Idén tíz éve írták alá a római-katolikus és evangélikus egyház képviselői az Augsburgi Közös Nyilatkozatot. Az augsburgi események öt éves évfordulójára írta dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök az alábbi cikket, amelyet most jóvoltából közkinccsé teszünk újra. Elhangzott: Budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen 2004. november 4-én.
KERESZTÉNY EGYSÉGTÖREKVÉSEK AUGSBURG UTÁN
Dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök előadása1
BEVEZETÉS
Felemelő élményt nyújtó esemény történt Augsburgban, magyar nevén Ágosta városában 1999. október 31-én. Elmondhattuk és elmondhatjuk Pál apostollal együtt, „nagy és sokat ígérő kapu nyílt“ előttünk (1 Kor 16, 9).
Hogyan is történt? Hadd idézzem II. János Pál pápa beszédéből: „Ma, éppen ebben az órában, Augsburg városa Németországban nagy jelentőségű esemény színtere. A katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői Közös Nyilatkozatot írnak alá azon legfontosabb témák egyikéről, melyek a katolikusok és evangélikusok közötti ellentétet jelezték: a hit általi megigazulás tanításáról. Mérföldkőről van szó a keresztények közötti teljes egység visszaállításának nem könnyű útján...“2
Örülünk annak evangélikus oldalról, hogy a II. Vatikáni Zsinat ökumenizmusról szóló dekrétuma megerősítését olvashattuk II. János Pál 1995-ben megjelent „Ut Unum Sint“ enciklikájában is arról, hogy az ökumenizmus nemcsak valamiféle függeléke (appendix) az egyházi tradicionális tevékenységnek, hanem az egyház életének és munkájának organikus része (No.20), mint ahogyan az egészséges gyümölcsfa jó termést hoz.
Jó elismételni újra és újra a Közös Nyilatkozat legjelentősebb tételét: ...“(4o) A megigazulástannak e nyilatkozatban megfogalmazott értelmezése azt mutatja, hogy evangélikusok és katolikusok között konszenzus van a megigazulástan alapvető igazságait illetően.... (41) Így a 16. századnak a megigazulástanról szóló tanbeli elitélései új fénybe kerülnek: az evangélikus egyházaknak e nyilatkozatban előadott tanítása nem esik a Trienti Zsinat elítélései alá. Az evangélikus hitvallási iratok elítélései nem alkalmazhatók a római katolikus egyháznak e nyilatkozatban előadott tanítására.“3
Ebből a kijelentésből kiindulva a Közös Nyilatkozat ajánlása szellemében kérhetjük: ...“(43) A megigazulástan alapvető igazságaiban elért konszenzusunknak hatnia kell egyházaink életére és tanítására és itt kell igazolódnia“. A tanításbeli feladatok között a Közös Nyilatkozat a következőket sorolja fel:
· Isten igéje és az egyház tanításának viszonya,
· ekkléziológiai kérdések,
· az egyházi tekintély kérdése,
· az egyház egysége,
· a papi szolgálat,
· a szentségek,
· a megigazulás és a szociáletika kapcsolata.
A felsoroláshoz hozzá kell vennünk a Közös Nyilatkozathoz fűzött Függelék (Annex) magyarázatait és ajánlásait, valamint az aláírás előkészítésekor és 1999. október 30-án az augsburgi városházán rendezett ünnepségen elhangzott hivatalos méltatásokat. Az eseményeket, a történtek jelentőségét, a felelős egyházi vezetők személyes érintettségét jól érzékelteti Edward Idris Cassidy bíboros sajtónyilatkozatának befejezése:…”Nincs nagyobb öröme annak, aki a keresztény egység területén munkálkodik, mint hogy ezt a dokumentumot aláírja. Az idevezető úton azt gondoltam, hogy az utolsó ítélet napján az Ùrnak, ha kérdez engem: ‘Tettél-e valami jót az életedben?’, legalább ennyit mondhatok: ‘Aláírtam a megigazulásról szóló Közös Nyilatkozatot.’ “ (69. lp)
KERESZTÉNY EGYSÉGTÖREKVÉSEK AUGSBURG 1999 UTÀN
Az augsburgi aláírásra vonatkoztathatjuk Pál apostol kijelentését,” nagy és sokat ígérő kapu nyílt” előttünk. A korintusiakhoz írott levélben azonban ennek folytatása is van,… “ de az ellenfél is sok”. Bizony nem fogadták mindenütt lelkesedéssel a Közös Nyilatkozatot ! Katolikus részről, de evangélikus részről is voltak ellenhangok, így például 243 protestáns főiskolai-egyetemi tanár jelezte tartózkodását Németországból és Európából. A másik problémát az jelentette, hogy kétoldalú nyilatkozatról, bilaterális dialógus után elért eredményről volt szó. A reformáció más ágaihoz tartozó egyházak, különösen is a reformátusok, úgy érezhették, hogy az evangélikusok “kihagyták” őket, nem “egyeztették” velük a katolikusokkal való megegyezést. A Közös Nyilatkozat iránti érdeklődést mutatja, hogy a Tübingeni Egyetemi Könytár internetes “ Index Theologicus” listája “megigazulás” címszó alatt 1999-től több száz publikációt sorol fel. Ebben a sorozatban megtaláljuk a tömegtájékoztatási eszközök botrányhír-éhségét kiszolgálni igyekező híradásokat arról, hogy a Közös Nyilatkozatot nem is írták alá Augsburgban, hanem csak a Hivatalos Közös Állásfoglalást, valamint a kérdéseket alapos teológiai precizitással elemző könyveket. Az bizonyos, hogy alig akadt mostanában olyan teológiai téma, ami ennyire nagy érdeklődést váltott volna ki a tömegtájékoztatásban, mint a Közös Nyilatkozat.
Az ökumenikus mozgalom a 19. századi kezdeteitől fogva mostani éveinkre kicsiny mustármagból terebélyes fává növekedett. Az egyik adat szerint 2003-ban 161 dialógus folyt helyi, területi, országos, kontinentális és világszinten4. Ezek között kiemelt helyet foglaltak és foglalnak el a Lutheránus Világszövetség hivatalos párbeszédei. Számunkra, a Magyarországi Evangélikus Egyház számára nagy megtiszteltetés, hogy a dialógusok kezdetétől fogva Vajta Vilmos, Prőhle Károly, Hafenscher Károly professzorok, Nagy Gyula professzor, majd később püspök révén a Lutheránus Világszövetség megbízásából részt vállalhattunk ezekben a teológiai ökumenikus munkákban.
A római katolikus egyház Vatikáni Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsa a II. Vatikáni Zsinat ajánlásainak megfelelően 1967-től kezdve hivatalos dialógusokat folytatott a Lutheránus Világszövetséggel, mindkét részről világszintű reprezentációval összeállított bizottságokkal. A Közös Nyilatkozat előkészítésének külön munkacsoportja mellett 1995-ben Genf és Róma együttes szándéka szerint új dialógus-bizottság került kiküldésre katolikus részről Walter Kasper rottenburgi német püspök vezetésével. Evangélikus részről a Lutheránus Világszövetség engem kért meg a társelnökségre. Amikor Kasper püspök a vatikáni Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsa vezetője és bíboros lett, 2001-től kezdve Alfred Nossol lengyel érsek (Opole) lett a katolikus társelnök.
Hadd soroljam röviden a korábbi dialógus bizottságok feladatkörét: 1967-1971 között „Az Evangélium és az Egyház” , 1973-1984 között „Az Úrvacsora/Eucharisztia és az Egyházi Szolgálat (Ministry-Amt)”, 1985-1993 között „Az Egyház és a Megigazulás” volt a téma. 1995-töl kezdve a közös bizottság feladata volt az egyháztörténetben a Niceai Hitvallásban először meghatározott „apostoliság” vizsgálata. Azaz mit jelent ma katolikusok és evangélikusok számára „ az egyház apostolisága”, miben egyezik és miben különbözik ebben a kérdésben a véleményünk.
Egy-egy nemzetközi bizottsági párbeszéd-sorozatot nehéz elkezdeni, hiszen ismeretlenek egymásnak a szereplők, különböző egyházi háttér, teológiai iskolák és ökumenikus ismeretanyag, más-más anyanyelv nehezíti a munkát. Kilenc-kilenc bizottsági tag, egy-két szakértő és a vatikáni és genfi titkárság munkatársai, együttesen tehát a közös munkára még alkalmas, nem túl nagy csoportot alkottak a résztvevők. A munka angol és német nyelven folyik, szinkron-tolmácsolás segítségével. Azok, akik anyanyelvként használhatják az egyik vagy másik nyelvet, kétségtelenül előnyben vannak a többiekkel szemben. Az országok sora, ahonnan a résztvevők jönnek, érdekes képet ad. Evangélikus bizottság: Argentína, Finnország, Franciaország, Japán, Németország, Norvégia, Tanzánia, Amerikai Egyesült Államok és Magyarország. Katolikus bizottság: Németország, Kanada, Amerikai Egyesült Államok, Itália, Norvégia, Nigéria, Lengyelország. Évente egy-egy plenáris ülésre kerül sor, de közben többször találkoznak a szövegeket egyeztető, a tárgyalásokat előkészítő kisebb munkacsoportok. Felváltva evangélikus és katolikus, különböző egyházakhoz és országokba szóló meghívások szerint történik az éves ülések helyszínének kiválasztása. Ez azt jelenti, hogy különböző ökumenikus helyzetekkel, egyházakkal ismerkedhetnek meg a résztvevők.
A bizottság 1995-ben tartott első ülésének előkészítésekor az volt a szempont, hogy olyan evangélikus vendéglátó egyházat találjunk, ahol a másik felet csak kevéssé ismerő katolikus résztvevők számára bemutathatjuk egyházunk tradícióit, eleven gyülekezeti életét és ökumenikus nyitottságát. Így javasoltam Finnországot (Lärkulla), ami nagyon bevált, majd Németország (Rottenburg-Stuttgart), Budapest-Dobogókő, Lengyelország (Opole), Németország (Tutzing), Olaszország /Communita de Bose), Dánia (Smidstrup Strand), Németország (Würzburg), Baltimore (USA), majd végül újra Olaszország (Bari, Oasi Santa Maria- Cassano delle Murge) következett. Közben 2003-ban a Lutheránus Világszövetség Winnipegben, Kanadában tartott világgyűlése miatt nem került sor teljes bizottsági összejövetelre. Főtémánk az egyház apostolisága volt. Ez a kérdés érinti az ökumené teológiai-egyháztörténeti alapkérdéseit. A következőkben a teljesség igénye nélkül erről kívánok szólni, kapcsolódva az augsburgi Közös Nyilatkozat 1999-ben történt aláírása óta folytatott vitákhoz.
A KONFESSZIONÁLIS ALAPKÜLÖNBSÉGEK KÉRDÉSE
Az apostoliságról szóló kereken tíz éve folyó vita egyes állomásait, a bizottsági ülések napirendjét és a helyi egyházakkal történő találkozást végigkísérték az aktuális ökumenikus események. Ìgy például a 2000-ben Itáliában, egy katolikus szerzetesi közösségben ( Communita di Bose) tartott ülésünk alatt jelent meg a Hittani Kongregáció „ Dominus Jesus” nyilatkozata, amit az ülés napirendjétől elválasztva, nagy érdeklődés mellett társelnökünk, Kasper bíboros elemzett. A Közös Nyilatkozat 1999 óta nagyon vitatott a nemzetközi ökumenikus helyzetben. Ezekre a pozitív és negatív eseményekre csak részben térhettünk ki, hadd jelöljünk meg azonban néhány olyan összefoglalást, ami a részletek tekintetében segítséget jelenthet. Ilyen a német Konfessionskundliches Institut (Felekezetkutató Intézet) vezetőjének. Michael Plathow professzornak évi ökumenikus jelentése 5 . A Közös Nyilatkozat visszhangjának feldolgozása követhető nyomon Beatus Brenner, a Felekezetkutató Intézet munkatársa elemzésében6. Az ökumenizmus mai problémáit a jövő perspektívájában vizsgálja André Birmelé strassbourgi professzor franciából fordított új könyve az egyházak ökumenikus közeledésének eredményeiről és azok metodológiai következményeiről7.
A „konfesszionális alapkülönbségek” (basic differences – Grunddifferenz) kérdésében több vélemény sorakozik elénk. Vannak, akik „Kelet” és „Nyugat”, azaz Bizánc és Róma között, az ortodox és katolikus spiritualitás és teológia hangsúlyai tekintetében a kétségtelen azonosságok ellenére is jelentősnek látják a távolságot. Még inkább aláhúzzák mások az alapkülönbségeket a reformáció egyházai és a római katolikus egyház között.8 Történik ez annak ellenére, hogy ismerjük a II.Vatikáni Zsinat „aggiornamento” törekvését és a Közös Nyilatkozat aláírását, bár tekintetbe kell vennünk más tényeket is, így például a „ Dominus Iesus” jelentősége mellett az egyik legújabb, a 2004. október 17-től kezdődött „Eucharisztia Ève” meghirdetését bejelentö „Mane nobiscum Domine” dokumentumot. Az „alapkülönbségek” a reformáció egyházai és a katolikus egyház között a Szentírás és a tradíció, a dogmafejlödés (különösen is a Mária-dogmák, 1854, 1950 és a pápai tévedhetetlenség, 1870) terén ismertek. Ugyanakkor hangsúlyozhatjuk, mint azt 1999. október 30-án Augsburgban a városházi ünnepségen tartott beszédében Karl Lehmann bíboros tette, hogy a „hierarchia veritatum” (az igazságok hierarchikus rendszere) szigorú körének aláhúzása helyett teológiai „árnyalt konszenzus”, „differenciált konszenzus”, „növekvő konvergencia”, „alapvető megegyezés”, „alapigazságokban való konszenzus” révén „nagyfokú egyetértés és közös végeredmény”, „megigazulásunk közös értelmezése” jöhetett létre.9 Lehmann bíboros volt az a katolikus teológus, aki már az aláírás előtt is határozottan megkérdőjelezte, vajon vannak-e egyáltalán konfesszionális alapkülönbségek, és talán nem arról térnek-e el a véleményeink inkább, hogyan éri el Isten üdvössége a földi valóságot.10 Néhány évvel később újra visszatért ehhez a gondolathoz, mégpedig Wittenbergben11, 2002. októberében.
E gondolatsor lezárásaként hadd fogalmazzam meg véleményemet: Az általánosan elfogadottnak látszó ökumenikus cél, a „megbékélt különbségek” (versöhnte Verschiedenheit – reconciled diversity) keresése útján nem a kétségtelenül meglévő konfesszionális alapkülönbségek kiélezése a teendőnk, hanem az alapigazságokban való konszenzus munkálása. A régi kifejezés szerint nem azt kell keresnünk, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt! Kedvelt idézetem szerint Jézus nyájának az a tagja, aki nem tudja elviselni a Főpásztor másfajta juhainak birkaszagát, magát rekeszti ki Krisztus nyájából! Ugyanis még az is előfordulhat, hogy túllátva a saját templomtornyunkon, eltanulunk valamit más egyházaktól, gazdagodunk spiritualitásban, istentiszteleti szokásainkban, kegyességben és teológiában. Adja ezt meg számunkra az egyház Ura Magyarországon is!
ÖKUMENIKUS VISSZATÉRÉS A BIBLIAI ALAPOKHOZ
A 2003. év egyházainkban, az ökumenikus mozgalomban világszerte meghirdetve a Biblia Ève volt. W.A. Visser´t Hooft, az Egyházak Világtanácsa alapító főtitkára visszaemlékezése szerint 1949-ben Oxfordban a világ biblikus teológusainak reprezentatív ökumenikus konferenciáján, ahol a Biblia magyarázásának egyetemes alapelveiről tanácskoztak (guiding principles for the interpretation of the Bible), azt a meglepő felfedezést tették, hogy protestánsok és katolikusok egymásról alkotott előítéletei eltűntek a Szentírás tanulmányozása során. Suzanne de Dietrich meghatározó könyve a bibliai megújulásról (The Biblical Renewal, 1945) jelentős volt az ökumenikus mozgalom számára. Németországban például a Biblia Éve eseményeit közösen tervezték és hajtották végre az Evangelische Kirche in Deutschland (EKD, a Német Protestáns Egyház), a Katolikus Német Püspöki Konferencia, az Arbeitsgemeinschaft Christlichen Kirchen (ACK, A Keresztény Egyházak Munkaközössége) és az Evangelische Allianz. Elmondhatjuk, hogy a reformáció egykor az egyház életébe forradalmian újat hozó törekvései, a Sola Scriptura /Egyedül a Szentírás) elv, a prédikációban a „viva vox evangelii” megvalósítása, a bibliai-írásmagyarázati teológiai ágak fontossága nem evangélikus, nem protestáns kiváltság, hanem a II. Vatikáni Zsinat után megtalálható a római katolikus egyházban is. (V.ö. a II. Vatikáni Zsinat isteni kinyilatkoztatásról szóló dogmatikai konstitúciójával, Dei Verbum 1965, különösen is No.22 és 25.). Így jöhetett létre az „Evangelisch-Katholische Kommentar zum NT (EKK)” bibliamagyarázatos sorozata.
A legutóbbi Berlini Ökumenikus Egyházi Napok (Kirchentag) számára a nuncius, Giovanni Lajolo érsek olvasta föl a pápai üzenetet (2003. május 28):...” Örülök, hogy a „Biblia Éve 2003” ügyét az Ökumenikus Egyházi Napok felvállalták és bizonyos, hogy a berlini napoknak ez központi ügye lesz. Ezért arra hívlak titeket, hogy imádkozzatok a Biblia körül, olvassátok az Isten Ìgéjét és meditáljatok azon, valamint életünk magyarázatát keressétek abban az üzenetben, amit a hívek közössége évszázadokon keresztül adott tovább”.
Ebben az összefüggésben említhetem, hogy a Bibliával való foglalkozás ökumenikus érdeklődésre tarthat számon a „textus” és „kontextus”, a fordítás nyelvi problémái, az un. „inkulturáció”, a tradíció megszokott kifejezéseinek újrafogalmazása, azaz a misszió és evangelizáció kérdéseiben. A jézusi missziói parancs /Mt 28,16-20) végrehajtásában ma olyan ökumenikus összefogásra van szükség, ami az újszövetségi kor óta napjainkig egyre magasodó, emberek, nyelvek, kultúrák közötti kommunikációs nehézségek legyőzésében segíti egymást. 1659-ben adta ki a Vatikán azt a Kínában folytatott misszióra vonatkozó általános útmutatást, amit ma sem árt megszívlelni: ..”semmi esetre se törekedj erőszakkal megváltoztatni ezen népek szokásait, rítusait, hacsak nem nyilvánvalóan ellenzik a vallást és az erkölcsöt. ...ne a te útadat, hanem hitedet add tovább...” (In: Confessing Christ in Different Culture, ed.by J.S.Mbiti, WCC, Geneva 1977. 56). Mindannyian tapasztaljuk napról-napra, mennyire elromlott, lezüllött magyar nyelvünk és ez tükrözi a jézusi ige szerint az emberek belső világának erőszakosságát, reménytelenségét, a józan emberi-humán értelemben vett morál hiányát. Vajon jelent-e ma valamit a nemcsak vallási ismereteket, de az együttélés elemi törvényeit is semmisnek tartó neveletlen nemzedékek számára az Isten előtti megigazulás kérdése? A 2003-as Berlinben tartott Ökumenikus Egyházi Napokon láttam az egyik földalatti vasúti állomás kopár és vigasztalanul szürke betonfalán a piros színnel fölfestett mondatot: „Jézus a válasz!” Másnap már valaki vitába szállt vele: „De mi a kérdés?” A Közös Nyilatkozat szerint az augsburgi aláírás azért volt lehetséges, mert „ezekre az új felismerésekre az vezetett bennünket, hogy azonos módon hallgattunk Isten szentírásbeli igéjére”... (8). Kérdezzük hát egymást a párbeszédben, római katolikusok és evangélikusok újra és újra, hogy személyes életünk, a gyülekezetek, az egyház, a társadalom kérdéseit, kihívásait felvállaljuk, megértsük és együtt próbáljuk az alapvető szentírási, jézusi alapok segítségével megválaszolni azokat! Augsburg nem visszafelé, hanem előre mutat!
„ LOKÁLIS” ÈS „ GLOBÁLIS” EGYHÁZ
2000 őszén a Lutheránus-Római Katolikus Dialógus az olaszországi Communita de Bose vendége volt. A meghívó egyházat megismerő -körutunk egyik állomása Milano volt, ahol Martini bíboros, a bibliai kéziratok ismert tudós szakértője fogadott. Köszöntőjét azzal kezdte, jól nézzünk körül, mert ez itt nem „a római” katolikus, hanem „a milánói” katolikus egyház, a maga Ambrosius püspökre visszavezetett külön liturgiájával, sajátos hagyományaival. Örültem, hogy válaszomban azt mondhattam, mi pedig mint evangélikusok „a wittenbergi katolikus” egyházat képviseljük.
A reformáció bibliai hangsúlya szerint egyház, gyülekezet ott van, ahol az evangéliumot tisztán és igazán hirdetik és a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki, és ez elég az egyház egységéhez (Ágostai Hitvallás VII). Az újszövetségi iratok tanúsága szerint az első gyülekezetek tudtak egymásról, az apostolok, mint alapítók személyén keresztül kapcsolódtak egymáshoz. Látogatták egymást, leveleket, útmutatásokat kaptak és ezeket tovább is küldték, majd később ezek bekerültek a kánonba. A gyülekezetek közössége alkotta a területi majd az egyetemes/katolikus egyházat. A hierarchikus-püspöki egyházvezetés kialakulására a tévtanítások elleni küzdelem nyomta rá a bélyegét. A reformáció korában az „ecclesiae apud nos” – „a mellettünk, velünk tartó gyülekezetek” együttes hitvallása volt hangsúlyos.
Ma akad olyan leegyszerűsítő vélemény, hogy a reformáció egyházai inkább a helyi, a lokális egyházat , a római katolikusok pedig inkább a globális egyházat tartják szem előtt, amikor az ökumenikus párbeszédben találkozunk. Bizonyos azonban, hogy a lokális-helyi és a globális-egyetemes dimenziók egymást kiegészítő és segítő jellegére az ökumenében oda kell figyelnünk. Nem elég az évente egyszer megrendezett januári Ökumenikus Imahét alkalmából keresni egymást, mert a helyi gyülekezeteknek minden élettevékenységükben túl kell látniuk a maguk templomtornyán. Régi szokás, hogy országon belül vagy kívül is testvérgyülekezetet választ egy-egy egyházközség. Vajon lehetne-e arra gondolni, hogy ökumenikus viszonylatban is legyen testvérgyülekezetünk? Esetleg a helyi vagy a szomszédos másik egyház gyülekezete? A konfesszionális és kongregacionalista „gettókba vonulás” és bezárkózás nem a jövő útja.
Európában a mai Európai Ùnió keretein belül és felül több lokális és globális egyház-összekötő modell létezik. Időrendi sorrendben az első a Leuenbergi Egyezmény (1973), ez a kontinens evangélikus, református és uniált egyházai között kölcsönös szószék-és úrvacsorai közösséget hozott és ehhez csatlakoztak később más kontinensek egyházai is, noha nem mindegyik evangélikus és református egyház írta alá az egyezményt Európában sem, például ilyen a finn és a svéd evangélikus egyház. Az un. Meisseni Nyilatkozat (1988) a német Evangélikus/Protestáns Egyház (EKD) és az Angliai Anglikán Egyház között jött létre. Ez a megegyezés megállapítja a szószék-és úrvacsorai közösséget, a püspöki tisztről való vélemények eltérése miatt azonban az úrvacsorai szolgálatban a lelkészek kölcsönös részvételét nem teszi lehetővé. Az un. Porvoo-Egyezményt a skandináviai evangélikus és az angliai és írországi anglikán egyházak kötötték. Ebben hangsúlyozzák az apostoli szukcessziót a püspöki tiszt, mint az egyház egysége és kontinuitása megőrzése jelének kölcsönös elismerését.
A lokális és globális tényezők együttes keresése folyamatában kell megemlítenem a Charta Oecumenica megszületését. Ezt a nyilatkozatot 2001. április 22-én írták alá Strassbourgban. Az aláírás ünnepe megszervezésének sok vitát kiváltott ügye az Európai Egyházak Konferenciája felelőssége volt protestáns és ortodox oldalról. Az előkészületek vitája különösen is abban a kérdésben élesedett ki, mit jelent „az Európa lelke” kifejezés. A végső szöveg már nem tartalmazza ezt. A legutóbbi Berlini Ökumenikus Egyházi Napok keretében 16 különböző egyház fogadta el magára nézve kötelezőnek a Charta Oecumenica ajánlásait. Ebben az összefüggésben az a kérdés bukkan fel, ami minden hasonló ökumenikus dokumentummal kapcsolatos, vajon milyen módon történik a meghozott nyilatkozatok, közös állásfoglalások „recepciója”. 2001 októberében éppen nálunk, az Evangélikus Hittudományi Egyetemen rendeztünk erről fórumot ökumenikus részvétellel. A Közös Nyilatkozat is azzal fejeződik be, hogy a felek megállapítják, ....”konszenzusunknak hatnia kell egyházaink életére és tanítására és itt kell igazolódnia”.12
Lehet, hogy a Közös Nyilatkozat sokaknak egyháztörténetileg és ökumenikusan annyira szokatlannak és meglepőnek tetszik, hogy ezért az elmúlt évek alatt kevesen mutattak kellő buzgóságot annak lokális egyházi szinteken történő elfogadására, noha buzgó teológiai tanulmányozásra sor került? A reformáció emléknapján, október 31-én a szokásos egyháztörténeti megemlékezések ráirányíthatnák a figyelmet az 1999-es Közös Nyilatkozatra is! Az ötödik évfordulón, 2004-ben Augsburgban az aláírás eredeti helyén a müncheni evangélikus és a regensburgi katolikus püspök együtt emlékeztek. Ugyanezen alkalommal Kasper bíboros és Noko főtitkár Johannesburgban, Afrika egyházaihoz kívánták közelebb vinni a megegyezést. Számomra nagy élmény volt 2004-ben Wittenbergben, Luther szószékéről Leo Novak katolikus püspököt hallani prédikálni a megigazulásról, mint egyházainkat inkább összekötő, mint elválasztó tanításról és ezen az istentiszteleten együtt szolgáltunk Christian Krause püspökkel, aki Cassidy bíborossal együtt öt éve írta alá a Közös Nyilatkozatot.
A reformáció eseményeit és teológiai-ekkleziológiai eredményeit evangélikus részről középpontinak tartva sohasem feledhetjük egyházunk apostoli gyökereit. A sokszor hangoztatott apostoli szukcesszió nemzedékek megszakítások nélküli spirituális és szervezeti egymásba kapcsolódását jelenti az evangélium krisztusi igazsága megélésében, őrzésében és továbbadásában. Ehhez a „hic et nunc”- megéléshez, a „thesaurus ecclesiae” őrzéséhez és mai világunk kihívásaival történő küzdelemhez szükségesek az ökumenikus dialógusok.13
Legyen Isten áldása az ökumenikus teológiai párbeszéd munkáján nemzetközi-globális és helyi-lokális szinten, hogy beteljesedjék valami Krisztus Urunk főpapi imájából, ...”hogy mindnyájan egyek legyenek.”..(Jn 17,21).
1 A Budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen 2004. november 4-én „Öt éves az evangélikus-római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról, Augsburg, 1999. október 31“ címen elhangzott előadás szerkesztett és bővített változata.
2 Az evangélikus-római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról és ünnepélyes aláírásának dokumentumai. Evangélikus Sajtóosztály-Szent István Társulat, Budapest, 2000. 106.
3 Vö. A Lutheránus Világszövetség és a Katolikus Egyház Hivatalos Közös állásfoglalása. KNY 30.
4 Dr.Loredana Nepi, Bibliography of Interchurch and Interconfessional Dialogues, in: Centro Pro Unione, Rome, Bulletin No.63. Spring 2003. Korábbi dokumentumok: Groth in Agreement. Reports and Agreed Statements of Ecumenical Conversations on a World Level, ed. by Harding Meyer and Lukas Vischer, Paulist Press, New York/Ramsey, WCC, Geneva. 1984. Faith and Order Paper No.108.
5 Prof.Dr.Michael Plathow, Unterscheiden, nicht trennen, verbinden – Ökumenischer Jahresbericht 2oo3, Generalversammlung des Evangelischen Bundes, Rastede, ll.lo.2003. In: MD Beilage zu Nr. 5/2003. I-VIII.
6 Beatus Brenner, Wie verbindlich ist die Gemeinsame Erklärung zur Rechtfertigungslehre? In: MD 1/2004, 11-16.
7 André Birmelé, Kirchengemeinschaft – Ökumenische Fortschritte und methodologische Konsequenzen. LIT Verlag, 2004.
8 Reinhard Brandt, Der ökumenische Dialog nach der Unterzeichnung der Erklärung der Rechtfertigungslehre und nach Dominus Iesus. Ein Überblick über strittige Aspekte aus lutherischer Sicht, in: Uwe Rieske-Braun (Hg), Konsensdruck ohne Perspektiven? Der ökumenische Weg nach Dominus Iesus, Leipzig 2001, 11-54, 28.
9 A Közös Nyilatkozat dokumentumai, 2000. 77-79.
10 Karl Lehmann, Einig im Verständnis der Rechfertigungsbotschaft? Erfahrungen und Lehren im Blick auf die gegenwärtige ökumenische Situation. Eröffnungsreferat bei der Herbstvollversammlung der Deutschen Bischofskonferenz in Fulda, 21.Sept. 1998. Bonn o.J. 28. In: B.Brenner, a.o.W. 16.
11 Karl Lehmann, Rechtfertigung und Kirche, KNA-Dokumentation Nr. 10, 22.Okt.2002. 14. In: B.Brenner, ebd. 16.
12 Közös Nyilatkozat, 43.
13 Két érdekes megközelítés az egyházközi és vallásközi dialógushoz: Hans Medick-Peer Schmidt (Hg), Luther zwischen den Kulturen. Zeitgenossenschaft – Weltwirkung. Vandenhoeck & Ruprecht in Göttingen 2004; Malise Ruthven, Fundamentalism – The Search for Meaning. Oxford University Press, Oxford 2005.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése