Elbeszélgettek zsidók és keresztények
Ágoston Zoltán
Népszabadság
2010. március 11.
Végy két világvallást, képviselőiket pedig ültesd le egymással beszélgetni – az ötlet olyan egyszerű, hogy a Nyugaton sem működik. A magyarországi zsidó-keresztény eszmecsere legalább felemásra sikerült.
Rendhagyó előadássorozat ért véget a minap Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem (ORZSE) és a Faludi Ferenc Akadémia előadóinak részvételével. Vallásközi párbeszédre hívni zsidókat és keresztényeket legalábbis kevés sikerrel kecsegtető kísérlet volt az elmúlt kétezeregynéhány évben – előítéletek nélkül pedig főleg nem. Ezért is hagyott maga után felemás szájízt az előadássorozat, amelynek nagyvonalúan sikerült felülemelkednie az évezredes komplexusokon, mégis fényesen igazolta a régi diplomáciai közhelyet, miszerint két monológ még nem feltétlenül vezet párbeszédhez.
Akkor sem, ha ehhez egyébként az alap megvan, elvégre a zsidó vallás és „leányegyházai”, a keresztény és a mohamedán a három kinyilatkoztatott vallás a világon, ami némi egyszerűsítéssel azt jelenti, hogy a történelemnek van kezdete és végcélja is. (Ez a harc lesz a végső – mintha az átkosban merő féltékenységből üldözték volna a kereszténységet.) A jezsuita szervezők nem sokat bíztak a véletlenre. A kétszer negyvenöt perces előadásokat néhány mondatos reflexió követte, amelyek kimerülnek a fellépési lehetőséget méltató köszönetnyilvánításban. Mentségükre mondván, a szinkretikus szólamokon túli vallási párbeszéd mindenhol a világon gyerekcipőben jár. A legtöbbet Németországban kísérleteztek vele, de – mint az egyik szervező mondja – a kötelező udvariassági körökön ott sem sikerült átlendülniük. A feltámadással nem tudunk mit kezdeni – jegyezte meg egyszer búcsúzóul Oláh János, az ORZSE docense – valami ilyesmi lehetne egy valódi párbeszéd kiindulópontja.
A hiánya viszont már csak azért is fájó, mert ismeretterjesztőnek – vagy egyetemi nosztalgia ellen – minden előadás kiváló. Megváltó híján a rabbik egyelőre még alkudozhatnak Istennel. Ehhez egyébként maga a Tóra nyújt kiváló inspirációt, egy első pillantásra egyszerű mondatban: „Mózes a Jordánon innen, Moáb országában kezdett a Tan magyarázatához.” De milyen, többféle jelentést megengedő magyarázathoz, ha a zsidó hit szerint a Tórában nemhogy egy felesleges szó, de egy felesleges betű sincs? Mózes hetven nyelven magyarázta el híveinek a Tant – hangzott a néhány szellemi csörtével későbbi, ám kitartóan homályos válasz, amelyet kiötlője végül azzal oldott fel, hogy a Tórának hetvenféle lehetséges magyarázata van, a próféta pedig mindegyiket megosztotta hallgatóságával.
És ki gondolta volna, hogy a zsidó gasztronómia sarokköve, a sólet egy hasonlóan körmönfont vitának köszönheti létét? – kérdezi Darvas István rabbi, az ORZSE tanára. Első hozzávalója ugyanis az a rejtélyes mondat, amelyben Mózes a szombati tűzgyújtást tiltja meg – Ne gyújtsatok tüzet szombaton egyik településeteken sem –, egyedüliként az ezen a napon tilos és halállal büntetendő 39 munkavégzés közül. (Maga a 39 főmunka még véletlenül sem szerepel a Tórában. Csak jóval Mózes után állították össze a hagyomány alapján.) A rabbigenerációkat persze évszázadokra gondolkodóba ejtette, hogy Mózes miért pont ezt a tűzgyújtást emeli ki a többi közül, ráadásul pont azután, hogy deklaráltan minden szombati munkavégzést tilalommal sújtott.
A későbbi magyarázatok közül még aránylag az egyszerűek közé tartozik az, amely szerint a tűzgyújtási tilalmat hangsúlyozva Mózes arra figyelmeztet, senkinek nem kell végigjárnia a bűn mind a 39 lépcsőfokát a halálbüntetés kiérdemléséhez, elég, ha csak egyre vetemedik a tiltott munkavégzések közül. A 13. században élt Lévi ben Gérsom a mondatra nézve arra jut, hogy szombaton halálbüntetést végrehajtani sem szabad – a négyféle kivégzési mód egyike a máglyahalál volt. Ez még illeszkedik is a modern ortodoxia megalapítója, a 19. századi Samson Raphael Hirsch magyarázatához, aki szerint a tűzgyújtás mindig valamilyen munkát készít elő, ezért tilos önmagában is.
Mérvadó – és a sólet szempontjából felbecsülhetetlen jelentőségű – mégis a karaiták fellépése maradt. A szigoráról ismert, csak az írott tant elfogadó irányzat ugyanis szó szerint értve a tűzgyújtás tilalmát előírta, hogy a zsidóknak teljes sötétségben és hidegben és meleg étel nélkül éhezve kell tölteniük a szombatot – emlékezésül a második jeruzsálemi szentély lerombolására. (Amíg a templom nem épül újra, a karaiták szerint minden ünnepnap – így a szombat is – gyász.) Ezt a lehetőséget a rabbinikusok, élükön a karaiták nagy ellenfelével, Szádja Gaonnal elvetették. Vitájuk a tökéletes kompromisszumig fajult: szombaton nem lehet ugyan tüzet gyújtani, de az, amelyet pénteken lobbantottak lángra vidáman áraszthat fényt és meleget. És hogy az éhség ne űzze el az ünnepi hangulatot, a rabbik törvényt alkottak az ünnep csúcspontját jelentő ebédről – ez a sólet. Vagy éppenséggel a paprikás krumpli, ha az ember a bab nélkül tengődő Lengyelországban kéri.
Isten íze
Nem mintha a maga kissé morbid stílusában a kereszténység egyik nagy hitvitájának, a képrombolásnak ne lettek volna gasztronómiai oldalhajtásai – mesélte Hankovszky Tamás, a PPKE-BTK filozófia tanszékének adjunktusa. A VIII-IX. századi Bizáncban a képtisztelők ugyanis gyakorta az ikonokról lekapart festékkel fűszerezték az áldozáshoz használt bort, és áldást remélve az ikonok előtti mécsesek olajából ittak, elfajulásaként annak a vitának, amely a kereszténység hajnalán még arról szólt, szabad-e egyáltalán képeket festeni. Ez utóbbit az egyház évszázadokon át tilalommal sújtotta, félve, hogy az istenadta nép bálványimádásba esik vissza, amire egyébként szép számmal akadt is példa – előfordult az is, hogy az „Isten a saját képére teremtette az embert” jegyében keresztapának választottak ikonokat.
Jellemző a vita hevére, hogy száz éven belül, 754 és 843 között négy zsinat vetette el és állította vissza a képek tiszteletét, de hús-vér áldozatból sem volt kevés. Elsőként mindjárt III. Leó császár küldöttét sodorta el a népharag 726-ban, amint három fejszecsapással szétzúzta a konstantinápolyi császári palota kapuja felett álló Krisztus-ikont – csak azért, hogy a nyolcszáz évvel korábbi keresztényüldözéseket idéző hangulatban a császár véresen megtorolja halálát. Az uralkodói támogatást élvező képrombolók útját ezután 120 évig ikonokra kötözve megkínzott mártírok szegélyezték.
Mindenkori önmagához hűen a Biblia ezúttal sem nyújt sok támpontot. Bár a második parancsolat nyíltan megtiltja a bálványimádás – Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle (kép)mást – olvashatjuk Mózes második könyvében, röpke öt fejezettel később viszont Isten meglehetősen precízen írja elő, milyen kerúbszobrokkal díszített frigyládát vár prófétájától. A képtisztelők erre hivatkozva kerülhették el a bálványimádás vádját. A bálványimádás nem aktuális – mondták ki feketén-fehéren –, hiszen a képtilalom csak az egyébként sem létező pogány istenekre vonatkozik, Jézusra viszont nem. – Jó, ha a törvény lámpaként világít a sötétben, de a hajnalcsillag – Jézus – eljövetelével már nincs szükség rá – érvelt például Damaszkuszi Szent János, ám csak új muníciót adott a képrombolók kezébe. Jézus személyében ugyanis két természet egyesül keveredés nélkül, de szétválaszthatatlanul. Vagy csak az emberit ábrázolják, mert az istenit nem lehet, vagy szétválasztják a két természetet, ez a két eretnek lehetőség áll a festők előtt – intézte el a hagyományos teológiai különbségtétel nyomán V. Konstantin a képtisztelőket. (Nem mintha császár nem esett volna át a ló túloldalára. Mivel csak a vallási témájú képeket nem tűrte, Bizánc-szerte nyugodtan tűzdelte tele a templomokat kedvenc kocsihajtójának a képével.)
V. Konstantinnal a vita akár nyugvópontra is juthatott volna, ám a császári érvekben van egy fatális hiba: V. Konstantin összetéveszti Jézus isteni természetét - ez lenne az ábrázolhatatlan és vallási vétekként elítélendő tett – Jézus emberi személyével, aki viszont fenntartások nélkül lehet áhítat tárgya. Jézus és ikonja azonos személlyel rendelkezik, hiszen embernek lenni test nélkül nem lehet – győzedelmeskedtek végül a képtisztelők Teodórosz Sztuditész révén.
A képrombolás ettől még időről időre újra feltámadt, így a XV. század Firenzéjében is, ahol a fáma szerint Savonarola hatására Botticelli hordta napszámban máglyára festményeit. Hitbuzgalmát a világi igazságszolgáltatás vajmi kevéssé díjazta: annak a Simonetta Vespuccinak a lábához temették, aki a Vénusz születéséhez is modellt állt neki.
De a zsidó-keresztény párbeszéd nem csak vidám tudományos volta miatt jó. Segíthet kitörni abból a szorongásból is, amely a magyar zsidóságot jellemzi. Ez utóbbira pedig égető szükség is lenne, hiszen az itt élő százezer zsidó közül évente egyszer csak mintegy tízezer látogat el egy zsinagógába, és mindössze ezer körüli azok száma, akik hívőknek számítanak. Nem segít a helyzeten a könyvkiadás sem – meséli Haraszti György, az ORZSE tanszékvezető tanára. Tíz évvel ezelőtt az Osirisnek sikerült ugyan kiadnia Joszef Hajim Jersusalaimi iskolateremtő művét – Zsidó történelem és zsidó emlékezet – azonnal könyvritkaságot is csinált belőle: mindössze 15 eladott példány után frappánsan bezúzatta, később azt állítva, egy beázott raktárban veszett oda az egész.
Ágoston Zoltán
Népszabadság
2010. március 11.
Végy két világvallást, képviselőiket pedig ültesd le egymással beszélgetni – az ötlet olyan egyszerű, hogy a Nyugaton sem működik. A magyarországi zsidó-keresztény eszmecsere legalább felemásra sikerült.
XVI. Benedek látogatása a római zsinagógában 2010 januárjában. Csak a kötelezőt
Reuters - Max Rossi
Rendhagyó előadássorozat ért véget a minap Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem (ORZSE) és a Faludi Ferenc Akadémia előadóinak részvételével. Vallásközi párbeszédre hívni zsidókat és keresztényeket legalábbis kevés sikerrel kecsegtető kísérlet volt az elmúlt kétezeregynéhány évben – előítéletek nélkül pedig főleg nem. Ezért is hagyott maga után felemás szájízt az előadássorozat, amelynek nagyvonalúan sikerült felülemelkednie az évezredes komplexusokon, mégis fényesen igazolta a régi diplomáciai közhelyet, miszerint két monológ még nem feltétlenül vezet párbeszédhez.
Akkor sem, ha ehhez egyébként az alap megvan, elvégre a zsidó vallás és „leányegyházai”, a keresztény és a mohamedán a három kinyilatkoztatott vallás a világon, ami némi egyszerűsítéssel azt jelenti, hogy a történelemnek van kezdete és végcélja is. (Ez a harc lesz a végső – mintha az átkosban merő féltékenységből üldözték volna a kereszténységet.) A jezsuita szervezők nem sokat bíztak a véletlenre. A kétszer negyvenöt perces előadásokat néhány mondatos reflexió követte, amelyek kimerülnek a fellépési lehetőséget méltató köszönetnyilvánításban. Mentségükre mondván, a szinkretikus szólamokon túli vallási párbeszéd mindenhol a világon gyerekcipőben jár. A legtöbbet Németországban kísérleteztek vele, de – mint az egyik szervező mondja – a kötelező udvariassági körökön ott sem sikerült átlendülniük. A feltámadással nem tudunk mit kezdeni – jegyezte meg egyszer búcsúzóul Oláh János, az ORZSE docense – valami ilyesmi lehetne egy valódi párbeszéd kiindulópontja.
A hiánya viszont már csak azért is fájó, mert ismeretterjesztőnek – vagy egyetemi nosztalgia ellen – minden előadás kiváló. Megváltó híján a rabbik egyelőre még alkudozhatnak Istennel. Ehhez egyébként maga a Tóra nyújt kiváló inspirációt, egy első pillantásra egyszerű mondatban: „Mózes a Jordánon innen, Moáb országában kezdett a Tan magyarázatához.” De milyen, többféle jelentést megengedő magyarázathoz, ha a zsidó hit szerint a Tórában nemhogy egy felesleges szó, de egy felesleges betű sincs? Mózes hetven nyelven magyarázta el híveinek a Tant – hangzott a néhány szellemi csörtével későbbi, ám kitartóan homályos válasz, amelyet kiötlője végül azzal oldott fel, hogy a Tórának hetvenféle lehetséges magyarázata van, a próféta pedig mindegyiket megosztotta hallgatóságával.
És ki gondolta volna, hogy a zsidó gasztronómia sarokköve, a sólet egy hasonlóan körmönfont vitának köszönheti létét? – kérdezi Darvas István rabbi, az ORZSE tanára. Első hozzávalója ugyanis az a rejtélyes mondat, amelyben Mózes a szombati tűzgyújtást tiltja meg – Ne gyújtsatok tüzet szombaton egyik településeteken sem –, egyedüliként az ezen a napon tilos és halállal büntetendő 39 munkavégzés közül. (Maga a 39 főmunka még véletlenül sem szerepel a Tórában. Csak jóval Mózes után állították össze a hagyomány alapján.) A rabbigenerációkat persze évszázadokra gondolkodóba ejtette, hogy Mózes miért pont ezt a tűzgyújtást emeli ki a többi közül, ráadásul pont azután, hogy deklaráltan minden szombati munkavégzést tilalommal sújtott.
A későbbi magyarázatok közül még aránylag az egyszerűek közé tartozik az, amely szerint a tűzgyújtási tilalmat hangsúlyozva Mózes arra figyelmeztet, senkinek nem kell végigjárnia a bűn mind a 39 lépcsőfokát a halálbüntetés kiérdemléséhez, elég, ha csak egyre vetemedik a tiltott munkavégzések közül. A 13. században élt Lévi ben Gérsom a mondatra nézve arra jut, hogy szombaton halálbüntetést végrehajtani sem szabad – a négyféle kivégzési mód egyike a máglyahalál volt. Ez még illeszkedik is a modern ortodoxia megalapítója, a 19. századi Samson Raphael Hirsch magyarázatához, aki szerint a tűzgyújtás mindig valamilyen munkát készít elő, ezért tilos önmagában is.
Mérvadó – és a sólet szempontjából felbecsülhetetlen jelentőségű – mégis a karaiták fellépése maradt. A szigoráról ismert, csak az írott tant elfogadó irányzat ugyanis szó szerint értve a tűzgyújtás tilalmát előírta, hogy a zsidóknak teljes sötétségben és hidegben és meleg étel nélkül éhezve kell tölteniük a szombatot – emlékezésül a második jeruzsálemi szentély lerombolására. (Amíg a templom nem épül újra, a karaiták szerint minden ünnepnap – így a szombat is – gyász.) Ezt a lehetőséget a rabbinikusok, élükön a karaiták nagy ellenfelével, Szádja Gaonnal elvetették. Vitájuk a tökéletes kompromisszumig fajult: szombaton nem lehet ugyan tüzet gyújtani, de az, amelyet pénteken lobbantottak lángra vidáman áraszthat fényt és meleget. És hogy az éhség ne űzze el az ünnepi hangulatot, a rabbik törvényt alkottak az ünnep csúcspontját jelentő ebédről – ez a sólet. Vagy éppenséggel a paprikás krumpli, ha az ember a bab nélkül tengődő Lengyelországban kéri.
Isten íze
Nem mintha a maga kissé morbid stílusában a kereszténység egyik nagy hitvitájának, a képrombolásnak ne lettek volna gasztronómiai oldalhajtásai – mesélte Hankovszky Tamás, a PPKE-BTK filozófia tanszékének adjunktusa. A VIII-IX. századi Bizáncban a képtisztelők ugyanis gyakorta az ikonokról lekapart festékkel fűszerezték az áldozáshoz használt bort, és áldást remélve az ikonok előtti mécsesek olajából ittak, elfajulásaként annak a vitának, amely a kereszténység hajnalán még arról szólt, szabad-e egyáltalán képeket festeni. Ez utóbbit az egyház évszázadokon át tilalommal sújtotta, félve, hogy az istenadta nép bálványimádásba esik vissza, amire egyébként szép számmal akadt is példa – előfordult az is, hogy az „Isten a saját képére teremtette az embert” jegyében keresztapának választottak ikonokat.
Jellemző a vita hevére, hogy száz éven belül, 754 és 843 között négy zsinat vetette el és állította vissza a képek tiszteletét, de hús-vér áldozatból sem volt kevés. Elsőként mindjárt III. Leó császár küldöttét sodorta el a népharag 726-ban, amint három fejszecsapással szétzúzta a konstantinápolyi császári palota kapuja felett álló Krisztus-ikont – csak azért, hogy a nyolcszáz évvel korábbi keresztényüldözéseket idéző hangulatban a császár véresen megtorolja halálát. Az uralkodói támogatást élvező képrombolók útját ezután 120 évig ikonokra kötözve megkínzott mártírok szegélyezték.
Hívők a jeruzsálemi Szent Sír-templomban
Reuters - Oleg Popov
Mindenkori önmagához hűen a Biblia ezúttal sem nyújt sok támpontot. Bár a második parancsolat nyíltan megtiltja a bálványimádás – Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle (kép)mást – olvashatjuk Mózes második könyvében, röpke öt fejezettel később viszont Isten meglehetősen precízen írja elő, milyen kerúbszobrokkal díszített frigyládát vár prófétájától. A képtisztelők erre hivatkozva kerülhették el a bálványimádás vádját. A bálványimádás nem aktuális – mondták ki feketén-fehéren –, hiszen a képtilalom csak az egyébként sem létező pogány istenekre vonatkozik, Jézusra viszont nem. – Jó, ha a törvény lámpaként világít a sötétben, de a hajnalcsillag – Jézus – eljövetelével már nincs szükség rá – érvelt például Damaszkuszi Szent János, ám csak új muníciót adott a képrombolók kezébe. Jézus személyében ugyanis két természet egyesül keveredés nélkül, de szétválaszthatatlanul. Vagy csak az emberit ábrázolják, mert az istenit nem lehet, vagy szétválasztják a két természetet, ez a két eretnek lehetőség áll a festők előtt – intézte el a hagyományos teológiai különbségtétel nyomán V. Konstantin a képtisztelőket. (Nem mintha császár nem esett volna át a ló túloldalára. Mivel csak a vallási témájú képeket nem tűrte, Bizánc-szerte nyugodtan tűzdelte tele a templomokat kedvenc kocsihajtójának a képével.)
V. Konstantinnal a vita akár nyugvópontra is juthatott volna, ám a császári érvekben van egy fatális hiba: V. Konstantin összetéveszti Jézus isteni természetét - ez lenne az ábrázolhatatlan és vallási vétekként elítélendő tett – Jézus emberi személyével, aki viszont fenntartások nélkül lehet áhítat tárgya. Jézus és ikonja azonos személlyel rendelkezik, hiszen embernek lenni test nélkül nem lehet – győzedelmeskedtek végül a képtisztelők Teodórosz Sztuditész révén.
A képrombolás ettől még időről időre újra feltámadt, így a XV. század Firenzéjében is, ahol a fáma szerint Savonarola hatására Botticelli hordta napszámban máglyára festményeit. Hitbuzgalmát a világi igazságszolgáltatás vajmi kevéssé díjazta: annak a Simonetta Vespuccinak a lábához temették, aki a Vénusz születéséhez is modellt állt neki.
De a zsidó-keresztény párbeszéd nem csak vidám tudományos volta miatt jó. Segíthet kitörni abból a szorongásból is, amely a magyar zsidóságot jellemzi. Ez utóbbira pedig égető szükség is lenne, hiszen az itt élő százezer zsidó közül évente egyszer csak mintegy tízezer látogat el egy zsinagógába, és mindössze ezer körüli azok száma, akik hívőknek számítanak. Nem segít a helyzeten a könyvkiadás sem – meséli Haraszti György, az ORZSE tanszékvezető tanára. Tíz évvel ezelőtt az Osirisnek sikerült ugyan kiadnia Joszef Hajim Jersusalaimi iskolateremtő művét – Zsidó történelem és zsidó emlékezet – azonnal könyvritkaságot is csinált belőle: mindössze 15 eladott példány után frappánsan bezúzatta, később azt állítva, egy beázott raktárban veszett oda az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése