568. évi tordai országgyűlés vallásügyi határozatától kezdődően számítja létét.
Az erdélyi rendek – magyarok, székelyek és szászok – négy és fél évszázaddal ezelőtt törvénybe iktatták a szabad vallásgyakorlatot, és kimondták, hogy: „... a prédikátorok minden helyen az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és a község, ha venni akarja, jó, ha nem, senki rá ne kényszerítse az ő lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, kinek tanítása neki tetszik.
Ezért senki a szuperintendensek közül, se mások a prédikátorokat ne bánthassák, ne szidalmaztassék senki a vallásért senkitől az előbbi constitutio szerint és nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításáért bárkit is fogsággal, vagy helyéből megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, ez hallásból lészen, mely hallás Isten igéje által van.”
A lelkiismereti és vallásszabadság törvénye mérföldkő az erdélyi felekezetek életében, hiszen az eltérő hitbeli meggyőződésűek együttélését biztosította egy olyan korban, amikor a vallásos tolerancia kérdését nem volt tanácsos tőlünk nyugatabbra emlegetni. Egészen biztos, hogy a vallási türelmet biztosító rendelkezés mögött politikai és társadalmi érdekek is meghúzódtak, ezek jelentőségét nem szabad tagadni. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy Erdély történetében ez az első, és tudomásom szerint az utolsó olyan „világi” törvény, melyet explicite szentírási alapra helyeztek.
A reformáció két alaptétele kapcsolódott itt össze – „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2,8) és „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róm 10,17.) –, ez az összefonódás erősebbnek és tartósabbnak bizonyult minden politikai és gazdasági érdeknél.
Erdély földjén gyakorlatban valósult meg az a vallásbéke, melyről John Lock, a tolerancia teoretikusa bő száz esztendővel később is csak filozofált. A modern értelemben vett lelkiismereti szabadság a francia forradalom véres esztendeiben született meg, és alapjainál hiába keressük Ef 2,8 vagy Róm 10,17 igazságát.
A világon először Erdélyben mondták ki, és ültették gyakorlatba a vallásszabadságot, akkor, amikor tőlünk nyugatra a vallás nevében országok viseltek háborút egymás ellen, Erdély a felekezeti béke földje maradt, akár katolikus, akár református fejedelem ült is a tanácsban. Addig maradt a felekezeti béke szigete, amíg az uralkodás szentírási alapra épült. Abban a pillanatban, amikor az uralkodó elfelejtette, hogy „…más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, amely a Jézus Krisztus” az ország és a felekezetek békés együttélése odalett.
Január idusán emlékezzünk János Zsigmondra, az erdélyi rendek bölcsességére, hitére, és köszönjük meg Istennek, hogy Erdély példát mutatott toleranciából az akkori és a mai Európának.
Krónika
2010. január 15.
Az erdélyi unitárius egyház minden esztendő januárjában születésnapot ünnepel. Idén ez éppen a 442. – szép kor ilyen válságos időben! A reformáció legifjabb egyháza, az unitárius, a méltán híres 1568. évi tordai országgyűlés vallásügyi határozatától kezdődően számítja létét.
Az erdélyi rendek – magyarok, székelyek és szászok – négy és fél évszázaddal ezelőtt törvénybe iktatták a szabad vallásgyakorlatot, és kimondták, hogy: „... a prédikátorok minden helyen az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és a község, ha venni akarja, jó, ha nem, senki rá ne kényszerítse az ő lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, kinek tanítása neki tetszik.
Ezért senki a szuperintendensek közül, se mások a prédikátorokat ne bánthassák, ne szidalmaztassék senki a vallásért senkitől az előbbi constitutio szerint és nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításáért bárkit is fogsággal, vagy helyéből megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, ez hallásból lészen, mely hallás Isten igéje által van.”
A lelkiismereti és vallásszabadság törvénye mérföldkő az erdélyi felekezetek életében, hiszen az eltérő hitbeli meggyőződésűek együttélését biztosította egy olyan korban, amikor a vallásos tolerancia kérdését nem volt tanácsos tőlünk nyugatabbra emlegetni. Egészen biztos, hogy a vallási türelmet biztosító rendelkezés mögött politikai és társadalmi érdekek is meghúzódtak, ezek jelentőségét nem szabad tagadni. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy Erdély történetében ez az első, és tudomásom szerint az utolsó olyan „világi” törvény, melyet explicite szentírási alapra helyeztek.
A reformáció két alaptétele kapcsolódott itt össze – „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2,8) és „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róm 10,17.) –, ez az összefonódás erősebbnek és tartósabbnak bizonyult minden politikai és gazdasági érdeknél.
Erdély földjén gyakorlatban valósult meg az a vallásbéke, melyről John Lock, a tolerancia teoretikusa bő száz esztendővel később is csak filozofált. A modern értelemben vett lelkiismereti szabadság a francia forradalom véres esztendeiben született meg, és alapjainál hiába keressük Ef 2,8 vagy Róm 10,17 igazságát.
A világon először Erdélyben mondták ki, és ültették gyakorlatba a vallásszabadságot, akkor, amikor tőlünk nyugatra a vallás nevében országok viseltek háborút egymás ellen, Erdély a felekezeti béke földje maradt, akár katolikus, akár református fejedelem ült is a tanácsban. Addig maradt a felekezeti béke szigete, amíg az uralkodás szentírási alapra épült. Abban a pillanatban, amikor az uralkodó elfelejtette, hogy „…más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, amely a Jézus Krisztus” az ország és a felekezetek békés együttélése odalett.
Január idusán emlékezzünk János Zsigmondra, az erdélyi rendek bölcsességére, hitére, és köszönjük meg Istennek, hogy Erdély példát mutatott toleranciából az akkori és a mai Európának.
Kovács Sándor teológiai tanár, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése