2010. január 21., csütörtök

Fel nem tett kérdések (Demokrata)

Fel nem tett kérdések

http://www.demokrata.hu/sites/default/themes/demokrata3/logo.png

Demokrata
2009:50. szám
Sayfo Omar

Svájci zászlóból kinövő minaretek, niqábba burkolt nő – a svájci minaretépítési tilalmat eredményező népszavazás plakátjai sok mindent elárulnak. Az egyik fél iszlamofóbiát kiált, a másik pedig a beilleszkedés hiányát kéri számon. Közben a kimondatlan kérdések száma egyre csak szaporodik.

Nem ritka, hogy az Európa nyugati fertályán egyre erősödő iszlámellenességet a XX. század első felében elterjedő antiszemitizmussal hasonlítják össze. Ezek az analóg gondolkodásmódra valló hangok azonban figyelmen kívül hagyják a két kisebbség közti alapvető különbségeket.

A zsidóság évszázados múltra tekint vissza Európában, mely során szerves részévé vált a társadalmak kultúrájának és gazdaságának. A gyökereikhez lojális társadalmakban végig megőrizték identitásukat, és erős törzsi tudatuknak köszönhetően hatékony lobbipozíciókra tettek szert számos országban. Bár sok esetben megmaradtak idegeneknek, jelenlétük általában nem volt szembetűnő. A muszlimok ezzel szemben új jövevények, akik két, esetleg három generáció óta vannak jelen Európában, melynek gazdasági és kulturális életében nem foglalnak el jelentős szerepet. Ahogy a Fox News riportere fogalmazott a svédországi Malmőben kirobbant zavargások után: kívülállók, akik már bent vannak.

Való igaz. Európában valami nagyon el lett rontva. Hiba lenne azonban a kialakult feszültségeket egyedül a muszlim közösségek vagy az őslakosok számlájára írni. Valójában mind a két félnek komoly kulturális és tapasztalatbeli hiányosságai vannak, melyek miatt tehetetlenül állnak a kialakuló helyzet előtt. Európa történelme során leginkább belső, kelet–nyugati irányú népvándorláshoz szokott, amikor aránylag hasonló habitusú népek keveredtek egymással.

A gyakorlat hiánya, valamint önnön identitásválsága miatt ezért nem tudja megfelelően kezelni a jelenlegi, észak–dél irányú migrációt, amikor külsőségeikben és kultúrájukban az őslakóktól merőben idegen tömegek árasztják el a kontinenst.

Tudni kell, hogy a harmadik ábrahámi vallás – a zsidósághoz és az ortodox kereszténységhez hasonlóan – törvényvallás, ahol a híveknek nem az Istenhez vagy valamiféle ködös erkölcsiséghez, hanem az Isten által lefektetett törvényekhez való viszonya számít. Hitük szerint ezek betartásának mértéke adja kezükbe a menny, illetve pokol kulcsát, és ezekhez való viszonyuk határozza meg megítélésüket a többi muszlim által. Az iszlám kialakulásának idején az Arab-félszigeten keresztények és zsidók is éltek. Éppen ezért a Korán és a prófétai hagyományok feketén-fehéren lefektetik a muszlim területeken élő, muszlimok védelmét élvező vallási kisebbségekkel (Alh al-Dhimma) való bánásmód és együttélés alapjait. A korabeli arab-muszlim birodalom azonban expanzív jellegű volt, így az iszlám jogforrásokban nincs lefektetve, hogyan kell a muszlimoknak kisebbségként, ha úgy tetszik, vendégként viselkedniük egy idegen kultúrájú országban. Az elvont nyugati erkölcsiségnek – kevés kivétellel – a legtöbb muszlim országban nincs hagyománya.

A ma Európában élő muszlimok számára tehát nincs világos vallási útmutatás arra, hogyan kell viszonyulniuk a többségi társadalomhoz. Ahogyan az iszlám világban, úgy az európai muszlimok között sincs ökumené. Az Európában élő különféle teológiai, társadalmi háttérrel rendelkező vallástudók, nem beszélve az autodidakta módon tanuló sejkekről mind saját, illetve pénzelőik szája íze szerint adnak útmutatást híveiknek, ami ez esetben a békés integrációtól a fegyveres dzsihádig mozoghat. Az iszlám világban a vallás és politika nem válik el egymástól.

A nyugati országokban működő török, szaúdi vagy épp marokkói mecsetek mind a patrónus világnézetét hirdetik és annak politikai céljait szolgálják. Ha pedig az üzemeltető valamit rendel, az a szószékeken is megjelenik valamilyen formában.

Egy hagyomány szerint Mohamed próféta azt mondta a híveinek: „A zsidók 71 ágra oszlottak. Mindegyik a pokolra jut, kivéve egyet. A keresztények 72 ágra oszlottak. Ők is mind a pokolra jutnak, kivéve egyet. Az én követőim 73 ágra fognak oszlani, akik közül mind a pokolra jut, kivéve egyet.” A hívek erre megkérdezték: És melyik lesz az az egy? A próféta így felelt: „Az, amelyik az én utamat követi és úgy cselekszik, ahogy én cselekedtem.”

Az európai muszlim vallástudók mind ismerik ezt a példabeszédet. Egy apró részletben azonban eltér a véleményük: abban, hogy ki lesz az a szerencsés egy. Az iszlámban pedig nincs purgatórium. Menny van és pokol. Fekete és fehér. Az Európában élő muszlimok tehát nem képeznek egységes tömeget. A probléma, amivel Európa ma szembenéz – a populista szólamokkal ellentétben – nem maga az iszlám, de kétségtelenül bele van kódolva az iszlámba.

Nehéz tehát megszólítani az európai muszlimok széles tömegeit. Különösen, hogy beilleszkedési problémáiknak nemcsak vallási, hanem egyéb kulturális okai is vannak. A keleti országokban a nyugati értelemben vett individualizmus ismeretlen fogalom. A világnak azon táján a törzsi és klánbeli vagy épp felekezeti hovatartozás predesztinálja az ember életét. A gyökereiktől elszakadt bevándorlók jelentős része az otthon hagyott kollektívát próbálja reprodukálni valamilyen formában Európában is. A művelt muszlimokkal és gyermekeikkel ritkán van baj. A tudományos munka eleve feltételez egyfajta individualizmust, így számukra nem okoz gondot egyénként élniük az egyénekből álló nyugati társadalomban, és jó eséllyel gyermekeiket is az integrációra biztatják.

Az alacsonyabb társadalmi háttérrel rendelkező bevándorlók viszont otthon is kollektívákban élnek, ami a túlélésük záloga a nehéz gazdasági körülmények közt. Európába érvén tehát első dolguk, hogy – már csak saját biztonságérzetük megteremtése miatt is – új kollektívát találjanak maguknak.

Hasonszőrű társaikkal végül szép lassan zárványt alakítanak ki a befogadó társadalomban. Hasonló a helyzet gyermekeikkel, akik identitásválságuk okán szintén identitásukat vesztett bevándorló hátterű fiatalok társaságát keresik, akikkel osztoznak a gettókultuszban vagy adott esetben muszlim gyökerű ideáikban.

Ha Európa kezdetekben nem ad állampolgárságot bevándorlóinak, most semmi baj nem lenne. Ha így lett volna, valószínűleg senki nem kéri számon rajtuk az emberi jogok betartását. Lett volna mivel védekezni. A muszlim Szaúd-Arábiában és az olajban gazdag öbölországokban a bevándorlók akkor sem minden esetben kaphatnak állampolgárságot, ha már sokadik generáció óta élnek ott. Az általában szegényebb országokból érkező munkások és gyermekeik nem is égetnek autókat vagy elégedetlenkednek a – nem létező – juttatások csökkenése miatt.

Európa viszont abból a teóriából indult ki, hogy megfelelő körülmények között az idegen kultúrákból érkezett egyének képesek integrálódni a befogadó társadalmakba.

Ez működött is egészen addig, míg korlátozott számban és szelektív módon osztogatták a vízumokat. A 70-es, 80-as évek Hollandiájában nem okozott komoly problémát a nagyrészt képzett munkaerőként érkező közel-keleti, közép- ázsiai muszlimok integrálása. Nem így a 90-es években százezres tömegekben beözönlő marokkóiaké, akik jelentős részben hegyi berber falvak analfabéta lakói voltak. Olyanok, akik nemhogy Európában, de még nagyvárosban sem jártak életükben. Hasonló módon a németországi törökökhöz, akiknek jelentős része nem Isztambulból vagy Ankarából, hanem Törökország legsötétebb anatóliai bugyraiból vágott neki Európának. De megemlíthetnénk a Svédországban élő irakiakat is. A merényletektől félő vagyonos irakiak többnyire környező arab országokba vagy egyéni módon, különböző európai nagyvárosokba húzódva várták, hogy hazájukban rendbe jöjjenek a dolgok.

A szegény, nagyrészt alacsony műveltségű néptömegek viszont, kihasználva a liberális svéd bevándorláspolitikát, Skandinávia felé vették az irányt és az integráció bármiféle szándéka nélkül várják a postást, hogy meghozza a segélyt. A probléma tehát nem a muszlim bevándorlókkal általában, hanem a nagy tömegben érkező, alacsony társadalmi rangú idegen néptömegekkel van.

Egy keresztény, nemzeti hagyományaihoz hűen ragaszkodó Európának minden bizonnyal nem okozna problémát a renitens elemek kezelése. A probléma ott kezdődött, amikor Európa vad liberalizmusával elkényeztette azokat a tömegeket, akik kultúrájukból adódóan nem tudnak mit kezdeni a korlátlan szabadsággal, és értetlenül állnak a hagyományos, individualista alapú morállal szemben. Márpedig ameddig Európa liberális és individualista entitásként határozza meg önmagát, addig a rendbontó kisebbségek – a szélsőbaloldaltól a radikális muszlimukon át egészen a szélsőjobboldalig – teljes joggal élvezhetik és használhatják ki annak az erkölcsiségnek a védelmét, mely erkölcsiséget ők maguk egyébként nem osztanak.

A svájci minaretek vagy brit mecsetek kapcsán ésszerűtlen azzal érvelni, hogy vajon egyes muszlim országokban engedélyeznék-e keresztény templomok építését.

Az olyan kivételeket leszámítva, mint Libanon vagy Dubai, az iszlám világ soha nem állította magáról, hogy toleráns a kívülről jövő kultúrákkal és ideákkal szemben. Nem így Európa, amely még mindig az emberi és szabadságjogok zászlóvivőjének tartja magát. Más kérdés az is, hogy Algériában, Pakisztánban vagy épp Egyiptomban hamar falhoz állítanák azokat, akik kukagyújtogatással adnak hangot véleményüknek, a szociális segélyért kardoskodókat pedig a hivatalokban egyszerűen kinevetnék. A már Európában született muszlimok – szemben az első generációs bevándorlóként érkezett szüleikkel – nem rendelkeznek összehasonlítási alappal, így aligha fogják felismerni, hogy anyagilag és muszlimként egyaránt jobban élnek bármely nyugati országban, mintha otthon lennének. Különösen, hogy az említett országokban éppen az iszlamisták azok, akik leginkább ki vannak téve a hatóságok zaklatásának. A svájci minarettilalommal és a törvények szigorodásával a XX. század második felében divatossá vált európai értékek sokat veszítenek jelentőségükből.

De ez nem csoda. A II. világháború emléke egyre homályosabb, és a nép igénye egyre inkább megnő a rendteremtő erős kézre. A társadalmi feszültségek fokozódásával az európai kormányok kénytelenek lesznek egyre rövidebbre fogni a pórázt. Az európai liberalizmus zászlóshajójának tartott Hollandiában már most is fokozatosan csökkennek a szabadságjogok.

Azt ugye nem lehet mondani, hogy a hollandnak szabad, a marokkóinak nem. Ezért aztán mindenkinek tilos. Hasonlóképp Franciaországban, ahol ha majd kellőképp megérik rá a népakarat, a rohamrendőrségnek következetesen össze kell törnie az autógyújtogató fiatalok csontjait. Legyenek azok magrebi bevándorlók vagy tősgyökeres francia anarchisták. Akkor pedig a ma még francia népi kultúra részének tartott híres „lázadáshoz való jognak” befellegzett.

A szigorú intézkedések viszont csupán felszínesen kezelik a válságot, mellyel Európa valójában küzd. Az európai identitás helyén vákuum tátong. A történelem során éppen a török vagy éppen a mór hódítások voltak azok a momentumok, melyek segítették Európa önazonosságra ébredését. Most a muszlim bevándorlók siettetik ezt a folyamatot.

Ami a baj nagyobbik részét jelenti, hogy a morális és gazdasági válság miatt nemcsak az idegenek iránti tolerancia, de az egymás iránti szolidaritás is vészesen csökken. A britek nem csupán a muszlimokkal, de a lengyel és szlovák vendégmunkásokkal szemben is erős ellenérzéseket táplálnak. A svédek pedig nemcsak az irakiaknak, hanem saját népük rászorulóinak is egyre kisebb kedvvel adnának adópénzükből. És akkor még nem is szóltunk a nagy világpolitikai folyamatokról. Bár erről még keveset beszélünk, de Kína erősödésének nem csupán gazdasági vetületei lehetnek. Európának – hacsak valami nem változik – lelkileg is hozzá kell szoknia a parkolópályához. Ez pedig nem lesz könnyű feladat. Az iszlám például a X. század óta máig nem tudta kiheverni azt, hogy elvesztette a nagy szellemi központ szerepét és a világpolitika perifériájára sodródott.


Nincsenek megjegyzések: