Protestánsok-e az anglikánok?
Miért szeretne Rómával egyesülni az anglikánok egy része? Hogy lehetséges ez, és milyen egyezések, illetve eltérések vannak az anglikán, illetve a katolikus tanításban és hagyományban? Híd-e az anglikán egyház a katolikusok és protestánsok között, miközben maga is megosztott? És nem kelt-e visszatetszést más anglikán csoportokban, hogy testvéreik visszatérnek Róma hitére?
A Magyar Kurír Kránitz Mihályt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensét kérdezte annak kapcsán, hogy a héten a Vatikánban bejelentették: kidolgoztak egy új intézményi struktúrát, a személyi ordinariátus intézményét, hogy így könnyítsék meg a tradicionalista anglikánok egyesülését Rómával.
Az új rendelkezés kiemeli, hogy a katolikus egyházba visszatérő anglikán csoportok megtarthatják anglikán hagyományaikat. Ehhez szükséges lenne tisztázni, hogy pontosan mely fontos kérdésekben tér el az anglikán egyház (a hagyománytisztelő is) a katolikus egyház tanításától és hagyományaitól. Protestánsok-e az anglikánok, vagy sem?
Aki az anglikán egyházzal találkozik, az mintegy közvetlen kapcsolatba lép a késő középkori egyházi ideállal, ami túlélte a reformációt is. Az anglikán egyház vonatkozik az Anglikán Közösség (Anglican Communion) bármely tagjára, mely az egyes nemzeti anglikán egyházak nemzetközi társulása. Az első századok keresztény missziója a bencés Ágoston apáttal vett lendületet, akit Nagy Szent Gergely pápa küldött 596-ban. Ezt követően fokozatosan épült ki a középkorig az egyházi hierarchia, mely a XVI. századig Rómához ragaszkodott.
Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy a reformáció egyáltalán megtörtént-e Angliában, mivel az angol nemzeti egyházat inkább a reformáció előtti protestantizmusként lehet értelmezni. Csak később érintették Luther tanai. Az angol törvénykezés a király tekintélyét kiterjesztette a helyi egyház egészére. 1534 novemberében hirdették ki az egyházfőségi rendeletet (Act of supremacy), amikor is az angol parlament elismerte a királyt Anglia egyháza, vagyis az anglicana ecclesia egyetlen fejeként itt a földön. Ezenfelül a királynak joga volt a kolostorok és a klérus látogatásához, a tisztségekből való eltávolításhoz és visszaállításhoz, a reformhoz, rendelkezések kiadásához, büntetéshez, tilalom kimondásához, illetve a tévedések, az eretnekségek, a visszaélések, a törvénysértések és a tiszteletlenségek megfékezéséhez. 1536-ra általánosan eltörölték a hagyományos vallási gyakorlatokat, jelentősen csökkentették a szentek ünnepnapjait, a képek, ereklyék megjelenítését a templomokban, hogy a népben ne alakuljon ki „csábítás” a szentek emlékhelyeihez való zarándokláshoz.
Az 1536 júniusában elfogadott „tíz cikkely” (Ten articles) tartalmazza a későbbi tanbeli meghatározásokat és vitapontokat. Az első öt cikkely azokra a dolgokra vonatkozik, amelyek „szükségesek az üdvösséghez”, a Szentírás és a hitvallás normáiból kiindulva. A szentségek száma háromra korlátozódik: a keresztségre, a gyónásra és az eukarisztiára, mint a korai lutheranizmusban. A cikkelyek megerősítik Krisztus teste és vére valóságos jelenlétének a tanítását „a kenyér és a bor formája és alakja alatt”. A másik öt cikkely olyan régóta folyamatos dolgokra vonatkozik a megfelelő renddel és a tisztességes magatartással összefüggésben, amelyek nem szükségesek az üdvösségre. A megigazulás tanításához való ragaszkodás számos más hagyományos gyakorlatot megtartott az egyházban, beleértve a latin nyelvű szolgálatot is. Liturgikus területen kevésbé volt jelentős a változtatás, ami viszont VIII. Henrik idejében újdonságnak számított, az az volt, hogy az angol Bibliát minden plébánián kihelyezték, és így az emberek először érthették meg a Szentírást. Jelentős volt az angol nyelvű liturgia (Book of Common Prayer) kiadása 1549-ben.A katolikus egyházhoz kapcsolódó anglikán csoportok számára minta lehet John Henry Newman (1801-1890) élete, aki tudatosan katolizált, többek között azért, mert az anglikán hagyomány sok tekintetben azonos a katolikussal. Nem a jámborsági gyakorlatokban, mint inkább a tanítás különböző felfogásában vannak eltérések.
A megőrzendő hagyományok közül melyek azok, amelyek olyan súlyúak, hogy nem egyeztethetők össze a katolikus tanítással? Gondolunk itt például a pápai primátus kérdésére, vagy éppen a hírekben is idézett nős papok kérdésére. Ezt hogyan lehet úgy megőrizni, hogy ez egyben integrálódást is jelentsen?
VIII. Henrik, bár elutasította a pápaságot, mégis megőrizte az Ecclesia Anglicana hagyományos karakterét, melynek egyik bizonyítéka, hogy fellépett az eukarisztiával kapcsolatos protestáns elhajlásokkal szemben, mégis megelégedett az ún. evangélikus szellemmel, amikor népének az első angol nyelvű bibliafordítást átnyújtotta, amelyet William Tyndale (†1536) készített. A protestáns hatások valójában VIII. Henrik utódának, az ifjabb VI. Edwardnak az uralkodása idején kezdődtek 1547-től. A katolicizmus visszaállítására törekvő Tudor Mária (uralkodott: 1553-1558) elkeseredett és véres reakcióját követően Erzsébet királynőnek (uralkodott: 1558-1603) kellett a két kíméletlen oldal, a katolikusok és a puritánok között kormányoznia. Neki köszönhető az egyensúlyteremtő 39 cikkely megjelentetése, mely a katolikus, de a protestáns értelmezésnek is helyet adott. Miután V. Piusz pápa (1566–1572) kiközösítette, és feloldotta a katolikus híveket hűségesküjük alól, természetesnek tűnt, hogy a királynő minden vállalkozása Róma-ellenes és elszigetelődő hatást mutatott fel.
Az első pillantásra az a benyomásuk, hogy az anglikán egyházat ősi hagyományelemek határozzák meg, melyek egy sajátosan középkori angol szellemet képviselnek. Az anglikán ekkléziológiával kapcsolatban fontos leszögezni, amint említettem, hogy itt egy reformáció előtti „protestantizmusról” van szó (prereformation church). Az ecclesia anglicana kezdetei az augusztinizmusra és a platóni filozófiára vezethetők vissza, mely meglehetősen különbözik a kontinensétől. Itt soha nem volt nagy hatása a tomizmusnak vagy az arisztotelészi tanításnak - a püspökök a XIII. század végén magát Aquinói Szent Tamást is elítélték. Mivel a szakadás következtében nem vehettek részt a Tridenti Zsinaton, ezért saját szinódusaikban fejlődtek tovább. Ez a „katolikus” hagyomány és maga az elszigetelődés (izolacionizmus) az első, amit figyelembe kell venni, ha az anglikán tanítás hagyományát szeretnénk megismerni.
Az egész anglikán egyházra jellemző az összetettség, melyet egy katedrális épületéhez is hasonlíthatunk, talán úgy, hogy egy része román, másik részre gótikus stílusban épült. A két stílus harmonizál, és kiegészítik egymást. Éppen ezért nagyon nehéz az anglikán egyházat értékelni és megragadni, mivel „katolikus” és protestáns értékek szintézisét mutatja fel. A spirituális megközelítés szinte kikerülhetetlen, és a cikkelyek Róma-ellenes megnyilvánulásai ellenére ki lehet jelenteni, hogy az anglikán egyházban domináló „katolikus” értékek miatt nem szembenállásról, inkább a római katolicizmussal való párhuzamról beszélhetünk.
Valójában egy párbeszéd-folyamatról kell beszélnünk, melynek egyik gyümölcse a már korábban is gyakori anglikán csoportok Rómához való csatlakozása. A rítuskülönbség elfogadásával megoldhatók a már házas anglikán papok befogadása, de ez nem változtat a latin rítus cölibátusán és a csak a férfiaknak fenntartott diakónusi, papi és püspöki szentelés formáján. A pápai tévedhetetlenség és a tekintély kérdésével pedig a megegyezések nagyon előrehaladott állapotban vannak. Az ún. női papságot és az egyneműek házasságát illetve az azonos neműhöz vonzódónak a papsághoz vagy a püspöki hivatalhoz való engedését a római katolikus egyház soha nem fogja elfogadni, de azok az anglikánok sem, akik most Rómához közelednek.
Mit jelent mindez az ökumenikus folyamat szempontjából?
Ötszáz év szétválást követően anglikánok és katolikusok egyre inkább érezték az egység újra megtalálásának a vágyát és kihívását. Ma az egyházzal kapcsolatos elgondolás a közös párbeszéd egyik legfontosabb eleme. Az anglikánok között is fellépő növekvő érdeklődés az ökumenizmus ügye iránt az egyházról szóló tanítást helyezte előtérbe. Hosszú időn keresztül ez nem volt ilyen egyértelmű az anglikánok között. A kutatások azonban kimutatták, hogy a XVI. századi anglikán teológusok meglehetősen nagy figyelmet fordítottak az egyház értelmezésére. Végül is a XX. század elejéig kellett várni, míg ez a téma újra a maga jelentőségében került elő.
Az anglikánok saját közösségükben olyan egyházi szerveződést látnak, mely helyi független egyházakból áll. Ez a felépítés nagyon hasonlít a keleti ortodox egyházakéra. Az 1930-as Lambeth-konferencia beszámolója (Lambeth Conference Report) az anglikán közösséget a következőképpen írja le: „Az egy, szent, katolikus és apostoli egyház társaságán belül a megfelelően létrehozott egyházmegyék, tartományok vagy regionális egyházak társasága, amelyek közösségben áll Canterbury Székével.”
Sokan más egyházaktól veszélyeztetve érzik az anglikán egyház létét egy-egy adott területen. Különösen a római katolikus egyházzal való baráti tárgyalások gyakorlatilag mindig együtt járnak az aggódás és a vészhelyzet kinyilvánításával bizonyos anglikán körökben. Az anglikán-evangelikál („evangéliumi keresztény”) csoportok eme neheztelésének adott hangot Geoffrey Fisher (1887-1972) canterbury érsek is 1960-ban, amikor meglátogatta a Vatikánban XXIII. János pápát.
Az anglikán egyházat gyakran „hídegyháznak” nevezték, mely összeköti a katolikus és a protestáns közösségeket, melyeket egyébként gyakran nagy távolság választ el egymástól. Ez a különleges helyzet nagyon sok kritikára ad alkalmat mind kívülről, mind az anglikán egyházon belülről. De az anglikán közösséget magát is gyakran bírálattal illették, mivel különböző nézetű és magatartású embereket fogad magába, akik már az első pillantásra is kölcsönösen kibékíthetetlenek. Itt elég csak utalni a már ismertetett női papság vagy a homoszexualitás kérdésére. Nehéz kimondani, hogy itt valójában nem egy egyesítő egyházról, hanem egy önmagában megosztott és konfliktusos közösségről van szó, vagyis egy olyan, az angliai társadalmi berendezkedést jellemző nyitott és befogadó tulajdonságról, mely gyakran magában hordozza a káosz jegyeit is. Gyakran tartanak attól, hogy az anglikanizmus számos külön egyházra töredezik szét. Belső ellentmondásai miatt az anglikanizmus, ahogyan ezt a 2008-as Lambeth-konferencia is mutatja, tehetetlenségi állapotában van, úgyhogy nem képes egy minden anglikán számára elfogadható döntő cselekvésre. Talán ezért mutatkozik érdeklődés a római katolikus egyház iránt.
Magyar Kurír
Miért szeretne Rómával egyesülni az anglikánok egy része? Hogy lehetséges ez, és milyen egyezések, illetve eltérések vannak az anglikán, illetve a katolikus tanításban és hagyományban? Híd-e az anglikán egyház a katolikusok és protestánsok között, miközben maga is megosztott? És nem kelt-e visszatetszést más anglikán csoportokban, hogy testvéreik visszatérnek Róma hitére?
A Magyar Kurír Kránitz Mihályt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensét kérdezte annak kapcsán, hogy a héten a Vatikánban bejelentették: kidolgoztak egy új intézményi struktúrát, a személyi ordinariátus intézményét, hogy így könnyítsék meg a tradicionalista anglikánok egyesülését Rómával.
Az új rendelkezés kiemeli, hogy a katolikus egyházba visszatérő anglikán csoportok megtarthatják anglikán hagyományaikat. Ehhez szükséges lenne tisztázni, hogy pontosan mely fontos kérdésekben tér el az anglikán egyház (a hagyománytisztelő is) a katolikus egyház tanításától és hagyományaitól. Protestánsok-e az anglikánok, vagy sem?
Aki az anglikán egyházzal találkozik, az mintegy közvetlen kapcsolatba lép a késő középkori egyházi ideállal, ami túlélte a reformációt is. Az anglikán egyház vonatkozik az Anglikán Közösség (Anglican Communion) bármely tagjára, mely az egyes nemzeti anglikán egyházak nemzetközi társulása. Az első századok keresztény missziója a bencés Ágoston apáttal vett lendületet, akit Nagy Szent Gergely pápa küldött 596-ban. Ezt követően fokozatosan épült ki a középkorig az egyházi hierarchia, mely a XVI. századig Rómához ragaszkodott.
Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy a reformáció egyáltalán megtörtént-e Angliában, mivel az angol nemzeti egyházat inkább a reformáció előtti protestantizmusként lehet értelmezni. Csak később érintették Luther tanai. Az angol törvénykezés a király tekintélyét kiterjesztette a helyi egyház egészére. 1534 novemberében hirdették ki az egyházfőségi rendeletet (Act of supremacy), amikor is az angol parlament elismerte a királyt Anglia egyháza, vagyis az anglicana ecclesia egyetlen fejeként itt a földön. Ezenfelül a királynak joga volt a kolostorok és a klérus látogatásához, a tisztségekből való eltávolításhoz és visszaállításhoz, a reformhoz, rendelkezések kiadásához, büntetéshez, tilalom kimondásához, illetve a tévedések, az eretnekségek, a visszaélések, a törvénysértések és a tiszteletlenségek megfékezéséhez. 1536-ra általánosan eltörölték a hagyományos vallási gyakorlatokat, jelentősen csökkentették a szentek ünnepnapjait, a képek, ereklyék megjelenítését a templomokban, hogy a népben ne alakuljon ki „csábítás” a szentek emlékhelyeihez való zarándokláshoz.
Az 1536 júniusában elfogadott „tíz cikkely” (Ten articles) tartalmazza a későbbi tanbeli meghatározásokat és vitapontokat. Az első öt cikkely azokra a dolgokra vonatkozik, amelyek „szükségesek az üdvösséghez”, a Szentírás és a hitvallás normáiból kiindulva. A szentségek száma háromra korlátozódik: a keresztségre, a gyónásra és az eukarisztiára, mint a korai lutheranizmusban. A cikkelyek megerősítik Krisztus teste és vére valóságos jelenlétének a tanítását „a kenyér és a bor formája és alakja alatt”. A másik öt cikkely olyan régóta folyamatos dolgokra vonatkozik a megfelelő renddel és a tisztességes magatartással összefüggésben, amelyek nem szükségesek az üdvösségre. A megigazulás tanításához való ragaszkodás számos más hagyományos gyakorlatot megtartott az egyházban, beleértve a latin nyelvű szolgálatot is. Liturgikus területen kevésbé volt jelentős a változtatás, ami viszont VIII. Henrik idejében újdonságnak számított, az az volt, hogy az angol Bibliát minden plébánián kihelyezték, és így az emberek először érthették meg a Szentírást. Jelentős volt az angol nyelvű liturgia (Book of Common Prayer) kiadása 1549-ben.A katolikus egyházhoz kapcsolódó anglikán csoportok számára minta lehet John Henry Newman (1801-1890) élete, aki tudatosan katolizált, többek között azért, mert az anglikán hagyomány sok tekintetben azonos a katolikussal. Nem a jámborsági gyakorlatokban, mint inkább a tanítás különböző felfogásában vannak eltérések.
A megőrzendő hagyományok közül melyek azok, amelyek olyan súlyúak, hogy nem egyeztethetők össze a katolikus tanítással? Gondolunk itt például a pápai primátus kérdésére, vagy éppen a hírekben is idézett nős papok kérdésére. Ezt hogyan lehet úgy megőrizni, hogy ez egyben integrálódást is jelentsen?
VIII. Henrik, bár elutasította a pápaságot, mégis megőrizte az Ecclesia Anglicana hagyományos karakterét, melynek egyik bizonyítéka, hogy fellépett az eukarisztiával kapcsolatos protestáns elhajlásokkal szemben, mégis megelégedett az ún. evangélikus szellemmel, amikor népének az első angol nyelvű bibliafordítást átnyújtotta, amelyet William Tyndale (†1536) készített. A protestáns hatások valójában VIII. Henrik utódának, az ifjabb VI. Edwardnak az uralkodása idején kezdődtek 1547-től. A katolicizmus visszaállítására törekvő Tudor Mária (uralkodott: 1553-1558) elkeseredett és véres reakcióját követően Erzsébet királynőnek (uralkodott: 1558-1603) kellett a két kíméletlen oldal, a katolikusok és a puritánok között kormányoznia. Neki köszönhető az egyensúlyteremtő 39 cikkely megjelentetése, mely a katolikus, de a protestáns értelmezésnek is helyet adott. Miután V. Piusz pápa (1566–1572) kiközösítette, és feloldotta a katolikus híveket hűségesküjük alól, természetesnek tűnt, hogy a királynő minden vállalkozása Róma-ellenes és elszigetelődő hatást mutatott fel.
Az első pillantásra az a benyomásuk, hogy az anglikán egyházat ősi hagyományelemek határozzák meg, melyek egy sajátosan középkori angol szellemet képviselnek. Az anglikán ekkléziológiával kapcsolatban fontos leszögezni, amint említettem, hogy itt egy reformáció előtti „protestantizmusról” van szó (prereformation church). Az ecclesia anglicana kezdetei az augusztinizmusra és a platóni filozófiára vezethetők vissza, mely meglehetősen különbözik a kontinensétől. Itt soha nem volt nagy hatása a tomizmusnak vagy az arisztotelészi tanításnak - a püspökök a XIII. század végén magát Aquinói Szent Tamást is elítélték. Mivel a szakadás következtében nem vehettek részt a Tridenti Zsinaton, ezért saját szinódusaikban fejlődtek tovább. Ez a „katolikus” hagyomány és maga az elszigetelődés (izolacionizmus) az első, amit figyelembe kell venni, ha az anglikán tanítás hagyományát szeretnénk megismerni.
Az egész anglikán egyházra jellemző az összetettség, melyet egy katedrális épületéhez is hasonlíthatunk, talán úgy, hogy egy része román, másik részre gótikus stílusban épült. A két stílus harmonizál, és kiegészítik egymást. Éppen ezért nagyon nehéz az anglikán egyházat értékelni és megragadni, mivel „katolikus” és protestáns értékek szintézisét mutatja fel. A spirituális megközelítés szinte kikerülhetetlen, és a cikkelyek Róma-ellenes megnyilvánulásai ellenére ki lehet jelenteni, hogy az anglikán egyházban domináló „katolikus” értékek miatt nem szembenállásról, inkább a római katolicizmussal való párhuzamról beszélhetünk.
Valójában egy párbeszéd-folyamatról kell beszélnünk, melynek egyik gyümölcse a már korábban is gyakori anglikán csoportok Rómához való csatlakozása. A rítuskülönbség elfogadásával megoldhatók a már házas anglikán papok befogadása, de ez nem változtat a latin rítus cölibátusán és a csak a férfiaknak fenntartott diakónusi, papi és püspöki szentelés formáján. A pápai tévedhetetlenség és a tekintély kérdésével pedig a megegyezések nagyon előrehaladott állapotban vannak. Az ún. női papságot és az egyneműek házasságát illetve az azonos neműhöz vonzódónak a papsághoz vagy a püspöki hivatalhoz való engedését a római katolikus egyház soha nem fogja elfogadni, de azok az anglikánok sem, akik most Rómához közelednek.
Mit jelent mindez az ökumenikus folyamat szempontjából?
Ötszáz év szétválást követően anglikánok és katolikusok egyre inkább érezték az egység újra megtalálásának a vágyát és kihívását. Ma az egyházzal kapcsolatos elgondolás a közös párbeszéd egyik legfontosabb eleme. Az anglikánok között is fellépő növekvő érdeklődés az ökumenizmus ügye iránt az egyházról szóló tanítást helyezte előtérbe. Hosszú időn keresztül ez nem volt ilyen egyértelmű az anglikánok között. A kutatások azonban kimutatták, hogy a XVI. századi anglikán teológusok meglehetősen nagy figyelmet fordítottak az egyház értelmezésére. Végül is a XX. század elejéig kellett várni, míg ez a téma újra a maga jelentőségében került elő.
Az anglikánok saját közösségükben olyan egyházi szerveződést látnak, mely helyi független egyházakból áll. Ez a felépítés nagyon hasonlít a keleti ortodox egyházakéra. Az 1930-as Lambeth-konferencia beszámolója (Lambeth Conference Report) az anglikán közösséget a következőképpen írja le: „Az egy, szent, katolikus és apostoli egyház társaságán belül a megfelelően létrehozott egyházmegyék, tartományok vagy regionális egyházak társasága, amelyek közösségben áll Canterbury Székével.”
Sokan más egyházaktól veszélyeztetve érzik az anglikán egyház létét egy-egy adott területen. Különösen a római katolikus egyházzal való baráti tárgyalások gyakorlatilag mindig együtt járnak az aggódás és a vészhelyzet kinyilvánításával bizonyos anglikán körökben. Az anglikán-evangelikál („evangéliumi keresztény”) csoportok eme neheztelésének adott hangot Geoffrey Fisher (1887-1972) canterbury érsek is 1960-ban, amikor meglátogatta a Vatikánban XXIII. János pápát.
Az anglikán egyházat gyakran „hídegyháznak” nevezték, mely összeköti a katolikus és a protestáns közösségeket, melyeket egyébként gyakran nagy távolság választ el egymástól. Ez a különleges helyzet nagyon sok kritikára ad alkalmat mind kívülről, mind az anglikán egyházon belülről. De az anglikán közösséget magát is gyakran bírálattal illették, mivel különböző nézetű és magatartású embereket fogad magába, akik már az első pillantásra is kölcsönösen kibékíthetetlenek. Itt elég csak utalni a már ismertetett női papság vagy a homoszexualitás kérdésére. Nehéz kimondani, hogy itt valójában nem egy egyesítő egyházról, hanem egy önmagában megosztott és konfliktusos közösségről van szó, vagyis egy olyan, az angliai társadalmi berendezkedést jellemző nyitott és befogadó tulajdonságról, mely gyakran magában hordozza a káosz jegyeit is. Gyakran tartanak attól, hogy az anglikanizmus számos külön egyházra töredezik szét. Belső ellentmondásai miatt az anglikanizmus, ahogyan ezt a 2008-as Lambeth-konferencia is mutatja, tehetetlenségi állapotában van, úgyhogy nem képes egy minden anglikán számára elfogadható döntő cselekvésre. Talán ezért mutatkozik érdeklődés a római katolikus egyház iránt.
Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése