Ortodoxia - a titkok vallása
Visky István
Harangszó
2010.01.11.
Az erdélyi magyarok aligha tudnak előítéletek nélkül az ortodoxiára gondolni. Pedig az ortodox vallás az egyik leggazdagabb és legteljesebb keresztyén hitrendszer. Több alapvető teológiai kérdésben is közelebb áll a protestantizmushoz, mint például a katolicizmus.
Igazhitűség
Az ortodoxia nem csupán egy vallás, hanem egy gondolkozási forma, egy szemléletmód is. Ortodoxnak lenni azt jelenti, hogy a világot a maga változhatatlanságában és az isteni dolgokat a maguk kikutathatatlanságában látja a hívő ember. Az ortodoxia nemcsak igazhitűséget jelent, hanem egy olyan életformát is, amelyben az ember helyes módon dicsőíti Istent.
Az őskeresztyén Egyházban már a tanítványok – mint közvetlen tanuk – halála után jelentkezett Jézus Krisztus természetének problémája. Arra a kérdésre, hogy ki is Jézus Krisztus, két válasz született az Egyházban. Az egyik szerint Jézus elsősorban Isten volt, de felvette az emberi természetet is. A másik szemlélet szerint Jézusban és Jézus által az emberi természet emelkedik Isten felé, és megistenül. Ez a két szemlélet földrajzi értelemben is elkülönült egymástól a Római Birodalomban. Az előbbi felfogás az akkori egyik nagy szellemi központra, Alexandriára volt jellemző, míg a megistenülés gondolata a római birodalom keleti felében, Antióchiában és később Konstantinápolyban terjedt el. Ennek a nagyon összetett teológiai vitának mindkét oldalról több szélsőséges megnyilvánulása is volt. Az első ökumenikus zsinatokat Jézus Krisztus természetének kérdései miatt hívták össze, és bár ezek a zsinatok elítélték a mindkét irányból jelentkező eretnekségeket és megőrizték a tanbeli egységet, mégis megmaradt az Egyházon belül a nyugati és a keleti teológia és gondolkozási forma közti különbség. Ezt az is szemlélteti, hogy az egyházatyákat nemcsak működési helyük szerint, hanem e teológiai látásmód miatt is nyugati illetve keleti csoportba szokták osztani. Róma hanyatlása (a 5. században) és ezzel párhuzamosan a keleti Konstantinápoly megerősödése a kétféle teológiai látásra is kihatott. A nyugati teológia rohamosan hanyatlott, míg a keleti teológia felvirágzott.
A Jézus Krisztus természetéről folyó vita még hosszú ideig tartott és ez volt a gyökere még sok más teológiai vitának is. A 7–8. századokban a nyugati Egyház ismét magára talált, és politikai értelemben is megerősödött, sőt, az Egyház egészének vezető szerepét követelte magának. Ezzel szemben a keleti teológia a tradíciókon és a korábban lefektettet tanokhoz való hűségen alapult. Mivel a keleti egyházban nem voltak a nyugatihoz hasonló történelmi törések, a keletiek a tanokhoz való töretlen hűségüket, azaz az ortodoxiájukat állították szembe a nyugati egyház elsőbbségi igényeivel.
Ez a szellemi és később politikai szembenállás addig mélyült, amíg a filioque-tan és a képábrázolás kérdése mentén a két egyháztest végképpen elszakadt egymástól, és kölcsönösen kiközösítette egymást az Egyházból. Ezt nevezzük a nagy szkizmának (1054), és ekkortól beszélhetünk Keleti (Ortodox) és Nyugati (Római) egyházról. A reformáció korában a Nyugati egyház tovább szakadt a reformáció alkalmával, a Keleti viszont – noha idővel ő is több önálló nemzeti egyházra tagolódott – mind a mai napig megőrizte teológiai egységét.
A középkorban a Keleti egyházban négy ősi patriarchátus (Alexandria, Antióchia, Konstantinápoly, Jeruzsálem) állt fenn, élükön a konstantinápolyi (bizánci) pátriárcha állt. Miután Bizáncot 1453-ban elfoglalták a törökök, a keleti egyházban az egyes országokban saját egyházfővel rendelkező, önálló, autokephal egyházak jöttek létre. Ezeket az egyházakat a keleti teológia és maga az igazhitűség hagyománya köti össze.
Az ortodox egyház középpontjában a gazdag hagyományokat hordozó, énekekkel átszőtt szertartások állnak. A szertartások összességét liturgiának nevezik, ami az isteni titkokat járja körül és Isten gondviselő és sorsokat megszabó munkáját dicsőíti. A liturgia szerves része az üdvtörténet dramaturgiai feldolgozása. Az istentisztelet elméletileg 24 órán keresztül – azaz állandóan – tart, és ezalatt a szertartást végző papok drámaként ábrázolják az üdvtörténeti eseményeket a teremtéstől az eszkatonig. A liturgia a teózisra – megistenülésre – tekint, és a jelenlévő hívek misztikus átlényegülésére irányul.
Az ortodox hit tartalma az ember Istenhez való emelkedésének az átélése. Ezt útnak nevezi az ortodox teológia, és ezzel jelöl minden olyan cselekményt vagy rítust, ami az embert közelebb viszi Istenhez. A Sátán és a démonvilág megpróbálja az embert megfékezni és visszatartani vagy éppen az isteni akarat ellen lázítani, de az egyház hűsége és a helyes istentisztelet – a rítusok pontos betartása – megtartja az embert az isteni úton.
A misztikum vonzásában
Az ortodox teológia egy befejezetlenül zárt világ. A hittételek nincsenek skolasztikus rendben kidolgozva, merthogy az ortodoxia Isten megismerhetetlenségéből indul ki, tehát a végső igazságok titokzatos voltát hirdeti. Kevésbé érdekli a hit intellektuális tartalma: a hit kultikus kifejezése áll az egyház életének középpontjában. Az ortodox egyház önnön lényegét tekintve nem is törekszik a hitigazságok teljességének megfogalmazására (mint a katolikus vagy akár a protestáns egyházak), hanem a szent hagyomány érintetlenségének megőrzését és a túlvilági büntetések elhárítását tekinti feladatának.
Az isteni titokzatosság és az egyház teste – azaz az emberek – között viszont nem lát közvetlen kapcsolatot az ortodox vallás. Ezt a távolságot a pap hidalja át, ő a pontifex, azaz a hídverő, de amíg a katolikus vallásban a pap áldozatot is bemutat, az ortodox vallásban csak összeköttetést biztosít az isteni világgal.
Mivel az ortodox papnak eleve fizikai és szellemi világot összekötő szerepe van, magától értetődőnek tűnik, hogy a sötét szellemi világ felé is kapcsolata lehet. Nagyon fontos a feltételes mód, mivel maga az ortodox teológia nem foglalkozik a papok démonvilág felé kifejtett tevékenységével, mégis azáltal, hogy a papokat misztikus erővel ruházza fel, nyitva hagy egy kiskaput a szellemvilág folyamataiba való beavatkozásra. Sok ortodox ember hitvilágára jellemző a mágikus érzés. Ez a fajta érzés egyedülálló a keresztyén vallások között, és az ortodoxia misztikus jellegéből fakad. A mágia gyors és hatékony megoldást kínál szinte minden problémára, ezért gyakran az ortodox vallású emberekkel együtt élő más vallásúak is vonzásába kerülnek. Erdélyben különösen erősen tartja magát a magyarok között is az a vélemény, hogy amíg a református lelkész tehetetlen a nyomorúságokkal (értsd: rontásokkal) szemben, addig az ortodox pópa hatékonyan tudja megoldani ezeket a kérdéseket.
Mivel az ortodox ember hite a rögzített és megváltoztathatatlan ám titokzatos útra figyel, a hit gyakorlását tulajdonképpen az akadályok leküzdése jelenti számára. Ezen az úton, az ortodox látásmódra annyira jellemzően, a hívő ember szembesül a világot szorongató démonvilággal. A Sátán – ortodox meglátás szerint – mindent elkövet azért, hogy a hívő ember elvétse az útját. Ezeknek a démonikus praktikáknak a kiindulópontja a szabad akaratú ember és az ördög közötti szövetség, melynek értelmében az ember szabad akaratából tudatosan elfogad démoni segítséget bizonyos dolgokban (legtöbbször rontás, babonázás illetve átok esetében). Egyrészt ennek a démonikus világnak a valóságos léte és vélt hatása, másrészt pedig az ezzel való bensőséges foglalkozás köti össze a vallást és a mágiát.
A mágia igénybevétele nem általános az ortodoxok között. Érdekes módon nem az egyes társadalmi osztályokra jellemző ez a jelenség, hanem egy alacsonyabb intellektuális szintű rétegre. E közösségi csoport gondolkozásának felel meg magyar vonatkozásban a néphit, amelyik szintén számol az ortodox pap mágikus erejével, mint lehetőséggel. Annak ellenére, hogy sokszor az ártó hatalmakkal is fenntartott kapcsolatot sejtenek a tevékenysége mögött, a pópához való fordulás gyakorlatának átvétele pszichológiailag nagyon hatásos. A mágikus cselekményt igénylőnek reményt ad arra, hogy kilátástalan helyzetéből mégis van kiút, és ami ennél is fontosabb, hogy megvan az a tudata, hogy mindent megtett a maga részéről. A néphit szerint a mágikus cselekményeket folytató pópa fizikailag is elüt a környezetétől. Arca nem szép, tüzes szemei vannak, eltorzult vonásokat hordoz, mintegy hasonul a negatív hatalmakhoz. Ezt a jelenséget a néphit azzal magyarázza, hogy fájdalommal és kínnal jár a kapcsolatteremtés. Ez látszik meg a pap vonásain.
Közös értékeink
Sokszor bármennyire is idegennek tűnik számunkra az ortodox vallás és gondolkozás, több alapvető tana megegyezik a protestáns teológiával. E megegyezések alapján Lukaris Cyrill Konstantinápoly pátriárchája már a 17. században felismerte a kálvini tanokban az ortodox egyház megreformálásának lehetőségét. Azt, hogy mennyire komolyan foglalkozott az ortodoxia kálvini szellemű megreformálásával, jól mutatja, hogy Lukaris 1629-ben Genfben kiadott egy ortodox reformkátét, amelyik teológiai szempontból majdnem tisztán kálvini volt. Lukaris tanaival gyökeret verhetett volna a reformáció az ortodox egyházban. Csakhogy a jezsuiták kieszközölték a szultánnál Lukaris Cirill erőszakos halálát, és az ortodox egyház sem fogadta el soha a tanait.
A protestantizmus máig tartó tisztelete az ortodoxia iránt, illetve a reformátori eszmék pozitív ortodox fogadása elsősorban abban gyökerezik, hogy mind a reformáció, mind az ortodoxia a Szentírás mellett az egyházatyák tanításaira támaszkodott, és nem ismer el semmilyen szellemi vagy politikai felsőbbséget az egyetemes keresztyén egyházban.
Ha összevetjük az ortodox egyház tanításait a kálvini tanokkal, akkor négy ponton találunk szoros megfelelést: a teljesség misztériumában, a szeretetről szóló tanításban, az Istennel való személyes kapcsolat tanában, részben pedig az egyházról szóló tanításban.
Az ortodox vallásban Isten az egyedüli ura a fizikai és a szellemi világ teljességének. Isten döntéseit nem lehet befolyásolni sem vallási gyakorlatokkal, sem jócselekedetekkel, hanem csak imádni lehet Őt és az Ő döntéseit. Az ortodox vallás alapvető életérzése a teljes alázat. Az istentisztelet és a hívő élet csak az alázat megélése által válik valóságossá. Ez az életérzés sugárzik ki az ortodox teológiára is, ami változtathatatlannak tekinti az ősi keresztyéni tanokat, nem a tanok tökéletessége miatt – csak Isten tökéletes – hanem a régiek iránti tisztelet és alázat okán. Isten teljességéről szóló ortodox tanítás igencsak megfelel az isteni gondviselés és a teljes kegyelem kálvini tanának, melynek alapja szintén a Mindenható Isten előtti alázat, a „solus Christus” megkötésével, tudniillik, hogy „őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, és ti őbenne vagytok beteljesedve…” (Kol 2,9–10).
Amíg a nyugati egyházban a Szentháromság titkát mint hármas egységet tekintik, addig a keleti keresztyénség arra teszi a hangsúlyt, hogy a Szentháromságban három különböző személy van, akiket a szeretet köt össze. A megváltás pedig az ortodox értelmezés szerint azt jelenti, hogy a háromszor szent Isten felveszi az embert a Szentháromság Istenben lévő szeretetbe – Jézus halála által.
Bár az ortodox teológiában a pap a közvetítő Isten és a gyülekezet között, mégis Istennek az emberrel való személyes kapcsolatára is nagy hangsúlyt fektet. Isten személyesen szólítja meg az embert és a hit útján való haladásban is személyes felelőssége van az embernek.
Az ortodoxia elveti az egyházjogi szukcessziót, és nem fogad el semmiféle kánonjogi értelmezést Péter üdvtörténeti szerepének tekintetében. Az ortodoxia kulcsapostola János: az apostoli körben a tanúságtevő Jánost illeti az elsőbbség. Az ortodox egyházon belül nem létezik részegyház, vagy pedig elsőbbséget élvező egyház. Minden gyülekezet – a legkisebb is – képviseli az Egyház egészét és teljességét, és minden egyes helyi egyház Isten Egyháza, és mindegyik kötődik az összes többihez is, a szeretet és az egyetértés kötelékével.
De amíg az ortodox tan egységes és változatlan, addig a hit megélése és kifejezése számos formát ölthet különböző helyi vagy népi sajátosságnak megfelelően.
Az ortodox teológiával közös látásaink olyan ajándékok, amelyek kitűnő alapul szolgálnak nemcsak a párbeszédre, de egymás jobb megismerésére is. A vallások között meglévő különbségeket talán soha nem fogjuk tudni eltüntetni, egységes Egyház talán csak a mennyei Jeruzsálemben lesz. Mégis, ha az előítéletek helyett szeretettel és szent kíváncsisággal tekintenénk az ortodoxiára, saját magunkat is megajándékoznánk azáltal.
Egyház és nemzet
Az ortodox vallásnak a világi hatalmakhoz és a nemzethez való viszonyát vizsgálva egy újabb jellemző vonását fedezzük fel. Egy-egy ország ortodox egyháza nemzeti egyházzá válik, amely szorosan kötődik a politikai hatalomhoz, sőt függő helyzetben van tőle. Ez a jelenség nemcsak a mai Romániában látható, hanem – talán némileg módosított formában – a mostani Jugoszlávia, Bulgária, Ukrajna, Belorusszia, sőt Oroszország, Grúzia, Örményország és Görögország területén is megfigyelhető. Gyökerei Bizáncig nyúlnak vissza, ahol az ortodoxia és az ortodox egyház nemcsak egy vallást, hanem politikai hatalmat és társadalmi kontrollt is jelentett. Ez ma már olyan mértékben beleivódott a helyi – vallási – kultúrába, hogy az adott országok csak nehezen szabadulhatnának tőle, még akkor is, ha egyáltalán törekednének rá. Ugyanakkor az ortodox egyháznak hatalmas lehetősége lenne az evangélium megjelenítésére a társadalmi gondolkozásban és a politikai életben.
Isten hadserege
Az Oastea Domnului (Isten Hadserege) a román ortodox egyház megújulási mozgalma. Nem dogmatikai reformokat szorgalmaz, hanem a Jézusban való megtérést, a lelki megújulást és a megszentelt életvitelt. Legtöbb esetben a mozgalom tagjai nem váltak ki a román ortodox egyházból, hanem a hivatalos istentiszteleti alkalmakon kívül is tartottak közösségi alkalmakat. A mozgalom megjelenése idején az ortodox egyház hallgatólagosan elfogadta és a saját kebeléből való hithű ortodoxoknak tekintette őket, ám idővel – féltékenységből – ellene fordult. A kommunizmus idején politikai megfontolásból üldözték őket, a hivatalos egyházi vezetés is ellenük támadt, de nem szűnt meg a mozgalom. Napjainkban az Oastea Domnului egyre több dogmatikai kérdést vet fel az ortodoxiával kapcsolatban, ami aztán több csoport kiváláshoz vezetett.
Az Oastea Domnului mozgalom megalapítása Iosif Trifa ortodox lelkipásztor személyéhez kapcsolódik. Iosif Trifa 1888. március 3-án született egy Torda melletti kis faluban; teológiai tanulmányait Szebenben végezte, ahol később tanított is. 1912–1918 között Trifa elvesztette családját: meghalt felesége és négy gyermekéből három. 1922-től kezdve a Falvak Fénye nevű egyházi lapnál dolgozott, több írásában is szót emelt az ortodox hívek elesett lelki állapotáért és bűneiért. „Elvesztettük a szeretetet, és a bűn mérgével telt meg a lelkünk”, írja 1923-ban. Trifa a megtérést látja egyedüli kiútnak ebből az állapotból, és a Falvak Fénye újság 1923/1 számában nyilvános megtérésre hívott. A felhívásra sokezer válasz érkezett, és ezáltal megszületett az Oastea Domnului mozgalom. Trifa így határozta meg a mozgalom célját: „a megfeszített Jézus megtalálása és hirdetése”.
1929-ben nyomdát vásároltak, és megalapították a mozgalom könyvkereskedését. Trifa 15 évi tevékenysége alatt 20 millió újságpéldányt, 12 évfolyamnyi kalendáriumot, összesen 1,32 millió példányban nyomtattak ki és adtak el. A befolyt pénzösszegeket szegények, öregek és árvák megsegítésére fordították.
A tagok rohamosan növekvő száma miatt Szeben mitropolitája panaszt emelt a legfelső vezetésnél, és ezzel megindul a támadássorozat Trifa és a mozgalom ellen. Az évekig tartó üldözés és hamis vádaskodások után Trifát exkomunikálják az egyházból. Trifa 1938-ban idegileg összeomlik és meghal, a temetésére kiküldött papok letépik a halott Trifáról a papi ornátusát: csak a meztelen testét engedték eltemetni.
1948-ban az ortodox egyház felkérésére – hivatalos iratok nem maradtak fenn erről – a kommunista hatalom feloszlatja a mozgalmat, és vezetőit (Cornel Rusu-t, Traian Dorz-ot) sok év börtönbüntetésre ítélik. Traian Dorz-ot 1952-ben pár hónapra szabadon engedik, de utána ismét börtönbe zárják mindazokkal együtt, akik a pár hónap alatt bármilyen kapcsolatba kerültek vele. Ebben az évben országszerte többszáz Oastea Domnului tagot (ostaş-t) zártak be, sokan a börtönben haltak meg.
1958-ban kiengedik a még életben lévő vezetőket, s az ortodox egyház felajánlja a mozgalomnak a hivatalos elismerést. Amikor pár hónap alatt összeállítják a listát a vezetők és tagok névsorával és felterjesztik a hivatalos iratokat, a beadott iratok alapján 1958. december 25-én, karácsony estéjén, több mint 500 ostaş-t vetnek börtönbe – az ortodox egyház javaslatára.
A mozgalom vezetőinek hiányában is továbbélt, titkos összejöveteleket tartottak. 1964-ben, külföldi nyomásra szabadon engedték a bebörtönzötteket. Több mint 70 mozgalmi tag soha nem tért vissza a börtönökből.
1964 után is rendszeresek börtönöztek be ostaşokat, a vezetőket viszonylag rövid időre – 2-3 évre – de annál kegyetlenebb börtönévekre ítélték. Nicolae Moldovan zeneszerzőt többször is bestiálisan megkínozták. Az illegalitásban rajtakapott imaközösségek tagjaival rendszeresen tetemes pénzbüntetést fizettettek. (Családonként 40.000 illetve 60.000 lejt, amikor egyhavi átlagkereset 2.000 lej volt. Ezeknek a büntetéseknek a kifizetését külföldi hívő emberek tették lehetővé, és korabeli értesülések szerint e pénzek legnagyobb része az ortodox egyházhoz került.) A kommunista hatalom az Oastea Domnului mozgalom kegyetlen üldözésével fizette meg az ortodox egyház politikai lojalitását.
1989 után a mozgalom tagjai közül sokan kiváltak az ortodox egyházból és a baptista, a pünkösdista vagy a szabadkeresztyén egyházhoz csatlakoztak. A mozgalom egy része viszont mind a mai napig megmaradt az ortodox egyházban.
Az Oastea Domnului közösségi alkalmain négy állandó elemet találunk: az igehirdetés szabadságát megtérésre hívással, lelki versek szavalását, lelki énekek éneklését hangszeres kísérettel, és szabad-kötetlen imádságot.
Visky István
Harangszó
2010.01.11.
Az erdélyi magyarok aligha tudnak előítéletek nélkül az ortodoxiára gondolni. Pedig az ortodox vallás az egyik leggazdagabb és legteljesebb keresztyén hitrendszer. Több alapvető teológiai kérdésben is közelebb áll a protestantizmushoz, mint például a katolicizmus.
Igazhitűség
Az ortodoxia nem csupán egy vallás, hanem egy gondolkozási forma, egy szemléletmód is. Ortodoxnak lenni azt jelenti, hogy a világot a maga változhatatlanságában és az isteni dolgokat a maguk kikutathatatlanságában látja a hívő ember. Az ortodoxia nemcsak igazhitűséget jelent, hanem egy olyan életformát is, amelyben az ember helyes módon dicsőíti Istent.
Az őskeresztyén Egyházban már a tanítványok – mint közvetlen tanuk – halála után jelentkezett Jézus Krisztus természetének problémája. Arra a kérdésre, hogy ki is Jézus Krisztus, két válasz született az Egyházban. Az egyik szerint Jézus elsősorban Isten volt, de felvette az emberi természetet is. A másik szemlélet szerint Jézusban és Jézus által az emberi természet emelkedik Isten felé, és megistenül. Ez a két szemlélet földrajzi értelemben is elkülönült egymástól a Római Birodalomban. Az előbbi felfogás az akkori egyik nagy szellemi központra, Alexandriára volt jellemző, míg a megistenülés gondolata a római birodalom keleti felében, Antióchiában és később Konstantinápolyban terjedt el. Ennek a nagyon összetett teológiai vitának mindkét oldalról több szélsőséges megnyilvánulása is volt. Az első ökumenikus zsinatokat Jézus Krisztus természetének kérdései miatt hívták össze, és bár ezek a zsinatok elítélték a mindkét irányból jelentkező eretnekségeket és megőrizték a tanbeli egységet, mégis megmaradt az Egyházon belül a nyugati és a keleti teológia és gondolkozási forma közti különbség. Ezt az is szemlélteti, hogy az egyházatyákat nemcsak működési helyük szerint, hanem e teológiai látásmód miatt is nyugati illetve keleti csoportba szokták osztani. Róma hanyatlása (a 5. században) és ezzel párhuzamosan a keleti Konstantinápoly megerősödése a kétféle teológiai látásra is kihatott. A nyugati teológia rohamosan hanyatlott, míg a keleti teológia felvirágzott.
A Jézus Krisztus természetéről folyó vita még hosszú ideig tartott és ez volt a gyökere még sok más teológiai vitának is. A 7–8. századokban a nyugati Egyház ismét magára talált, és politikai értelemben is megerősödött, sőt, az Egyház egészének vezető szerepét követelte magának. Ezzel szemben a keleti teológia a tradíciókon és a korábban lefektettet tanokhoz való hűségen alapult. Mivel a keleti egyházban nem voltak a nyugatihoz hasonló történelmi törések, a keletiek a tanokhoz való töretlen hűségüket, azaz az ortodoxiájukat állították szembe a nyugati egyház elsőbbségi igényeivel.
Ez a szellemi és később politikai szembenállás addig mélyült, amíg a filioque-tan és a képábrázolás kérdése mentén a két egyháztest végképpen elszakadt egymástól, és kölcsönösen kiközösítette egymást az Egyházból. Ezt nevezzük a nagy szkizmának (1054), és ekkortól beszélhetünk Keleti (Ortodox) és Nyugati (Római) egyházról. A reformáció korában a Nyugati egyház tovább szakadt a reformáció alkalmával, a Keleti viszont – noha idővel ő is több önálló nemzeti egyházra tagolódott – mind a mai napig megőrizte teológiai egységét.
A középkorban a Keleti egyházban négy ősi patriarchátus (Alexandria, Antióchia, Konstantinápoly, Jeruzsálem) állt fenn, élükön a konstantinápolyi (bizánci) pátriárcha állt. Miután Bizáncot 1453-ban elfoglalták a törökök, a keleti egyházban az egyes országokban saját egyházfővel rendelkező, önálló, autokephal egyházak jöttek létre. Ezeket az egyházakat a keleti teológia és maga az igazhitűség hagyománya köti össze.
Az ortodox egyház középpontjában a gazdag hagyományokat hordozó, énekekkel átszőtt szertartások állnak. A szertartások összességét liturgiának nevezik, ami az isteni titkokat járja körül és Isten gondviselő és sorsokat megszabó munkáját dicsőíti. A liturgia szerves része az üdvtörténet dramaturgiai feldolgozása. Az istentisztelet elméletileg 24 órán keresztül – azaz állandóan – tart, és ezalatt a szertartást végző papok drámaként ábrázolják az üdvtörténeti eseményeket a teremtéstől az eszkatonig. A liturgia a teózisra – megistenülésre – tekint, és a jelenlévő hívek misztikus átlényegülésére irányul.
Az ortodox hit tartalma az ember Istenhez való emelkedésének az átélése. Ezt útnak nevezi az ortodox teológia, és ezzel jelöl minden olyan cselekményt vagy rítust, ami az embert közelebb viszi Istenhez. A Sátán és a démonvilág megpróbálja az embert megfékezni és visszatartani vagy éppen az isteni akarat ellen lázítani, de az egyház hűsége és a helyes istentisztelet – a rítusok pontos betartása – megtartja az embert az isteni úton.
A misztikum vonzásában
Az ortodox teológia egy befejezetlenül zárt világ. A hittételek nincsenek skolasztikus rendben kidolgozva, merthogy az ortodoxia Isten megismerhetetlenségéből indul ki, tehát a végső igazságok titokzatos voltát hirdeti. Kevésbé érdekli a hit intellektuális tartalma: a hit kultikus kifejezése áll az egyház életének középpontjában. Az ortodox egyház önnön lényegét tekintve nem is törekszik a hitigazságok teljességének megfogalmazására (mint a katolikus vagy akár a protestáns egyházak), hanem a szent hagyomány érintetlenségének megőrzését és a túlvilági büntetések elhárítását tekinti feladatának.
Az isteni titokzatosság és az egyház teste – azaz az emberek – között viszont nem lát közvetlen kapcsolatot az ortodox vallás. Ezt a távolságot a pap hidalja át, ő a pontifex, azaz a hídverő, de amíg a katolikus vallásban a pap áldozatot is bemutat, az ortodox vallásban csak összeköttetést biztosít az isteni világgal.
Mivel az ortodox papnak eleve fizikai és szellemi világot összekötő szerepe van, magától értetődőnek tűnik, hogy a sötét szellemi világ felé is kapcsolata lehet. Nagyon fontos a feltételes mód, mivel maga az ortodox teológia nem foglalkozik a papok démonvilág felé kifejtett tevékenységével, mégis azáltal, hogy a papokat misztikus erővel ruházza fel, nyitva hagy egy kiskaput a szellemvilág folyamataiba való beavatkozásra. Sok ortodox ember hitvilágára jellemző a mágikus érzés. Ez a fajta érzés egyedülálló a keresztyén vallások között, és az ortodoxia misztikus jellegéből fakad. A mágia gyors és hatékony megoldást kínál szinte minden problémára, ezért gyakran az ortodox vallású emberekkel együtt élő más vallásúak is vonzásába kerülnek. Erdélyben különösen erősen tartja magát a magyarok között is az a vélemény, hogy amíg a református lelkész tehetetlen a nyomorúságokkal (értsd: rontásokkal) szemben, addig az ortodox pópa hatékonyan tudja megoldani ezeket a kérdéseket.
Mivel az ortodox ember hite a rögzített és megváltoztathatatlan ám titokzatos útra figyel, a hit gyakorlását tulajdonképpen az akadályok leküzdése jelenti számára. Ezen az úton, az ortodox látásmódra annyira jellemzően, a hívő ember szembesül a világot szorongató démonvilággal. A Sátán – ortodox meglátás szerint – mindent elkövet azért, hogy a hívő ember elvétse az útját. Ezeknek a démonikus praktikáknak a kiindulópontja a szabad akaratú ember és az ördög közötti szövetség, melynek értelmében az ember szabad akaratából tudatosan elfogad démoni segítséget bizonyos dolgokban (legtöbbször rontás, babonázás illetve átok esetében). Egyrészt ennek a démonikus világnak a valóságos léte és vélt hatása, másrészt pedig az ezzel való bensőséges foglalkozás köti össze a vallást és a mágiát.
A mágia igénybevétele nem általános az ortodoxok között. Érdekes módon nem az egyes társadalmi osztályokra jellemző ez a jelenség, hanem egy alacsonyabb intellektuális szintű rétegre. E közösségi csoport gondolkozásának felel meg magyar vonatkozásban a néphit, amelyik szintén számol az ortodox pap mágikus erejével, mint lehetőséggel. Annak ellenére, hogy sokszor az ártó hatalmakkal is fenntartott kapcsolatot sejtenek a tevékenysége mögött, a pópához való fordulás gyakorlatának átvétele pszichológiailag nagyon hatásos. A mágikus cselekményt igénylőnek reményt ad arra, hogy kilátástalan helyzetéből mégis van kiút, és ami ennél is fontosabb, hogy megvan az a tudata, hogy mindent megtett a maga részéről. A néphit szerint a mágikus cselekményeket folytató pópa fizikailag is elüt a környezetétől. Arca nem szép, tüzes szemei vannak, eltorzult vonásokat hordoz, mintegy hasonul a negatív hatalmakhoz. Ezt a jelenséget a néphit azzal magyarázza, hogy fájdalommal és kínnal jár a kapcsolatteremtés. Ez látszik meg a pap vonásain.
Közös értékeink
Sokszor bármennyire is idegennek tűnik számunkra az ortodox vallás és gondolkozás, több alapvető tana megegyezik a protestáns teológiával. E megegyezések alapján Lukaris Cyrill Konstantinápoly pátriárchája már a 17. században felismerte a kálvini tanokban az ortodox egyház megreformálásának lehetőségét. Azt, hogy mennyire komolyan foglalkozott az ortodoxia kálvini szellemű megreformálásával, jól mutatja, hogy Lukaris 1629-ben Genfben kiadott egy ortodox reformkátét, amelyik teológiai szempontból majdnem tisztán kálvini volt. Lukaris tanaival gyökeret verhetett volna a reformáció az ortodox egyházban. Csakhogy a jezsuiták kieszközölték a szultánnál Lukaris Cirill erőszakos halálát, és az ortodox egyház sem fogadta el soha a tanait.
A protestantizmus máig tartó tisztelete az ortodoxia iránt, illetve a reformátori eszmék pozitív ortodox fogadása elsősorban abban gyökerezik, hogy mind a reformáció, mind az ortodoxia a Szentírás mellett az egyházatyák tanításaira támaszkodott, és nem ismer el semmilyen szellemi vagy politikai felsőbbséget az egyetemes keresztyén egyházban.
Ha összevetjük az ortodox egyház tanításait a kálvini tanokkal, akkor négy ponton találunk szoros megfelelést: a teljesség misztériumában, a szeretetről szóló tanításban, az Istennel való személyes kapcsolat tanában, részben pedig az egyházról szóló tanításban.
Az ortodox vallásban Isten az egyedüli ura a fizikai és a szellemi világ teljességének. Isten döntéseit nem lehet befolyásolni sem vallási gyakorlatokkal, sem jócselekedetekkel, hanem csak imádni lehet Őt és az Ő döntéseit. Az ortodox vallás alapvető életérzése a teljes alázat. Az istentisztelet és a hívő élet csak az alázat megélése által válik valóságossá. Ez az életérzés sugárzik ki az ortodox teológiára is, ami változtathatatlannak tekinti az ősi keresztyéni tanokat, nem a tanok tökéletessége miatt – csak Isten tökéletes – hanem a régiek iránti tisztelet és alázat okán. Isten teljességéről szóló ortodox tanítás igencsak megfelel az isteni gondviselés és a teljes kegyelem kálvini tanának, melynek alapja szintén a Mindenható Isten előtti alázat, a „solus Christus” megkötésével, tudniillik, hogy „őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, és ti őbenne vagytok beteljesedve…” (Kol 2,9–10).
Amíg a nyugati egyházban a Szentháromság titkát mint hármas egységet tekintik, addig a keleti keresztyénség arra teszi a hangsúlyt, hogy a Szentháromságban három különböző személy van, akiket a szeretet köt össze. A megváltás pedig az ortodox értelmezés szerint azt jelenti, hogy a háromszor szent Isten felveszi az embert a Szentháromság Istenben lévő szeretetbe – Jézus halála által.
Bár az ortodox teológiában a pap a közvetítő Isten és a gyülekezet között, mégis Istennek az emberrel való személyes kapcsolatára is nagy hangsúlyt fektet. Isten személyesen szólítja meg az embert és a hit útján való haladásban is személyes felelőssége van az embernek.
Az ortodoxia elveti az egyházjogi szukcessziót, és nem fogad el semmiféle kánonjogi értelmezést Péter üdvtörténeti szerepének tekintetében. Az ortodoxia kulcsapostola János: az apostoli körben a tanúságtevő Jánost illeti az elsőbbség. Az ortodox egyházon belül nem létezik részegyház, vagy pedig elsőbbséget élvező egyház. Minden gyülekezet – a legkisebb is – képviseli az Egyház egészét és teljességét, és minden egyes helyi egyház Isten Egyháza, és mindegyik kötődik az összes többihez is, a szeretet és az egyetértés kötelékével.
De amíg az ortodox tan egységes és változatlan, addig a hit megélése és kifejezése számos formát ölthet különböző helyi vagy népi sajátosságnak megfelelően.
Az ortodox teológiával közös látásaink olyan ajándékok, amelyek kitűnő alapul szolgálnak nemcsak a párbeszédre, de egymás jobb megismerésére is. A vallások között meglévő különbségeket talán soha nem fogjuk tudni eltüntetni, egységes Egyház talán csak a mennyei Jeruzsálemben lesz. Mégis, ha az előítéletek helyett szeretettel és szent kíváncsisággal tekintenénk az ortodoxiára, saját magunkat is megajándékoznánk azáltal.
Egyház és nemzet
Az ortodox vallásnak a világi hatalmakhoz és a nemzethez való viszonyát vizsgálva egy újabb jellemző vonását fedezzük fel. Egy-egy ország ortodox egyháza nemzeti egyházzá válik, amely szorosan kötődik a politikai hatalomhoz, sőt függő helyzetben van tőle. Ez a jelenség nemcsak a mai Romániában látható, hanem – talán némileg módosított formában – a mostani Jugoszlávia, Bulgária, Ukrajna, Belorusszia, sőt Oroszország, Grúzia, Örményország és Görögország területén is megfigyelhető. Gyökerei Bizáncig nyúlnak vissza, ahol az ortodoxia és az ortodox egyház nemcsak egy vallást, hanem politikai hatalmat és társadalmi kontrollt is jelentett. Ez ma már olyan mértékben beleivódott a helyi – vallási – kultúrába, hogy az adott országok csak nehezen szabadulhatnának tőle, még akkor is, ha egyáltalán törekednének rá. Ugyanakkor az ortodox egyháznak hatalmas lehetősége lenne az evangélium megjelenítésére a társadalmi gondolkozásban és a politikai életben.
Isten hadserege
Az Oastea Domnului (Isten Hadserege) a román ortodox egyház megújulási mozgalma. Nem dogmatikai reformokat szorgalmaz, hanem a Jézusban való megtérést, a lelki megújulást és a megszentelt életvitelt. Legtöbb esetben a mozgalom tagjai nem váltak ki a román ortodox egyházból, hanem a hivatalos istentiszteleti alkalmakon kívül is tartottak közösségi alkalmakat. A mozgalom megjelenése idején az ortodox egyház hallgatólagosan elfogadta és a saját kebeléből való hithű ortodoxoknak tekintette őket, ám idővel – féltékenységből – ellene fordult. A kommunizmus idején politikai megfontolásból üldözték őket, a hivatalos egyházi vezetés is ellenük támadt, de nem szűnt meg a mozgalom. Napjainkban az Oastea Domnului egyre több dogmatikai kérdést vet fel az ortodoxiával kapcsolatban, ami aztán több csoport kiváláshoz vezetett.
Az Oastea Domnului mozgalom megalapítása Iosif Trifa ortodox lelkipásztor személyéhez kapcsolódik. Iosif Trifa 1888. március 3-án született egy Torda melletti kis faluban; teológiai tanulmányait Szebenben végezte, ahol később tanított is. 1912–1918 között Trifa elvesztette családját: meghalt felesége és négy gyermekéből három. 1922-től kezdve a Falvak Fénye nevű egyházi lapnál dolgozott, több írásában is szót emelt az ortodox hívek elesett lelki állapotáért és bűneiért. „Elvesztettük a szeretetet, és a bűn mérgével telt meg a lelkünk”, írja 1923-ban. Trifa a megtérést látja egyedüli kiútnak ebből az állapotból, és a Falvak Fénye újság 1923/1 számában nyilvános megtérésre hívott. A felhívásra sokezer válasz érkezett, és ezáltal megszületett az Oastea Domnului mozgalom. Trifa így határozta meg a mozgalom célját: „a megfeszített Jézus megtalálása és hirdetése”.
1929-ben nyomdát vásároltak, és megalapították a mozgalom könyvkereskedését. Trifa 15 évi tevékenysége alatt 20 millió újságpéldányt, 12 évfolyamnyi kalendáriumot, összesen 1,32 millió példányban nyomtattak ki és adtak el. A befolyt pénzösszegeket szegények, öregek és árvák megsegítésére fordították.
A tagok rohamosan növekvő száma miatt Szeben mitropolitája panaszt emelt a legfelső vezetésnél, és ezzel megindul a támadássorozat Trifa és a mozgalom ellen. Az évekig tartó üldözés és hamis vádaskodások után Trifát exkomunikálják az egyházból. Trifa 1938-ban idegileg összeomlik és meghal, a temetésére kiküldött papok letépik a halott Trifáról a papi ornátusát: csak a meztelen testét engedték eltemetni.
1948-ban az ortodox egyház felkérésére – hivatalos iratok nem maradtak fenn erről – a kommunista hatalom feloszlatja a mozgalmat, és vezetőit (Cornel Rusu-t, Traian Dorz-ot) sok év börtönbüntetésre ítélik. Traian Dorz-ot 1952-ben pár hónapra szabadon engedik, de utána ismét börtönbe zárják mindazokkal együtt, akik a pár hónap alatt bármilyen kapcsolatba kerültek vele. Ebben az évben országszerte többszáz Oastea Domnului tagot (ostaş-t) zártak be, sokan a börtönben haltak meg.
1958-ban kiengedik a még életben lévő vezetőket, s az ortodox egyház felajánlja a mozgalomnak a hivatalos elismerést. Amikor pár hónap alatt összeállítják a listát a vezetők és tagok névsorával és felterjesztik a hivatalos iratokat, a beadott iratok alapján 1958. december 25-én, karácsony estéjén, több mint 500 ostaş-t vetnek börtönbe – az ortodox egyház javaslatára.
A mozgalom vezetőinek hiányában is továbbélt, titkos összejöveteleket tartottak. 1964-ben, külföldi nyomásra szabadon engedték a bebörtönzötteket. Több mint 70 mozgalmi tag soha nem tért vissza a börtönökből.
1964 után is rendszeresek börtönöztek be ostaşokat, a vezetőket viszonylag rövid időre – 2-3 évre – de annál kegyetlenebb börtönévekre ítélték. Nicolae Moldovan zeneszerzőt többször is bestiálisan megkínozták. Az illegalitásban rajtakapott imaközösségek tagjaival rendszeresen tetemes pénzbüntetést fizettettek. (Családonként 40.000 illetve 60.000 lejt, amikor egyhavi átlagkereset 2.000 lej volt. Ezeknek a büntetéseknek a kifizetését külföldi hívő emberek tették lehetővé, és korabeli értesülések szerint e pénzek legnagyobb része az ortodox egyházhoz került.) A kommunista hatalom az Oastea Domnului mozgalom kegyetlen üldözésével fizette meg az ortodox egyház politikai lojalitását.
1989 után a mozgalom tagjai közül sokan kiváltak az ortodox egyházból és a baptista, a pünkösdista vagy a szabadkeresztyén egyházhoz csatlakoztak. A mozgalom egy része viszont mind a mai napig megmaradt az ortodox egyházban.
Az Oastea Domnului közösségi alkalmain négy állandó elemet találunk: az igehirdetés szabadságát megtérésre hívással, lelki versek szavalását, lelki énekek éneklését hangszeres kísérettel, és szabad-kötetlen imádságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése