Püspöki körlevél az újpogányságról
Egyházi támadás a Jobbik ellen: kétfrontos harc
HVG, 2009. október 28.
Halasi Endre
Méltányosság Politikaelemző Központ
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szeptember 20-i körlevele éles támadást tartalmaz a Jobbik köreiben népszerű újpogánysággal, az ősmagyar vallás felélesztésével szemben. Az egyház gyakorlatilag kétfrontos harcot indított, követve a Fidesz álláspontját. A radikális jobboldal immár ugyanúgy elítélendő, mint az istentagadó liberálisok.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szeptember 20-i körlevele az elmúlt hónapban hosszú ideje nem látott (ön)értelmezési küzdelmekhez vezetett a jobboldalon. Az EP-választás idejére visszavonhatatlanul két külön zászló alá felsorakozó „keresztény-nemzeti tábor” konzervatív/keresztény-szocialista szárnya politikai stratégiája megerősítéseként hirdeti az egyházi állásfoglalást, míg a veszteségeik minimalizálására törekvő rendszerellenes erők igyekeznek pusztán vallási iránymutatásként beállítani a főpapok üzenetét. Az „újpogányság”, a „Jézus, pártus herceg-elmélet”, és a „pogány ősmagyar vallás újraélesztése” ellenében írt szöveg látszólag a radikálisok értelmezését igazolja, hiszen egyes „hagyományőrző mozgalmak” elítélésén kívül – a liberalizmus szokásos bírálatától eltekintve – nem szerepel benne közvetlen politikai véleménynyilvánítás. Kibocsátásának előzményeit, illetve visszhangját megvizsgálva azonban már sokkal inkább úgy tűnik, hogy a körlevél kiadása nem véletlenül lett a választási kampány felvezetéséhez igazítva.
2002-es és 2006-os választási körleveiben a püspöki kar gyakorlatilag teljesen nyíltan biztosította támogatásáról a Fideszt, miközben az alsóbb szinteken a papság igen hatékonyan mozgósította a templomba járó szavazókat. Az utóbbi években azonban csökkent az egyház politikai aktivitása, így feltehetőleg sok jobboldali választóban felmerülhetett, hogy a katolikus vezetés elbizonytalanodott a Fidesz támogatását illetően. Részben valószínűleg így is történt. A két, egymást követő választási kudarc, illetve az azokat kísérő kemény kormánypárti támadások mellett alighanem az is közrejátszhatott a távolságtartásban, hogy a Jobbik az emlékezetes adventi fakereszt-állításoktól kezdve egy ideig hasznos kiegészítő, esetleg potenciális alternatív szövetségesnek látszott a fogyasztói társadalom elleni harcban. Ahogy az első gárdaavatást övező botrány is rávilágított, a hívek túlnyomó többségéhez hasonlóan, kezdetben az egyház vezetői sem igazán láttak komoly veszélyt a radikálisok megerősödésében.
A Jobbik fokozatos megerősödése, illetve erőszakos rendszerellenességének felszínre kerülése azonban idén tavaszra nyilvánvalóvá tette, hogy a rendszerellenes párt immár veszélyt jelent az egyház politikai céljainak megvalósulására. Sőt, hamarosan az is egyértelmű lett, hogy a Jobbik, kiterjedt kulturális szövetségi rendszerén keresztül, már az egyház világnézeti-vallási tekintélyét is fenyegeti. Ebben a környezetben nehéz nem a Fidesz melletti elkötelezettség látványos megerősítéseként tekinteni a legutóbbi körlevélre, különös tekintettel arra, hogy a legnagyobb ellenzéki párthoz köthető médiumok már hetekkel a levél kiadása előtt elkezdték a Püspöki Kar által kifogásolt pontok alapján támadni a szélsőjobb vezető erejét. Szeptember 20-a után pedig ugyanezek a médiumok gyorsan és hatékonyan gondoskodtak arról is, hogy a templomba nem járó szavazók minél szélesebb köreihez is eljusson az üzenet: a Fidesz nincs egyedül kétfrontos harcában.
Mindennek fényében a körlevél joggal tekinthető fontos politikai állásfoglalásnak, ennek kapcsán azonban rögtön újabb kérdések vetődnek fel. Először is: várható-e, hogy a püspökök és a papság ezúttal is a négy vagy nyolc évvel ezelőttihez hasonló aktív szerepet fognak játszani a kampányban? Tavaly, amikor a szocialisták és a liberálisok zuhanórepülésének tartóssága már nyilvánvaló volt, a Jobbik viszont még nem mutatta meg erejét, a legtöbb elemző valószínűleg nemmel felelt volna erre a kérdésre. Ma azonban már úgy tűnik, hogy az egyháznak jövőre legalább olyan határozottan kell majd latba vetnie befolyását a szélsőjobb, mint korábban a liberális baloldal ellen. Az egyházszervezet politikai mozgósítására ezúttal azonban elsősorban nem is a Fidesznek lesz szüksége, hanem magának az egyházi vezetésnek. Az egyház politikai befolyásának alapja ugyanis hosszú távon kivételes mozgósítási potenciáljában rejlik. Az egységes fellépés képességének elvesztése viszont jelentősen meggyengítené a szervezet érdekérvényesítési képességét. A politikailag esetleg két részre szakadó egyház alkuereje pedig bizonyosan nem lenne nagyobb, mint egy átlagos magyar szakszervezeté.
A második kérdés ezek után az, hogy van-e még ennek a látszólag csupán a jelenlegi ellenzéki erőket érintő játszmának tétje a baloldal számára? A válasz ezúttal egyértelmű igen, hiszen az egyház pártoló semlegessége megfizethetetlen segítség lenne a majdani ellenzéki pártok számára a 2010-et követő években, amikor a baloldal a helyi szervezetek elsorvadásával amúgy is menthetetlenül kiszorulóban lesz a vidéki politikai életből. Az önkormányzati többségnek teljesen kiszolgáltatott helyi média ugyanis a magyar demokrácia jelenlegi helyzetében semmiképpen sem lehet képes a központi és a lokális hatalmat esetleg egy kézben egyesítő többségi párt befolyásának ellensúlyozására, így a választók elérésének egyetlen számottevő független csatornája a legtöbb helyen újra az egyházi infrastruktúra marad. E szervezetrendszer (mely sok helyen a kommunizmus négy évtizede alatt is folyamatosan képes volt az alternatív valóság fenntartására) azonban a korábbi „antiklerikális” támadások következményeként még jó ideig biztosan nem fog megnyílni a baloldal számára.
A harmadik kérdés ebből következően nem is lehet más, mint az, hogy a baloldal egyáltalán megpróbál-e valamit javítani egyházi kapcsolatain. A válasz nem, sőt, megállapíthatjuk, hogy a kormány, mindössze fél évvel a választások előtt, még inkább maga ellen fordítja az egyházakat az 1+1%-os finanszírozási rendszer felfüggesztésével. E megszorítás a katolikusok esetében mintegy 1,5 milliárdos elvonást jelent, a teljes megtakarított összeg pedig valószínűleg 3 milliárd forint alatt marad. Politikai költség-haszon-elemzés tehát valószínűleg nem készült a tervezetről, hiszen erősen megkérdőjelezhető, hogy a kabinet szempontjából érdemes volt-e vállalni egy olyan konfliktust, amely a költségvetési egyensúlyt érdemben nem befolyásolja, az érintetteket viszont elég súlyosan érinti ahhoz, hogy a jelenlegi többséggel való bármiféle együttműködést újabb hosszú évekre lehetetlenné tegye. A szakértői kormány imázsának további csiszolása mindenesetre biztosan nem érte meg ezt az áldozatot.
Kapcsolódó anyagaink:
Egyházi támadás a Jobbik ellen: kétfrontos harc
HVG, 2009. október 28.
Halasi Endre
Méltányosság Politikaelemző Központ
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szeptember 20-i körlevele éles támadást tartalmaz a Jobbik köreiben népszerű újpogánysággal, az ősmagyar vallás felélesztésével szemben. Az egyház gyakorlatilag kétfrontos harcot indított, követve a Fidesz álláspontját. A radikális jobboldal immár ugyanúgy elítélendő, mint az istentagadó liberálisok.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szeptember 20-i körlevele az elmúlt hónapban hosszú ideje nem látott (ön)értelmezési küzdelmekhez vezetett a jobboldalon. Az EP-választás idejére visszavonhatatlanul két külön zászló alá felsorakozó „keresztény-nemzeti tábor” konzervatív/keresztény-szocialista szárnya politikai stratégiája megerősítéseként hirdeti az egyházi állásfoglalást, míg a veszteségeik minimalizálására törekvő rendszerellenes erők igyekeznek pusztán vallási iránymutatásként beállítani a főpapok üzenetét. Az „újpogányság”, a „Jézus, pártus herceg-elmélet”, és a „pogány ősmagyar vallás újraélesztése” ellenében írt szöveg látszólag a radikálisok értelmezését igazolja, hiszen egyes „hagyományőrző mozgalmak” elítélésén kívül – a liberalizmus szokásos bírálatától eltekintve – nem szerepel benne közvetlen politikai véleménynyilvánítás. Kibocsátásának előzményeit, illetve visszhangját megvizsgálva azonban már sokkal inkább úgy tűnik, hogy a körlevél kiadása nem véletlenül lett a választási kampány felvezetéséhez igazítva.
2002-es és 2006-os választási körleveiben a püspöki kar gyakorlatilag teljesen nyíltan biztosította támogatásáról a Fideszt, miközben az alsóbb szinteken a papság igen hatékonyan mozgósította a templomba járó szavazókat. Az utóbbi években azonban csökkent az egyház politikai aktivitása, így feltehetőleg sok jobboldali választóban felmerülhetett, hogy a katolikus vezetés elbizonytalanodott a Fidesz támogatását illetően. Részben valószínűleg így is történt. A két, egymást követő választási kudarc, illetve az azokat kísérő kemény kormánypárti támadások mellett alighanem az is közrejátszhatott a távolságtartásban, hogy a Jobbik az emlékezetes adventi fakereszt-állításoktól kezdve egy ideig hasznos kiegészítő, esetleg potenciális alternatív szövetségesnek látszott a fogyasztói társadalom elleni harcban. Ahogy az első gárdaavatást övező botrány is rávilágított, a hívek túlnyomó többségéhez hasonlóan, kezdetben az egyház vezetői sem igazán láttak komoly veszélyt a radikálisok megerősödésében.
A Jobbik fokozatos megerősödése, illetve erőszakos rendszerellenességének felszínre kerülése azonban idén tavaszra nyilvánvalóvá tette, hogy a rendszerellenes párt immár veszélyt jelent az egyház politikai céljainak megvalósulására. Sőt, hamarosan az is egyértelmű lett, hogy a Jobbik, kiterjedt kulturális szövetségi rendszerén keresztül, már az egyház világnézeti-vallási tekintélyét is fenyegeti. Ebben a környezetben nehéz nem a Fidesz melletti elkötelezettség látványos megerősítéseként tekinteni a legutóbbi körlevélre, különös tekintettel arra, hogy a legnagyobb ellenzéki párthoz köthető médiumok már hetekkel a levél kiadása előtt elkezdték a Püspöki Kar által kifogásolt pontok alapján támadni a szélsőjobb vezető erejét. Szeptember 20-a után pedig ugyanezek a médiumok gyorsan és hatékonyan gondoskodtak arról is, hogy a templomba nem járó szavazók minél szélesebb köreihez is eljusson az üzenet: a Fidesz nincs egyedül kétfrontos harcában.
Mindennek fényében a körlevél joggal tekinthető fontos politikai állásfoglalásnak, ennek kapcsán azonban rögtön újabb kérdések vetődnek fel. Először is: várható-e, hogy a püspökök és a papság ezúttal is a négy vagy nyolc évvel ezelőttihez hasonló aktív szerepet fognak játszani a kampányban? Tavaly, amikor a szocialisták és a liberálisok zuhanórepülésének tartóssága már nyilvánvaló volt, a Jobbik viszont még nem mutatta meg erejét, a legtöbb elemző valószínűleg nemmel felelt volna erre a kérdésre. Ma azonban már úgy tűnik, hogy az egyháznak jövőre legalább olyan határozottan kell majd latba vetnie befolyását a szélsőjobb, mint korábban a liberális baloldal ellen. Az egyházszervezet politikai mozgósítására ezúttal azonban elsősorban nem is a Fidesznek lesz szüksége, hanem magának az egyházi vezetésnek. Az egyház politikai befolyásának alapja ugyanis hosszú távon kivételes mozgósítási potenciáljában rejlik. Az egységes fellépés képességének elvesztése viszont jelentősen meggyengítené a szervezet érdekérvényesítési képességét. A politikailag esetleg két részre szakadó egyház alkuereje pedig bizonyosan nem lenne nagyobb, mint egy átlagos magyar szakszervezeté.
A második kérdés ezek után az, hogy van-e még ennek a látszólag csupán a jelenlegi ellenzéki erőket érintő játszmának tétje a baloldal számára? A válasz ezúttal egyértelmű igen, hiszen az egyház pártoló semlegessége megfizethetetlen segítség lenne a majdani ellenzéki pártok számára a 2010-et követő években, amikor a baloldal a helyi szervezetek elsorvadásával amúgy is menthetetlenül kiszorulóban lesz a vidéki politikai életből. Az önkormányzati többségnek teljesen kiszolgáltatott helyi média ugyanis a magyar demokrácia jelenlegi helyzetében semmiképpen sem lehet képes a központi és a lokális hatalmat esetleg egy kézben egyesítő többségi párt befolyásának ellensúlyozására, így a választók elérésének egyetlen számottevő független csatornája a legtöbb helyen újra az egyházi infrastruktúra marad. E szervezetrendszer (mely sok helyen a kommunizmus négy évtizede alatt is folyamatosan képes volt az alternatív valóság fenntartására) azonban a korábbi „antiklerikális” támadások következményeként még jó ideig biztosan nem fog megnyílni a baloldal számára.
A harmadik kérdés ebből következően nem is lehet más, mint az, hogy a baloldal egyáltalán megpróbál-e valamit javítani egyházi kapcsolatain. A válasz nem, sőt, megállapíthatjuk, hogy a kormány, mindössze fél évvel a választások előtt, még inkább maga ellen fordítja az egyházakat az 1+1%-os finanszírozási rendszer felfüggesztésével. E megszorítás a katolikusok esetében mintegy 1,5 milliárdos elvonást jelent, a teljes megtakarított összeg pedig valószínűleg 3 milliárd forint alatt marad. Politikai költség-haszon-elemzés tehát valószínűleg nem készült a tervezetről, hiszen erősen megkérdőjelezhető, hogy a kabinet szempontjából érdemes volt-e vállalni egy olyan konfliktust, amely a költségvetési egyensúlyt érdemben nem befolyásolja, az érintetteket viszont elég súlyosan érinti ahhoz, hogy a jelenlegi többséggel való bármiféle együttműködést újabb hosszú évekre lehetetlenné tegye. A szakértői kormány imázsának további csiszolása mindenesetre biztosan nem érte meg ezt az áldozatot.
Kapcsolódó anyagaink:
- Akadémikus vita (Heti Válasz)
- Menekülés az őstörténetbe
- A táltosok már a spájzban vannak
- Barbár mozgalmak Hunniában
- Dr. Papp Lajos nyílt levele a katolikus püspökökhöz
- Az Egyház élő hitével összhangban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése