Karasszon Dezső - a Debreceni Egyetem zeneművészeti karának orgonatanára
Demokrata
2010:10. szám
Boros Károly
A Nagyerdei Református Templom kántora anyai nagyanyját említi elsőként, ha zenei gyökereiről kérdezem. Őt még a múlt század elején, az egyik híres zongoratanár, Thomán István tanította, aki Liszt tanítványa és később Bartók tanítója volt.
– Nagymamája talán egyszerre járt Thomán Istvánhoz Bartókkal?
– Nem, nagyjából húsz évvel Bartók után tanult nála. Elmesélt abból az időből egy kis esetet. Egy alkalommal korábban érkezett az órára, és amíg várt, hogy megjöjjön a tanár, leült zongorázni. Egyszer csak hirtelen, kopogás nélkül benyitott az ajtón Thomán felnőtt lánya, de mikor meglátta, hogy ő ül a zongoránál, meglepetten megállt az ajtóban, és csak annyit mondott, hogy bocsánat, elnézést kérek, azt hittem, a papa. Ezt mindig a dicséret csúcsaként említette nagymamám. Én egyébként őt már nem hallottam zongorázni, de sokat hallgatott engem, igazított a játékomon, ebből is rengeteget tanultam. De tanítani apai nagyanyám kezdett el, ő is zongorázott. Tanítónő volt, méghozzá kántor-tanító, és református papnéként férjével együtt szolgált a templomban. Nemcsak nagyapám, hanem édesapám és édesanyám is református lelkipásztor volt, ami azt jelenti, hogy egy templom mellett, és egy templomi orgona tövében nőttem föl Tiszafüreden. Fújtattam is, meg a billentyűket is nyomkodtam, amikor tudtam, így ismerkedtem apránként a hangszerrel, és szerettem meg örökre. Diák fejjel bekerültem a Debreceni Református Kollégiumba, ott folytatódott az ismerkedés, a Zeneakadémián pedig az orgona főtárgy mellett zenetudományt hallgattam. 1976-ban friss végzettséggel kerültem ide, a nagyerdei templomba, ami akkor épült, egy évvel előtte szentelték föl. Négy évig orgona nélküli orgonista voltam, addigra épült meg a hangszer, de boldogan vártam rá, mert egy nagy kísérlet terve forgott a fejemben.
– Beavatna minket is?
– Szívesen. Szerintem a műveltség nem úgy formálódik valakiben, hogy mint egy turista sétálgat a világban, olykor eszik egy kis zenét is, és megy tovább, hanem úgy, hogy amit otthon, a lakóhelyén igényel, és fogyaszt, az alakítja őt. Harminc éve szervezek, tartok zenés áhítatokat, mióta a templom orgonája elkészült. Arra voltam kíváncsi annak idején, hogy vannak-e olyanok, akik hajlandók a zene által jó irányba befolyásoltatni, mondhatnám, neveltetni magukat, és hétről hétre szellemi táplálékként elfogadni a zenét. A kísérlet, hála Istennek, bevált. Az is kiderült, hogy az egyházzene, ami napjainkban hangversenytermekben szólal meg, visszaültethető eredeti közegébe. Az Istent szolgáló zenét ugyanis elvette az egyháztól a huszadik század. Ezt mi újra összekapcsoltuk, sőt ma már úgy jelenítjük meg, ahogy egy emeletes szendvics fölépül: a zene és a szónoklat váltják egymást.
– Ha jól értem, az istentisztelet során a szó és a zene egymásra rakódó rétegei emelik egyre magasabbra az embert, mintha lépcsőkön menne föl?
– Így van, és mire az első közös éneklésen túl vannak, már szép lassan közösséggé váltak az emberek.
– Eszköze lehetne a zene annak is, hogy az egész nemzet újra egységessé, valóban közösségé váljon?
- Azt mondom erre, hogy nemcsak lehetne, hanem ez az elsődleges, az eredeti feladata a zenének. Érdemes végiggondolni azt a történelmi időszakot, amikor ennek az ellenkezője lezajlott. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a kántor-tanítóknak azt mondták, döntsék el, melyik hivatásukat folytatják, mert az iskolák államosítva vannak, tehát arról szó sem lehet, hogy ők templomban is szolgáljanak, meg iskolában is. De nem volt becsületes így döntés elé állítani őket, mert megélni csak az iskolából lehetett. Ezzel az egyházzenét éltető szellemi erőt kivonták a templomokból.
– Az iskolákból pedig kivonták Istent.
– Pontosan ez történt, a két folyamat egymás tükörképe. Történelmünknek ez a szakasza most végleg lezárul, meg kellene kísérelnünk az utat visszafelé megjárni, visszamenni arra a magaslatra, ahonnan alászálltunk. A reformáció első századaiban a középiskolákban és egyetemeken – ezek nem is váltak úgy el egymástól, mint ma – két istentisztelet is volt naponta, persze rövidebb, inkább áhítatnak lehetne mondani, és ennek mindig része volt a közös éneklés is. Ugyanakkor a templomban a diákok kara mindig énekelt olyan nagyobb tudást igénylő énekeket, amiket a hívek már nem tudtak volna elénekelni. Tehát nemcsak a pap és a hívek voltak a templomi szereplők, hanem a kar is. Ezt a hármasságot kellene újra helyreállítani a templomban. Ugye van egy híres verse Reményik Sándornak, amiben azt mondja, „ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát”. Hála Istennek, nálunk nem voltak templomrombolások, hála Istennek, újra vannak iskoláink, akkor mi baj van mégis? Mert mindenki érzi, hogy baj van. Az a baj, hogy hiányzik az „és”. Nem értjük, hogy mi a kapcsolat a kettő között. Az iskola az élettől elkülönített gyakorlóterep, ahol vaktölténnyel lövöldöznek a diákok, a templom pedig ugyancsak elkülönül a hétköznapi élettől, mert szűk körben topog. Óriási szüksége volna a kettőnek egymásra.
– Mi lehet az oka, hogy nem tudunk belépni ezen a kapun? Úgy gondolnám, hogy csak akarat kérdése.
– Volt régen egy személy, aki egyik lábával a templomban, másikkal az iskolában állt, ő volt a kántor-tanító. Most is van egyébként kántor szak itt a főiskolán, de ezt az embertípust még nem sikerült kinevelni. Jelentkeznek elegen, csak a feladatot kellene bennük tudatosítani valakinek. Ez mostanra lebomlott, alámerült, azért nehéz a tudatosítás. Most is ugyanúgy választanak a tanítás és a kántorság között az itt végzettek, pedig már nem írja elő nekik senki. Amit erővel szétválasztottak, nem sikerült még összeforrasztani.
– Ezek szerint annak ellenére, hogy vannak egyházi iskolák, nem történt meg az egyház és az iskola összekapcsolása, még nem él szervesen együtt a kettő?
– Így van, habár ezt semmi sem akadályozza.
– Ha folytatom a gondolatmenetét, följebb is léphetünk ezen az úton, és a következő lépés az állam és az egyház összekapcsolása.
– Könnyen lehet, igen. Végeredményben a kormányzás egy nemzet Isten felé vezetése, közelítése mindahhoz, ami magasrendű, de azt hiszem, ez az én illetékességi körömön már túl van.
– Akkor maradjunk egyelőre az iskolánál. Ön is tanít a Debreceni Egyetemen orgonistákat, akik művészek vagy zenetanárok lesznek. Az ön helyzete alkalmas rá, hogy összekapcsolja az iskolát és az egyházat. Megteszi?
– Amikor tanítok, állandóan beszélek erről, de én csak a lőszert osztom ki a leendő frontkatonáknak, a nagy kérdés, hogy jutnak-e olyan helyzetbe, hogy elővehessék, és elkezdjenek vele tüzelni. Ugyanis az egyház és az iskola összekapcsolása főleg azért nehéz, mert a három szereplő, a pap, a tanító és a kántor akkor tudnák legjobban végezni a feladatukat, ha teljes egységben működnének.
– Ahogy a Szentháromság: az Atyától jön az ige, a Fiútól tanítás, a Szentlélek pedig a dal, ami szó és zene együtt.
– Érdekes, hogy a tizenhetedik században egy híres német teológus kimondottan a Szentlélek Úristenhez hasonlította az orgonát. Fúj benne a levegő, és csoda dolgokat, soha nem hallott, soha nem látott valóságokat tár föl a hallgató előtt. Valóban mindegyiküknek otthon kell lennie a maga területén, és a másik kettőéhez is érteniük kell annyira, hogy el tudják mondani, mit várnak egymástól, így kölcsönösen megtermékenyítenék egymást.
Demokrata
2010:10. szám
Boros Károly
A Nagyerdei Református Templom kántora anyai nagyanyját említi elsőként, ha zenei gyökereiről kérdezem. Őt még a múlt század elején, az egyik híres zongoratanár, Thomán István tanította, aki Liszt tanítványa és később Bartók tanítója volt.
– Nagymamája talán egyszerre járt Thomán Istvánhoz Bartókkal?
– Nem, nagyjából húsz évvel Bartók után tanult nála. Elmesélt abból az időből egy kis esetet. Egy alkalommal korábban érkezett az órára, és amíg várt, hogy megjöjjön a tanár, leült zongorázni. Egyszer csak hirtelen, kopogás nélkül benyitott az ajtón Thomán felnőtt lánya, de mikor meglátta, hogy ő ül a zongoránál, meglepetten megállt az ajtóban, és csak annyit mondott, hogy bocsánat, elnézést kérek, azt hittem, a papa. Ezt mindig a dicséret csúcsaként említette nagymamám. Én egyébként őt már nem hallottam zongorázni, de sokat hallgatott engem, igazított a játékomon, ebből is rengeteget tanultam. De tanítani apai nagyanyám kezdett el, ő is zongorázott. Tanítónő volt, méghozzá kántor-tanító, és református papnéként férjével együtt szolgált a templomban. Nemcsak nagyapám, hanem édesapám és édesanyám is református lelkipásztor volt, ami azt jelenti, hogy egy templom mellett, és egy templomi orgona tövében nőttem föl Tiszafüreden. Fújtattam is, meg a billentyűket is nyomkodtam, amikor tudtam, így ismerkedtem apránként a hangszerrel, és szerettem meg örökre. Diák fejjel bekerültem a Debreceni Református Kollégiumba, ott folytatódott az ismerkedés, a Zeneakadémián pedig az orgona főtárgy mellett zenetudományt hallgattam. 1976-ban friss végzettséggel kerültem ide, a nagyerdei templomba, ami akkor épült, egy évvel előtte szentelték föl. Négy évig orgona nélküli orgonista voltam, addigra épült meg a hangszer, de boldogan vártam rá, mert egy nagy kísérlet terve forgott a fejemben.
– Beavatna minket is?
– Szívesen. Szerintem a műveltség nem úgy formálódik valakiben, hogy mint egy turista sétálgat a világban, olykor eszik egy kis zenét is, és megy tovább, hanem úgy, hogy amit otthon, a lakóhelyén igényel, és fogyaszt, az alakítja őt. Harminc éve szervezek, tartok zenés áhítatokat, mióta a templom orgonája elkészült. Arra voltam kíváncsi annak idején, hogy vannak-e olyanok, akik hajlandók a zene által jó irányba befolyásoltatni, mondhatnám, neveltetni magukat, és hétről hétre szellemi táplálékként elfogadni a zenét. A kísérlet, hála Istennek, bevált. Az is kiderült, hogy az egyházzene, ami napjainkban hangversenytermekben szólal meg, visszaültethető eredeti közegébe. Az Istent szolgáló zenét ugyanis elvette az egyháztól a huszadik század. Ezt mi újra összekapcsoltuk, sőt ma már úgy jelenítjük meg, ahogy egy emeletes szendvics fölépül: a zene és a szónoklat váltják egymást.
– Ha jól értem, az istentisztelet során a szó és a zene egymásra rakódó rétegei emelik egyre magasabbra az embert, mintha lépcsőkön menne föl?
– Így van, és mire az első közös éneklésen túl vannak, már szép lassan közösséggé váltak az emberek.
– Eszköze lehetne a zene annak is, hogy az egész nemzet újra egységessé, valóban közösségé váljon?
- Azt mondom erre, hogy nemcsak lehetne, hanem ez az elsődleges, az eredeti feladata a zenének. Érdemes végiggondolni azt a történelmi időszakot, amikor ennek az ellenkezője lezajlott. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a kántor-tanítóknak azt mondták, döntsék el, melyik hivatásukat folytatják, mert az iskolák államosítva vannak, tehát arról szó sem lehet, hogy ők templomban is szolgáljanak, meg iskolában is. De nem volt becsületes így döntés elé állítani őket, mert megélni csak az iskolából lehetett. Ezzel az egyházzenét éltető szellemi erőt kivonták a templomokból.
– Az iskolákból pedig kivonták Istent.
– Pontosan ez történt, a két folyamat egymás tükörképe. Történelmünknek ez a szakasza most végleg lezárul, meg kellene kísérelnünk az utat visszafelé megjárni, visszamenni arra a magaslatra, ahonnan alászálltunk. A reformáció első századaiban a középiskolákban és egyetemeken – ezek nem is váltak úgy el egymástól, mint ma – két istentisztelet is volt naponta, persze rövidebb, inkább áhítatnak lehetne mondani, és ennek mindig része volt a közös éneklés is. Ugyanakkor a templomban a diákok kara mindig énekelt olyan nagyobb tudást igénylő énekeket, amiket a hívek már nem tudtak volna elénekelni. Tehát nemcsak a pap és a hívek voltak a templomi szereplők, hanem a kar is. Ezt a hármasságot kellene újra helyreállítani a templomban. Ugye van egy híres verse Reményik Sándornak, amiben azt mondja, „ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát”. Hála Istennek, nálunk nem voltak templomrombolások, hála Istennek, újra vannak iskoláink, akkor mi baj van mégis? Mert mindenki érzi, hogy baj van. Az a baj, hogy hiányzik az „és”. Nem értjük, hogy mi a kapcsolat a kettő között. Az iskola az élettől elkülönített gyakorlóterep, ahol vaktölténnyel lövöldöznek a diákok, a templom pedig ugyancsak elkülönül a hétköznapi élettől, mert szűk körben topog. Óriási szüksége volna a kettőnek egymásra.
– Mi lehet az oka, hogy nem tudunk belépni ezen a kapun? Úgy gondolnám, hogy csak akarat kérdése.
– Volt régen egy személy, aki egyik lábával a templomban, másikkal az iskolában állt, ő volt a kántor-tanító. Most is van egyébként kántor szak itt a főiskolán, de ezt az embertípust még nem sikerült kinevelni. Jelentkeznek elegen, csak a feladatot kellene bennük tudatosítani valakinek. Ez mostanra lebomlott, alámerült, azért nehéz a tudatosítás. Most is ugyanúgy választanak a tanítás és a kántorság között az itt végzettek, pedig már nem írja elő nekik senki. Amit erővel szétválasztottak, nem sikerült még összeforrasztani.
– Ezek szerint annak ellenére, hogy vannak egyházi iskolák, nem történt meg az egyház és az iskola összekapcsolása, még nem él szervesen együtt a kettő?
– Így van, habár ezt semmi sem akadályozza.
– Ha folytatom a gondolatmenetét, följebb is léphetünk ezen az úton, és a következő lépés az állam és az egyház összekapcsolása.
– Könnyen lehet, igen. Végeredményben a kormányzás egy nemzet Isten felé vezetése, közelítése mindahhoz, ami magasrendű, de azt hiszem, ez az én illetékességi körömön már túl van.
– Akkor maradjunk egyelőre az iskolánál. Ön is tanít a Debreceni Egyetemen orgonistákat, akik művészek vagy zenetanárok lesznek. Az ön helyzete alkalmas rá, hogy összekapcsolja az iskolát és az egyházat. Megteszi?
– Amikor tanítok, állandóan beszélek erről, de én csak a lőszert osztom ki a leendő frontkatonáknak, a nagy kérdés, hogy jutnak-e olyan helyzetbe, hogy elővehessék, és elkezdjenek vele tüzelni. Ugyanis az egyház és az iskola összekapcsolása főleg azért nehéz, mert a három szereplő, a pap, a tanító és a kántor akkor tudnák legjobban végezni a feladatukat, ha teljes egységben működnének.
– Ahogy a Szentháromság: az Atyától jön az ige, a Fiútól tanítás, a Szentlélek pedig a dal, ami szó és zene együtt.
– Érdekes, hogy a tizenhetedik században egy híres német teológus kimondottan a Szentlélek Úristenhez hasonlította az orgonát. Fúj benne a levegő, és csoda dolgokat, soha nem hallott, soha nem látott valóságokat tár föl a hallgató előtt. Valóban mindegyiküknek otthon kell lennie a maga területén, és a másik kettőéhez is érteniük kell annyira, hogy el tudják mondani, mit várnak egymástól, így kölcsönösen megtermékenyítenék egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése