A gender újabb támadása - most az óvodában
gondola
Szilágyiné dr. Szemkeő Judit
2010. február 27. 12:30
Ne neveljünk nemi szerepekre az óvodában? A többség alkalmazkodjon a kisebbséghez, vagy a kisebbséget fogadja be szeretettel és nyitottan a többség?
Az Egy, az Egység fogalmának megközelítése a különböző filozófiai elméletek fontos kérdése. Nekünk magyaroknak nem kell absztrakt elméleteket olvasgatnunk, hogy megértsük a problémát.
Mennyi is az egy?
Kérdezzük egy kisóvodástól, és ő büszkén tartja az egyik mutatóujját felénk: Egy! A következő kérdésre, hogy „Van kezed, van lábad?” A válasza az, hogy van kezem és van lábam, miközben mind a két kezére és mind a két lábára rámutat.
Van kezem, lábam, szemem, fülem – mondja bárki, és fel sem merül bennünk, hogy csak egy keze, egy lába, egy szeme, egy füle lenne, pedig egyes számot használt! A kettő jelenti ugyanis a teljes léthez szükséges szerveket, tehát a kettő jelenti az egységet. Beszélünk jobb és bal agyféltekéről, ezek feladata nem a különálló jobb és bal oldalunk vezérlése! Egy agyunk van, amelynek kiemelt szerepe van abban, hogy a szerveinket használni tudjuk, képesek vagyunk például két kezünk, két lábunk tudatos koordinációjára is, de szerepe van abban is, hogyan látjuk a világunkat.
Ha elvesztem az egyik kezem, félkarú leszek, ha a lábam, akkor féllábú, ha a szemem, akkor félszemű. Az agyunk segítségével képesek vagyunk a veszteség hátrányos következményeinek minimalizálására, de a veszteséget a legnagyszerűbb robotok beépítésével sem tudjuk teljesen pótolni, a robotok csak bizonyos funkciókat vesznek át, az egységes működésben maradnak hiányok.
Az emberi egység is hasonlóan bontakozik ki egy emberpárban, akik közös életre szövetkeznek. Amennyire hibás nevelés a jobb kéz hagyományos használata érdekében az, hogy „Vedd elő a szebbik kezed!”, azaz a jobb kezed, ugyanannyira hibás nevelés a nemek közti alá-és fölérendeltségi viszonyra nevelni a gyerekeket. A bal kezeseket nem operációval és nem a feladatok alóli felmentéssel segíti feladatainak ellátása érdekében a környezet, hanem azzal, hogy a feladatok megoldásában az egyénnek szabadságot ad[1]. A nemi szerepek a családon belül alakulnak használhatóvá a munkamegosztás során, de a munkamegosztáshoz a feladatokat, munkákat ismerni kell. A nemi szerepek egy része biológiai adottság, de ez csak az alap! A nemi szerepek betöltésére képessé kell válni! Nem attól lesz egy nő anya, hogy megszül a gyermeket, hanem attól, hogy képes érzelmi kapcsolatot létesíteni a gyermekével és felelősen gondozni, nevelni. Nem attól lesz egy férfi apa, hogy szexuális viszonyt folytat egy nővel, és a kapcsolatból gyermek születik. Az apává válás talán még nehezebb folyamat, mint a biológiailag erősebben támogatott anyává válás. Apává válni a felelősség vállalására való képesség nélkül szinte megoldhatatlan feladat. Az apa szerepre még inkább nevelődni kell, ha nem így lenne, a gyermekvédelemnek lényegesen kevesebb feladata lenne.
Mondhatják (mondják is) egyesek, hogy a társadalom elsődleges érdeke, hogy mindenkiből jó munkavállaló legyen, a család magánügy, a nevelési intézmények a munkavállalói szerepre,az egyéni karrierre készítsenek fel. Válaszom kettős: a jó munkavállaló is felelősséggel végzi a munkáját, kitartó, megbízható, ugyanúgy, mint a jó szülő. Másrészt felhívom a figyelmet arra, hogy az ember közösségi lény, és időskorában sem él meg abból, hogy a nyugdíjra félretett aranyait nyalogatja. Azokat az aranyakat valakinek aktuális munkával kell iható, ehető falattá, meleg környezetté varázsolnia, ehhez pedig szükség van következő generációkra. Azt a gondolatot, hogy ha megöregszem, nem is akarok élni, csak addig vallják az emberek, ameddig az öregedés lehetősége közelivé nem válik.
Kicsi korban főleg a minta nevel, az apaszerepre az apa mintája. Igen, de hol vannak a mindennapi apák, akik közelében természetesen lehet apává nevelődni? Az óvodában sincsenek férfiak, akik a férfi-kisgyerek kapcsolatra mintát adhatnának. Óvodapedagógusok képzésében résztvevő oktatóként mondhatom, hogy nagyon jó óvó bácsik lennének az óvodákban, ha az ott dolgozó szakembereket anyagilag és erkölcsileg megbecsülnék! Nagyon jó példát adnának esélyegyenlőségből a gyermekükkel otthonmaradó apák, ha a gyermeknevelési támogatás választását nem csak a munkanélküliség kudarca után engedhetnék meg maguknak! A pedagógusok megbecsülése, a gyermekek otthoni nevelésére vállalkozó szülők megbecsülése, munkájuk anyagi elismerése valóban állami feladat, éppen az óvodák működését szabályozó szakminiszter feladata! Ebben kellene jeleskednie a szakma vezető politikusainak!
Térjünk vissza anyanyelvünkhöz! Ha valaki megházasodik, akkor „fele-ség”-gé válik, az új, jövőbe mutató egység fele lesz. Feleség lesz, nem ágyas. Az ágyas jogai a szexuális életre korlátozódnak. A feleség nem csak élettárs, akinek a másik életében való részesedése – az ősi magyar bölcsességet kifejező anyanyelvünk szerint – nem annyira tisztázott, mint amennyire a fele-ségé. A „társ” lehet útitárs, bajtárs, de lehet szolga, is, aki urának egyetlen társa. A régi magyar nyelvben a „feleség” nem a nemi szerepre utalt. A feleség – anyanyelvünkkel kifejezett normáink szerint - egyenrangú fél, akinek az egységben önálló szerepe van, akár ő a jobb, akár ő a bal kéz[2].
„Nem létezik szeretet anélkül, hogy a másikban ismerjük meg magunkat, ahogyan szabadság sincs anélkül, hogy kölcsönösen elismernénk egymást. Azért kell a másikra való nyitottságnak az emberi lényben szabadnak lennie, hogy Isten odafordulását viszonozni tudja. Képmás volta ellenére, és éppen ez tűnik számomra fontosnak, ez a másik is mindenekelőtt Isten teremtményeként mutatkozik meg. A képmás teremtményisége olyan intuíciót fejezett ki, amely az itt vázolt összefüggésben a vallásilag botfülűeknek is, mint amilyen én is vagyok, mond valamit. Isten csak addig marad "a szabad emberek Istene", amíg nem számoljuk fel a teremtő és a teremtmény különbségét.” Jürgen Habermas marxistaként induló, ”vallásilag botfülű” filozófus beszélt így azon az ünnepségen, amelyen átvette a frankfurti könyvvásár alkalmából a német könyvkereskedők 2001. évi békedíját a szeptemberi New York-i katasztrófa után.
Mi kel tehát ahhoz, hogy a másikat el tudjuk fogadni? Először is az, hogy magunkat megismerjük és elfogadjuk. Aki magát nem ismeri, és ezért nem tudja elfogadni, annak nagy nehézségei lesznek mások elfogadásával. Önmagunkat tehát meg kell ismernünk a megismerési képességeinknek megfelelő szinten. Hosszú folyamat ez!
A pici babának meg kell tanulnia, hogy ő az anyjától független lény, ugyanakkor az anyjával folytatott „kommunikációban” ismer erre a tényre. Majd meg kell tanulnia azt, hogy nem azonos a saját tükörképével, de a tükörképén keresztül lesz csak fogalma önmagáról. Az óvodás gyerekeknek is lehetőséget kell kapniuk arra, hogy önmagukat megismerjék, ehhez a másiktól való elkülönülésüket is meg kell élniük. A csoportok legegyszerűbben más csoportoktól történő elkülönülésükkel határozzák meg magukat. „Mi lányok vagyunk, nem fiúk!” Mi tart össze egy-egy csoportot? A közös játék, a közös érdeklődés, a közös programok. A nemiség alapján nem alakulnak óvodai csoportok, a közös játék során igen. Az óvodába járó kisfiúk között nagyon sok olyan gyermek van, akit az édesapjához nem köt közös cselekvés, közös otthoni feladatvégzés, nemiségét otthoni „férfidologként” nem tudja megélni, mert nincs férfi a családban. A testnevelési foglalkozásokon, a mosdók, WC-k használatában kialakított nemi csoportok segítik bennük a hasonló társaikhoz kötődés kialakulását. Miért lenne jó, ha az önazonosságuk fiúcsoportokban történő megélésére az óvodai csoportokban sem lenne lehetőségük? Érdekünk az, hogy a gyerekek önképe a biológiai fejlődéshez képest lemaradjon, vagy eltérően alakuljon?
A társak kapcsolatában mindig is mindenütt jelen van a konkurenciaharc függetlenül a nemiségtől. Ki az erősebb, okosabb, ügyesebb? Ma, a versenyzés kényszere és elismertsége elfogadott. Egyre több szülő fogadja el jónak a versenyző típusú iskolát, miközben sok szülő (gyakran éppen a versenypártiak, akik helyzetbe akarják hozni csemetéjüket) a gyereküket a biológiai és sokszor értelmi érettsége ellenére a verseny elől bújtatják 6 éves koruk után is az óvodákban. Az iskolai versenyzés ellen a XIX. század nagy magyar pedagógusai még erőteljesen felemelték a szavukat, ma már ezek a hangok – bár vannak - nem jutnak a közvélemény elé. Pedig nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk ezekről![3] A rivalizálás természetes, ugyanakkor a rivalizálás veszélyes ágainak lemetszése szükséges. Ez az irányított szocializáció, amely a családokban és az óvodákban, iskolákban folyik. A jó pedagógus, a szerető szülő nem diktál, hanem helyzeteket teremt, segít, támogat a helyzetek megoldásában, és természetesen nyesegeti a vadhajtásokat.
„Aki belsőleg addig alacsonyodik, hogy másokat ösztönei kielégítésére használ, vagy hagyja, hogy őt arra használják, az elveszíti az érzékét az ember sérthetetlen méltósága iránt. Nem ismeri fel, nem tapasztalja meg, nincs oka rá, hogy védelmezze azt, és ereje sincs hozzá. Más emberekhez való viszonya utilitaristává lesz, az fogja érdekelni: mi hasznom van a másikból? Hogyan érhetem el, hogy azt tegye, amit én akarok? Hogyan növelhetem az emberek fölötti hatalmamat?” – figyelmeztet Gabrielle Kuby a „Nemek forradalma” című könyvében. Ezt a haszonlevű viselkedési formát akarja erősíteni már kicsi gyermekkortól az új rendelkezés?
Az ember teljessége abban az egységben bontakozhat ki, amelyben a nemek egyediek, mint külön-külön a kezünk és a lábunk, de a családban egyenrangúak a saját szerepüket végezve, a másik feladatának értékét nem megkérdőjelezve, minősítve. A gyerekeket az óvodában úgy kell önazonosságuk megismerésére és elfogadására képessé tenni, hogy képesek legyenek igazán szeretni másokat és együttműködni másokkal. Ez a feladat, és az óvodákban dolgozók döntő többsége ezt nagyon jól tudja, de jó lenne, ha az állam nem minősítené a bérezési elveivel a kisgyermekek gondozását alulfizetett, ezáltal alárendelt női szereppé! Ha megbecsült és „jól fizetett” munka lesz a kisgyermekek nevelése, akkor beszélhetünk a nemek közti esélyek egyenlőségéről!
Végezetül, de kiemelten figyelmeztetek Habermas gondolatára. A Teremtő és a teremtett közti különbség adja meg annak lehetőségét, hogy a teremtmények egyenrangúak legyenek. Ha a különbség eltűnik, mindig lesznek önjelöltek, akik a Teremtő helyére lépnek! Megtörténik ez egy családon belül, ahol a férj, mint „Teremtő” diktál, egy férfi, aki férfierejéből akar megélni, de egy magát felsőbbrendűnek gondoló, parancsokat osztó nő is tönkreteheti a párkapcsolatra épülő egységet. És jöhetnek, jönnek is a Teremtő szerepére vágyó vezetők, a diktátorok, akik vallják, hogy „Mindenki egyenlő, de vannak még egyenlőbbek!”. Ezt kell a család egységében a másikat elfogadó szeretetre képesen önmagukat is megvalósító két nem tagjainak önismeretre, felelősségre és megbízhatóságra nevelésével, a nemi szerepek gyakorlását segítő szituációkkal, játékokkal elősegíteni már az óvodában.
[1] Balkezesként nyugodtan állíthatom, hogy még nagyon sok megoldandó feladat van e téren is. Alapeszközök – például ollók – nehezítik az életünket, de megtanultuk, hogy a nehézségekkel meg kell küzdenünk, és észre sem vesszük. Van persze rossz példa is. Máig emlékszem a szintén balkezes húgom sírásaira, amikor elsősként meglátta a kékbe kötött füzetet, és mögötte a haragos tanító nénit, aki a „szép” kezének használatát erőltette, de akkor sem ez volt az általános. Az ilyen tanító nénihez majd nem viszik a balkezes gyermekeiket a szülők, ha van szabad választásra lehetőség, ugyanúgy, mint a rossz óvó nénihez, aki a tűzhelyhez parancsolja az építkező fiúk közül a kislányokat.
[2] Ne feledjük! A férfi jobbján megy Magyarországon a nő!
[3] Nehogy félreértés legyen, a verseny visszaszorítása nem ez egyéni értékelés megszüntetését jelenti!
gondola
Szilágyiné dr. Szemkeő Judit
2010. február 27. 12:30
Ne neveljünk nemi szerepekre az óvodában? A többség alkalmazkodjon a kisebbséghez, vagy a kisebbséget fogadja be szeretettel és nyitottan a többség?
Az Egy, az Egység fogalmának megközelítése a különböző filozófiai elméletek fontos kérdése. Nekünk magyaroknak nem kell absztrakt elméleteket olvasgatnunk, hogy megértsük a problémát.
Mennyi is az egy?
Kérdezzük egy kisóvodástól, és ő büszkén tartja az egyik mutatóujját felénk: Egy! A következő kérdésre, hogy „Van kezed, van lábad?” A válasza az, hogy van kezem és van lábam, miközben mind a két kezére és mind a két lábára rámutat.
Van kezem, lábam, szemem, fülem – mondja bárki, és fel sem merül bennünk, hogy csak egy keze, egy lába, egy szeme, egy füle lenne, pedig egyes számot használt! A kettő jelenti ugyanis a teljes léthez szükséges szerveket, tehát a kettő jelenti az egységet. Beszélünk jobb és bal agyféltekéről, ezek feladata nem a különálló jobb és bal oldalunk vezérlése! Egy agyunk van, amelynek kiemelt szerepe van abban, hogy a szerveinket használni tudjuk, képesek vagyunk például két kezünk, két lábunk tudatos koordinációjára is, de szerepe van abban is, hogyan látjuk a világunkat.
Ha elvesztem az egyik kezem, félkarú leszek, ha a lábam, akkor féllábú, ha a szemem, akkor félszemű. Az agyunk segítségével képesek vagyunk a veszteség hátrányos következményeinek minimalizálására, de a veszteséget a legnagyszerűbb robotok beépítésével sem tudjuk teljesen pótolni, a robotok csak bizonyos funkciókat vesznek át, az egységes működésben maradnak hiányok.
Az emberi egység is hasonlóan bontakozik ki egy emberpárban, akik közös életre szövetkeznek. Amennyire hibás nevelés a jobb kéz hagyományos használata érdekében az, hogy „Vedd elő a szebbik kezed!”, azaz a jobb kezed, ugyanannyira hibás nevelés a nemek közti alá-és fölérendeltségi viszonyra nevelni a gyerekeket. A bal kezeseket nem operációval és nem a feladatok alóli felmentéssel segíti feladatainak ellátása érdekében a környezet, hanem azzal, hogy a feladatok megoldásában az egyénnek szabadságot ad[1]. A nemi szerepek a családon belül alakulnak használhatóvá a munkamegosztás során, de a munkamegosztáshoz a feladatokat, munkákat ismerni kell. A nemi szerepek egy része biológiai adottság, de ez csak az alap! A nemi szerepek betöltésére képessé kell válni! Nem attól lesz egy nő anya, hogy megszül a gyermeket, hanem attól, hogy képes érzelmi kapcsolatot létesíteni a gyermekével és felelősen gondozni, nevelni. Nem attól lesz egy férfi apa, hogy szexuális viszonyt folytat egy nővel, és a kapcsolatból gyermek születik. Az apává válás talán még nehezebb folyamat, mint a biológiailag erősebben támogatott anyává válás. Apává válni a felelősség vállalására való képesség nélkül szinte megoldhatatlan feladat. Az apa szerepre még inkább nevelődni kell, ha nem így lenne, a gyermekvédelemnek lényegesen kevesebb feladata lenne.
Mondhatják (mondják is) egyesek, hogy a társadalom elsődleges érdeke, hogy mindenkiből jó munkavállaló legyen, a család magánügy, a nevelési intézmények a munkavállalói szerepre,az egyéni karrierre készítsenek fel. Válaszom kettős: a jó munkavállaló is felelősséggel végzi a munkáját, kitartó, megbízható, ugyanúgy, mint a jó szülő. Másrészt felhívom a figyelmet arra, hogy az ember közösségi lény, és időskorában sem él meg abból, hogy a nyugdíjra félretett aranyait nyalogatja. Azokat az aranyakat valakinek aktuális munkával kell iható, ehető falattá, meleg környezetté varázsolnia, ehhez pedig szükség van következő generációkra. Azt a gondolatot, hogy ha megöregszem, nem is akarok élni, csak addig vallják az emberek, ameddig az öregedés lehetősége közelivé nem válik.
Kicsi korban főleg a minta nevel, az apaszerepre az apa mintája. Igen, de hol vannak a mindennapi apák, akik közelében természetesen lehet apává nevelődni? Az óvodában sincsenek férfiak, akik a férfi-kisgyerek kapcsolatra mintát adhatnának. Óvodapedagógusok képzésében résztvevő oktatóként mondhatom, hogy nagyon jó óvó bácsik lennének az óvodákban, ha az ott dolgozó szakembereket anyagilag és erkölcsileg megbecsülnék! Nagyon jó példát adnának esélyegyenlőségből a gyermekükkel otthonmaradó apák, ha a gyermeknevelési támogatás választását nem csak a munkanélküliség kudarca után engedhetnék meg maguknak! A pedagógusok megbecsülése, a gyermekek otthoni nevelésére vállalkozó szülők megbecsülése, munkájuk anyagi elismerése valóban állami feladat, éppen az óvodák működését szabályozó szakminiszter feladata! Ebben kellene jeleskednie a szakma vezető politikusainak!
Térjünk vissza anyanyelvünkhöz! Ha valaki megházasodik, akkor „fele-ség”-gé válik, az új, jövőbe mutató egység fele lesz. Feleség lesz, nem ágyas. Az ágyas jogai a szexuális életre korlátozódnak. A feleség nem csak élettárs, akinek a másik életében való részesedése – az ősi magyar bölcsességet kifejező anyanyelvünk szerint – nem annyira tisztázott, mint amennyire a fele-ségé. A „társ” lehet útitárs, bajtárs, de lehet szolga, is, aki urának egyetlen társa. A régi magyar nyelvben a „feleség” nem a nemi szerepre utalt. A feleség – anyanyelvünkkel kifejezett normáink szerint - egyenrangú fél, akinek az egységben önálló szerepe van, akár ő a jobb, akár ő a bal kéz[2].
„Nem létezik szeretet anélkül, hogy a másikban ismerjük meg magunkat, ahogyan szabadság sincs anélkül, hogy kölcsönösen elismernénk egymást. Azért kell a másikra való nyitottságnak az emberi lényben szabadnak lennie, hogy Isten odafordulását viszonozni tudja. Képmás volta ellenére, és éppen ez tűnik számomra fontosnak, ez a másik is mindenekelőtt Isten teremtményeként mutatkozik meg. A képmás teremtményisége olyan intuíciót fejezett ki, amely az itt vázolt összefüggésben a vallásilag botfülűeknek is, mint amilyen én is vagyok, mond valamit. Isten csak addig marad "a szabad emberek Istene", amíg nem számoljuk fel a teremtő és a teremtmény különbségét.” Jürgen Habermas marxistaként induló, ”vallásilag botfülű” filozófus beszélt így azon az ünnepségen, amelyen átvette a frankfurti könyvvásár alkalmából a német könyvkereskedők 2001. évi békedíját a szeptemberi New York-i katasztrófa után.
Mi kel tehát ahhoz, hogy a másikat el tudjuk fogadni? Először is az, hogy magunkat megismerjük és elfogadjuk. Aki magát nem ismeri, és ezért nem tudja elfogadni, annak nagy nehézségei lesznek mások elfogadásával. Önmagunkat tehát meg kell ismernünk a megismerési képességeinknek megfelelő szinten. Hosszú folyamat ez!
A pici babának meg kell tanulnia, hogy ő az anyjától független lény, ugyanakkor az anyjával folytatott „kommunikációban” ismer erre a tényre. Majd meg kell tanulnia azt, hogy nem azonos a saját tükörképével, de a tükörképén keresztül lesz csak fogalma önmagáról. Az óvodás gyerekeknek is lehetőséget kell kapniuk arra, hogy önmagukat megismerjék, ehhez a másiktól való elkülönülésüket is meg kell élniük. A csoportok legegyszerűbben más csoportoktól történő elkülönülésükkel határozzák meg magukat. „Mi lányok vagyunk, nem fiúk!” Mi tart össze egy-egy csoportot? A közös játék, a közös érdeklődés, a közös programok. A nemiség alapján nem alakulnak óvodai csoportok, a közös játék során igen. Az óvodába járó kisfiúk között nagyon sok olyan gyermek van, akit az édesapjához nem köt közös cselekvés, közös otthoni feladatvégzés, nemiségét otthoni „férfidologként” nem tudja megélni, mert nincs férfi a családban. A testnevelési foglalkozásokon, a mosdók, WC-k használatában kialakított nemi csoportok segítik bennük a hasonló társaikhoz kötődés kialakulását. Miért lenne jó, ha az önazonosságuk fiúcsoportokban történő megélésére az óvodai csoportokban sem lenne lehetőségük? Érdekünk az, hogy a gyerekek önképe a biológiai fejlődéshez képest lemaradjon, vagy eltérően alakuljon?
A társak kapcsolatában mindig is mindenütt jelen van a konkurenciaharc függetlenül a nemiségtől. Ki az erősebb, okosabb, ügyesebb? Ma, a versenyzés kényszere és elismertsége elfogadott. Egyre több szülő fogadja el jónak a versenyző típusú iskolát, miközben sok szülő (gyakran éppen a versenypártiak, akik helyzetbe akarják hozni csemetéjüket) a gyereküket a biológiai és sokszor értelmi érettsége ellenére a verseny elől bújtatják 6 éves koruk után is az óvodákban. Az iskolai versenyzés ellen a XIX. század nagy magyar pedagógusai még erőteljesen felemelték a szavukat, ma már ezek a hangok – bár vannak - nem jutnak a közvélemény elé. Pedig nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk ezekről![3] A rivalizálás természetes, ugyanakkor a rivalizálás veszélyes ágainak lemetszése szükséges. Ez az irányított szocializáció, amely a családokban és az óvodákban, iskolákban folyik. A jó pedagógus, a szerető szülő nem diktál, hanem helyzeteket teremt, segít, támogat a helyzetek megoldásában, és természetesen nyesegeti a vadhajtásokat.
„Aki belsőleg addig alacsonyodik, hogy másokat ösztönei kielégítésére használ, vagy hagyja, hogy őt arra használják, az elveszíti az érzékét az ember sérthetetlen méltósága iránt. Nem ismeri fel, nem tapasztalja meg, nincs oka rá, hogy védelmezze azt, és ereje sincs hozzá. Más emberekhez való viszonya utilitaristává lesz, az fogja érdekelni: mi hasznom van a másikból? Hogyan érhetem el, hogy azt tegye, amit én akarok? Hogyan növelhetem az emberek fölötti hatalmamat?” – figyelmeztet Gabrielle Kuby a „Nemek forradalma” című könyvében. Ezt a haszonlevű viselkedési formát akarja erősíteni már kicsi gyermekkortól az új rendelkezés?
Az ember teljessége abban az egységben bontakozhat ki, amelyben a nemek egyediek, mint külön-külön a kezünk és a lábunk, de a családban egyenrangúak a saját szerepüket végezve, a másik feladatának értékét nem megkérdőjelezve, minősítve. A gyerekeket az óvodában úgy kell önazonosságuk megismerésére és elfogadására képessé tenni, hogy képesek legyenek igazán szeretni másokat és együttműködni másokkal. Ez a feladat, és az óvodákban dolgozók döntő többsége ezt nagyon jól tudja, de jó lenne, ha az állam nem minősítené a bérezési elveivel a kisgyermekek gondozását alulfizetett, ezáltal alárendelt női szereppé! Ha megbecsült és „jól fizetett” munka lesz a kisgyermekek nevelése, akkor beszélhetünk a nemek közti esélyek egyenlőségéről!
Végezetül, de kiemelten figyelmeztetek Habermas gondolatára. A Teremtő és a teremtett közti különbség adja meg annak lehetőségét, hogy a teremtmények egyenrangúak legyenek. Ha a különbség eltűnik, mindig lesznek önjelöltek, akik a Teremtő helyére lépnek! Megtörténik ez egy családon belül, ahol a férj, mint „Teremtő” diktál, egy férfi, aki férfierejéből akar megélni, de egy magát felsőbbrendűnek gondoló, parancsokat osztó nő is tönkreteheti a párkapcsolatra épülő egységet. És jöhetnek, jönnek is a Teremtő szerepére vágyó vezetők, a diktátorok, akik vallják, hogy „Mindenki egyenlő, de vannak még egyenlőbbek!”. Ezt kell a család egységében a másikat elfogadó szeretetre képesen önmagukat is megvalósító két nem tagjainak önismeretre, felelősségre és megbízhatóságra nevelésével, a nemi szerepek gyakorlását segítő szituációkkal, játékokkal elősegíteni már az óvodában.
[1] Balkezesként nyugodtan állíthatom, hogy még nagyon sok megoldandó feladat van e téren is. Alapeszközök – például ollók – nehezítik az életünket, de megtanultuk, hogy a nehézségekkel meg kell küzdenünk, és észre sem vesszük. Van persze rossz példa is. Máig emlékszem a szintén balkezes húgom sírásaira, amikor elsősként meglátta a kékbe kötött füzetet, és mögötte a haragos tanító nénit, aki a „szép” kezének használatát erőltette, de akkor sem ez volt az általános. Az ilyen tanító nénihez majd nem viszik a balkezes gyermekeiket a szülők, ha van szabad választásra lehetőség, ugyanúgy, mint a rossz óvó nénihez, aki a tűzhelyhez parancsolja az építkező fiúk közül a kislányokat.
[2] Ne feledjük! A férfi jobbján megy Magyarországon a nő!
[3] Nehogy félreértés legyen, a verseny visszaszorítása nem ez egyéni értékelés megszüntetését jelenti!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése