Romok között is jövendő – Tamáshida, ahol a templom a baromfiudvar
Vetési László
erdely.ma
2010. február 14.
Tamáshidáról sokat írtak mostanában is és sokan is járnak erre. Aki csak teheti, letér a Szalonta-aradi főútról és meglátogatja e romokat. 2005-ben Gurzó K. Enikő a Reggeli Újságban írt riportot a faluról és a romról. Már a címe is felrázó: „Majorság lakja az Árpád-kori templomot”.
Olvasom itt is útravalómat és útikalauzomat, amely így ír a templom múltjáról:
Régi helység, Rogerius mester mint megerősített német várost említi. A falut 1241-ben a tatárok elpusztították. Egy 1341-ben kelt oklevél, a Rathold nembeli János és László igazolása arról tanúskodik, hogy a települést már régóta e család birtokolja. 1550 januárjában az erdélyi rendek országgyűlését Tamáshidára hívták egybe. A faluban valaha állhatott egy nagyobb várkastély, mert a románkori egyház romjai körüli nagyobb területen erre utaló jelentősebb épületek alapfalai és pinceüregei is látszottak még a XX. század elején is. A kastély ura 1552-ben Báthori Endre volt, s ekkor a falu mindössze 17 portát számolt. Később, 1729-ben III. Károly (1685-1740) király Baranyi Miklósnak adományozta a községet, akinek családja építtette azt a szép kastélyt, melynek parkjában az említett román kori romtemplom téglából rakott hatalmas tornya is áll, ezen annak idején félköríves ikerablakokat alakítottak ki. A templom eredetének régiségét a szentély maradványának félköríves volta is igazolja. A falu református temploma 1854-ből, az ortodox 1866-ból való. A település határában állt az 1333-35. évi pápai tizedjegyzékben is szerepelt Bökény, mely később elpusztult, akárcsak egy másik közeli falu, Tamász.
Borús, ködös reggelre érkezem Tamáshidára. Már a Várad–aradi főútról a homályból is jól látszik a romtemplom monumentális tömbje. A torony messze kiemelkedik a falu fölé. Tamáshida magyar, cigány és román népességű falu Bihar és Arad szélén, épp a megyehatáron. A szépen rendbetett új református templom mellett halad el az országút, amíg az utas egy kis kanyarral eljut a romokig. A hajdani, sokat emlegetett kastélyt és parkját már csak sejteni lehet: a bejárt barokkos oszlopai még megmaradtak, de mögötte már új kastély épül. Körülötte a kis piactér is baromfi legelő.
Udvar belsejében, teljesen magántelken, annak is a gazdasági udvarán állnak a romok. Egy középkori templom félszeg, de még mindig lenyűgöző tornyával beszorult egy szerény kis falusi gazdálkodás közepébe. A családi élet egy része pedig a templom falai között zajlik. A románkori torony még fedetlen fővel is versenybe száll az idővel. Homlokán úgy ül a megviselt gólyafészek, mint egy alföldi juhászbojtár fején napszítta kalapja. A hajótest hiányzó helyén van a gazdasági udvar, a román kori szentély boltozata alatt meg a raktár, fészer.
Az öreg utcakapu nyitva van, nem kell bezörgetnem. Csak a házajtó előtt szólítgatom a háziakat, amúgy, falusiasan. Türkösi Róza néni fogad, mint egy gyakorlott és edzett idegenvezető. Mesél a legendákról, aranyról, alagútról. Ha belépti díjat szedne a látogatóktól, szerényen ki is egészíthetné belőle nyugdíját. – A rom nekem marad. – mondja. Mindenki csak nézi, és megy tovább. A telek az enyém, a rom rajta, az nem. Kié akkor, és mit lehet tenni? A helyi lelkész, Pázmány Attila nagyon szeretné, hogy a teleknek ezt a részét kiválthatná az egyház és átvehetné a romokat, de egyelőre nincs pénz semmire.
A torony falán egyre mélyülő hasadások jelzik, itt sürgősen tenni kell valamit. Fedetlenül, de még áll az idővel és időjárással dacoló szentély, de csonka téglasorai a szélei felől meg-meg lazulva hullanak alá.
A mentés pedig már nem a múlt előtt fejet hajtó vagy csodát látni érkező, bámészkodó turisták feladata.
Vetési László
erdely.ma
2010. február 14.
Tamáshidáról sokat írtak mostanában is és sokan is járnak erre. Aki csak teheti, letér a Szalonta-aradi főútról és meglátogatja e romokat. 2005-ben Gurzó K. Enikő a Reggeli Újságban írt riportot a faluról és a romról. Már a címe is felrázó: „Majorság lakja az Árpád-kori templomot”.
Olvasom itt is útravalómat és útikalauzomat, amely így ír a templom múltjáról:
Régi helység, Rogerius mester mint megerősített német várost említi. A falut 1241-ben a tatárok elpusztították. Egy 1341-ben kelt oklevél, a Rathold nembeli János és László igazolása arról tanúskodik, hogy a települést már régóta e család birtokolja. 1550 januárjában az erdélyi rendek országgyűlését Tamáshidára hívták egybe. A faluban valaha állhatott egy nagyobb várkastély, mert a románkori egyház romjai körüli nagyobb területen erre utaló jelentősebb épületek alapfalai és pinceüregei is látszottak még a XX. század elején is. A kastély ura 1552-ben Báthori Endre volt, s ekkor a falu mindössze 17 portát számolt. Később, 1729-ben III. Károly (1685-1740) király Baranyi Miklósnak adományozta a községet, akinek családja építtette azt a szép kastélyt, melynek parkjában az említett román kori romtemplom téglából rakott hatalmas tornya is áll, ezen annak idején félköríves ikerablakokat alakítottak ki. A templom eredetének régiségét a szentély maradványának félköríves volta is igazolja. A falu református temploma 1854-ből, az ortodox 1866-ból való. A település határában állt az 1333-35. évi pápai tizedjegyzékben is szerepelt Bökény, mely később elpusztult, akárcsak egy másik közeli falu, Tamász.
Borús, ködös reggelre érkezem Tamáshidára. Már a Várad–aradi főútról a homályból is jól látszik a romtemplom monumentális tömbje. A torony messze kiemelkedik a falu fölé. Tamáshida magyar, cigány és román népességű falu Bihar és Arad szélén, épp a megyehatáron. A szépen rendbetett új református templom mellett halad el az országút, amíg az utas egy kis kanyarral eljut a romokig. A hajdani, sokat emlegetett kastélyt és parkját már csak sejteni lehet: a bejárt barokkos oszlopai még megmaradtak, de mögötte már új kastély épül. Körülötte a kis piactér is baromfi legelő.
Udvar belsejében, teljesen magántelken, annak is a gazdasági udvarán állnak a romok. Egy középkori templom félszeg, de még mindig lenyűgöző tornyával beszorult egy szerény kis falusi gazdálkodás közepébe. A családi élet egy része pedig a templom falai között zajlik. A románkori torony még fedetlen fővel is versenybe száll az idővel. Homlokán úgy ül a megviselt gólyafészek, mint egy alföldi juhászbojtár fején napszítta kalapja. A hajótest hiányzó helyén van a gazdasági udvar, a román kori szentély boltozata alatt meg a raktár, fészer.
Az öreg utcakapu nyitva van, nem kell bezörgetnem. Csak a házajtó előtt szólítgatom a háziakat, amúgy, falusiasan. Türkösi Róza néni fogad, mint egy gyakorlott és edzett idegenvezető. Mesél a legendákról, aranyról, alagútról. Ha belépti díjat szedne a látogatóktól, szerényen ki is egészíthetné belőle nyugdíját. – A rom nekem marad. – mondja. Mindenki csak nézi, és megy tovább. A telek az enyém, a rom rajta, az nem. Kié akkor, és mit lehet tenni? A helyi lelkész, Pázmány Attila nagyon szeretné, hogy a teleknek ezt a részét kiválthatná az egyház és átvehetné a romokat, de egyelőre nincs pénz semmire.
A torony falán egyre mélyülő hasadások jelzik, itt sürgősen tenni kell valamit. Fedetlenül, de még áll az idővel és időjárással dacoló szentély, de csonka téglasorai a szélei felől meg-meg lazulva hullanak alá.
A mentés pedig már nem a múlt előtt fejet hajtó vagy csodát látni érkező, bámészkodó turisták feladata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése