Ökumené helyett lelki communio
Evangélikus Élet
2009/41
Kedves olvasóim megszokhatták már, hogy nem vagyok semmiféle „hivatalos, diplomáciai” ökumené feltétlen és kritikátlan híve. Meggyőződésem, hogy minden olyan kezdeményezés, folyamat vagy jelenség, amelyet többé-kevésbé mesterségesen hoztak létre és irányítanak, amely szinte kizárólag szűkebb csoportok érdekeit, elképzeléseit szolgálja, melynek lételeme a modern, bürokratikus kultúra, az mindent, csak nem a közös spiritualitást, nem az anyaszentegyház hiteles lelki egységét szolgálja.
Néhány héttel ezelőtt írt – az Európai Egyházak Konferenciájának (KEK) lyoni nagygyűléséről szóló –, KEK à la Lyon című cikkemben (EvÉlet, 2009/32. szám) pontosan erre az aspektusra próbáltam felhívni a figyelmet: dokumentumok, zárónyilatkozatok, udvariasságtól áthatott mosolyok és szavak nem oldanak meg semmit, ha odabenn a szívekben, a lelkekben hiányzik az őszinte szándék, a Szentlélek világossága.
A bürokratikus kultúrát említve: Lyonban többször is az volt a benyomásom, hogy a KEK egész diskurzusa tűz és víz, de az értelmét és módját meg kell találni az intézményes keret fenntartásának. Hogy miért? Igyekezzen ezt mindenki maga eldönteni.
Fenntartásaim, kritikai észrevételeim ellenére vallom reformátorainkkal együtt, hogy egy anyaszentegyház van. A reformáció teológusai, egyházvezetői általában nem ismertek olyat, hogy „több egyház”; a középkor emberének gondolkodásában ez nem létezett. Jézus Krisztus, az üdvözítő egy! Az ő titokzatos teste, az egyház is egy! A Lélek egy! A keresztség egy! A kegyelmi ajándékok sokfélék, de egy a Lélek, akitől ezek származnak. Az anyaszentegyház megosztottsága bűnös állapot, amelybe nekünk soha, de soha nem szabad beletörődnünk.
Igaz, az egységet elsősorban nem a dokumentumok, nyilatkozatok, vízfejű intézmények fogják elősegíteni, megvalósítani, hanem azok az őszinte, spontán, szinte ösztönös folyamatok, jelenségek, amelyeknek mi magunk is tanúi, netán szereplői lehetünk. Egy ilyen eseménynek voltunk nézői, résztvevői – és itt határozottan a részvételre tenném a hangsúlyt – az elmúlt napokban Gyulafehérváron, Erdély valamikori történelmi fővárosában, ahol jelen lehettünk a Római Katolikus Főegyházmegye millenniumi évét záró ünnepi szentmisén. A Szent István király által alapított főegyházmegye méltó módon ünnepelte meg alapításának ezredik évfordulóját.
Bár az egy évig tartó színvonalas ünnepségek során nem látott napvilágot az ökumenét célzó dokumentum, iromány, s az ökumené, ökumenizmus szavak láthatóan a háttérbe szorultak, mégis számos lehetőség nyílt a protestáns és katolikus hívek és lelkészek találkozására, egymásra találására.
Említenem sem kell, hogy mindenütt a szívélyesség, az őszinte barátság, a nyitottság, a kölcsönös elismerés jellemezte a találkozásokat. Az ünnepi záró szentmisén pedig nemcsak kitüntetett hellyel tisztelték meg a protestáns egyházak képviselőit, de talán mindennél többet jelentett, hogy sok ezer ember előtt, háromszáz pap és negyven-ötven bíboros, érsek, püspök jelenlétében dr. Jakubinyi György érsek, kiváló teológus – talán nem is véletlenül, hanem tudatosan és őszintén – a „testvéregyházakat” köszöntötte. Akik ismerik a katolikus egyházról szóló különböző dokumentumok üzenetét, állásfoglalásait, a kérdés kiélezett hermeneutikáját, azok megértik, mit jelent „testvéregyházakat”, és nem felekezeteket, „keresztény közösségeket, egyházi jellegű szervezeteket” mondani.
Tisztában vagyunk vele, hogy az anyaszentegyház látható egységéhez vezető út még nagyon hosszú; a sajátosság, az önazonosság, a felekezeti lojalitás mélyen gyökerezik a tudatunkban. Azonban mi, lutheránusok átélve, átérezve az ünnepi mise szép liturgiáját, amelyben mi is otthonosan mozoghattunk – kimondhattuk bátran, hogy a gyulafehérvári millennium a mi ünnepünk is.
Illyés Gyula mondta: „Ezer évet csak sikeres, tehetséges nép tud megélni, nagy erőpróbákkal, rengeteg küzdelem árán. Mi megértük az ezer esztendőt.” Az ezer év és minden, amit ez felölel, a mi közös történelmi örökségünk is, közös kincse Erdély népének, de az egész magyarságnak.
Találóan fogalmazta meg köszöntőjében Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök: „Úgy vagyunk, mint egy szép és gazdag lombozatú fa. A tápláló gyökér Krisztus, a belőle kinövekvő törzs az anyaszentegyház, és ebből a törzsből nőnek ki a különböző életerős, gyümölcstermő, gazdag lombozatú ágak. Egy a törzs, egy a gyökér, ami minket összeköt.” Erre utalt Franc Rodé bíboros, pápai legátus prédikációjában: „Külön jelentőséggel bír az, hogy ezt az évfordulót a székesegyházban ünnepeljük. A székesegyház az egyházmegye kőbe vésett arculata, az egyházközösség szimbóluma és tükrözése, a keresztény nép történelmi emlékezete, amelyet a szent épület elrendezésében és méreteiben rögzít”.
Nem a hivatalos, felülről ránk olvasott ökumené, nem a dokumentumok, nyilatkozatok, nem a mosoly-politika, hanem a Lélek ereje által nyert, belülről fakadó, őszinte, feltételek nélkül megélt lelki communio jelenti az igazi, ma még talán nehezen látható, mégis megtapasztalható lelki egységet.
Evangélikus Élet
2009/41
Kedves olvasóim megszokhatták már, hogy nem vagyok semmiféle „hivatalos, diplomáciai” ökumené feltétlen és kritikátlan híve. Meggyőződésem, hogy minden olyan kezdeményezés, folyamat vagy jelenség, amelyet többé-kevésbé mesterségesen hoztak létre és irányítanak, amely szinte kizárólag szűkebb csoportok érdekeit, elképzeléseit szolgálja, melynek lételeme a modern, bürokratikus kultúra, az mindent, csak nem a közös spiritualitást, nem az anyaszentegyház hiteles lelki egységét szolgálja.
Néhány héttel ezelőtt írt – az Európai Egyházak Konferenciájának (KEK) lyoni nagygyűléséről szóló –, KEK à la Lyon című cikkemben (EvÉlet, 2009/32. szám) pontosan erre az aspektusra próbáltam felhívni a figyelmet: dokumentumok, zárónyilatkozatok, udvariasságtól áthatott mosolyok és szavak nem oldanak meg semmit, ha odabenn a szívekben, a lelkekben hiányzik az őszinte szándék, a Szentlélek világossága.
A bürokratikus kultúrát említve: Lyonban többször is az volt a benyomásom, hogy a KEK egész diskurzusa tűz és víz, de az értelmét és módját meg kell találni az intézményes keret fenntartásának. Hogy miért? Igyekezzen ezt mindenki maga eldönteni.
Fenntartásaim, kritikai észrevételeim ellenére vallom reformátorainkkal együtt, hogy egy anyaszentegyház van. A reformáció teológusai, egyházvezetői általában nem ismertek olyat, hogy „több egyház”; a középkor emberének gondolkodásában ez nem létezett. Jézus Krisztus, az üdvözítő egy! Az ő titokzatos teste, az egyház is egy! A Lélek egy! A keresztség egy! A kegyelmi ajándékok sokfélék, de egy a Lélek, akitől ezek származnak. Az anyaszentegyház megosztottsága bűnös állapot, amelybe nekünk soha, de soha nem szabad beletörődnünk.
Igaz, az egységet elsősorban nem a dokumentumok, nyilatkozatok, vízfejű intézmények fogják elősegíteni, megvalósítani, hanem azok az őszinte, spontán, szinte ösztönös folyamatok, jelenségek, amelyeknek mi magunk is tanúi, netán szereplői lehetünk. Egy ilyen eseménynek voltunk nézői, résztvevői – és itt határozottan a részvételre tenném a hangsúlyt – az elmúlt napokban Gyulafehérváron, Erdély valamikori történelmi fővárosában, ahol jelen lehettünk a Római Katolikus Főegyházmegye millenniumi évét záró ünnepi szentmisén. A Szent István király által alapított főegyházmegye méltó módon ünnepelte meg alapításának ezredik évfordulóját.
Bár az egy évig tartó színvonalas ünnepségek során nem látott napvilágot az ökumenét célzó dokumentum, iromány, s az ökumené, ökumenizmus szavak láthatóan a háttérbe szorultak, mégis számos lehetőség nyílt a protestáns és katolikus hívek és lelkészek találkozására, egymásra találására.
Említenem sem kell, hogy mindenütt a szívélyesség, az őszinte barátság, a nyitottság, a kölcsönös elismerés jellemezte a találkozásokat. Az ünnepi záró szentmisén pedig nemcsak kitüntetett hellyel tisztelték meg a protestáns egyházak képviselőit, de talán mindennél többet jelentett, hogy sok ezer ember előtt, háromszáz pap és negyven-ötven bíboros, érsek, püspök jelenlétében dr. Jakubinyi György érsek, kiváló teológus – talán nem is véletlenül, hanem tudatosan és őszintén – a „testvéregyházakat” köszöntötte. Akik ismerik a katolikus egyházról szóló különböző dokumentumok üzenetét, állásfoglalásait, a kérdés kiélezett hermeneutikáját, azok megértik, mit jelent „testvéregyházakat”, és nem felekezeteket, „keresztény közösségeket, egyházi jellegű szervezeteket” mondani.
Tisztában vagyunk vele, hogy az anyaszentegyház látható egységéhez vezető út még nagyon hosszú; a sajátosság, az önazonosság, a felekezeti lojalitás mélyen gyökerezik a tudatunkban. Azonban mi, lutheránusok átélve, átérezve az ünnepi mise szép liturgiáját, amelyben mi is otthonosan mozoghattunk – kimondhattuk bátran, hogy a gyulafehérvári millennium a mi ünnepünk is.
Illyés Gyula mondta: „Ezer évet csak sikeres, tehetséges nép tud megélni, nagy erőpróbákkal, rengeteg küzdelem árán. Mi megértük az ezer esztendőt.” Az ezer év és minden, amit ez felölel, a mi közös történelmi örökségünk is, közös kincse Erdély népének, de az egész magyarságnak.
Találóan fogalmazta meg köszöntőjében Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök: „Úgy vagyunk, mint egy szép és gazdag lombozatú fa. A tápláló gyökér Krisztus, a belőle kinövekvő törzs az anyaszentegyház, és ebből a törzsből nőnek ki a különböző életerős, gyümölcstermő, gazdag lombozatú ágak. Egy a törzs, egy a gyökér, ami minket összeköt.” Erre utalt Franc Rodé bíboros, pápai legátus prédikációjában: „Külön jelentőséggel bír az, hogy ezt az évfordulót a székesegyházban ünnepeljük. A székesegyház az egyházmegye kőbe vésett arculata, az egyházközösség szimbóluma és tükrözése, a keresztény nép történelmi emlékezete, amelyet a szent épület elrendezésében és méreteiben rögzít”.
Nem a hivatalos, felülről ránk olvasott ökumené, nem a dokumentumok, nyilatkozatok, nem a mosoly-politika, hanem a Lélek ereje által nyert, belülről fakadó, őszinte, feltételek nélkül megélt lelki communio jelenti az igazi, ma még talán nehezen látható, mégis megtapasztalható lelki egységet.
Adorjáni Dezső Zoltán püspök
Erdélyi Egyházkerület
Erdélyi Egyházkerület
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése