Reformáció és ökumené
Evangélikus Élet
2009/41
Méltán kérdezheti a tisztelt Olvasók közül valaki: van-e még jelentősége a reformációnak, érdemes-e, szabad-e még ünnepelni? Hiszen 1974 óta római katolikus testvéreink is magyar nyelven tartják az istentiszteletet, a Biblia az igehirdetésük alapja, igyekeznek elmélyíteni híveiket a keresztény hitben, és elkötelezett Krisztus-követőkké nevelik őket. Mindezeken felül jó kapcsolatot ápolnak a protestáns gyülekezetek tagjaival. Az egyházi vezetők is együtt tárgyalják meg közös ügyeiket, és az imahéten együtt imádkozunk minden kereszténnyel.
Ez mind igaz – testvéreinknek is tartjuk őket a Krisztusban. Mégis szabad a reformáció történelmi jelentőségű tetteire emlékeznünk. Az egyház Ura olyan eseménysorozatot kezdett el az egyszerű ágostonos szerzetesen és addig még nevet sem szerzett tudós professzoron, Luther Mártonon keresztül, amelynek hatása napjaink katolikus egyházában is érezhető. A már említett Biblia-központúság mellett a laikusok szolgálatba állítása, feladatokkal való megbízása, a nők erőteljes szerepvállalása az egyházközségek életében, a diakónusok szolgálata valójában a reformáció gondolatvilágának megvalósulása.
Mielőtt a kedves Olvasó „kriptokatolikusnak” gondolna, szeretném emlékeztetni, hogy tíz esztendővel ezelőtt valóban egyháztörténeti esemény zajlott Augsburgban. 1999. október 31-én hosszú évek teológiai fáradozása és imádságkoszorúja után a Lutheránus Világszövetség nevében Christian Krause, a szervezet akkori elnöke, a római katolikus egyház nevében pedig Edward Idris Cassidy bíboros aláírta a reformáció központi kérdéséről, a megigazulásról szóló közös nyilatkozatot. Ebben a római katolikus egyház felülvizsgálta a tridenti zsinat korábbi álláspontját, és a Biblia alapján a megigazulásról egyként vallott – lényegében – az evangélikus egyház meggyőződésével, amely a reformáció óta így foglalható össze: Isten bennünket Krisztus érdeméért ingyen kegyelemből fogad el megváltott gyermekeinek, s ajándékozza nekünk hit által az örök életet.
Ezzel a testvéri egyetértéssel Krisztus érdeme és a kegyelem nagysága jut kifejezésre, még ha bizonyos kifejezések tartalmát tekintve van is árnyalati eltérés a teológusok felfogása között. Ezzel az ünnepélyes nyilatkozattal, annak ünnepi istentiszteleten való aláírásával ország-világ, de az Úristen színe előtt is kifejezték egyetértésüket az üdvösség elnyerése, az örök élet reménysége felől. A két egyház teológiai, hitbeli és spirituális egysége nyert így megpecsételést annak ellenére, hogy más kérdésekben bőven van különbség, és a hagyomány sokszínűsége is más-más hangsúlyt nyer a két egyház gyakorlatában.
Tíz esztendővel ezelőtt valóban ünnepi érzések kerítettek hatalmába bennünket október 31-én Augsburgban. Felemelő volt a két istentisztelet a római katolikus és az evangélikus templomban, feledhetetlen az élmény, szinte mennyei látomásként hatottak ránk. Emberek ölelték meg egymást, ismeretlenek nyújtottak egymásnak békejobbot.
Id. D. dr. Hafenscher Károly címzetes teológiai tanárral közösen örvendeztünk az istentisztelet után egy kávézó teraszán, egy kellemes kapucsínó fogyasztása közben. Egyszer csak ott, az utca kövezetén térdelt le előttem egy katolikus kolléga. Kérte, áldjam meg, mert nehéz tárgyalása lesz. Ő a német katolikus püspöki konferencia titkárságának vezetője, másnap neki kell előterjesztenie a püspöki kart megosztó témát. Áldást kér ahhoz, hogy az egyház Ura adjon erőt és bölcsességet ehhez a nehéz szolgálathoz. Előzőleg a közelünkben ült, hallotta, hogy magyarul beszélünk, és liturgikus viseletemen észlelte, hogy más felekezetű püspök vagyok.
Meglepetéssel hallgattam szavait, s aztán a járda közepén térdelő kolléga fejére tettem kezemet, hangosan imádkoztam, és áldást mondtam anyanyelvén, németül. Amíg élek, nem felejtem el ezt az élményt, amely megszentelte és számomra hitelessé tette mindazt, ami a templomban történt. Valóban testvérek lettünk Krisztusban. Hafenscher Károly, atyai barátom élő tanúja volt az eseménynek.
Így függ össze reformáció és ökumené. A két történést összekapcsolja Jézus Krisztus személye. Jézus pedig egymáshoz vezet bennünket.
A közelmúltban érdekes festményt láttam. Egy ép gyökérzetű fának a félig elszáradt lombozata szánalmas érzést keltett bennem. A másik fele szép zöld volt, tele gyümölccsel. De miért a félig elszáradt, száraz ágak szomorú látványa? Talán a vegyszerek hatása? Talán a csapadékhiány? A gyökereknek még elég az eső, de felfelé már nincs mit szállítani? A választ bizonnyal a szakértők több-kevesebb biztonsággal meg tudják adni.
A kép azonban metaforikus jelentésű is. A reformáció gyökérzete még megtalálható protestáns egyházainkban. De van-e annyi felhajtó erő, Szentlélek-energia bennünk, ami a szívünkhöz is odaszállítja az ige időszerű üzenetét, a jézusi mondanivalót, hogy aztán kizöldelljen életünk fája, s roskadozzon az ízletes gyümölcsöktől, amelyeket környezetünk is örömmel kóstolgat?
A keresztény egyházakkal együtt kiáltjuk a reformáció hónapjában: jöjj, Szentlélek, ajándékozd nekünk erődet, igédet, hogy a száraz ágak is életre pezsdüljenek, és általa élet sarjadjon egyházadban!
Evangélikus Élet
2009/41
Méltán kérdezheti a tisztelt Olvasók közül valaki: van-e még jelentősége a reformációnak, érdemes-e, szabad-e még ünnepelni? Hiszen 1974 óta római katolikus testvéreink is magyar nyelven tartják az istentiszteletet, a Biblia az igehirdetésük alapja, igyekeznek elmélyíteni híveiket a keresztény hitben, és elkötelezett Krisztus-követőkké nevelik őket. Mindezeken felül jó kapcsolatot ápolnak a protestáns gyülekezetek tagjaival. Az egyházi vezetők is együtt tárgyalják meg közös ügyeiket, és az imahéten együtt imádkozunk minden kereszténnyel.
Ez mind igaz – testvéreinknek is tartjuk őket a Krisztusban. Mégis szabad a reformáció történelmi jelentőségű tetteire emlékeznünk. Az egyház Ura olyan eseménysorozatot kezdett el az egyszerű ágostonos szerzetesen és addig még nevet sem szerzett tudós professzoron, Luther Mártonon keresztül, amelynek hatása napjaink katolikus egyházában is érezhető. A már említett Biblia-központúság mellett a laikusok szolgálatba állítása, feladatokkal való megbízása, a nők erőteljes szerepvállalása az egyházközségek életében, a diakónusok szolgálata valójában a reformáció gondolatvilágának megvalósulása.
Mielőtt a kedves Olvasó „kriptokatolikusnak” gondolna, szeretném emlékeztetni, hogy tíz esztendővel ezelőtt valóban egyháztörténeti esemény zajlott Augsburgban. 1999. október 31-én hosszú évek teológiai fáradozása és imádságkoszorúja után a Lutheránus Világszövetség nevében Christian Krause, a szervezet akkori elnöke, a római katolikus egyház nevében pedig Edward Idris Cassidy bíboros aláírta a reformáció központi kérdéséről, a megigazulásról szóló közös nyilatkozatot. Ebben a római katolikus egyház felülvizsgálta a tridenti zsinat korábbi álláspontját, és a Biblia alapján a megigazulásról egyként vallott – lényegében – az evangélikus egyház meggyőződésével, amely a reformáció óta így foglalható össze: Isten bennünket Krisztus érdeméért ingyen kegyelemből fogad el megváltott gyermekeinek, s ajándékozza nekünk hit által az örök életet.
Ezzel a testvéri egyetértéssel Krisztus érdeme és a kegyelem nagysága jut kifejezésre, még ha bizonyos kifejezések tartalmát tekintve van is árnyalati eltérés a teológusok felfogása között. Ezzel az ünnepélyes nyilatkozattal, annak ünnepi istentiszteleten való aláírásával ország-világ, de az Úristen színe előtt is kifejezték egyetértésüket az üdvösség elnyerése, az örök élet reménysége felől. A két egyház teológiai, hitbeli és spirituális egysége nyert így megpecsételést annak ellenére, hogy más kérdésekben bőven van különbség, és a hagyomány sokszínűsége is más-más hangsúlyt nyer a két egyház gyakorlatában.
Tíz esztendővel ezelőtt valóban ünnepi érzések kerítettek hatalmába bennünket október 31-én Augsburgban. Felemelő volt a két istentisztelet a római katolikus és az evangélikus templomban, feledhetetlen az élmény, szinte mennyei látomásként hatottak ránk. Emberek ölelték meg egymást, ismeretlenek nyújtottak egymásnak békejobbot.
Id. D. dr. Hafenscher Károly címzetes teológiai tanárral közösen örvendeztünk az istentisztelet után egy kávézó teraszán, egy kellemes kapucsínó fogyasztása közben. Egyszer csak ott, az utca kövezetén térdelt le előttem egy katolikus kolléga. Kérte, áldjam meg, mert nehéz tárgyalása lesz. Ő a német katolikus püspöki konferencia titkárságának vezetője, másnap neki kell előterjesztenie a püspöki kart megosztó témát. Áldást kér ahhoz, hogy az egyház Ura adjon erőt és bölcsességet ehhez a nehéz szolgálathoz. Előzőleg a közelünkben ült, hallotta, hogy magyarul beszélünk, és liturgikus viseletemen észlelte, hogy más felekezetű püspök vagyok.
Meglepetéssel hallgattam szavait, s aztán a járda közepén térdelő kolléga fejére tettem kezemet, hangosan imádkoztam, és áldást mondtam anyanyelvén, németül. Amíg élek, nem felejtem el ezt az élményt, amely megszentelte és számomra hitelessé tette mindazt, ami a templomban történt. Valóban testvérek lettünk Krisztusban. Hafenscher Károly, atyai barátom élő tanúja volt az eseménynek.
Így függ össze reformáció és ökumené. A két történést összekapcsolja Jézus Krisztus személye. Jézus pedig egymáshoz vezet bennünket.
A közelmúltban érdekes festményt láttam. Egy ép gyökérzetű fának a félig elszáradt lombozata szánalmas érzést keltett bennem. A másik fele szép zöld volt, tele gyümölccsel. De miért a félig elszáradt, száraz ágak szomorú látványa? Talán a vegyszerek hatása? Talán a csapadékhiány? A gyökereknek még elég az eső, de felfelé már nincs mit szállítani? A választ bizonnyal a szakértők több-kevesebb biztonsággal meg tudják adni.
A kép azonban metaforikus jelentésű is. A reformáció gyökérzete még megtalálható protestáns egyházainkban. De van-e annyi felhajtó erő, Szentlélek-energia bennünk, ami a szívünkhöz is odaszállítja az ige időszerű üzenetét, a jézusi mondanivalót, hogy aztán kizöldelljen életünk fája, s roskadozzon az ízletes gyümölcsöktől, amelyeket környezetünk is örömmel kóstolgat?
A keresztény egyházakkal együtt kiáltjuk a reformáció hónapjában: jöjj, Szentlélek, ajándékozd nekünk erődet, igédet, hogy a száraz ágak is életre pezsdüljenek, és általa élet sarjadjon egyházadban!
D. Szebik Imre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése