A kereszténység megfeszítése (Az Isten és vallás materializálása)
Kuruc.info
Molnár Tamás
2010-02-10
Hat axióma, amiből a többi következik:
1/. A bűnben fogant kereszténység nem végállomás, hanem ismételt kiindulópont.
2/. A kereszténységnek Jézus által van egy láthatatlan ősi dimenziója.
3/. A kereszténységben máig él egy elfedett őskeresztény beavatási tradíció, amely törékeny hídként köti össze a jelent a múlttal
4/. A zsidó szellem ma már teljes mértékben elbirtokolta a hivatalos keresztény vallási ideológiát és gyakorlatot.
5/. Az Ószövetség nem Isten igéje, ennek ellenére anyagával csaknem leigázta, elfedte és bekebelezte Krisztus szeretetvallásának ősi tanait.
6/. A nyugati, fehér keresztény embernél soha senki sem szabadított nagyobb pusztulást a teremtett világra.
Valamikor az ember az időn és téren keresztül látott. Tekintete az elsőtől az utolsóig terjedt, mert birtokában volt a Nap, a fény és a tűz. Aztán az ember megbomlott és megromlott, szelleme megfakult, tudata kiüresedett, így az Úr elvette tőle a fénylő távolba tekintés nagyszerű képességét. Az egyre növekvő sötétségben Isten lassan megfoghatatlanná vált és eltávolodott. Azóta a hit, a remény, vagyis a kereszténység csak elölről ragadható meg, csak az ősi kezdetek felől, a gnózis felől érthető, mert elől van a mérleg, a súly és a mérték, mellyel a mindenség isteni szelleme megmérhető – írta Hamvas Béla.
Az ókeresztény gnosztikus (manicheusi) korszak (Manival, a fény apostolával az élen) magával az elsötétedés kiteljesedésével - jóval a Megváltó színrelépése előtt - Perzsia területén nyilvánult meg. Markion a későbbi nagy gnosztikus tanító és kételkedő felismerte, hogy Krisztus eljövetelével a világegyetem uralmában egy mélyreható rezsimváltás történt. Jézus atyaistene ugyanis nem az Ótestamentumé, hanem egészen más szellemi lény. Nem bosszúálló, gyilkos és haragvó, hanem szeretetteljes, igazságos és jó, legfőképpen nem csak a hébereké, hanem az égész emberiségé. Ez a zsidók számára egy „idegen” Isten volt, amelyről Jézus előtt semmit sem tudott az emberiség. Jézus volt az, aki a régi haragvó zsidó istent eltörölte, és a szeretet mindenható igazságát a földre elhozta. A régi törvény (a Tóra) és a zsidó próféták ezzel érvényüket veszítették.
A zsidó világhódítás terve (akkor) nem sikerült, amit a teremtés elhibázott, azt az új messiás helyrehozta. Markion elsőként látta meg a héber – hellén konfliktust, ám akkor még nem láthatta meg a jóval későbbi folytatást, az elföldelt magyar ősvallás és a zsidóság antagonizmusát. Azt azonban sejtette, sőt, saját sorsán megtapasztalta, hogy a szeretet új istene nem képes megállítani a növekvő létrontást. A gnózis és a reinkarnáció kibékíthetetlen ellentétben állt a főpapság akaratával. Ebben az öldöklő küzdelemben a zsidó szellemű klérus - a felszínen legalábbis - gyorsan felülkerekedett. A gnózist nem illesztették be a tanításokba, eretnekségnek kiáltották ki, megbélyegezték és üldözték. A dogmák rabságában megszüntették a kereszténységben a Teremtővel folytatott közvetlen párbeszéd szabad szellemi tevékenységét, mellyel a klérus valódi és mély keresztényellenességet követett el. Az egyház vezetői ezzel az aktussal a kíváncsi értelem mindent átvilágító fényessége ellen vették fel a kíméletlen harcot. Az egyházi vezetés kikapcsolta az értelmet, mindössze a hitre és a cselekvésre hagyatkozott, a szellem szabadságával farizeusként viselkedett. A gnózis eltaposásával megszűnt a szellem univerzális tájékozódási képessége, amely aztán később a kereszténységen belüli hitvitákhoz, lázadásokhoz, reformokhoz és felbomlásokhoz vezetett. (Szerencse, hogy a teremtővel folytatott közvetlen párbeszédet csak a főpapság üldözte, nem az egész keresztény egyház. Ha így alakult volna, beteljesült volna a rabbinátus titkos álma: napjainkban már nem lenne sehol keresztény egyház a földgolyón.)
A gnózis tiltásával a szabad megismerés lehetősége megszűnt. Nem belső, szellemi, hanem külső, hatalmi aktusok ítélkeztek, még inkább megnövelve ezzel az egyház korlátlan hatalmát. A klérus élet és halál ura volt, a főpapság döntötte el, hogy mi a jó és a rossz, mi az erény és a bűn. Ez a farizeus magatartás kizárólag az anyagi gyarapodást és a hatalmi befolyást szolgálta és erősítette. Az egyházi vezetés ezzel a magatartásával az élet középpontjába nem a teremtést, hanem az eredendő bűnt, a bűnbánatot és a büntetést helyezte. Később, az egyetemes fordulópontot követően (Gergely pápa idején) - a szemita-keresztény tanok véglegesítésével - a Krisztus utáni hatodik évszázadban az üldözések hatására a felszínen lezárult a belső tudás, a gnózis gyötrelmes története. A kereszténység intézményesített államvallássá tétele előtt - már az első században - Saulus rabbi kényszerűségből megnyitotta az utat a nem zsidó vallásúak kereszténnyé válása előtt is. A zsidóság azonban sohasem adta ki a kezéből a katolikus klérus irányítását. Ennek az irányításnak a szellemében alakult át a kereszténység ősi matriarchális, természetközpontú szeretetvallása egy patriarchális, centralizált, militarista, államivallási intézményrendszerré, amely politikai befolyása révén egyre inkább profán anyagi, politikai- és pénzhatalomra törekedett, miközben teljesen elszakadt a teremtett természeti valóságtól, a természetrend hierarchiájától. Krisztus után a III–IV. században csaknem sikerült a zsidó klérusnak a Jézus előtti rabbinátus időket visszaállítani. A szemita szellem hatására a kereszténység később sem volt képes feladni az összehasonlíthatatlanságra, a kizárólagosságra, az egyediségre és a magasabbrendűségre való igényét.
Első Justitianus kifejezett politikai kérésére 553-ban a konstantinápolyi zsinat megtagadta és egyben megtiltotta a természetes isteni lélek szabad akaratát a reinkarnációra (lelki tökéletesedésre), mellyel a lélek önként meghatározhatta előre való útját a Teremtőhöz, vagy a földi létbe való ismételt visszatérését. Az ember az Istenhez való közeledést és tökéletesedést nem egyetlen élet folyamán, hanem több élet láncolata során képes csak beteljesíteni. Az ősi vallás tudta, hogy örök körforgás során, az élet (lélek) le- és felszáll a hústestbe! Minden léleknek fáradoznia kell a fény titkainak elsajátításáért és megértéséért. Azért, hogy egyszer végleg bejusson a Fény Birodalmába. Minden lénynek fel kell ismernie az örök igazságot, vagyis azt, hogy igenis van a „hús vétségéből” való feltámadás! A földi javak és célok kisszerűvé és viszonylagossá válnak, hiszen semmi sem fontosabb a Fényhez vezető útnál. A végső cél a tökéletes fényig való fejlődés, egyesülés és megtisztulás. Ezért aztán:
- A reinkarnáció a legnagyobb isteni kegyelem. Közvetlen bizonyíték isteni teremtésünkre és létezésünkre.
- A reinkarnáció reményt ad, hogy találkozhatom Istenemmel, szembenézhetek tanítómmal és teremtőmmel.
- A reinkarnáció kiragad az örök kárhozatból és bűnből, megteremti az isteni szellem végtelen fejlődését.
- A reinkarnáció kozmikus méretű igazságosság, és mint ilyen tényt, nem hinni, hanem tudni kell.
Az egyházi vezetés elvetette ezeket a tanokat, nem látta be, hogy a lélek örök fejlődése révén számtalanszor visszatérhetünk a földi létbe mindaddig, amíg szellemünk meg nem szabadul az anyagi rabságból, és amíg az anyagot legyőzve át nem hatja azt. Nem akarta belátni, hogy a szellem minden esetben új „ruhát” választ magának, a feladat, a fejlődés és tanulás viszonylataihoz alkalmazkodva. A klérus hatalmi önzéséből fakadt a Teremtőhöz való közvetlen út elutasítása. Megszakadt a sors – feladat – szabad akarat – beteljesülés örök és isteni folyamata. Megszakadt egy döntő fontosságú tudás, amely által éppen Isten feltétlen és korlátlan szeretete és igazságossága nyilvánult meg irányunkba. A reinkarnáció nem minimalizálta Jézus Krisztusnak mint megváltónak a szerepét, hanem sokkal jobban felerősítette az ember isteni eredetét, a lélek szabadságát, a visszaszületés kölcsönösségét, és ez által a lélek megtisztulását. Az emberi lélektől világi parancsra elszakíttatott, a trónra és oltárra kihelyezett isteni lélekkel, így megszűnt az eddigi természetes bensőséges harmónia. A reinkarnáció (újjászületés) megtagadásával olyan szemlélet, remény és tudás veszett el, amely később egyesíthette volna az összes vallást, és a megosztott emberiséget. Goethe sorai joggal emlékeztetnek erre a tiltott és emelkedett szellemre:
„Az emberi lélek
A vízhez hasonlít:
A mennyből származik,
Égtől földig, földtől égig,
Egészen az öröklétig.”
Az üldözéseket követően a hitéletben egyre inkább felerősödtek a szemita-keresztény fogalmak: a pokol, az ördög, a „kárhozat”, a „félelem” és „bűn” stációi, melyek mind a szabad lélek rabságban tartásának eszközeivé silányodtak. Egyház és hívő között megjelent egy kóros és eltorzított fölé-alárendelt viszony. Aztán a farizeus, a kufár, a hamis próféta, az Antikrisztus észrevétlenül beköltözött a klérusba. A nyomasztóan megerősödött zsidó szellem - miután magáról levette - rátette az eredendő bűn iszonyatos terhét az egész emberiségre. A kereszténységen belül az igazi, végzetes törést azonban az Ószövetség idegen szelleme okozta. Jézus az érdek nélküli szeretet égi eredetű ősi vallását hirdette. Azt tanította, hogy az égi atya nem haragos és kegyetlen isten, hanem jóságos, aki szereti saját esendő teremtményeit, az igaz embereket. Jézus személye, viselkedése és tanítása teljesen idegen volt a judaizmustól. Az utolsó vacsora alkalmával a Megváltó egy új szövetséget kötött tanítványaival - és rajtuk keresztül az egész emberiséggel -, mert a régi Ószövetség szelleme teljesen alkalmatlan volt a szeretetvallás dicső kinyilatkoztatásaira.
Jézus ősi hiten alapuló szeretetvallása gyorsan tovaterjedt Mani tanításai által, egészen addig, amíg Saulus rabbi álszent dogmái végleg elfedték és anyagba döngölték azokat. Péter (Tamással együtt) az ősi szeretetvallás tanítója, aki sohasem járt Rómában, közismerten szemben állt Júdás testvérével, Saulus rabbival. Péter és a későbbi Pál között –annak ellenére, hogy életükben mindössze kétszer találkoztak-, áthidalhatatlan szakadék tátongott. A babiloni ősi szeretetvallás örököse Péter volt, aki tudta és hirdette, hogy a kereszténység nem a zsidó valláson alapul, hanem a kozmikus szereteten, vagyis az akkori hatalmas Pártus Birodalom államvallásán. Nézeteiért Pétert - akárcsak későbbi mesterét a názáreti Jézust-, Heródes halálra kerestette. Péter annak ellenére, hogy egyházalapítónak nevezik, soha nem volt római polgár, mint Saulus, aki farizeusként jutott el az antik világ központjába. Pál nem kereszténységet, hanem egy messiásváró zsidó szektát alapított, amely az áldozatra és a vérontási rítus folytatására épült. Az egyház külsőségeiben Jézus országát hirdette és akarta a földön, de rejtett szándékai mélyén az anyagot szolgálta.
Az Impérium bukása után - egy hatalmas világbirodalom kiépítésének szándékával-, keresztény királyságokat és államokat hoztak létre, az egy akol – egy pásztor elv alkalmazásával, amely szabadság helyett a civilizációra zúdította a feudalizmus béklyóját. A kereszténység dogmákra épülő, merev hit maradt csupán, miközben az ősi, szabad gnosztikus tudás, eltitkolt vallássá vált. Az üldözött ősvallás közvetlenül viszonyult a Teremtőhöz és a természethez. Ennek tanait nem hitték, hanem tudták, élték és vallották. Naponta megélték a természet rendjét, a világmindenséget, amely maga volt az örök és hatalmas Isten, ahol, és akiben minden természetfeletti természetessé vált. Aztán a természeti vallásokat, amelyek az ember természetes lelki igényeit elégítették ki, megsemmisítették. A szeretetvallás ősi nyomait lassan befedte az üledék, miközben a másik történet szellemi kiindulópontja közismerté lett: Az első emberpár első gyermeke Káin a „föld” sarja volt, aki alulról jött és a sötét természetben fogant, az éjszaka magjából született. A másik fél Ábel felülről jött, égi akaratból és fénylő természetéből származott. Egyik sem volt igazán ember. Az egyik kevesebb volt, a másik több. A sötétség volt hatalmasabb, Káin megölte Ábelt. Ő lett a földi világ egyedüli ura. Ezzel a régi, gonosz, hatalomvágyó zsidó isten felülkerekedett a világban.
Aztán a sötétség mélyen behatolt a kereszténységbe. Kiölte a gnózist, a lélek szabad szárnyalását és helyébe emelte a dogmát, mely által felbomlott az egységes hitvallás. A bomlás terméke lett a humanizmus, a reneszánsz, a felvilágosodás, a reformáció, a szétszabdalt nemzetállami lét és később a szétszóródott emberi-vallási közösségek. A vallás szellemi erejét külső, belső, politikai és gazdasági erők felemésztették és szétzúzták. A szemita alapokra helyezett kereszténység mára valódi vallás helyett, sok esetben 2000 éves, megdermedt kultúrtörténeti hagyománnyá változott. A héber erőszakosság hatására a Biblia első fejezete az Ótestamentum - amely mindössze egy egyedülállóként megjelenített nemzeti eredetmítosz-, az idők folyamán csaknem teljesen letakarta és elfedte az eredeti, ősi vallásokra visszanyúló Jézusi szeretetmítosz üzenetét. Annak ellenére történt mindez, hogy az Ószövetség messiásának megnyilvánulásai semmilyen módon nem mérhetők Jézus Krisztus megváltástanához. Felmerül a kérdés: Vajon két szembenálló Isten csatázik egymással? Vajon tisztán isteni akarat a szentírás két egymással szöges ellentétben álló fejezete? Valószínűleg nem: az Ószövetség nem lehet Isten igéje, hanem nagyon is tudatos és gyarló emberi alkotás. A zsidó eredetmítosz nem a mindenható és egyetemes Istenembert, hanem a földhözragadt zsidó messiást magasztalja! Az Ószövetség a sötétség, a démonikusság, az anyag, a vér, a sár, az arany, a bosszú, a hatalom, a könyörtelenség és a testvérháborúk könyve. Vele szemben az Újszövetség az üldözött, kitagadott és megölt Jézus éteri tisztaságú szeretethimnuszának és áldozatvállalásának a példázata. Ez a felmagasztosuló tanítás – bár begyűrűzik lapjai közé a démoni sötétség -, mégis a felemelő fény, a lelki tűz, a határtalan igazság, a kozmikus jóság, az egyetemes testvériség, a gyógyulás, vagyis a feleszmélt lélek hallhatatlanságának a nagyszerű példázata.
Ha nincs két teremtő, Isten mégis miért tűrte és tűri ezt a nyilvánvaló kettősséget? A válasz összetett. Egyrészt, mert mindeneknél jobban szereti önmaga teremtményeit, másrészt mert éjszakai sötétségben jobban érzékelhető a fény. A gonoszságban és bűnben még jobban felvilágít az igazság és szeretet lángpallosa. Az örök emberi konfliktus, az anyag és szellem dualitása és ellenpontja így együtt sokkal kitapinthatóbb. Isten tudatosan hagyta, sőt kívánta a bűnös ember és a bűntelen Fiú történetének szimbolikus összekapcsolását. Rá kívánt világítani ezzel a zsidó eredetmítosz céljára, vagyis a fájdalomra, a szenvedésre, a sötétségre, a káoszra, az anarchiára, az apokalipszisre, a végítélet akarására, ahol szükségképpen eljön majd a megváltás. Isten valóban kiválasztotta a zsidóságot. Arra a célra szemelte ki, hogy ez a nép legyen az, amelynek történelmi küldetése során beteljesedik a szellemi/szakrális hatalommal szembeni globális anyagi uralom teljes körű kiteljesedése, a végítélet felé vezető út kikövezése. Hiszen a végítélet maga is Isten akarata. Ám, ha ez így van, akkor kell lennie egy másik népnek is, amely ellenpólusként féltve őrzi a szeretet ősi és örök lángját. Kell egy nép, amelynek tisztán kell maradnia minden gonoszság és bűn ellenében.
Ma a modern nyugati polgári társadalomban a keresztény világ teljes mértékben zsidóvá lett. A zsidó szellem alantas célokból keresztény szellemé alakult. Ez a totális, ateista elnyomásra törekvő profán ideológia - amely sok esetben szimpla áruvá silányította a kereszténységet -, mára teljes mértékben eluralta a globális matériát, politikai és gazdasági üzérkedésbe kezdett az evangélium tanaival. Nem meglepő módon, de annak ellenére terjed a gonoszság, hogy Jézus üzenetei által, a kereszténységben máig él egy kezdetektől fogva jelenlévő őskeresztény szellemiségű tradíció, egy rejtett, nem látható spirituális beavatási dimenzió, ahol az örök élet fájának szellemi megtermékenyítése és felmagasztalása a végső cél.
A modern nyugati civilizációnak iszonyatosan nagy szüksége lenne a kereszténység által egyre kevésbé képviselt ősi archaikus és hierarchikus rendre: a kard – korona – kereszt hősies összefogására és feltámadására. Nos, mindezek ellenére a nyugati, polgári, keresztény társadalmak felsőbb, számítóbb és irányítottabb sugalmazásra ugyan, de saját belső lefokozott igényeik folytán, folyamatosan újraszövik és újrateremtik az anyag démonikusságát képviselő zsidó szellem eszményét. A cél profán módon szentesítette az eszközt, beteljesítette a sátáni akaratot: A Megváltó akaratával ellentétben, miután az egyházi klérus falakat húzott Isten és ember közé, miután megtagadta ősi gyökereit és szigorú dogmákkal elölte a lélek fenséges szabadságát, maga is a bűnbe esett. Az eredmény Jasperssel szólva katasztrofális lett: - Jézus a világból kitekintve abszurddá vált, miközben a világ Jézustól nézve mérhetetlen segítségre szorult. Megfordult minden.
Szeretetvallás helyett egyház, egyház helyett klérus, evangéliumi élet és igazság helyett létrontás, Jézus helyett Antikrisztus lépett a színtérre. Az eredeti evangéliumi örömhírtől elkezdett szenvedni és rettegni az anyagba süllyesztett és bűnössé tett ember. A zsidó - keresztény vallás és farizeus egyházi vezetés, a dogmákkal gúzsba kötött hívekkel együtt, a sötét erők keresztfájára került.
Kuruc.info
Molnár Tamás
2010-02-10
Hat axióma, amiből a többi következik:
1/. A bűnben fogant kereszténység nem végállomás, hanem ismételt kiindulópont.
2/. A kereszténységnek Jézus által van egy láthatatlan ősi dimenziója.
3/. A kereszténységben máig él egy elfedett őskeresztény beavatási tradíció, amely törékeny hídként köti össze a jelent a múlttal
4/. A zsidó szellem ma már teljes mértékben elbirtokolta a hivatalos keresztény vallási ideológiát és gyakorlatot.
5/. Az Ószövetség nem Isten igéje, ennek ellenére anyagával csaknem leigázta, elfedte és bekebelezte Krisztus szeretetvallásának ősi tanait.
6/. A nyugati, fehér keresztény embernél soha senki sem szabadított nagyobb pusztulást a teremtett világra.
Valamikor az ember az időn és téren keresztül látott. Tekintete az elsőtől az utolsóig terjedt, mert birtokában volt a Nap, a fény és a tűz. Aztán az ember megbomlott és megromlott, szelleme megfakult, tudata kiüresedett, így az Úr elvette tőle a fénylő távolba tekintés nagyszerű képességét. Az egyre növekvő sötétségben Isten lassan megfoghatatlanná vált és eltávolodott. Azóta a hit, a remény, vagyis a kereszténység csak elölről ragadható meg, csak az ősi kezdetek felől, a gnózis felől érthető, mert elől van a mérleg, a súly és a mérték, mellyel a mindenség isteni szelleme megmérhető – írta Hamvas Béla.
Az ókeresztény gnosztikus (manicheusi) korszak (Manival, a fény apostolával az élen) magával az elsötétedés kiteljesedésével - jóval a Megváltó színrelépése előtt - Perzsia területén nyilvánult meg. Markion a későbbi nagy gnosztikus tanító és kételkedő felismerte, hogy Krisztus eljövetelével a világegyetem uralmában egy mélyreható rezsimváltás történt. Jézus atyaistene ugyanis nem az Ótestamentumé, hanem egészen más szellemi lény. Nem bosszúálló, gyilkos és haragvó, hanem szeretetteljes, igazságos és jó, legfőképpen nem csak a hébereké, hanem az égész emberiségé. Ez a zsidók számára egy „idegen” Isten volt, amelyről Jézus előtt semmit sem tudott az emberiség. Jézus volt az, aki a régi haragvó zsidó istent eltörölte, és a szeretet mindenható igazságát a földre elhozta. A régi törvény (a Tóra) és a zsidó próféták ezzel érvényüket veszítették.
A zsidó világhódítás terve (akkor) nem sikerült, amit a teremtés elhibázott, azt az új messiás helyrehozta. Markion elsőként látta meg a héber – hellén konfliktust, ám akkor még nem láthatta meg a jóval későbbi folytatást, az elföldelt magyar ősvallás és a zsidóság antagonizmusát. Azt azonban sejtette, sőt, saját sorsán megtapasztalta, hogy a szeretet új istene nem képes megállítani a növekvő létrontást. A gnózis és a reinkarnáció kibékíthetetlen ellentétben állt a főpapság akaratával. Ebben az öldöklő küzdelemben a zsidó szellemű klérus - a felszínen legalábbis - gyorsan felülkerekedett. A gnózist nem illesztették be a tanításokba, eretnekségnek kiáltották ki, megbélyegezték és üldözték. A dogmák rabságában megszüntették a kereszténységben a Teremtővel folytatott közvetlen párbeszéd szabad szellemi tevékenységét, mellyel a klérus valódi és mély keresztényellenességet követett el. Az egyház vezetői ezzel az aktussal a kíváncsi értelem mindent átvilágító fényessége ellen vették fel a kíméletlen harcot. Az egyházi vezetés kikapcsolta az értelmet, mindössze a hitre és a cselekvésre hagyatkozott, a szellem szabadságával farizeusként viselkedett. A gnózis eltaposásával megszűnt a szellem univerzális tájékozódási képessége, amely aztán később a kereszténységen belüli hitvitákhoz, lázadásokhoz, reformokhoz és felbomlásokhoz vezetett. (Szerencse, hogy a teremtővel folytatott közvetlen párbeszédet csak a főpapság üldözte, nem az egész keresztény egyház. Ha így alakult volna, beteljesült volna a rabbinátus titkos álma: napjainkban már nem lenne sehol keresztény egyház a földgolyón.)
A gnózis tiltásával a szabad megismerés lehetősége megszűnt. Nem belső, szellemi, hanem külső, hatalmi aktusok ítélkeztek, még inkább megnövelve ezzel az egyház korlátlan hatalmát. A klérus élet és halál ura volt, a főpapság döntötte el, hogy mi a jó és a rossz, mi az erény és a bűn. Ez a farizeus magatartás kizárólag az anyagi gyarapodást és a hatalmi befolyást szolgálta és erősítette. Az egyházi vezetés ezzel a magatartásával az élet középpontjába nem a teremtést, hanem az eredendő bűnt, a bűnbánatot és a büntetést helyezte. Később, az egyetemes fordulópontot követően (Gergely pápa idején) - a szemita-keresztény tanok véglegesítésével - a Krisztus utáni hatodik évszázadban az üldözések hatására a felszínen lezárult a belső tudás, a gnózis gyötrelmes története. A kereszténység intézményesített államvallássá tétele előtt - már az első században - Saulus rabbi kényszerűségből megnyitotta az utat a nem zsidó vallásúak kereszténnyé válása előtt is. A zsidóság azonban sohasem adta ki a kezéből a katolikus klérus irányítását. Ennek az irányításnak a szellemében alakult át a kereszténység ősi matriarchális, természetközpontú szeretetvallása egy patriarchális, centralizált, militarista, államivallási intézményrendszerré, amely politikai befolyása révén egyre inkább profán anyagi, politikai- és pénzhatalomra törekedett, miközben teljesen elszakadt a teremtett természeti valóságtól, a természetrend hierarchiájától. Krisztus után a III–IV. században csaknem sikerült a zsidó klérusnak a Jézus előtti rabbinátus időket visszaállítani. A szemita szellem hatására a kereszténység később sem volt képes feladni az összehasonlíthatatlanságra, a kizárólagosságra, az egyediségre és a magasabbrendűségre való igényét.
Első Justitianus kifejezett politikai kérésére 553-ban a konstantinápolyi zsinat megtagadta és egyben megtiltotta a természetes isteni lélek szabad akaratát a reinkarnációra (lelki tökéletesedésre), mellyel a lélek önként meghatározhatta előre való útját a Teremtőhöz, vagy a földi létbe való ismételt visszatérését. Az ember az Istenhez való közeledést és tökéletesedést nem egyetlen élet folyamán, hanem több élet láncolata során képes csak beteljesíteni. Az ősi vallás tudta, hogy örök körforgás során, az élet (lélek) le- és felszáll a hústestbe! Minden léleknek fáradoznia kell a fény titkainak elsajátításáért és megértéséért. Azért, hogy egyszer végleg bejusson a Fény Birodalmába. Minden lénynek fel kell ismernie az örök igazságot, vagyis azt, hogy igenis van a „hús vétségéből” való feltámadás! A földi javak és célok kisszerűvé és viszonylagossá válnak, hiszen semmi sem fontosabb a Fényhez vezető útnál. A végső cél a tökéletes fényig való fejlődés, egyesülés és megtisztulás. Ezért aztán:
- A reinkarnáció a legnagyobb isteni kegyelem. Közvetlen bizonyíték isteni teremtésünkre és létezésünkre.
- A reinkarnáció reményt ad, hogy találkozhatom Istenemmel, szembenézhetek tanítómmal és teremtőmmel.
- A reinkarnáció kiragad az örök kárhozatból és bűnből, megteremti az isteni szellem végtelen fejlődését.
- A reinkarnáció kozmikus méretű igazságosság, és mint ilyen tényt, nem hinni, hanem tudni kell.
Az egyházi vezetés elvetette ezeket a tanokat, nem látta be, hogy a lélek örök fejlődése révén számtalanszor visszatérhetünk a földi létbe mindaddig, amíg szellemünk meg nem szabadul az anyagi rabságból, és amíg az anyagot legyőzve át nem hatja azt. Nem akarta belátni, hogy a szellem minden esetben új „ruhát” választ magának, a feladat, a fejlődés és tanulás viszonylataihoz alkalmazkodva. A klérus hatalmi önzéséből fakadt a Teremtőhöz való közvetlen út elutasítása. Megszakadt a sors – feladat – szabad akarat – beteljesülés örök és isteni folyamata. Megszakadt egy döntő fontosságú tudás, amely által éppen Isten feltétlen és korlátlan szeretete és igazságossága nyilvánult meg irányunkba. A reinkarnáció nem minimalizálta Jézus Krisztusnak mint megváltónak a szerepét, hanem sokkal jobban felerősítette az ember isteni eredetét, a lélek szabadságát, a visszaszületés kölcsönösségét, és ez által a lélek megtisztulását. Az emberi lélektől világi parancsra elszakíttatott, a trónra és oltárra kihelyezett isteni lélekkel, így megszűnt az eddigi természetes bensőséges harmónia. A reinkarnáció (újjászületés) megtagadásával olyan szemlélet, remény és tudás veszett el, amely később egyesíthette volna az összes vallást, és a megosztott emberiséget. Goethe sorai joggal emlékeztetnek erre a tiltott és emelkedett szellemre:
„Az emberi lélek
A vízhez hasonlít:
A mennyből származik,
Égtől földig, földtől égig,
Egészen az öröklétig.”
Az üldözéseket követően a hitéletben egyre inkább felerősödtek a szemita-keresztény fogalmak: a pokol, az ördög, a „kárhozat”, a „félelem” és „bűn” stációi, melyek mind a szabad lélek rabságban tartásának eszközeivé silányodtak. Egyház és hívő között megjelent egy kóros és eltorzított fölé-alárendelt viszony. Aztán a farizeus, a kufár, a hamis próféta, az Antikrisztus észrevétlenül beköltözött a klérusba. A nyomasztóan megerősödött zsidó szellem - miután magáról levette - rátette az eredendő bűn iszonyatos terhét az egész emberiségre. A kereszténységen belül az igazi, végzetes törést azonban az Ószövetség idegen szelleme okozta. Jézus az érdek nélküli szeretet égi eredetű ősi vallását hirdette. Azt tanította, hogy az égi atya nem haragos és kegyetlen isten, hanem jóságos, aki szereti saját esendő teremtményeit, az igaz embereket. Jézus személye, viselkedése és tanítása teljesen idegen volt a judaizmustól. Az utolsó vacsora alkalmával a Megváltó egy új szövetséget kötött tanítványaival - és rajtuk keresztül az egész emberiséggel -, mert a régi Ószövetség szelleme teljesen alkalmatlan volt a szeretetvallás dicső kinyilatkoztatásaira.
Jézus ősi hiten alapuló szeretetvallása gyorsan tovaterjedt Mani tanításai által, egészen addig, amíg Saulus rabbi álszent dogmái végleg elfedték és anyagba döngölték azokat. Péter (Tamással együtt) az ősi szeretetvallás tanítója, aki sohasem járt Rómában, közismerten szemben állt Júdás testvérével, Saulus rabbival. Péter és a későbbi Pál között –annak ellenére, hogy életükben mindössze kétszer találkoztak-, áthidalhatatlan szakadék tátongott. A babiloni ősi szeretetvallás örököse Péter volt, aki tudta és hirdette, hogy a kereszténység nem a zsidó valláson alapul, hanem a kozmikus szereteten, vagyis az akkori hatalmas Pártus Birodalom államvallásán. Nézeteiért Pétert - akárcsak későbbi mesterét a názáreti Jézust-, Heródes halálra kerestette. Péter annak ellenére, hogy egyházalapítónak nevezik, soha nem volt római polgár, mint Saulus, aki farizeusként jutott el az antik világ központjába. Pál nem kereszténységet, hanem egy messiásváró zsidó szektát alapított, amely az áldozatra és a vérontási rítus folytatására épült. Az egyház külsőségeiben Jézus országát hirdette és akarta a földön, de rejtett szándékai mélyén az anyagot szolgálta.
Az Impérium bukása után - egy hatalmas világbirodalom kiépítésének szándékával-, keresztény királyságokat és államokat hoztak létre, az egy akol – egy pásztor elv alkalmazásával, amely szabadság helyett a civilizációra zúdította a feudalizmus béklyóját. A kereszténység dogmákra épülő, merev hit maradt csupán, miközben az ősi, szabad gnosztikus tudás, eltitkolt vallássá vált. Az üldözött ősvallás közvetlenül viszonyult a Teremtőhöz és a természethez. Ennek tanait nem hitték, hanem tudták, élték és vallották. Naponta megélték a természet rendjét, a világmindenséget, amely maga volt az örök és hatalmas Isten, ahol, és akiben minden természetfeletti természetessé vált. Aztán a természeti vallásokat, amelyek az ember természetes lelki igényeit elégítették ki, megsemmisítették. A szeretetvallás ősi nyomait lassan befedte az üledék, miközben a másik történet szellemi kiindulópontja közismerté lett: Az első emberpár első gyermeke Káin a „föld” sarja volt, aki alulról jött és a sötét természetben fogant, az éjszaka magjából született. A másik fél Ábel felülről jött, égi akaratból és fénylő természetéből származott. Egyik sem volt igazán ember. Az egyik kevesebb volt, a másik több. A sötétség volt hatalmasabb, Káin megölte Ábelt. Ő lett a földi világ egyedüli ura. Ezzel a régi, gonosz, hatalomvágyó zsidó isten felülkerekedett a világban.
Aztán a sötétség mélyen behatolt a kereszténységbe. Kiölte a gnózist, a lélek szabad szárnyalását és helyébe emelte a dogmát, mely által felbomlott az egységes hitvallás. A bomlás terméke lett a humanizmus, a reneszánsz, a felvilágosodás, a reformáció, a szétszabdalt nemzetállami lét és később a szétszóródott emberi-vallási közösségek. A vallás szellemi erejét külső, belső, politikai és gazdasági erők felemésztették és szétzúzták. A szemita alapokra helyezett kereszténység mára valódi vallás helyett, sok esetben 2000 éves, megdermedt kultúrtörténeti hagyománnyá változott. A héber erőszakosság hatására a Biblia első fejezete az Ótestamentum - amely mindössze egy egyedülállóként megjelenített nemzeti eredetmítosz-, az idők folyamán csaknem teljesen letakarta és elfedte az eredeti, ősi vallásokra visszanyúló Jézusi szeretetmítosz üzenetét. Annak ellenére történt mindez, hogy az Ószövetség messiásának megnyilvánulásai semmilyen módon nem mérhetők Jézus Krisztus megváltástanához. Felmerül a kérdés: Vajon két szembenálló Isten csatázik egymással? Vajon tisztán isteni akarat a szentírás két egymással szöges ellentétben álló fejezete? Valószínűleg nem: az Ószövetség nem lehet Isten igéje, hanem nagyon is tudatos és gyarló emberi alkotás. A zsidó eredetmítosz nem a mindenható és egyetemes Istenembert, hanem a földhözragadt zsidó messiást magasztalja! Az Ószövetség a sötétség, a démonikusság, az anyag, a vér, a sár, az arany, a bosszú, a hatalom, a könyörtelenség és a testvérháborúk könyve. Vele szemben az Újszövetség az üldözött, kitagadott és megölt Jézus éteri tisztaságú szeretethimnuszának és áldozatvállalásának a példázata. Ez a felmagasztosuló tanítás – bár begyűrűzik lapjai közé a démoni sötétség -, mégis a felemelő fény, a lelki tűz, a határtalan igazság, a kozmikus jóság, az egyetemes testvériség, a gyógyulás, vagyis a feleszmélt lélek hallhatatlanságának a nagyszerű példázata.
Ha nincs két teremtő, Isten mégis miért tűrte és tűri ezt a nyilvánvaló kettősséget? A válasz összetett. Egyrészt, mert mindeneknél jobban szereti önmaga teremtményeit, másrészt mert éjszakai sötétségben jobban érzékelhető a fény. A gonoszságban és bűnben még jobban felvilágít az igazság és szeretet lángpallosa. Az örök emberi konfliktus, az anyag és szellem dualitása és ellenpontja így együtt sokkal kitapinthatóbb. Isten tudatosan hagyta, sőt kívánta a bűnös ember és a bűntelen Fiú történetének szimbolikus összekapcsolását. Rá kívánt világítani ezzel a zsidó eredetmítosz céljára, vagyis a fájdalomra, a szenvedésre, a sötétségre, a káoszra, az anarchiára, az apokalipszisre, a végítélet akarására, ahol szükségképpen eljön majd a megváltás. Isten valóban kiválasztotta a zsidóságot. Arra a célra szemelte ki, hogy ez a nép legyen az, amelynek történelmi küldetése során beteljesedik a szellemi/szakrális hatalommal szembeni globális anyagi uralom teljes körű kiteljesedése, a végítélet felé vezető út kikövezése. Hiszen a végítélet maga is Isten akarata. Ám, ha ez így van, akkor kell lennie egy másik népnek is, amely ellenpólusként féltve őrzi a szeretet ősi és örök lángját. Kell egy nép, amelynek tisztán kell maradnia minden gonoszság és bűn ellenében.
Ma a modern nyugati polgári társadalomban a keresztény világ teljes mértékben zsidóvá lett. A zsidó szellem alantas célokból keresztény szellemé alakult. Ez a totális, ateista elnyomásra törekvő profán ideológia - amely sok esetben szimpla áruvá silányította a kereszténységet -, mára teljes mértékben eluralta a globális matériát, politikai és gazdasági üzérkedésbe kezdett az evangélium tanaival. Nem meglepő módon, de annak ellenére terjed a gonoszság, hogy Jézus üzenetei által, a kereszténységben máig él egy kezdetektől fogva jelenlévő őskeresztény szellemiségű tradíció, egy rejtett, nem látható spirituális beavatási dimenzió, ahol az örök élet fájának szellemi megtermékenyítése és felmagasztalása a végső cél.
A modern nyugati civilizációnak iszonyatosan nagy szüksége lenne a kereszténység által egyre kevésbé képviselt ősi archaikus és hierarchikus rendre: a kard – korona – kereszt hősies összefogására és feltámadására. Nos, mindezek ellenére a nyugati, polgári, keresztény társadalmak felsőbb, számítóbb és irányítottabb sugalmazásra ugyan, de saját belső lefokozott igényeik folytán, folyamatosan újraszövik és újrateremtik az anyag démonikusságát képviselő zsidó szellem eszményét. A cél profán módon szentesítette az eszközt, beteljesítette a sátáni akaratot: A Megváltó akaratával ellentétben, miután az egyházi klérus falakat húzott Isten és ember közé, miután megtagadta ősi gyökereit és szigorú dogmákkal elölte a lélek fenséges szabadságát, maga is a bűnbe esett. Az eredmény Jasperssel szólva katasztrofális lett: - Jézus a világból kitekintve abszurddá vált, miközben a világ Jézustól nézve mérhetetlen segítségre szorult. Megfordult minden.
Szeretetvallás helyett egyház, egyház helyett klérus, evangéliumi élet és igazság helyett létrontás, Jézus helyett Antikrisztus lépett a színtérre. Az eredeti evangéliumi örömhírtől elkezdett szenvedni és rettegni az anyagba süllyesztett és bűnössé tett ember. A zsidó - keresztény vallás és farizeus egyházi vezetés, a dogmákkal gúzsba kötött hívekkel együtt, a sötét erők keresztfájára került.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése