„Testvéri szó” egyházunk püspökeihez
Tisztelt Püspök Urak! Itt a tavasz, itt a konfirmációk ideje, amikor évről évre sok fiatalt búcsúztatnak el a gyülekezetek. Természetesen hangsúlyozzuk, hogy a konfirmáció nem befejezés, hanem inkább kezdet. Sok erőfeszítést is tesznek a lelkészek azért, hogy ez így legyen, ennek ellenére a konfirmáció a jelenlegi egyházi gyakorlatban a legtöbb fiatal számára nem más, mint jó néhány évre búcsú a gyülekezettől, az istentisztelettől.
Ahhoz, hogy ez megváltozzon, radikális lépésre lenne szükség, hiszen a sok éve tartó igyekezet nem vezetett eredményre. Vannak dolgok, melyeket jó akarattal nem lehet megjavítani, mert alapjában rosszak. Nem lehet ugyanis elvárni, hogy tizenkét- tizenhárom éves fiatalok egy vagy két év oktatás után felnőtt, tudatos keresztényekké és egyháztagokká váljanak. Ez hosszabb időt vesz igénybe, tulajdonképpen egész életre szóló feladat, amelyet nem szabad egy ünnepélyes aktussal befejezni.
A jövőben úgy kellene kezdeni a konfirmációi oktatást, hogy tudatosodjon a fiatalokban: amit most elkezdenek, az egy folyamat. Nem lesz ünnepélyes befejezés egy vagy két év múlva, mert a hívő ember számára minden vasárnap konfirmáció, amikor az ige és a szentségek megerősítenek bennünket, és amikor mi igent mondunk, és megerősítjük, hogy életünket Istennel akarjuk élni. Ezt nem lehet egyetlen vasárnapon „elintézni”.
Igaz ugyan, amit az idősebbek sokszor elmondanak, hogy nekik milyen sokat jelentett a konfirmációi ünnep, de az harminc-negyven, esetleg még több évvel ezelőtt történt. Más világ volt, és annak vége.
Ebben a kérdésben szemléletváltásra van szükség, mert nem az oktatás az egyetlen és a legfontosabb feladat. A lelkészeknek nem kátékra van szükségük, hiszen nagyon jól tudják, hogy miként és mit kell tanítani, hanem abban kell nekik segítséget nyújtani, hogy miként lehet vonzóbbá tenni az istentiszteletet fiataljaink számára is, és miként lehet egyéb alkalmak segítségével – játék, zene vagy talán a leckében való segítség által – elérni, hogy a fiatalok örömmel jöjjenek hozzánk. Ezen a ponton nagy a gyülekezeti tagok felelőssége is.
Sok az ügyes fiatal lelkész, akinek van érzéke a fiatalokkal való beszélgetéshez; itt kell egymást segíteni, hogy ne folytatódjon a rossz a gyakorlat, még akkor se, ha egyesek bizonygatják is, hogy a konfirmáció számukra nagy élmény volt. A gyakorlat azt mutatja, hogy a legtöbb fiatal számára ennek az élménynek ma nincs folytatása. Természetesen vannak kivételek, de a helyzet általánosságban lehangoló.
Álmodjunk nagyot és merészet, legyen bátorságunk megszüntetni azt, ami rossz, megszüntetni az egyszeri konfirmációt, és elindítani azt az életre szóló folyamatot, amely konfirmáció vasárnapról vasárnapra!
Jöhetnek a jó ötletek arról, hogy ezt miként lehet elindítani és megvalósítani, miként befolyásolhatja ez az istentiszteletet, miként lehet a gyülekezetet ráhangolni az új elképzelésre, hogy ősszel talán már így kezdhessünk.
Szilas Attila
Nagyocska képzés, avagy mennyit ér a félvezető?
Mi történik fiataljaink többségével a konfirmáció után? Vélhetően kikonfirmálkodnak a gyülekezetekből. Véget ér a hitoktatás, nem látogatják már kötelező szorgalommal az istentiszteleteket sem, és a nyári táborozás után lassan elmaradnak gyülekezeteinkből. A továbbtanulás és a felnőtté válás lépései egyre távolabb viszik őket közösségeinktől. Két bakonyi gyülekezet szakítani kívánt e rossz hagyománnyal…
Igényesen berendezett új gyülekezeti házában a súri gyülekezet adott helyet az elmúlt hét végén a Magyarországon első ízben megrendezett Nagyocska képzésnek. A „nagyocska” kifejezés – éppen úgy, mint a képzés alapötlete és programja – Finnországból származik.
Északi testvéreinknél a konfirmációs oktatás java része nyári és őszi táborokban történik. E táborokban a már konfirmálkodott fiatalok is részt vehetnek mint idősebb testvérek. Ők megfelelő válogatás és egy tanfolyam elvégzése után a táborvezetők munkáját segítik. A súri és a bakonycsernyei gyülekezet testvér-gyülekezeti kapcsolatok révén értesült e programról. A jó példán fellelkesülve 2000 óta táboroztatnak konfirmandusokat.
A konfirmandustábor gyakorlatilag egy tanulmányi kirándulás, mely a közösségépítésen túl az egyháztörténeti és egyházismereti tudásra helyezi a fő hangsúlyokat. Az első tábor sikerét követően a fiatalokban természetes módon jelentkezett a tábor megismétlése iránti igény. Szorgalmas ifjúsági munkájuk jutalmaként már a következő évben „idősebb” testvérként vehettek részt a konfirmandustáborban. Ők – ahogy mondják – amolyan „félvezetők”. Egykor majd értékes segítők lehetnek; egyelőre féligmeddig maguk is vezetésre szorulnak.
A rendszeres testvér-gyülekezeti kapcsolatok kiváló lehetőséget kínálnak a szakmai tapasztalatcseréhez. A legutóbbi finnországi kirándulás alkalmával Anna- Maija Viljanen, a nivalai gyülekezetből elszármazott lelkész testvérünk ajánlotta fel kedves segítségét a magyarországi Nagyocska képzéshez. Így került sor a pályázati pénzből szépen berendezett gyülekezeti ház felső szintjén a nyolcfőnyi kis csoport bentlakásos képzésére.
A tanfolyam intenzitása, magas színvonala e sorok – konferenciákban járatos – szerzőjét is meglepte. A másfél órás blokkokba sűrített foglalkozásokat húszperces szünetek tarkították. A munka olykor komoly figyelmet igényelt, máskor fergeteges jókedvben haladt.
Az előadások hat témakört – játékos ismerkedés, imádság, egyház-, bibliaismeret, lelkigondozási alapok, csoportvezetés és -elmélet – jártak körül. A csatkai zarándokhely felkeresése közben közösségformáló, jó beszélgetés alakult ki a kirándulók között. Az idő úgy repült, mint jóízű nevetés a szélben. Így talán nem csoda, ha a hétvége kiértékelése során csak a képzés rövidségét rótták fel hiányosságként a szervezőknek….
A diplomás „nagyocskák” és az őket képző gyülekezeti közösségek valójában a soron következő táborokban és gyülekezeti rendezvényeken vizsgáznak majd le. Vajon kapnak-e lehetőséget a fiatalok a gyülekezeti szolgálatra?
Gondolatok a konfirmációról
Olvasva az Evangélikus Élet május 13-i számában Szilas Attila és Szarka István lelkészek konfirmációval kapcsolatos cikkeit, Luther egyik népszerű vitairatának kezdőmondata jutott eszembe: „A hallgatás idejének vége, beállt a szólás ideje.”
Nagyon hasznos, hogy a „szólás idejét” éljük egy olyan fontos és időszerű kérdéssel kapcsolatban, mint a konfirmáció és a katekézis. Sokszor hangzott el velünk, teológusokkal, egyházvezetőkkel kapcsolatban az a – vélhetően jogos – kritika, hogy rendszerint nem a lényeggel, a hitélet és az egyház gyökérkérdéseivel foglalkozunk, hanem „ártatlan” melléktémák mögé meghúzódva próbáljuk kikerülni a rázós kérdések adta kényelmetlen konfrontációt.
Nos, az említett két írás – nevezetesen a Testvéri szó egyházunk püspökeihez és a Nagyocska képzés, avagy mennyit ér a félvezető? című – azért is figyelemre méltó, mert a konfirmáció mikéntjének kérdését hozzák kritikus nyíltsággal a felszínre; ezenkívül a téma kétségtelenül az egyház életének és szolgálatának alapvető megnyilvánulása, a tényleges gyökérkérdés. Így nemcsak a kierkegaard-i ízű szigorú megszólítás – „Tisztelt Püspök Urak” –, de a felvetett kérdés jelentősége, időszerűsége is válaszadásra, vitára ösztönöz.
Tagadhatatlan tény, hogy a konfirmáció gyakorlata, a tanulás, megismerés, gyakorlás, közösségi élmény a gyülekezeti élet egyik alapvető megnyilatkozása. A katekézis a tanulási, felkészülési folyamat, a konfirmáció pedig az egyszeri, ünnepi aktus – mindkettő mint a keresztség szentségéhez fűződő gyakorlat, különböző intenzitással, de kezdettől fogva, töretlenül jelen van az egyház életében. Nem a reformáció, a pietizmus vagy az újkor találmánya, még akkor sem, ha hazai egyháztörténetünk eddigi ismert forrásai csak a 18. század közepétől tudósítanak arról, hogy egyik-másik püspök vagy zsinat miként rendeli el a rendszeres konfirmációi oktatás bevezetését.
Ezzel csupán arra szeretnék utalni, hogy a radikálisan változó társadalmi, történelmi kontextusban sem lehet, nem is szabad figyelmen kívül hagyni a csaknem két évezredes keresztény tradíciót, a hagyományokat. Fontos az egymás után következő generációkban tudatosítani a hagyomány jelentőségét, tartalmát, életmeghatározó szerepét; a változás és változtatás kényszerén túl pedig fontos észrevenni: jogos a folytonosság iránti markáns igény.
Különösen mi, kisebbségi sorshelyzetben élők tapasztalhattuk meg azt a tragikus tényt, hogy a hagyományok felszámolása, könnyelmű elhagyása miként vezetett nemcsak mély értékválsághoz, de kultúra- és identitásvesztéshez is. A hit nem légüres térben jön létre, hanem egy bizonyos civilizáció, kultúra, verbális és nonverbális kommunikáció kontextusában, és mint ilyen, nagyon hagyományfüggő.
Egyetértek különben Szilas Attila azon állításával, mely szerint ahhoz, hogy a konfirmáció tényleg tudatosuljon, meggyökerezzen a fiatal lelkekben, folyamattá kell válnia. Valóban a katekézisnek, konfirmációnak a formális, alkalmi megnyilvánuláson túl szervesen integrálódnia kell a gyülekezetépítés állandó folyamatába.
Nem véletlen, hogy Luther írásaiban olyan hangsúlyosan van jelen a „naponkénti” bűnbánat, töredelem, megtérés és hitgyakorlat gondolata, hiszen Isten Lelke naponként gyűjti, tanítja, táplálja az ő népét, és megtartja az egy igaz hitben.
Magáról a konfirmációról, az egyszeri, ünnepi alkalomról elmondható, hogy a nagy külső változások, átalakulások sodrásában itt is történtek jelentős elmozdulások.
Nem kétséges, hogy vannak olyan heterogén összetételű nagyvárosi gyülekezetek, ahol a konfirmáció ünnepe szinte észrevétlenül simul bele az „ünneptelen vasárnapok” megszokott rutinjába. Ezzel szemben azonban Kárpát-medence legtöbb magyar protestáns gyülekezetében, különösen Erdélyben és a Bánságban, ez az egyik legjelentősebb közösségi ünnep. A barcasági csángóknál ezen az ünnepen a templomlátogatási arány gyakran meghaladja a húsvétit vagy a karácsonyit.
Az egész felkészülési folyamat intenzitása, az a különleges hangulat, amely áthatja a gyülekezeteket, az előkészületek felfokozottsága, a vizsga izgalma, az ünnepi liturgia, a szokások gazdagsága – templomdíszítés, bevonulás, ülésrend, ajándékozások, a családi ünneplés – mind- mind beszédes bizonyságai annak, hogy a konfirmáció több mint ceremónia, közösségi történelmi-szociológiai képződmény vagy hagyományápolás. A konfirmáció legelsősorban mint közösségi ünnep egy máig élő, nagy belső intenzitással és lelkesedéssel megélt, áldott alkalma gyülekezeteinknek, a hit szép megnyilatkozása; sokaknak életre szóló élmény.
Azt mondanám, legyen inkább bátorságunk „álmodni merészet és nagyot” – ahogy Szilas Attila fogalmazott – és megszüntetés helyett újra felfedezni, feléleszteni, tartalommal megtölteni az egyszeri konfirmáció szép, ünnepi alkalmát, így integrálni abba a bizonyos, óhajtott és igényelt, életen át tartó folyamatba.
Azt szeretném érzékeltetni, hogy nem minden eleve korszerűtlen, idejétmúlt, kidobandó kacat, amit nem mi találtunk ki, ami a múltból származik. Arra kell nagyon vigyáznunk, hogy minden újítási és megújulási jó szándék mellett a fürdővízzel együtt nehogy kiöntsük a gyereket is.
Az igazi célt nem az egyszeri konfirmáció megszüntetésével érjük el. Nem az ünnepség hiánya vagy megléte a lényeg. Az azonban nem kétséges, hogy a gyülekezeti élet akkor lesz üres, örömtelen, zsugorodó, ha elszakad a mindennapi élet valóságától, akkor fog minden érdektelenségbe, passzivitásba fulladni, ha hiányzik a tartalom, a lényeg, a megérintő közvetlenség.
Az ünnep tényleg ne legyen az ügy „elintézése”, ne legyen „ünnepélyes befejezés”, „kikonfirmálódás” – sokkal inkább egy új kezdet. Tulajdonképpen ha ezt az egészet élettel, örömmel, tartalommal töltjük meg, ha számunkra a gyermekekkel, fiatalokkal való foglalkozás nem kényszer, rutin lesz, és ha a gyülekezet is a maga egészében komolyan veszi a kérdést – nos, nem hiszem, hogy akkor bizonygatni kell, hogy a konfirmáció életre szóló élmény lehet.
Az sem kétséges, hogy az egész hitoktatási és missziói tevékenység kritikai vizsgálatára halaszthatatlan szükség van. Szükséges az oktatás, a katekézis, az evangélizáció céljának, módszerének, tartalmának korszerű újragondolása, újrafogalmazása – éppen a szolgálat hatékonysága érdekében.
A konfirmáció azonban, mint kiemelt nap, mint ünnep, legyen Isten ajándéka számunkra, amely elindít valamit a szívekben, lelkekben; elindít egy olyan nagyszerű hitbeli folyamatot, amely átvonul az élet egészén, és a tanulás, az imádság, a hálaadás, a hitvallás átszövi és meghatározza egész életünket, új dimenziókat tárva fel a kereső lélek előtt.
Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület
Rekonfirmáció...
Szilas Attila lapunk május 13-i számában nyílt levelet, „Testvéri szót” intézett egyházunk püspökeihez a konfirmáció megreformálása ügyében. Pünkösd közelében igen aktuális a téma, hiszen a konfirmáció személyes pünkösd lehet az életünkben, pünkösd ünnepe pedig felkínálja az újbóli megerősödés, a rekonfirmáció ajándékát.
Úgy vélem, Szilas Attila lelkészkollégám túlbecsüli a püspökök képességeit és lehetőségeit, amikor tőlünk várja a konfirmációi gyakorlat radikális megújítását. Ugyanakkor tökéletesen igaza van, amikor felhívja a figyelmet a jelenlegi helyzet fonákságára és tarthatatlanságára.
A problémakör feltárásában fontos lépéseket tett már az a tudományos konferencia, amelyet egyházunk néprajzi munkacsoportja szervezett 2005-ben, amikor megemlékeztünk a konfirmáció kétszázötven éves hazai történetéről. A konferencia anyaga könyv formájában is megjelent Veres Emese-Gyöngyvér szerkesztésében, a Vallási néprajz című sorozat 13. köteteként. Részben erre is támaszkodva szeretném továbbgondolni a felvetett kérdéseket.
Megkockáztatom, hogy a konfirmáció csak látszólag a gyülekezetek egyik legszebb ünnepe. Valójában sok tekintetben veszélyes félreértések, kísértések sorozatává válhat. Csak néhányat említek az ismert buktatók közül.
Talán egyfajta német hatásra a konfirmáció sok helyütt valamiféle „felnőttavatássá” (Jugendweihe) torzul. Az ünnepi köszöntések gyakran üdvözlik a gyülekezet „felnőtt” tagjaiként a többségükben még igencsak éretlen kamaszokat, akik „érettségüket” nemegyszer azzal bizonyítják, hogy végleg elballagnak, kikonfirmálnak az egyházból…
További kísértés, hogy a konfirmációi vizsgából csupán megrendezett színjáték lesz, előre kiosztott kérdésekkel, szerepekkel. Veszélyes félreértés az is, ha úgy tűnik: a vizsga teljesítményének „jutalma” a konfirmációi áldás, illetve az első úrvacsoravétel.
Ezeket a kísértéseket legyőzendő, mindenképpen fontos, hogy legyen bátorságunk térben és időben, elméletben és gyakorlatban szétbontani, elválasztani és céltudatosan újra felépíteni a konfirmáció egyes elemeit.
A keresztség a biztos fundamentum, de a konfirmáció több mint egyfajta híd két szentségünk között. Az úrvacsora nem célja, nem következménye a konfirmációnak, hanem erőforrás, útravaló a keresztségben kapott elhívás és küldetés betöltéséhez az egyház közösségében és a világban. Klaus Douglass szellemes képével élve: a megkeresztelt, a megkonfirmált „mintegy leemeli a bankszámlájáról azt, amit a keresztségben a javára írtak…” (Megalapozott hit, Kálvin Kiadó, Budapest, 2001, 166. o.)
Fontos hídverés a konfirmandusok bemutatása, rendszeres szolgálatba állítása a különböző gyülekezeti alkalmakon. Deák téri gyakorlat, hogy a templom előterében színes tablón mutatkoznak be a konfirmandusok. Ugyancsak remek ötlet, hogy a gyülekezeti tagok közül „mentorokat” állítanak be a fiatalok lelkigondozói kísérése, segítése, illetve integrálása végett.
A konfirmációi oktatás esélyt teremt arra, hogy a szülőket, a családokat is elérjük. Ezért érdemes a felnőttkatekézis és közösségépítés reményében rendszeresen „szülői értekezleteket”, találkozókat, közös programokat, kirándulásokat szervezni.
A konfirmációi vizsga a felnőtt gyülekezeti tagok számára is lehetőséget ad hitük és tudásuk felfrissítésére. Sajnos ezzel kevesen élnek; sok helyütt a vizsga csupán a szűk rokonság szinte zártkörű rendezvénye, mintha az élethosszig tartó tanulás (lifelong learning) programja csak a világban lenne aktuális és sürgető szükséglet.
Megkérdőjelezem Szilas Attila levelének azon állítását, amely szerint „a lelkészeknek nem kátékra van szükségük, hiszen nagyon jól tudják, hogy miként és mit kell tanítani”. Mint aki maga is „elkövetett” 1985-ben egy akkor talán korszerűnek számító kátét Életjel címmel, nagyon várom, hogy a munkacsoport végre elkészüljön egy valóban új, mai konfirmációi tankönyvvel. Nem is szólva a felnőtteknek szóló tananyag égető hiányáról; ezt a problémát a 2003-ban megjelent, finnből fordított káté nem tudta igazán orvosolni…
Az ünnepi konfirmációi istentisztelet egyfajta „rekonfirmációt” kínál az egész gyülekezet számára, különösen is a konfirmandus jubilánsoknak, akiket személyre szóló meghívóval kell emlékeztetni arra, hogy Isten folytatni szeretné elkezdett jó munkáját bennük és általuk. Sajnos igaza van Szilas Attilának abban, hogy az idősebb nemzedékek számára még jóval többet jelentett a konfirmáció, mint manapság. Ezt a trendet igazolja a Deák téri tapasztalat is: minél régebbi évfolyamok jubilánsait köszöntjük, annál többen jönnek az oltárhoz. S mindennek nemcsak demográfiai okai vannak…
De ha tudatosan járjuk végig együtt a konfirmáció lépcsőfokait, és biztosítjuk az utógondozást, akkor van remény, hogy a konfirmáció eléri célját. Ahogy Szilas Attila fogalmaz: „életre szóló folyamat” lesz, amely az egész gyülekezet építését, a keresztény közösségbe való integrálódást szolgálja.
Gáncs Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése