Sass Kálmán
(1904-1958)
Örömmel nyújtom feléd kezem, hiszen egy családhoz tartozunk, ami szeretett református egyházaink népes családjához. Ugye, Te is boldogan vallod magadat református keresztyénnek? Sajnos, sokan viselik ezt a szép nevet anélkül, hogy ez nekik örömet szerezne. Nem tudják, hogy milyen ajándékreformátus keresztyénnek lenni! Abban a reményben nyújtom át e kis olvasmányt, hogy szívesen veszed és áldásodra válik ennek olvasása. Neked is szolgáljanak tükörül ezek a jellemrajzok, mélyek egymástól nagyon is különböző reformátusok lelki arcát kívánják bemutatni. [* Természetesen nem úgy tárom eléd e képeket, mintha csak mi reformátusok dicsekedhetnénk ezekkel. Minden felekezetben ott vannak e típusok ugyanígy, mint nálunk, csak másképpen nevezik őket.] Mert nem vagyunk egyformák. Bár azok volnánk, mégpedig a legkívánatosabb értelemben!
E röpirat szerzőjének az a forró imádsága, hogy valamennyi olvasója szívében támadjon fel az Isten előtt hordozott vágy: "Oh, vajha hivő református lehetnék!"
Mert vannak:
Közönyös reformátusok
Keresztlevelük ugyan reformátusoknak vallja őket, de akármilyen szép legyen is a református nevezet, maga a név még nem ád életet. Ennek hiányát mutatja, hogy a közönyös reformátusokat nem nagyon, vagy egyáltalán nem érdekli vallási hovatartozásuk. Bár vannak közöttük, kik hitbeli meggyőződés nélkül is szívesen hivatkoznak reformátusságukra, a közönyösök nagy részének azonban inkább teher, mint előjog az, hogy hozzánk tartoznak. Sokan közülük szívesen letennék ezt a terhet, ha ez minden egyházi közösségtől való megszabadulást jelenthetné számukra. A hívek közössége: templom, istentiszteletek nem érdeklik, tehát nem is vonzók őket; imádság nélkül kelnek és feküsznek, legfeljebb meg a gyermekkorban betanult naiv fohászaikat mondogatják el gépiesen. Nem ismerik az istenfélelem örömét. Nem élnek, csak léteznek. Bizony csak Isten képes megeleveníteni őket.
Nagy reformátusok
Hogy miért nagyok, maguk sem tudják. Talán mert - mint ők mondják - egy világért sem lennének hűtlenek őseik hitéhez. Egyházunk élete talán annyiban érdekli őket, amennyiben érvényesülésre nyújt módot. Szívesen vállalnak egyházi hivatalt, ha ez külön megterheltetessél nem jár; készséggel ülnek le a zöldasztal mellé, hogy beleszóljanak egyházuk ügyeibe. Hitük igazságaiba azonban nem kívánnak behatolni; Isten igéje nem nélkülözhetetlen kincsük; nem olvassák, nem érdekli őket. Félnek az anyagi áldozattól; e jelenvaló világnak élnek; a maguk dicsőségét munkálják, de azért - ne merjed kétségbe vonni - ők mégis nagy reformátusok.
"Vastagnyakú" reformátusok
Hitvallásuk tele van tagadással. Mivelhogy "reformátusok", nem hiszik ezt és nem hiszik azt. Csupa "nem hisszük!"-kel van tele szívük és szájuk. Mire végére érnek mondanivalóiknak, eszökbe sem jut, hogy valamit hinniök is kell. Úgy gondolják: aki református, az kevesebbet hisz, mint más. És ha - mint egyik püspökünk mondta - valaki olyan hitvallást kínálna, amit elfogadva, még kevesebbet kellene hinniök, az még jobb volna.
Nem! A református hit nem kevés hit, hanem több hit, mert csupán a hit területére utalja a lelket, melyen érdemeket szerezni nem lehet. A hivő pedig még a legkisebb dologban is állandóan Isten akaratára néz, tehát sokat kell hinnie, hogy az élet sok feladatát az Ige szellemében, hűséggel tölthesse be.
Ne vastagnyakú légy, hanem hivő! Állj ellen testnek, világnak és ördögnek, de lépésről-lépésre engedelmeskedj Istennek! Légy hű mindhalálig, hogy tied lehessen az élet koronája!
Kiegyező reformátusok
Nem hívei a határozott kiállásnak, Ők nem akarják "túlságba vinni a vallásosságot". "Utóvégre e földön vagyunk: egyezzünk hát ki ötven percre Isten és a világ között: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek is, ami Istené..." Azt nem veszik észre, hogy ha meggyőződéssel is, de ebben az esetben rosszul idézik a bibliát. Az Ur Jézus nem a világgal való megalkuvásra tanít ebben az idézetben, hanem azt mondja, hogy az anyagiakat adjuk meg a "császár"-nak, (a földi hatalmasságot jelenti itt az Úr szava), miután a pénzen ott a császár képe, magunkat pedig adjuk Istennek, mivel mirajtunk Istenképe van. A kiegyező lelkek azonban úgy gondolják, hogy "elég a vallásból egy kávéskanállal" és hallani sem akarnák arról, hogy Isten egész szívünket kéri, mivel ó is egészen odaadta magát érettünk az úr Jézus Krisztusban. Aki kiegyezni vágyik Isten és a világ között, az kettősszívű emberré lesz, kiről azt mondj a az Ige, hogy minden ő útjában állhatatlan. (Jakab 1:8.) Nem képes Istennek szolgálni, mert míg e világgal ölelkezik, elveszti Istennel való összeköttetésének lehetőségét.
Jószándékú reformátusok
Tudják, hogy meg kell térniök. Készek is ők minden jóra, de nem ma, hanem holnap. Ez az a holnap, amely soha sem jön el. A jószándék azonban nem hiányzik. Ha ők egyszer nagy örökséghez jutnak, akkora harangot öntetnek, hogy nem lesz párja a környéken... Ha megütik a főnyereményt, azonnal kétszeresére emeltetik egyházi adójukat, de az örökség egyre késik és azt a bizonyos sorsjegyet sem húzták még ki... így hát türelmet kérnek, ők most egy fillért sem adhatnak semmiféle jótékony célra; nekik fáj ez legjobban - ők mondják, tehát el kell hinnünk - és ez sok szenvedést is okoz nekik, emiatti fájdalmuk még álmaikat is elűzi... De ha egyszer mégis megjön a várt örökség és kihúzzák azt a sorsjegyet, majd megmutatják ők, hogy milyen a jó református ember!... Tehát csak türelem! Ma ne kérj tőlük semmit: "Sajnálom, de nem tehetem!..."
Ítélkező reformátusok
Mindig bírálnak és mindig pálcát törnek. Annyi dolgot ád nekik a sok lelkiismeretlen, munkáját nem jól végző ember bírálata, hogy észre sem veszik, milyen jól ülnek ők a csúfolódók székében... Aki pedig ül az persze nem dolgozik. De hát mi lenne e világból, ha hiányoznék belőle, az ő ítéletmondásuk. Persze, míg másokat hangosan kárhoztatnak, önmagukat nem bírálják soha, mert saját arcképükre egyáltalán nem kíváncsiak. Ítélkező atyámfia, vigyázz az ítéletre! Magaddal törődj! Nézd meg igazi ábrázatodat az Ige tükrében! Légy alázatos: ne ítélj, hogy ne ítéltessél!
"Mindegy" reformátusok
Nekik mindegy: akármelyik felekezethez is tartozzék is az ember: "Vallás-vallás!" Mintha látnám is, amint kezükkel legyintenek, amikor kimondják ezt a nagy bölcsességet. Vajon így szólnak-e akkor is, midőn asztalhoz ülnek, hogy elköltsék a várva-várt eledelt? Mindegy, hogy mit tesznek eléjük? "Étel-étel", - akár sótlan rántottleves, akár finom eledelek sokasága.
Mit szólnánk ahhoz a "hazafi"-hoz, aki a honszerelem hangsúlyozására így felelne: "Haza-haza! Olyan mindegy, hogy melyik az enyém!" (?)
És mit mondanánk annak az embernek, ki így becsmérelné az édesanyai szeretet értékét: "Olyan mindegy: anyám-e, vagy a szomszédasszony. Ez is asszony, az is asszony"! így csak az beszélget, kinek kő van a szíve helyén. Ilyen nyilatkozattal meg lehetne ölni egy édesanyai szívet. Tehát nem mindegy! Az édesanyád a legdrágább az asszonyok között, ha szerető gyermek vagy. Magyar hazád az egyetlen drága hon: "a nagy világon e kívül, nincsen számodra hely..." Isten adta hazádat, Isten ajándéka az édesanyád és az is az Úr kegyelmének műve, hogy református egyházad tagja vagy. Isten predestináló hűsége ajándékozott meg ezzel. Ebben kell megtalálnod üdvösségedet. Becsüld meg a más vallását, minden jóérzésű embertől elvárhatjuk ezt, de a magadét szeresd mindenek felett, mert nem "mindegy", ahogy eddig hitted talán... Ugye te is belátod?
Vallásos reformátusok
Oh, ők vallásosak: imádkoznak, bibliát olvasnak, úrvacsorával élnek, adakoznak... Hogy hisznek-e? Persze, hogy hisznek; mindent hisznek... Nem taníthat olyat az anyaszentegyház, amit ők el nem hinnének. Legjobban azonban saját vallásosságukban hisznek. Szóval cselekedeteikért várják üdvösségüket. így válik feleslegessé számukra Krisztus keresztje, mert az Úr nem az igazak, hanem a bűnösök Megváltója. Annak pedig, aki saját magával dicsekszik, nem kell a kegyelem evangéliuma. Mert nem Jézus érdeméért, hanem saját jóságáért várja üdvösségét.
Akármilyen jól hangozzék is e kitétel: "Én vallásos ember vagyok!", te ne "vallásos" légy, hanem hivő.
Hivő reformátusok
Nem születésüknél fogva azok, mert ami testtől született: test az. A Szentlélek újjászülő hatalma tette őket hivőkké. Megtalálta őket a kereső Isten hűsége az élet országútján. Hogy mik voltak addig? Oda tartoztak valamelyik csoportjába azoknak, kiknek jellemzését fentebb olvashattuk. Isten kereső irgalma azonban elérte és munkába vette szívüket. Krisztus evangéliuma megragadta őket és meglátták egy napon belső emberük igazi vonásait. Fájdalmas felfedezés volt ez, de az ő lelkük mélyéről is feltört e fohász: "Isten, légy irgalmas, nekem bűnösnek!" És meglátták a Golgotán vérző Krisztus engesztelő áldozatának hatalmát; elfogadták, hogy ők maguk ugyan semmit sem tehetnek bűneik bocsánatáért, de Krisztus mindent elvégzett helyettük és érettük a keresztfán. Az Ő vérében van bűneik bocsánata, üdvösségük bizonyossága és most boldogan hirdetik, hogy egyetlen vigasztalásuk az, amiről a Szentlélek tette bizonyosakká őket:
"Mind testestől, mind lelkestől, úgy életemben, mint halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről; sőt inkább szükséges, hogy nekem mindenek üdvösségemre szolgáljanak. Ezért Ő szent Lelke által, az örök élet felől engem is biztosít és szív szerint hajlandóvá és-késszé tesz arra, hogy ezentúl őneki éljek."
A hivő református ember élő tagja az ő egyházának. Nem csupán templomlátogató és összejövetelekre járó, nemcsak egyházi adófizető, hanem munkát kérő és azt örömmel el is végző tagja a maga gyülekezetének. Minden érdekli, ami egyházának és saját lelkének építését szolgálja. Pártolója az evangéliumi irodalomnak, előfizetője a lelki megújulást, az anyaszentegyház építését szolgáló keresztyén lapoknak. Nemcsak olvasója az Igének, hanem benne él, ez az Ő életeleme és imádkozó közösségben van mennyei Urával.
Ha csak lehet, református egyénnel lép házasságra, egyébként egyházának kárára semmi körülmények között sem ad reverzálist, tehát nem mond le könnyelműen meg nem született gyermekeinek református vallásáról.
Hivő református ember nem bántja hitükért másfelekezetű felebarátait, de igaz hűséggel áll saját hite mellett. Míg minden jóravaló embert őszintén megbecsül, református testvérei közül választja elsősorban barátait, hogy e drága összeköttetés is szolgáljon evangéliumi hitük kölcsönös erősítésére.
Isten dicsőségének munkása a hivő református ember, ki mint Isten papja dolgozik abban a hivatásban, melybe az Úr bölcsessége állította. Szenvedésre is kész hitéért, ha Isten úgy látja jónak, hogy vállaira adja a keresztet.
Testvér, ilyen református vagy-e? Legyen imádságod szent igyekezeted, hogy minél hívebb, minél több lelki, gyümölcsöt termő, hivő református lehess!
(1904-1958)
Református testvér, köszöntelek...
"Méliusz" könyvkereskedés, Debrecen 1947.
Reprint: Érmihályfalva 2008.
Forrás: Harangszó 2009/10., 11.
Reprint: Érmihályfalva 2008.
Forrás: Harangszó 2009/10., 11.
Örömmel nyújtom feléd kezem, hiszen egy családhoz tartozunk, ami szeretett református egyházaink népes családjához. Ugye, Te is boldogan vallod magadat református keresztyénnek? Sajnos, sokan viselik ezt a szép nevet anélkül, hogy ez nekik örömet szerezne. Nem tudják, hogy milyen ajándékreformátus keresztyénnek lenni! Abban a reményben nyújtom át e kis olvasmányt, hogy szívesen veszed és áldásodra válik ennek olvasása. Neked is szolgáljanak tükörül ezek a jellemrajzok, mélyek egymástól nagyon is különböző reformátusok lelki arcát kívánják bemutatni. [* Természetesen nem úgy tárom eléd e képeket, mintha csak mi reformátusok dicsekedhetnénk ezekkel. Minden felekezetben ott vannak e típusok ugyanígy, mint nálunk, csak másképpen nevezik őket.] Mert nem vagyunk egyformák. Bár azok volnánk, mégpedig a legkívánatosabb értelemben!
E röpirat szerzőjének az a forró imádsága, hogy valamennyi olvasója szívében támadjon fel az Isten előtt hordozott vágy: "Oh, vajha hivő református lehetnék!"
Mert vannak:
Közönyös reformátusok
Keresztlevelük ugyan reformátusoknak vallja őket, de akármilyen szép legyen is a református nevezet, maga a név még nem ád életet. Ennek hiányát mutatja, hogy a közönyös reformátusokat nem nagyon, vagy egyáltalán nem érdekli vallási hovatartozásuk. Bár vannak közöttük, kik hitbeli meggyőződés nélkül is szívesen hivatkoznak reformátusságukra, a közönyösök nagy részének azonban inkább teher, mint előjog az, hogy hozzánk tartoznak. Sokan közülük szívesen letennék ezt a terhet, ha ez minden egyházi közösségtől való megszabadulást jelenthetné számukra. A hívek közössége: templom, istentiszteletek nem érdeklik, tehát nem is vonzók őket; imádság nélkül kelnek és feküsznek, legfeljebb meg a gyermekkorban betanult naiv fohászaikat mondogatják el gépiesen. Nem ismerik az istenfélelem örömét. Nem élnek, csak léteznek. Bizony csak Isten képes megeleveníteni őket.
Nagy reformátusok
Hogy miért nagyok, maguk sem tudják. Talán mert - mint ők mondják - egy világért sem lennének hűtlenek őseik hitéhez. Egyházunk élete talán annyiban érdekli őket, amennyiben érvényesülésre nyújt módot. Szívesen vállalnak egyházi hivatalt, ha ez külön megterheltetessél nem jár; készséggel ülnek le a zöldasztal mellé, hogy beleszóljanak egyházuk ügyeibe. Hitük igazságaiba azonban nem kívánnak behatolni; Isten igéje nem nélkülözhetetlen kincsük; nem olvassák, nem érdekli őket. Félnek az anyagi áldozattól; e jelenvaló világnak élnek; a maguk dicsőségét munkálják, de azért - ne merjed kétségbe vonni - ők mégis nagy reformátusok.
"Vastagnyakú" reformátusok
Hitvallásuk tele van tagadással. Mivelhogy "reformátusok", nem hiszik ezt és nem hiszik azt. Csupa "nem hisszük!"-kel van tele szívük és szájuk. Mire végére érnek mondanivalóiknak, eszökbe sem jut, hogy valamit hinniök is kell. Úgy gondolják: aki református, az kevesebbet hisz, mint más. És ha - mint egyik püspökünk mondta - valaki olyan hitvallást kínálna, amit elfogadva, még kevesebbet kellene hinniök, az még jobb volna.
Nem! A református hit nem kevés hit, hanem több hit, mert csupán a hit területére utalja a lelket, melyen érdemeket szerezni nem lehet. A hivő pedig még a legkisebb dologban is állandóan Isten akaratára néz, tehát sokat kell hinnie, hogy az élet sok feladatát az Ige szellemében, hűséggel tölthesse be.
Ne vastagnyakú légy, hanem hivő! Állj ellen testnek, világnak és ördögnek, de lépésről-lépésre engedelmeskedj Istennek! Légy hű mindhalálig, hogy tied lehessen az élet koronája!
Kiegyező reformátusok
Nem hívei a határozott kiállásnak, Ők nem akarják "túlságba vinni a vallásosságot". "Utóvégre e földön vagyunk: egyezzünk hát ki ötven percre Isten és a világ között: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek is, ami Istené..." Azt nem veszik észre, hogy ha meggyőződéssel is, de ebben az esetben rosszul idézik a bibliát. Az Ur Jézus nem a világgal való megalkuvásra tanít ebben az idézetben, hanem azt mondja, hogy az anyagiakat adjuk meg a "császár"-nak, (a földi hatalmasságot jelenti itt az Úr szava), miután a pénzen ott a császár képe, magunkat pedig adjuk Istennek, mivel mirajtunk Istenképe van. A kiegyező lelkek azonban úgy gondolják, hogy "elég a vallásból egy kávéskanállal" és hallani sem akarnák arról, hogy Isten egész szívünket kéri, mivel ó is egészen odaadta magát érettünk az úr Jézus Krisztusban. Aki kiegyezni vágyik Isten és a világ között, az kettősszívű emberré lesz, kiről azt mondj a az Ige, hogy minden ő útjában állhatatlan. (Jakab 1:8.) Nem képes Istennek szolgálni, mert míg e világgal ölelkezik, elveszti Istennel való összeköttetésének lehetőségét.
Jószándékú reformátusok
Tudják, hogy meg kell térniök. Készek is ők minden jóra, de nem ma, hanem holnap. Ez az a holnap, amely soha sem jön el. A jószándék azonban nem hiányzik. Ha ők egyszer nagy örökséghez jutnak, akkora harangot öntetnek, hogy nem lesz párja a környéken... Ha megütik a főnyereményt, azonnal kétszeresére emeltetik egyházi adójukat, de az örökség egyre késik és azt a bizonyos sorsjegyet sem húzták még ki... így hát türelmet kérnek, ők most egy fillért sem adhatnak semmiféle jótékony célra; nekik fáj ez legjobban - ők mondják, tehát el kell hinnünk - és ez sok szenvedést is okoz nekik, emiatti fájdalmuk még álmaikat is elűzi... De ha egyszer mégis megjön a várt örökség és kihúzzák azt a sorsjegyet, majd megmutatják ők, hogy milyen a jó református ember!... Tehát csak türelem! Ma ne kérj tőlük semmit: "Sajnálom, de nem tehetem!..."
Ítélkező reformátusok
Mindig bírálnak és mindig pálcát törnek. Annyi dolgot ád nekik a sok lelkiismeretlen, munkáját nem jól végző ember bírálata, hogy észre sem veszik, milyen jól ülnek ők a csúfolódók székében... Aki pedig ül az persze nem dolgozik. De hát mi lenne e világból, ha hiányoznék belőle, az ő ítéletmondásuk. Persze, míg másokat hangosan kárhoztatnak, önmagukat nem bírálják soha, mert saját arcképükre egyáltalán nem kíváncsiak. Ítélkező atyámfia, vigyázz az ítéletre! Magaddal törődj! Nézd meg igazi ábrázatodat az Ige tükrében! Légy alázatos: ne ítélj, hogy ne ítéltessél!
"Mindegy" reformátusok
Nekik mindegy: akármelyik felekezethez is tartozzék is az ember: "Vallás-vallás!" Mintha látnám is, amint kezükkel legyintenek, amikor kimondják ezt a nagy bölcsességet. Vajon így szólnak-e akkor is, midőn asztalhoz ülnek, hogy elköltsék a várva-várt eledelt? Mindegy, hogy mit tesznek eléjük? "Étel-étel", - akár sótlan rántottleves, akár finom eledelek sokasága.
Mit szólnánk ahhoz a "hazafi"-hoz, aki a honszerelem hangsúlyozására így felelne: "Haza-haza! Olyan mindegy, hogy melyik az enyém!" (?)
És mit mondanánk annak az embernek, ki így becsmérelné az édesanyai szeretet értékét: "Olyan mindegy: anyám-e, vagy a szomszédasszony. Ez is asszony, az is asszony"! így csak az beszélget, kinek kő van a szíve helyén. Ilyen nyilatkozattal meg lehetne ölni egy édesanyai szívet. Tehát nem mindegy! Az édesanyád a legdrágább az asszonyok között, ha szerető gyermek vagy. Magyar hazád az egyetlen drága hon: "a nagy világon e kívül, nincsen számodra hely..." Isten adta hazádat, Isten ajándéka az édesanyád és az is az Úr kegyelmének műve, hogy református egyházad tagja vagy. Isten predestináló hűsége ajándékozott meg ezzel. Ebben kell megtalálnod üdvösségedet. Becsüld meg a más vallását, minden jóérzésű embertől elvárhatjuk ezt, de a magadét szeresd mindenek felett, mert nem "mindegy", ahogy eddig hitted talán... Ugye te is belátod?
Vallásos reformátusok
Oh, ők vallásosak: imádkoznak, bibliát olvasnak, úrvacsorával élnek, adakoznak... Hogy hisznek-e? Persze, hogy hisznek; mindent hisznek... Nem taníthat olyat az anyaszentegyház, amit ők el nem hinnének. Legjobban azonban saját vallásosságukban hisznek. Szóval cselekedeteikért várják üdvösségüket. így válik feleslegessé számukra Krisztus keresztje, mert az Úr nem az igazak, hanem a bűnösök Megváltója. Annak pedig, aki saját magával dicsekszik, nem kell a kegyelem evangéliuma. Mert nem Jézus érdeméért, hanem saját jóságáért várja üdvösségét.
Akármilyen jól hangozzék is e kitétel: "Én vallásos ember vagyok!", te ne "vallásos" légy, hanem hivő.
Hivő reformátusok
Nem születésüknél fogva azok, mert ami testtől született: test az. A Szentlélek újjászülő hatalma tette őket hivőkké. Megtalálta őket a kereső Isten hűsége az élet országútján. Hogy mik voltak addig? Oda tartoztak valamelyik csoportjába azoknak, kiknek jellemzését fentebb olvashattuk. Isten kereső irgalma azonban elérte és munkába vette szívüket. Krisztus evangéliuma megragadta őket és meglátták egy napon belső emberük igazi vonásait. Fájdalmas felfedezés volt ez, de az ő lelkük mélyéről is feltört e fohász: "Isten, légy irgalmas, nekem bűnösnek!" És meglátták a Golgotán vérző Krisztus engesztelő áldozatának hatalmát; elfogadták, hogy ők maguk ugyan semmit sem tehetnek bűneik bocsánatáért, de Krisztus mindent elvégzett helyettük és érettük a keresztfán. Az Ő vérében van bűneik bocsánata, üdvösségük bizonyossága és most boldogan hirdetik, hogy egyetlen vigasztalásuk az, amiről a Szentlélek tette bizonyosakká őket:
"Mind testestől, mind lelkestől, úgy életemben, mint halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről; sőt inkább szükséges, hogy nekem mindenek üdvösségemre szolgáljanak. Ezért Ő szent Lelke által, az örök élet felől engem is biztosít és szív szerint hajlandóvá és-késszé tesz arra, hogy ezentúl őneki éljek."
A hivő református ember élő tagja az ő egyházának. Nem csupán templomlátogató és összejövetelekre járó, nemcsak egyházi adófizető, hanem munkát kérő és azt örömmel el is végző tagja a maga gyülekezetének. Minden érdekli, ami egyházának és saját lelkének építését szolgálja. Pártolója az evangéliumi irodalomnak, előfizetője a lelki megújulást, az anyaszentegyház építését szolgáló keresztyén lapoknak. Nemcsak olvasója az Igének, hanem benne él, ez az Ő életeleme és imádkozó közösségben van mennyei Urával.
Ha csak lehet, református egyénnel lép házasságra, egyébként egyházának kárára semmi körülmények között sem ad reverzálist, tehát nem mond le könnyelműen meg nem született gyermekeinek református vallásáról.
Hivő református ember nem bántja hitükért másfelekezetű felebarátait, de igaz hűséggel áll saját hite mellett. Míg minden jóravaló embert őszintén megbecsül, református testvérei közül választja elsősorban barátait, hogy e drága összeköttetés is szolgáljon evangéliumi hitük kölcsönös erősítésére.
Isten dicsőségének munkása a hivő református ember, ki mint Isten papja dolgozik abban a hivatásban, melybe az Úr bölcsessége állította. Szenvedésre is kész hitéért, ha Isten úgy látja jónak, hogy vállaira adja a keresztet.
Testvér, ilyen református vagy-e? Legyen imádságod szent igyekezeted, hogy minél hívebb, minél több lelki, gyümölcsöt termő, hivő református lehess!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése