Pogány bolhából katolikus elefánt
Magyar Hírlap
Hoppál K. Bulcsú
2010-02-23
A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége előadás-sorozatot tart a keresztény és magyar önazonosságról az úgynevezett „újpogány” szellemiség továbbterjedésének megakadályozására. A majd száz előadást a legkülönfélébb témakörökben tervezi: lesz itt szó a középkori magyar szentekről, csodákról, keresztes hadjáratokról, pálosokról, a magyarországi katolicizmus szép és szomorú pillanatairól. Osztie Zoltán, a KÉSZ elnöke szerint az előadások a köré a gondolati egység köré csoportosulnak, amelynek lényege, hogy a kereszténység és a magyarság elválaszthatatlanul összekapcsolódott Magyarországon. Amolyan gyorstalpaló inkvizítor-tanfolyamot tessék elképzelni, ahol mindent meg fogunk tudni, csak megint éppen azt nem, hogy mit is értsünk újpogányságon.
Mert újpogányság szerintem nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogy azt a katolikus klérus elképzeli. Célt téveszt ugyanis az az elképzelés, amely pár időfölösleggel rendelkező ember vallási hóbortját pogányabbnak mondja a valóban pogány és a halál kultúráját hirdető liberalizmusnál. A liberalizmus pogánysága jóval súlyosabb veszélyt jelent az egyszerű hívőre, mint például a Jézus pártus herceg elmélet vagy éppen a Babba Mária kultusz. Előbb válik pogánnyá az, aki belépve a fogyasztás gigatemplomába, megveszekedetten csak a pénzt hajtja, mert megfeledkezik minden magasztosról és transzcendensről. Előbb lesz pogány a semmiféle értéket sem követő, azaz – mostani kötelező kifejezéssel élve – politikailag korrekt fiatal, mint a magyar és vallásos önazonosságát a régi dolgokhoz visszanyúlóan kereső és azt bizonyos szimbólumokban megtaláló társa. Amit a katolikus egyház újpogányságnak hív, az talán inkább egyfajta tradicionalizmus, amin lehet és kell is finomítani, de üldözni és megbélyegezni teljesen fölösleges. Már csak azért is, mivel elenyésző lehet azoknak a száma, akik valóban vallásként, azaz az embert legbensőjében meghatározóként élik meg ezeket az útkereséseket. A Mammon szolgálata (vegyen bármilyen álarcot is) ezzel szemben tényleges vallásként definiálható, csak éppen az Istennel szembehelyezkedő, negatív előjelű meggyőződésként.
A KÉSZ országjárásának fő üzenete, hogy a magyar államot, amely keresztény alapokra épült, nem érthetjük meg a keresztény hit megtartó ereje nélkül, azaz a magyarság csak a kereszténység „komolyan vételével” lesz teljes értékű. Súlyos kijelentés, de véleményem szerint a történelmiségen kívül semmi sem támasztja alá, és egy téves azonosításon alapszik. Mert bizony van magyarság kereszténység nélkül is, amit az az egyszerű tény is bizonyít, hogy a „magyar kultúra” nem csak „ezeréves”, mint a magyar állam. Az ezeréves egymás mellett élésnek a történelmi ténye még nem jelent egymástól való elválaszthatatlanságot, a kereszténység ugyanis nemzetek kereszténységéből áll össze, de nem nemzetekben áll fenn. Az egyház katolicizmusának (egyetemességének) a lényege ugyanis az, hogy nem léteznek autonóm, egymástól ilyen-olyan formában különböző nemzeti egyházak, hanem egy egyház áll fenn a római püspök fősége alatt. A magyarságeszme oldaláról nézve viszont teljesen mindegy, hogy a magyarság milyen kontextusban fogalmazódott meg az elmúlt évszázadokban. Joggal feltételezhetjük, hogy egy nem katolikus keresztény magyar is ugyanolyan magyarként definiálhatná magát, mint egy katolikus. Erre is volt bőven példa, de elsősorban nem a protestantizmusra gondolok itt, hanem a honfoglalás előtti évszázadok nesztoriánus magyarságára vagy éppen a középkori Ázsiában valószínűleg iszlamizálódott magyarságtöredékekre. A történelem különleges kegyének köszönhetjük és nem pedig a kereszténység és magyarság eszméje egymásrautaltságának és kölcsönös definíciójának azt, hogy a Kárpát-medencei magyarság áttérhetett pogányságából és nesztoriánus kereszténységéből katolikusnak, és megmaradhatott nagy számban.
Persze, aki nem nemzetben, nemzeti kultúrában, hanem csak államiságban gondolkodik, annak az államiságot megelőző, ősi magyar múltból itt maradt néhány alapvetően nem vallási, de bizonyos tekintetben vallásiként értelmezhető cselekedet pogánynak tűnhet. Ez a pogányság azonban erejét tekintve össze sem mérhető a minket szinte mindenhol körülvevő liberalizmus burjánzó heterodoxiájával. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyháznak nincs joga védekezni a nyíltan keresztényellenes, pogány vallási megnyilvánulásokkal szemben, hanem csak azt, hogy élet-halál harcát nem az „újpogányokkal”, hanem – ahogy azt XVI. Benedek mondja – a „szélsőséges liberális eszmék relativizmusának diktatúrájával” kell megvívnia.
Magyar Hírlap
Hoppál K. Bulcsú
2010-02-23
A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége előadás-sorozatot tart a keresztény és magyar önazonosságról az úgynevezett „újpogány” szellemiség továbbterjedésének megakadályozására. A majd száz előadást a legkülönfélébb témakörökben tervezi: lesz itt szó a középkori magyar szentekről, csodákról, keresztes hadjáratokról, pálosokról, a magyarországi katolicizmus szép és szomorú pillanatairól. Osztie Zoltán, a KÉSZ elnöke szerint az előadások a köré a gondolati egység köré csoportosulnak, amelynek lényege, hogy a kereszténység és a magyarság elválaszthatatlanul összekapcsolódott Magyarországon. Amolyan gyorstalpaló inkvizítor-tanfolyamot tessék elképzelni, ahol mindent meg fogunk tudni, csak megint éppen azt nem, hogy mit is értsünk újpogányságon.
Mert újpogányság szerintem nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogy azt a katolikus klérus elképzeli. Célt téveszt ugyanis az az elképzelés, amely pár időfölösleggel rendelkező ember vallási hóbortját pogányabbnak mondja a valóban pogány és a halál kultúráját hirdető liberalizmusnál. A liberalizmus pogánysága jóval súlyosabb veszélyt jelent az egyszerű hívőre, mint például a Jézus pártus herceg elmélet vagy éppen a Babba Mária kultusz. Előbb válik pogánnyá az, aki belépve a fogyasztás gigatemplomába, megveszekedetten csak a pénzt hajtja, mert megfeledkezik minden magasztosról és transzcendensről. Előbb lesz pogány a semmiféle értéket sem követő, azaz – mostani kötelező kifejezéssel élve – politikailag korrekt fiatal, mint a magyar és vallásos önazonosságát a régi dolgokhoz visszanyúlóan kereső és azt bizonyos szimbólumokban megtaláló társa. Amit a katolikus egyház újpogányságnak hív, az talán inkább egyfajta tradicionalizmus, amin lehet és kell is finomítani, de üldözni és megbélyegezni teljesen fölösleges. Már csak azért is, mivel elenyésző lehet azoknak a száma, akik valóban vallásként, azaz az embert legbensőjében meghatározóként élik meg ezeket az útkereséseket. A Mammon szolgálata (vegyen bármilyen álarcot is) ezzel szemben tényleges vallásként definiálható, csak éppen az Istennel szembehelyezkedő, negatív előjelű meggyőződésként.
A KÉSZ országjárásának fő üzenete, hogy a magyar államot, amely keresztény alapokra épült, nem érthetjük meg a keresztény hit megtartó ereje nélkül, azaz a magyarság csak a kereszténység „komolyan vételével” lesz teljes értékű. Súlyos kijelentés, de véleményem szerint a történelmiségen kívül semmi sem támasztja alá, és egy téves azonosításon alapszik. Mert bizony van magyarság kereszténység nélkül is, amit az az egyszerű tény is bizonyít, hogy a „magyar kultúra” nem csak „ezeréves”, mint a magyar állam. Az ezeréves egymás mellett élésnek a történelmi ténye még nem jelent egymástól való elválaszthatatlanságot, a kereszténység ugyanis nemzetek kereszténységéből áll össze, de nem nemzetekben áll fenn. Az egyház katolicizmusának (egyetemességének) a lényege ugyanis az, hogy nem léteznek autonóm, egymástól ilyen-olyan formában különböző nemzeti egyházak, hanem egy egyház áll fenn a római püspök fősége alatt. A magyarságeszme oldaláról nézve viszont teljesen mindegy, hogy a magyarság milyen kontextusban fogalmazódott meg az elmúlt évszázadokban. Joggal feltételezhetjük, hogy egy nem katolikus keresztény magyar is ugyanolyan magyarként definiálhatná magát, mint egy katolikus. Erre is volt bőven példa, de elsősorban nem a protestantizmusra gondolok itt, hanem a honfoglalás előtti évszázadok nesztoriánus magyarságára vagy éppen a középkori Ázsiában valószínűleg iszlamizálódott magyarságtöredékekre. A történelem különleges kegyének köszönhetjük és nem pedig a kereszténység és magyarság eszméje egymásrautaltságának és kölcsönös definíciójának azt, hogy a Kárpát-medencei magyarság áttérhetett pogányságából és nesztoriánus kereszténységéből katolikusnak, és megmaradhatott nagy számban.
Persze, aki nem nemzetben, nemzeti kultúrában, hanem csak államiságban gondolkodik, annak az államiságot megelőző, ősi magyar múltból itt maradt néhány alapvetően nem vallási, de bizonyos tekintetben vallásiként értelmezhető cselekedet pogánynak tűnhet. Ez a pogányság azonban erejét tekintve össze sem mérhető a minket szinte mindenhol körülvevő liberalizmus burjánzó heterodoxiájával. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyháznak nincs joga védekezni a nyíltan keresztényellenes, pogány vallási megnyilvánulásokkal szemben, hanem csak azt, hogy élet-halál harcát nem az „újpogányokkal”, hanem – ahogy azt XVI. Benedek mondja – a „szélsőséges liberális eszmék relativizmusának diktatúrájával” kell megvívnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése