Igehirdetés '56-os megemlékezésre
Lk. 22,41-44
Azután eltávolodott tőlük, mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, és erősítette őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek.
KT! 1956 eseményeire emlékezni csak imádkozva szabad. Lehet ugyan másképpen is – de akkor nem várhatjuk, hogy válaszul mi is mennyei erősítést, segítséget, vezetést kapjunk. Akkor magunkra maradunk azokkal az emlékekkel, amelyeket nehéz feldolgozni, nehéz megérteni – s hozadékuk csupán olyan emberi indulat lehet, amely ma sem jut tovább a Molotov-koktéloknál.
Mert ami 56-ba és azután történt, annak talán az első eszünkbe jutható bibliai párhuzama az a jelenet, amikor a sokaság így kiáltott: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!” (Mt. 27,25.) Hiszen vérbűn terhelte azt a rendszert, amelynek munkálkodása végül tűrhetetlenné vált. S ezt a vérbűnt vette magára a következő vezetés, amikor a 16-17 évesen elfogott szabadságharcosokat addig tartották börtönben, míg nagykorúvá nem váltak, hogy felakaszthassák őket. És nem azért terheli vérbűn mai utódaikat, mert ők orosz tankok helyett gumilövedékekkel meg söréttel lövették ki az emberek szemét – hanem azért, mert kezük között éppúgy tönkre jut a mi hazánk, mint ahogy tönkre jutott annak előtte.
De ha csupán ennyire tudnánk emlékezni és erre akarnánk gondolni, akkor mi is a mások vérét akarnánk a fölre hullatni – s így semmivel se lennénk jobbak más gyilkosoknál.
Jézus nem azért imádkozott, hogy mások vére ontassék ki, csak az övé maradjon megkímélve – hanem már imádságos tusakodása közben vérrel verítékezett.
S úgy érezhetjük, ez a másik bibliai párhuzam. Hiszen szinte vért verítékezve nyögte ez a nép a második világháborús jóvátételnek, s a kommunista rendszer egyéb terheinek elviselhetetlen súlyát. S ma is már lassan annak közelébe jutunk, hogy vért verítékezve kelljen élnünk a rosszul vezetett ország ránk jutó, életünk minden részében nyomasztó súlyú terhei miatt.
De meg kell látnunk, hogy az 56-os eseményeknek, s a hősként helytálló, a szabadságért küzdő embereknek, egyetemistáknak és munkásoknak, felnőtteknek és gyerekeknek az élete és halála nem erről szólt csupán.
Ők is azt a kérdést tették fel maguknak, amellyel Jézus Krisztus is vívódott a golgotai keresztre feszítést megelőző hajnalon. – Mitől kell jobban félni: a bűntől, vagy a haláltól?
Átlagember átlagos élethelyzetben magától értetődően adja azt a választ erre a kérdésre, hogy hát természetesen a haláltól. Az ugyanis végleges, véget vet mindennek, onnét nincs többé kiút. De a bűnnel meg lehet alkudni, azzal együtt lehet élni, mint egy fájó derékkal, vagy megrogyott térddel. Fáj és kényelmetlen – de azért mégis élet, és nem halál.
Azok az emberek viszont, akik 56-ban felkeltek a magyar nép szabadságáért, azt a választ adták, hogy a bűntől. Mert jobb becsületesen meghalni, mint áruló módon, megalkudva, idegeneket kiszolgálva, egymást besúgva, becstelenül és bűnben élni.
S amit kerestek, megkapták – mondják erre sokan. Mert nem csupán az orosz tankok ereje söpörte el őket – hanem még inkább az a világ, amely mindig is azt mondta: ha fiatal vagy, élvezd az életet, s ne törődj vele, hogy ki adja meg az árát. Ha felnőtt vagy, érj el sikereket, s ne izgasson, hány ember hátán taposol keresztül. S ha megöregedtél, s már nem izgatnak a nők és nem hevít a bor, még mindig élhetsz a hatalomnak – s ha már öreg vagy, akkor nem izgat, hogy mi is tapad hozzá.
De 56 hősei azt mondták: fiatalok vagyunk – és nem a tisztességtelenséget akarjuk élvezni. Munkások vagyunk, és nem becstelenül akarunk munkálkodni. Öregek vagyunk, és nem megalkuvással akarunk búcsúzni az élettől.
Náluk tisztábban és igazabban csak az Úr Jézus Krisztus tudta megválaszolni ezt a kérdést. Mert Ő nem csupán a saját életét tette kockára, nem csak a saját terhét vette vállára – hanem abban a keresztben mindannyiunk bűne reá terhelődött. Ő pedig inkább vállalta, hogy farkasszemet néz a halállal – s nem a dicsőséges halállal, szembeszállva az ellenség túlerejével, hanem dicstelen kereszt-, azaz rabszolga-halállal, amelyben még a vele elítéltek egyike is kicsúfolta Őt.
Számára mégis sokkal inkább az volt a fontos, hogy a mennyei Atya akaratát vihesse végbe. Ő is fiatal volt még, még élhetett volna – nem csoda hát, hogy saját magával is meg kellett vívnia ezt a harcot.
Ám ő olyan világosan látta, ahogyan az Atya mutatta meg neki a Szentlélek világosságában, hogy a bűn az igazi ellenség. S úgy kell legyőzni, hogy nem enged annak, nem alkuszik meg vele, nem félti a saját életét – hanem engedelmes marad mindhalálig, s ha kell, hát ő lép be a halál birodalmába és szálla alá poklokra – hogy ne csupán Ő maga térhessen vissza az életbe, de számunkra is megnyissa a feltámadásra vezető utat.
Jézusnak ezt a válaszát húzza alá és erősíti meg azoknak az áldozatvállalása, akik 56-ban szintén nem önmagukat féltették.
S mindezt azért kell ma is végiggondolnunk és megszívlelnünk, hogy mi is megérthessük: nekünk sem a megalkuvást, az előnyöket, a könnyebb, vagy jobban bebiztosított élet útját kell választanunk – félve a haláltól, féltve a saját kis életünket.
S ha felkelnénk – akkor sem emberek ellen kellene felkelnünk, hanem azok ellen a bűnök és hazugságok ellen, amelyek ma is el akarják fedni az egész világ szeme elől, hogy csak Jézus Krisztus útja vezet igazi szabadságra. S nem a Korvin-közben és nem Molotov-koktéllal kell harcolnunk, hanem saját szívünkben kell megvívnunk a döntő csatát, saját bűneink, s a haláltól való félelmünk ellenében. S mi is csak akkor lehetünk győztesek, ha mennyei segítséget kapunk. Csakhogy már tudhatjuk: a feltámadott és győztes Úr ott áll az Atya jobbján, hogy esedezzék értünk – s így kaphassunk mi is olyan segítséget, amely elég a győzelemhez, elegendő erőt ad arra, hogy Isten kezébe kapaszkodhassunk, és képesek legyünk elszakadni a bűntől.
Forrás:Lk. 22,41-44
Azután eltávolodott tőlük, mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, és erősítette őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek.
KT! 1956 eseményeire emlékezni csak imádkozva szabad. Lehet ugyan másképpen is – de akkor nem várhatjuk, hogy válaszul mi is mennyei erősítést, segítséget, vezetést kapjunk. Akkor magunkra maradunk azokkal az emlékekkel, amelyeket nehéz feldolgozni, nehéz megérteni – s hozadékuk csupán olyan emberi indulat lehet, amely ma sem jut tovább a Molotov-koktéloknál.
Mert ami 56-ba és azután történt, annak talán az első eszünkbe jutható bibliai párhuzama az a jelenet, amikor a sokaság így kiáltott: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!” (Mt. 27,25.) Hiszen vérbűn terhelte azt a rendszert, amelynek munkálkodása végül tűrhetetlenné vált. S ezt a vérbűnt vette magára a következő vezetés, amikor a 16-17 évesen elfogott szabadságharcosokat addig tartották börtönben, míg nagykorúvá nem váltak, hogy felakaszthassák őket. És nem azért terheli vérbűn mai utódaikat, mert ők orosz tankok helyett gumilövedékekkel meg söréttel lövették ki az emberek szemét – hanem azért, mert kezük között éppúgy tönkre jut a mi hazánk, mint ahogy tönkre jutott annak előtte.
De ha csupán ennyire tudnánk emlékezni és erre akarnánk gondolni, akkor mi is a mások vérét akarnánk a fölre hullatni – s így semmivel se lennénk jobbak más gyilkosoknál.
Jézus nem azért imádkozott, hogy mások vére ontassék ki, csak az övé maradjon megkímélve – hanem már imádságos tusakodása közben vérrel verítékezett.
S úgy érezhetjük, ez a másik bibliai párhuzam. Hiszen szinte vért verítékezve nyögte ez a nép a második világháborús jóvátételnek, s a kommunista rendszer egyéb terheinek elviselhetetlen súlyát. S ma is már lassan annak közelébe jutunk, hogy vért verítékezve kelljen élnünk a rosszul vezetett ország ránk jutó, életünk minden részében nyomasztó súlyú terhei miatt.
De meg kell látnunk, hogy az 56-os eseményeknek, s a hősként helytálló, a szabadságért küzdő embereknek, egyetemistáknak és munkásoknak, felnőtteknek és gyerekeknek az élete és halála nem erről szólt csupán.
Ők is azt a kérdést tették fel maguknak, amellyel Jézus Krisztus is vívódott a golgotai keresztre feszítést megelőző hajnalon. – Mitől kell jobban félni: a bűntől, vagy a haláltól?
Átlagember átlagos élethelyzetben magától értetődően adja azt a választ erre a kérdésre, hogy hát természetesen a haláltól. Az ugyanis végleges, véget vet mindennek, onnét nincs többé kiút. De a bűnnel meg lehet alkudni, azzal együtt lehet élni, mint egy fájó derékkal, vagy megrogyott térddel. Fáj és kényelmetlen – de azért mégis élet, és nem halál.
Azok az emberek viszont, akik 56-ban felkeltek a magyar nép szabadságáért, azt a választ adták, hogy a bűntől. Mert jobb becsületesen meghalni, mint áruló módon, megalkudva, idegeneket kiszolgálva, egymást besúgva, becstelenül és bűnben élni.
S amit kerestek, megkapták – mondják erre sokan. Mert nem csupán az orosz tankok ereje söpörte el őket – hanem még inkább az a világ, amely mindig is azt mondta: ha fiatal vagy, élvezd az életet, s ne törődj vele, hogy ki adja meg az árát. Ha felnőtt vagy, érj el sikereket, s ne izgasson, hány ember hátán taposol keresztül. S ha megöregedtél, s már nem izgatnak a nők és nem hevít a bor, még mindig élhetsz a hatalomnak – s ha már öreg vagy, akkor nem izgat, hogy mi is tapad hozzá.
De 56 hősei azt mondták: fiatalok vagyunk – és nem a tisztességtelenséget akarjuk élvezni. Munkások vagyunk, és nem becstelenül akarunk munkálkodni. Öregek vagyunk, és nem megalkuvással akarunk búcsúzni az élettől.
Náluk tisztábban és igazabban csak az Úr Jézus Krisztus tudta megválaszolni ezt a kérdést. Mert Ő nem csupán a saját életét tette kockára, nem csak a saját terhét vette vállára – hanem abban a keresztben mindannyiunk bűne reá terhelődött. Ő pedig inkább vállalta, hogy farkasszemet néz a halállal – s nem a dicsőséges halállal, szembeszállva az ellenség túlerejével, hanem dicstelen kereszt-, azaz rabszolga-halállal, amelyben még a vele elítéltek egyike is kicsúfolta Őt.
Számára mégis sokkal inkább az volt a fontos, hogy a mennyei Atya akaratát vihesse végbe. Ő is fiatal volt még, még élhetett volna – nem csoda hát, hogy saját magával is meg kellett vívnia ezt a harcot.
Ám ő olyan világosan látta, ahogyan az Atya mutatta meg neki a Szentlélek világosságában, hogy a bűn az igazi ellenség. S úgy kell legyőzni, hogy nem enged annak, nem alkuszik meg vele, nem félti a saját életét – hanem engedelmes marad mindhalálig, s ha kell, hát ő lép be a halál birodalmába és szálla alá poklokra – hogy ne csupán Ő maga térhessen vissza az életbe, de számunkra is megnyissa a feltámadásra vezető utat.
Jézusnak ezt a válaszát húzza alá és erősíti meg azoknak az áldozatvállalása, akik 56-ban szintén nem önmagukat féltették.
S mindezt azért kell ma is végiggondolnunk és megszívlelnünk, hogy mi is megérthessük: nekünk sem a megalkuvást, az előnyöket, a könnyebb, vagy jobban bebiztosított élet útját kell választanunk – félve a haláltól, féltve a saját kis életünket.
S ha felkelnénk – akkor sem emberek ellen kellene felkelnünk, hanem azok ellen a bűnök és hazugságok ellen, amelyek ma is el akarják fedni az egész világ szeme elől, hogy csak Jézus Krisztus útja vezet igazi szabadságra. S nem a Korvin-közben és nem Molotov-koktéllal kell harcolnunk, hanem saját szívünkben kell megvívnunk a döntő csatát, saját bűneink, s a haláltól való félelmünk ellenében. S mi is csak akkor lehetünk győztesek, ha mennyei segítséget kapunk. Csakhogy már tudhatjuk: a feltámadott és győztes Úr ott áll az Atya jobbján, hogy esedezzék értünk – s így kaphassunk mi is olyan segítséget, amely elég a győzelemhez, elegendő erőt ad arra, hogy Isten kezébe kapaszkodhassunk, és képesek legyünk elszakadni a bűntől.
Tiszáninneni Református Egyházkerület
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése