Révész Imre: "Keresztyén" és "keresztény"

Révész Imre
(Tegnap és ma és örökké.... Debrecen, 1944, 324-327. lap)

"Keresztyén" és "keresztény"

A nyelvtudósok fokozódó érdeklődéssel vizsgálják, de bizony a nem szaktudás magyar keresztyén ember állandóan némi lehangoltsággal tartja nyilván azt a tényt, hogy a keresztyén magyarságnak vallásfelekezeti megoszlása még a nyelvhasználatra is, mégpedig éppen magának a "keresztyén" névnek különböző ejtésére és írására is kihatott.

Nem éppen egyedülálló jelenség ez. Hasonló eset, amint egyik legkiválóbb nyelvészünk, Melich János, rámutat, van a délszlávban is: a görögkeleti szerbek a keresztyénnek megfelelő szavukat hriscsanin-nak, a római katolikusok pedig krscsanin-nak írják és mondják. Párhuzamos ezzel a jelenséggel az, hogy pl. a francia római katolikusok az Istent imádságaikban önözik (Votre nom soit sanctifié stb.), a protestánsok pedig, a Bibliához ebben is híven, Te-nek szólítják. Vagy: a holland "hervormd" egyházban az úrnak "de Heer" , a "gereformeerd" egyházban pedig a régiesebb "de Heere" neve járja. És a magyar keresztyénségben is nem csupán magánál a "keresztyén" szónál lehet megfigyelni a felekezet szerint megoszló használatot, hanem pl. oly esetekben is, amikor ugyanazt a vallási fogalmat a római katolikus meg a protestáns magyar már évszázadok óta más szavakkal fejezi ki: mint a "malaszt" és a "kegyelem" , a "kinyilatkoztatás" és a "kijelentés" stb.

A nyelv csodálatos életének, az emberi lelkiség legmélyebben meghatározó tényezőivel való egybefüggésének olyan jelenségei ezek, amelyek nem tudatosan keletkeznek és tudatos munkával alig kiküszöbölhetők. Túlságosan elkeseredni éppen ezért kár rajtuk. A magyarság vallási megoszlása, éppúgy, mint bármely más, nem egyvallású keresztyén népé, nem mindig hozott dicsőséget a "christianus" névre. De hát vajjon felekezetileg meg nem oszlott keresztyén népek élete - az oroszoké vagy a spanyoloké - mindig azt hozott-é? S aztán ne felejtsük, hogy az Isten igéje csak keresztyén egyénről és keresztyén egyházról tud, keresztyén népről, nemzetről, államról nem tud és ilyenre vonatkozólag ígéretet sem ád. Nem érthetünk tehát egyet bibliai alapon azzal a nemrég nagyon előkelő helyről elhangzott nyilatkozattal, amely szerint a magyarság legnagyobb jóltevője az lesz, aki a vallásfelekezetekre való megoszlását megszünteti. Mi szerintünk a magyarság legnagyobb jóltevője az az eljövendő próféta lesz, aki Isten kegyelmével eléri azt, hogy Magyarországon ne legyen többé muszáj-keresztyénség és ne legyen világhatalomra törő és világi eszközökkel dolgozó keresztyén egyház. Ha ezt az állapotot egyszer elértük vagy legalább megközelítettük, akkor kisebb gondunk is nagyobb lesz annál, mintsem hogy azon keseregjünk, hogy a keresztyén nevet némely atyánkfiai máskép írják és ejtik - és még arra sem lesz szükség, hogy amint nemrég egy kiváló természettudósunk javasolta s maga részéről gyakorlatba is vette, "közös plattformot" találjunk ki e név írásában és kimondásában, azaz ejtsük és írjuk egyes székely nyelvjárások szerint "keresztén "-nek. Erre, mondom, akkor már nem lesz szükség, mert akkor nem a christianus név magyar egyértékese (amely változó forma), hanem magának a Krisztusnak neve (amely erő, élet, megtartás és üdvösség) fogja majd egyesíteni a valódi, azaz a Benne hívő és hitüket bátran meg is valló keresztyéneket. A nem valódiaktól pedig akkor már semmiféle állami vagy társadalmi nyomás nem fogja többé kívánni azt, hogy ezt a szent nevet viseljék.

Amíg azonban ezt az állapotot imádságunkra és munkánkra feleletül megadná az Úr: jó reá előkészülnünk. És ennek az előkészületnek egyik alkalmatos módja az is, hogy nyelvtudósainknak a keresztyén névre vonatkozó kutatásait lelki szempontból is hasznosítsuk.

A "Magyar Nyelv" c., nemcsak szakemberek számára értékes és tanulságos folyóirat ez évi folyamában Horger Antal, Tolnai Vilmos, Sági István kitűnő nyelvészeink foglalkoznak a név két változatának előállásával. Megállapításaik eredménye (amellyel Horger Antalnak tíz évvel ezelőtt, "Magyar szavak története" c. jeles és élvezetes könyvében kifejezett felfogása is erősen módosul), az, hogy a szónak a keresztény alakja majdnem olyan régi, mint a keresztyén alakja, bár a régibb kétségkívül az utóbbi s az előbbi nem tudatos átformálás, hanem tudattalan hangváltozás útján fejlődött ki az utóbbiból. A XVIII. századig nyoma sincs annak, hogy a római katolikus írók tudatosan és következetesen keresztény-t, protestáns írók pedig tudatosan és következetesen keresztyén-t írnának. Mindkétféle vallású irodalomban mindkétféle alakja előfordul írva és nyomtatva a szónak. (Hogy a nem teológusok írási gyakorlatában még kevesebb következetesség uralkodott e téren, mint a teológusokéban, azt Marjalaki Kiss Lajos közlése mutatja meg szembeszökően, aki azt deríti fel, hogy a XVII. században teljesen református Miskolc városa ekkori jegyzőkönyveiben csaknem kizárólag "keresztény" alak fordul elő.)

Hogyan lett mármost a szó írásának és ejtésének ebből az eredetileg teljességgel nem vallásfelekezeti jellegű változatosságából vallásfelekezeties megoszlás?

Hát bizony ebben alighanem Pázmány Péteré a kezdeményezés kétesértékű dicsősége. Nem azért, mintha ő kezdte volna legelőször a "keresztény" formát, mint vallásfelekezeti megkülönböztető jelet használni - annyira nem, hogy éppen ellenkezőleg, munkáinak azokban a kiadásaiban, amelyeket még ő maga rendezhetett sajtó alá, kivétel nélkül a "keresztyén" alakkal találkozunk. Más okból ludas a dologban a nagy nyelvművész. T. i. körülbelül ő az első vagy egyik első felvetője a magyar irodalomban annak a nyilván erősen célzatos találmánynak, hogy a keresztyén szó (amelyet ő maga, ismétlem, még mindig így ír!) a kereszt szótól származik. Minden bizonnyal az ő, saját hitfelei közt óriási tekintélye segített meggyökereztetni a későbbi római katolikus polémikában ezt az egészen képtelen szószármaztatást, amelynek protestánsellenes éle - mégpedig elsősorban a kereszt jelét minden vonatkozásban kiküszöbölt reformátusok ellen irányuló éle - annyira közismert és nyilvánvaló, hogy a római katolikus zugpolémiákból máig sem bír kikopni ( "a reformátusoknak nincs kereszt a templomukon, ők tehát nem keresztények, hanem csak kakastyánok" stb.).

Az egyik túlság azután szerencsésen előhívta a másikat a másik oldalon. Az üldözés és az elnyomás, amelyben annyiszor és oly szerencsétlenül szerepelt az üldöző és elnyomó keresztyén testvérek részéről a kereszt jele, mint egy egyház, a magát egyedül igaznak valló egyház számára kisajátított jelvény, a magyar reformátusságban egészen megérthető ellenérzést támasztott nemcsak a kereszt jelvénye iránt, hanem a "keresztény" szóalak iránt is, amelyet a Pázmány-utódok azzal vertek a fejéhez minduntalan, hogy az az eretnek, aki a kereszt jelét nem becsüli, magát a "keresztény" nevet sem érdemli meg, mert hiszen az - megmondotta a nagy Pázmány! - a kereszt szóból származik. Innen van, hogy amint a Kazinczy Ferenc írásaiból hitelesen tudjuk, a XVIII. század végére már kialakult az egy századdal azelőtt még teljesen ismeretlen vallásfelekezeti megkülönböztetése a szó írása s ejtése kétféle alakjának. És azóta egészben véve máig is fennáll.

Mesterséges eltörlésére (mondjuk az Akadémia tekintélyével) kár volna igyekezni, mert óvhatatlanul felekezeti sérelem válnék belőle, holott alapjában nyelvtudományi kérdés (lásd a Bethlen Gábor-esetet, amelyből szintén óvhatatlanul felekezeti sérelem lett, holott valójában történettudományi kérdés). De szükségtelen is a mesterséges eltörlésére igyekezni, mert - itt nem érthetek egyet Horger Antallal – a "keresztyén magyarság egysége érdekében" (Magyar Nyelv, 1934., 196. lap) nem a keresztyén szónak egységes irására és ejtésére, hanem a Krisztus nevének, azaz erejének a magyar szívekbe való minél mélyebb és minél egyetemesebb meggyökereztetésére kellene törekednünk.

Egyéni megfigyelésem egyébként az, hogy a szónak "keresztény" alakjában való írása és különösen ejtése református magyarok közt is egyre jobban terjed - még pedig egyáltalán nem a római katolikus szellem tudatalatti terjedése folytán, hanem valószínűleg egyszerűen azért, mert a szót tényleg könnyebb valamivel így ejteni, mint keresztyén-nek. Colloquiumokon, lelkész- és tanítóképesítő vizsgálatokon hosszú esztendők óta figyelem a mindkét nembeli művelt református ifjúság magyar beszédét: mondhatom, hogy majdnem kivétel nélkül keresztény-nek ejtik a szót (ámbár írni még, legalábbis dolgozataikban, keresztyén-nek írják) és bár kezdetben megpróbáltam, de teljességgel meddőnek találtam a "keresztyén" kiejtés erőltetését.

A dolgot egyszerűen rá kell bízni az élőnyelv titokzatos műhelyére, ahogyan rábízzuk száz más szónak a vagylagos írását és ejtését (pl.: izen vagy üzen, akác vagy ákác, szöllő vagy szőlő stb.). Csak annak kell megfogni a kezét - mint a rossz gyerekét, amikor éles késhez nyúl, - aki akár római, akár református részen tovább is vallásilag akarja kezelni a kérdést.