Giordano Bruno - egy kicsit másképp

EGY KICSIT MÁSKÉPP

Bruno egyetlen hiteles portréja,
saját aláírásával

Egy éjszakai római séta során előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül eljutunk a Campo di Fiorira, a virágárusok terére, ahol az Örök Város és a világ fiataljai találkoznak, hogy élvezzék a doke vitát, egészen pirkadatig. Nem szép tér ez, össze sem hasonlítható a szomszédos Piazza Navonával, amelyet a pápai monumentális építészet hat át: itt találjuk a Szent Ágnes-templomot éppúgy, mint Bernini Négy folyam-kútját, közepén az antik obeliszkkel, amely arra emlékezteti a járókelőt, hogy itt állt egykor Domitianus cirkusza, ahol keresztényeket is kivégeztek. A Campo di Fiorin viszont csupán házak sorakoznak, közepén pedig egy csuklyás férfi rideg szobra magaslik a talapzaton. A szobrot az első Olasz Köztársaság állíttatta egyházellenes célzattal. Mindenki, aki ismeri Rómát, tudja, hogy kit ábrázol az alkotás, anélkül, hogy el kellene olvasnia az 1898-ban felavatott szobor feliratát: „Brúnónak, itt, ahol máglyája lobogott, szobrot emeltetett számára az az évszázad, amely felismerte jövőbe mutató eszméinek helyességét." Itt halt meg és vált legendává az eretnekséggel vádolt nolai, Giordano Bruno (1548-1600).

Halála óta ő a tudomány mártírja, a felvilágosodás előfutára, és az egyházellenesség patrónusa. A humanisták éppúgy hivatkoznak rá, mint az ezoterikusok, a tudományhívők és az újgnosztikusok. Né­metországban például az ateisták és az agnosztikusok (vagy önmeghatározásuk szerint „az evolúciós humanizmus támogatóinak") központi szövetségét Giordano Bruno Alapítvány néven jegyeztették be. Célja, hogy a Mindenhatóba vetett hitet a tudomány mindenhatóságába vetett hitre cseréljék, hogy kiűzzék a politikából és a társadalomból a vallásos meggyőződést. A nolait egy írásaiból vett idézet tet­te a tudományhívő nihilizmus védnökévé: „Imádkozzatok Istenhez, hogy változtasson benneteket szamárrá, ha még nem volnátok szamarak. [...] Azok voltak a világ balgái, kik a vallást, a ceremóniákat, a törvényt, a hitet, az életrendet megalapozták; a világ legnagyobb szamarai, akik minden társasági életet és szokást nélkülözve minden más értelmet és tudást állandó pedantériává változtattak."

Természetesen holtában már nem tud védekezni hasonló kisajátítások ellen, és mivel életében nagyon sokat írt és még többet tanított — olyat is, amit később elvetett —, kiválóan alkalmas arra, hogy minden nem igazhitű gondolkodásmód mártírjává váljon. Bruno tanított ugyan (még ha rosszul is értelmezett) kopernikuszi asztronómiát és hermetikus kozmológiát, egy azonban biztosan nem volt: objektíven kutató természettudós, aki kísérleteket, számításokat végez, és megfigyeléseket tesz. Számos következtetése filozófiai spekulációkra épült. De mi vezetett valójában tragikus elítéléséhez?

Ha a katona apától származó Bruno életét megvizsgáljuk, egy űzött, sodródó ember képe tárul elénk, akinek mindig sikerült minden általa épített alapot szétzúznia, minden jóakaróját megsértenie, és akinek valamilyen saját maga által rendezett botrány miatt mindig menekülnie kellett. Minden kétséget kizáróan zseni volt, de legalább annyira őrült is. Egy nagyzási mániában szenvedő, művelt, önimádó, rosszindulatú, sőt, utálatos, intoleráns, zsörtölődő provokátor, szélhámos és anarchista, fennhéjázó arroganciával és fellengzős magamutogatásra való képességgel felvértezve. Nem volt korának olyan tabu témája, amit megkímélt volna, olyan eretnek tana, amelyre ne hivatkozott volna mohón, az arianizmustól kezdve a gnózisig, a kálvinizmustól a mágiáig. így sikerült neki a veszélyes mutatvány: egyszerre volt ő barokk sarlatán és eredeti filozófus.

MINDENKI „SZAMÁR ÉS TUDATLAN"

Bruno már 17 évesen belépett a domonkos rendbe. Szerzetesnövendékként társait eleinte „földi isteneknek" tartotta, hamarosan azonban „szamaraknak és tudatlanoknak" - írta később Nápolyban töltött noviciátusáról. Minden szentképet száműzött cellájából, és azt tanácsolta egyik társának, hogy a Mária-tiszteletről szóló könyv helyett az egyházatyák életéről olvasson. Amikor teológiai tanulmányai során kifejezte kétségeit a Szentháromság-tannal kapcsolatban, tiltott könyveket olvasott és nyíltan ariánus nézeteket vallott. Idegileg kimerült elöljárói a lázadó hallgatót Rómába küldték, ahol első perét előidézte. Még mielőtt onnan elmenekült, egy saját maga által írt szatírát küldött a pápának Noé bárkája címmel, amelyben szamarak küzdenek az elsőbbségért. Aztán levetette szerzetesi ruháját és északra utazott. Csak akkor viselte ismét a habitust, amikor domonkos kolostorokban akart menedéket keresni.

Következő célja Genf volt, új, lelkesen felvett vallása, a kálvinizmus fellegvára. Beiratkozott a helyi egyetemre, foglalkozásaként „a szent teológia professzora" megjelölést adta meg, és reménykedett abban, hogy állást ajánlanak neki. De amikor egy röpiratban nyílt támadást intézett a Genfi Akadémia egyik legtekintélyesebb professzora ellen, elpattant a kálvinista gallérja. Brúnót ismét bíróság elé állították, bocsánatot kellett kérnie, kiközösítették és elüldözték a városból.

Lyonban és Toulouse-ban asztronómiát és arisztotelészi filozófiát tanított, de miután vitába keveredett egy jóindulatú kollegájával, továbbutazott Párizsba. A francia fővárosban egy emlékezéstechnikai módszer révén szerzett nevet magának, amelyet ő maga „emlékező művészetnek" nevezett, és amelyről szemináriumokat is tartott. Úgy tűnik, egész életében rendkívüli emlékezőtehetséggel rendelkezett, és mohón magába szívott mindent, ami a filozófiával és a metafizikával kapcsolatban tudomására jutott. Leginkább a „hermészi filozófia" — amelyhez hamarosan egy saját művet is írt —, az újplatonizmus és a gnózis érintette meg, de olyan írások is nagy érdeklődésre tarthattak számot részéről, amelyek a mágia témakörében jelentek meg, mint például a német Cornelius Agrippa von Nettesheim, a történelmi „Doktor Faust" Okkult filozófia című munkája. Panteista nézeteket tett magáévá, meggyőződésévé vált Isten és a teremtés azonossága Mivel Isten határtalan, a világmindenségnek is annak kell lennie, a csillagok pedig napok, amelyek más lakott bolygók körül forognak. Jézussal kapcsolatban azt a következtetést vonta le, hogy nem lehetett több mint ember, „aki által az istenség kinyilatkoztatott". Noha megkérdőjelezhetőek azok a természettudományos tézisek, amelyeket ezoterikus spekulációkból vezetnek le, Brúnót kozmológiai felismerései későbbi csodálói szemében a természettudományok úttörőjévé tették. Csak az ősrobbanás elmélete cáfolta meg a végtelen és örök univerzumról szóló elképzelését.

Ez idő tájt némi öniróniával „nolai Brúnónak, semelyik akadémia akadémikusának" nevezte magát, „akit undok embernek hívnak". Irt egy hasonlóan közönséges és szellemes komédiát, amely aztán Angliában is felkeltette az érdeklődést Bruno iránt. Az angol nagykövet tanácsára rögtön Londonba utazott, ahol aztán a francia nagykövetségen lakott és Arisztotelész kritikusaként, Kopernikusz tanainak hirdetőjeként, a gondolati szabadság vándorló lovagjaként és a kereszténység esküdt ellenségeként könyvelhetett el sikereket. Amikor azonban Oxfordban professzorként próbált meg elhelyezkedni, kínos kudarcot vallott. Remek nevekkel és címekkel házalt ugyan, de az egyik neves professzor szerint inkább merésznek, semmint bölcsnek tartották. Hallgatói tulajdonképpen szórakoztatónak találták, ahogy a temperamentumos dél-itáliai „mint egy zsonglőr, a ruhaujját visszahajtva" kézzel-lábbal érzékeltette, „hogy a Föld forog és az ég mozdulatlan, miközben a feje is valóban forgott és elméje sem pihent". Amikor viszont egyik hallgatója a szemére vetette, hogy előadását szinte szó szerint egy ismert tankönyvből tartotta, véget ért a móka. A „végtelen címek és egyéb fantasztikus bohózatok embere" (ahogy egy másik oxfordi kritikusa nevezte némileg ironikusan), többek közt „a mágia gyakorlója és a teológia doktora", az alkancellárhoz és az egyetem tanáraihoz címzett dagályos, arcátlan levelek írója ezután nemkívánatos személlyé vált Oxfordban. A tudósok szidalmazásával vágott vissza, szerinte ők „semmirekellő pedánsok, hitvány szájhősök, ostoba faunok és tudatlan szamarak". Londonba tért vissza ahol azzal kereste kenyerét, hogy a felső tízezer számára erkölcsnemesítő irodalmat írt. Egy Kopernikuszról szóló értekezésében azonban elkövette azt a hibát, hogy azt állította, a Hold nem forog a Föld körül, hanem saját keringési pályája van a Nap körül: vagyis félrefordította az asztronómus latin írását. Nem csoda, hogy később a szintén csillagász Tycho Brahe, akivel Prágában találkozott, úgy nyilatkozott, hogy Bruno az asztronómia szempontjából „egy nulla" (Tycho Brahe szó szerint ezt mondta „nolai Brúnóról": „Nulla, senki és semmi - az elnevezések gyakran passzolnak az elnevezetthez"). A diadalmaskodó bestia kiűzése című írásában Bruno erőteljes kritikát gyakorolt az egyházzal és a pápával szemben, a szentek tiszteletét pedig nevetség tárgyává tette. Noha I. Erzsébetet műveiben dagályosan „Anglia nimfájaként", „egye­düli Diánaként" és „isteni királynőként" hízelegte körül, Angliában kellemetlenné vált. Felszólították, legyen szíves visszatérni Párizsba. Később ezek a dicshimnuszok pecsételték meg sorsát; Erzsébet ugyanis véres üldöztetésnek tette ki a katolikusokat, százakat vetettek a londoni Towerbe és kínoztak meg kegyetlenül. Azóta az angol királynő minden katolikus országban eretneknek minősült.

AKI VILÁGGÁ MENT, HOGY MEGCÁFOLJA ARISZTOTELÉSZT

Miután Brúnónak többen is mondták, hogy karrierje szempontjából hasznos lenne, ha visszatérne az egyház oltalma alá, röviden mérlegelte is ezt a lehetőséget. Amikor azonban a jezsuitáktól megtudta, hogy csak a pápa adhat neki feloldozást, keresetét dacosan visszavonta. Ehelyett egy eredetileg három naposra tervezett nyilvános disputát szervezett „a világról és a természetről" a College de Cambrai-ban. Bruno túlzottan provokatív megnyilatkozásai miatt már az első ülés botrányba fulladt: amellett, hogy „Arisztotelész-zabálónak" nevezte magát, a nagy görögöt, akinek művei a középkori skolasztikus teológia alapjául szolgáltak, méltatlanul „a filozófusi tudatlanság istenének" állította be. Még aznap este pánikszerűen elhagyta a várost és német földre utazott. A kálvinista Marburgban elkövette azt a hibát, hogy a „római teológia doktoraként" mutatkozott be, Wittenbergben pedig újból kísérletet tett arra, hogy magánelőadásai keretében Arisztotelész tanait cáfolja. És ha már Luther városában volt, áttért az evangélikus hitre, és vendéglátói jóindulatát elnyerve arról zengedezett, hogy a világszellem Egyiptom és Asszíria, Görögország és Róma után most a Német-római Császárságban van jelen, és elénekelt egy dicsőítő éneket Lutherről, mint a pápaság elleni küzdelem harcosáról. Aztán munkatársaival támadt viták miatt ismét továbbvonult azok elől, akik előtt már rég hírhedt volt rosszindulata és egocentrizmusa miatt. Bárhol is tartózkodott, mindig konfliktusba keveredett. Prágából II. Rudolf császár, aki egyébként a legzűrzavarosabb tanokat hirdető okkultisták mecénásaként működött, 300 tallért adott Brúnónak, csak hogy elhagyja a várost. Tübingenben elhatározták, hogy „emberségesen fognak vele bánni, hogy ne tartózkodjon itt tovább", és 4 tallért ajánlottak fel neki, ha minél hamarabb eltűnik onnan. Helmstedt volt a következő állomása, ahol három értekezést írt a mágia témakörében. Új, evangélikus hittestvéreit olyannyira sokkolta ezekkel, hogy a helyi plébános és szuperintendens kiátkozta őt. Mikor 1590-ben Frankfurtba érkezett, a polgármester rögvest arra kérte, hogy „filléreit valahol máshol költse el", de a karmeliták búvóhelyet biztosítottak neki, így legalább a könyvvásárt látogathatta. Itt talált kiadót két könyvéhez, amelyeket egy évvel később be is mutatott. A könyvvásár egyik látogatóját, a padovai Giovanni Mocenigót oly nagy lelkesedéssel töltötte el e két írás, hogy a könyvek szerzőjét meghívta otthonába azzal a kéréssel, avassa be őt az „emlékező művészet" titkaiba. A honvágy és a jómódú mecénás felbukkanása arra sarkallta Brúnót, hogy elfogadja az ajánlatot. Mindazonáltal Mocenigo a gyakorlati mágiába remélt beavatást, és mivel ezt nem kapta meg, Bruno pedig egyébként is meglehetősen az idegeire ment, rövid úton feljelentette őt a velencei inkvizíciónál. Brúnót letartóztatták, eretnekséggel vádolták, kihallgatásai során utolsó írásait visszavonta, és hajlandó volt eskü mellett megtagadni „tévedéseit", csakhogy szabadon engedjék. De a velenceiek számára túl kényes és bonyolult volt az eset. Bruno szerzetesként - mivel egykor engedelmességi fogadalmat tett és hivatalosan soha sem bocsátották el a rendből - a Római Inkvizíció joghatósága alá tartozott. így végül 1593 elején Rómába vitték; a nolainak semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy végzetes csapdába esett.

A PER

Pere 7 éven keresztül folyt, hiszen a lehető legnagyobb körültekintés­sel és alapossággal akartak eljárni az ügyben. Ráadásul az eset rendkívül összetettnek bizonyult. Sok időt vett igénybe a tanúk kihallgatása és Bruno valamennyi írásának Rómába vitele is. Súlyosbító körülmény volt publikációinak zavaros és olykor ellentmondásos jellege. A vádlott ez idő alatt az Angyalvárban tartózkodott, amely a középkorban a pápák menedékhelyeként, az újkorban pedig az inkvizíció börtöneként működött. Mivel VIII. Kelemen Bruno bűnösségét bizonyítottnak látta, a pápa utasítása szerint a kínzástól eltekintettek. (Csak Baigent és Leigh arcátlan állítása szerint tették ki Brúnót „kíméletlen és hosszadalmas kínzásnak".) 1598 elejére olyan szerteágazó peranyag gyűlt össze, hogy szükségessé vált az összefoglalás elrendelésére. Egyértelműen eretnek nézeteit - mint Jézus isteni mivoltának és Szűz Mária szeplőtelenségének megkérdőjelezését -, hajlandó volt visszavonni, hogy aztán ismét magáénak vallja azokat. Sőt, feltételeket diktált a pápának. Ha VIII. Kelemen egy általa összeállított tétellistát - amely olyan alapvető hitigazságokat tartalmaz, mint Jézus valóságos jelenléte az Eucharisztiában - eretnekként elítél, akkor hajlandó lesz megadni magát. Eveken át macska-egér játékot űzött bíráival. A pápa végül Roberto Bellarmino bíborost nevezte ki Bruno bírájává. A tudós jezsuitában, a pápai házi teológusban Bruno egyenrangú ellenfélre talált. Hogy az eljárást lerövidítsék, Bellarmino nyolc pontra csökkentette a Bruno ellen felhozott vádakat, amivel a vádlott is egyetértett.

Sajnos sem a nyolc vádpontot tartalmazó irat, sem a peranyag más dokumentuma nem maradt az utókorra. Amikor Napóleon csapatai 1808-ban elfoglalták Rómát, számos peranyagot lefoglaltak és Párizsba vittek. A császár anyagot gyűjtött az egyház ellen, hogy igazolja az Egyházi Állam megszállását és az egyházi javak lefoglalását. Innentől kezdve nem követhető nyomon a peranyag sorsa, ebből kifolyólag az események rekonstrukciójánál utalásokra és más forrásokból vett idé­zetekre kell hagyatkoznunk.

Ezek szerint Bruno tovább folytatta régi játékát. Ha visszavonta volna nyolc eretneknek nyilvánított tanát, háromévi börtönbüntetés után szabadon engedték volna. És noha világi jog szerint hazaárulás és dezertálás vétsége miatt bűnösnek találták volna, és rögtönítélő eljárás keretében minden bizonnyal ki is végezték volna, az egyház az utolsó percig a megbékélés híve volt. A kapituláció ilyen formája azonban nem volt összeegyeztethető az egocentrikus dél-itáliai hiúságával. Amikor 1599. december 21-én, a gondolkodási idő lejárta után ismét bírái elé állították, a következőket mondta: „Nincs mit átgondolnom, nem is tudom, mit kellene másképp látnom." A bíborosok még egyszer megkísérelték, hogy világossá tegyék Bruno előtt, mit kockáztat valójában. Két domonkos elöljárót küldtek hozzá, akik angyali szókkal próbálták rábírni arra, hogy elhatárolódjon tévedéseitől. De Bruno hirtelen azt állította, hogy soha nem írt le eretnek tanítást, műveit félreértették. Természetesen hajlandónak mutatkozott arra, hogy tanait nyilvánosan és bármelyik teológussal megvitassa. Felelősséget kizárólag az Apostoli Székkel és csak az egyházatyák korából származó egyházi dekrétumokkal szemben érez. „Lényegében az orránál fogva vezette a pápát és az inkvizíciót" - írta Rómából egy otthoni barátjának a német Caspar Schoppe, a per egyik szemtanúja.

ÖNFEJŰSÉG MIATT ELÍTÉLVE

Bruno nem tanai, és nem is valamelyik valaha leírt gondolata, hanem konok tagadása, tévedhetetlenségébe vetett hite, más szóval szinte patológiás nárcizmusa miatt végezte a máglyán. Az 1600. február 8-án kihirdetett ítéletben ötször is elhangzott, hogy a vádlott „megbánás nélkül, hajthatatlanul és mereven" ragaszkodik eretnekségéhez. Aztán átadták az ítéletet végrehajtó „világi hatóságnak".

Az alábbiakat Caspar Schoppe írta 1600. február 17-én, Bruno halálának napján. „A következő történt: először életéről, tanulmányairól és tanításairól szóltak, majd rámutattak arra, milyen testvéries gondoskodással próbálta meg az inkvizíció figyelmeztetni Brúnót, hogy tévúton jár. Felvázolták, milyen konok és istentelen volt Bruno, majd megfosztották egyházi méltóságától, kiközösítették, és azzal a kéréssel, hogy a büntetés vérontás nélkül és oly kegyesen hajtassék végre amennyire csak lehetséges, átadták a világi hatóságnak. Bruno egész idő alatt egy szót sem szólt, csak egyszer nyilvánult meg fenyegető hangnemben: »Lehet, hogy nektek, akik ítéletet hoztok, több okotok van a félelemre, mint nekem, aki elszenvedem azt.«"

„A városvezetők emberei a börtönbe vezették (a vádlottat), ahol még nyolc napon keresztül fogva tartották, biztosítva annak lehetőségét, hogy visszavonja tévedéseit; de mindez hiába. Ezért küldték ma a máglyára. Amikor halála előtt elébe tartották a Megfeszített képét, keserű megvetéssel visszautasította azt. Nyomorúságosan pusztult el az izzó lángok közt, és talán épp azon volt, hogy lemondjon a világokról, amelyeket kigondolt. így bánnak a rómaiak az istenkáromló, istentelen emberekkel." Ha az ítéletet nem hajtották volna végre, a pápaság elveszítette volna tekintélyét. „A per és az ítéletvégrehajtás fő célja nem az, hogy megmentsük a vádlott lelkét, hanem hogy a közjót szolgáljuk, és másokat elrettentsünk" - olvasható Francisco Pena inkvizítoroknak írt kézikönyvében.

De miről is volt szó, milyen tanokért volt hajlandó Bruno az életét áldozni? Az Avisi di Roma városi újság két nappal később így tájékoztatott: „Az utálatos nolai domonkos testvért, akiről már korábban beszámoltunk, csütörtök reggel a Campo di Fiorin élve elégették. Szerfelett konok eretnek volt, aki saját megérzéseire hagyatkozva különböző dogmákat fabrikált hitünkkel szemben, különösképp Szűz Mária és más szentek ellen. A nyomorult annyira makacs volt, hogy hajlandó volt meghalni. Sőt, azt is mondta, hogy szívesen hal meg vértanúként, és hogy lelke a lángok közt a paradicsomba kerül. Most már bizonyára tudja, hogy igazat mondott-e."

Ezzel szemben Schoppe számos tant felsorol, amelyeket az ítélethirdetéskor Bruno rovására írtak:

„Bruno a könyveiben iszonyatosan értelmetlen elképzeléseiről ír: hogy számtalan világ létezik; hogy a lélek egyik testből a másikba vagy egy másik világba vándorol; hogy egyetlen lélek egyszerre két testben is formát ölthet; hogy a mágia hasznos és megbízható; hogy a Szentlélek nem más, mint a világszellem [...]; hogy a világ öröktől fogva létezik; hogy Mózes a csodákat mágia segítségével hajtotta végre és hogy jártasabb volt a mágiában, mint a többi egyiptomi; hogy törvényeit ő maga találta ki; hogy a Szentírás megtévesztés; hogy ördögök áldásos tetteket tudnak véghezvinni; hogy csak a zsidók származnak Ádámtól és Évától, a többi ember két lénytől, akik egy nappal előbb lettek teremtve. Hogy Krisztus nem Isten, hanem mesteri varázsló, aki az embereket az orruknál fogva vezette, és akit ezért joggal akasztottak fel [...] nem pedig keresztre feszítették; hogy a próféták és az apostolok istentelenek voltak, és hogy néhányukat varázslóként felakasztották. Nem is érnék a végére, ha minden agyszüleményét vissza akarnám idézni, amelyeket Bruno könyveiben és személyesen állított. Röviden szólva mindennek hajthatatlan védelmezője volt, amit pogány filozófusok, valamint régi és új eretnekek felhoztak."

Csak Kopernikusz tanítása nem volt köztük. Giordano Brúnónak nem azért kellett meghalnia, mert a heliocentrikus világképet vallotta, és nem is azért, mert megdöbbentően korán felismerte, hogy a csillagok távoli napok. Nem tudós volt, hanem a mágia teoretikusa, hermészi filozófus. Minden tudományos módszert mellőzve egy merész ezoterikus-filozofikus axiómából, a panteista doktrínából („Isten végtelen és örök és azonos a teremtéssel") két hamis („ezért az univerzumnak is végtelennek és öröknek kell lennie") és két helyes („a csillagok távoli napok, amiket szintén bolygók vesznek körül") természettudományos következtetést vont le. Eretnekséggel vádolták, mert az ő örök és végtelen világmindenségében nem maradt hely a személyes Isten, és idő az utolsó ítélet számára. Azért ítélték el, mert túlbecsülte magát, mert azt hitte, kedvére játszadozhat az egyháziakkal és diktálhatja a törvényeket. A máglyahalál viszont halhatatlanná tette az örök perlekedőt és zseniális sarlatánt, akit három vallás átkozott ki, és akit egyik európai egyetem tanszéke sem tartott méltónak arra, hogy soraiba fogadja. Sajátos arroganciájával a pápával dacolt. Ma Giordano Bruno mártírnak számít és mítosszá vált. És nem csak VIII. Kelement és korát, hanem az utókort is sikerült az orránál fogva vezetnie.

Michael Hesemann

Forrás: TP Ferences Gimnázium Esztergom