Dr. Harmati Béla: A reformáció globalitása
evangelikus.hu
Minden nyelvben, minden kulturális összefüggésben hibának számít, ha valaki idegen szóval fejezi ki azt, amire sajátja is van. Így meg kell magyaráznom, miért használom a reformáció „globalitása” kifejezést a magyar „egyetemesség” helyett. Akkor nem számít stílustörésnek az idegen szó, ha a máshonnan kölcsönzött fogalom a maga első hallásakor képzettársításra sarkall, és segít megérteni a mondanivalót. – Készült: 2006-ban.
A reformáció nemzetközi emlékműve Genfben
Mai köznyelvünk ugyanis más nemzetekéhez hasonlóan előszeretettel alkalmazza a „globalitás”, a „globalizáció” kifejezést és ez a fogalom azt akarja kifejezni, hogy lejárt a nemzeti-területi-országos „bezárkózás” ideje és a tömegtájékoztatás révén „globális falu” lett a világ. Egyrészt bármelyik „faluvégen” történjék valami, azonnal tudnak róla mindenütt a világon a kommunikációs összeköttetések hihetetlenül gyorsan működő csatornáin keresztül, másrészt pedig a gazdasági-politikai-kulturális összefüggések révén nem tudjuk kivonni magunkat azokból a világszéles folyamatokból, amelyek kedvező és kedvezőtlen, jó vagy rossz irányba, de mindenképpen befolyásolnak minket.
Érdemes elidőznünk annak ökumenikus összefüggésekben történő megvizsgálásánál, hogyan és mennyire volt „globális” azaz egyetemes a reformáció és mit jelent ez ma számunkra. Kapcsolódjon ehhez a végiggondoláshoz a globalizáció mögött meghúzódó „glóbusz” azaz a földgolyó képe, mint a Földünk, az egész lakott föld, azaz az „ökumené”. Vizsgálódásunk során a magunk személye ne kívülről szemlélődő megfigyelő legyen, hanem érezzük bele magunkat abba az egyetemes folyamatba, amelyikből életünket úgysem tudjuk tartósan kivonni itt Magyarországon, Budapesten, a Kárpát-medencében, Európa közepén.
Európa története a világtörténelemhez hasonlóan a konfliktusok története és ezekbe a konfliktusokba vallási tényezők is beleszóltak. Nemcsak a reformáció korabeli vagy utána következő „keresztyén” háborúkra kell itt gondolnunk, mint például az 1618-1648 közötti harmincéves háború, hanem az Európában már 711-ben a mai Spanyolország területén az egykori gót birodalomban megjelenő mohamedán arabokra (Cordovai Emirátus és a kalifátusok), akiket csak 1212-ben győztek le a reconquista idején. A 16. századi reformáció korában „keresztyén Európa” mára igencsak megváltozott. Franciaországban például ma az iszlám hívei alkotják a legnagyobb létszámú vallási közösséget. Megjelentek Európában az ázsiai és afrikai vallások követői és a mögöttünk levő évtizedek szégyenletes és borzalmas eseménye, a holokauszt mögött valláshoz is kötődő konfliktus húzódik.
Érdekes egyháztörténeti-teológiai múlt felől jövünk: a 19-20. század fordulójára volt jellemző Ernst Troeltsch nevéhez fűződően az a históriai érvrendszer, amelyik a keresztyénségnek a vallások közötti abszolútságáról tanított (die Absolutheit des Christentums). Ismerjük az Adolf Harnack nevéhez fűződő vallástörténeti felfogást, amelyik a keresztyénséget látta a vallások fejlődése csúcsának (Wesen des Christentums, 1900). Ellenhatásként a 20. század első felében az ökumenikus gondolkodást sokban meghatározó, az un. dialektikus teológia, Karl Barth és követői nyomán a vallás, mint emberi tevékenység lebecsülésével és elutasításával tűnt ki („Isten kinyilatkoztatása a vallás megszüntetése”, K. Barth, KD I.2. 304. 331.343). A személyes hitre került a hangsúly és a „vallás” mint az ember Istent kereső erőlködése, mint kultúra és filozófia, elmarasztaló bírálatot kapott. Barth maga későbbi éveiben pozitívabban látta a vallást és elutasító álláspontja módosult, hatása azonban a vallás értékeléséről érvényesült az ökumenikus mozgalomban (P. Harrison, K. Barth and the Non-Christian Religions. Journal of Ecumenical Studies, 1986. 267.).
Ma különös ellentmondással találkozunk. Egyfelől a korábbi szekularizációs-elmélet próbálja magyarázni helyzetünket abból a szempontból, hogy a „nagykorúvá vált világban” (D. Bonhoeffer) a keresztyénség, a Biblia, a vallás általában veszít jelentőségéből (F. Gogarten, Harvey Cox, stb.). Másrészt a régi, Feuerbachra alapozott szocialista-marxista ízű valláskritika ismétli, hogy „a vallás a nép ópiuma” és ahhoz a társadalmi felépítményhez tartozik, amelyik a gazdasági-társadalmi forradalmi változások tüzében, ahogyan korábban sokszor hallottuk, „a sarló és kalapács” csapásai alatt úgyis el fog tűnni. Vannak azután un. „nem-theista”-szekuláris, racionalista-szabadgondolkodó ellenségei is a vallásoknak, mint pl. a „Nemzetközi Humanista és Etikai Únió”, ahol a cél „egy vallás-nélküli világ” megteremtése.
Amikor most, 2006. januárjában ezeket a sorokat írom, különös jelentőséget kaptak a Mohamed prófétát kigúnyoló, először egy dán újságban közölt rajzok megjelentetése és a sajtó szabadságára hivatkozó európai, közöttük magyar lapok újraközlése után fellángoló tüntetések tüzében az amerikai Samuel Huntington nézetei arról, hogy a világ a „civilizációs szembenállás” korszaka felé halad, ahol a különböző „kultúrák” vallásos tényezői döntő jelentőséggel bírnak (S.P. Huntington, The Clash of Civilizations? Foreign Affairs 72 (1994), 22-49). Idézhetjük a magyarul 1997-ben az Európa Kiadónál megjelent szintén amerikai Francis Fukuyama nézeteit is arról, hogy a következő évtizedekben nem az ideológiák, a gazdasági tényezők, hanem azon „irracionális” értékek a döntőek, amelyek a kultúrához kapcsolódnak, a valláshoz, az erkölcshöz, a családhoz, az élet humán oldalához. Szerinte vége van a liberális és neoliberális ökonómia befolyásának és felhívta az emberek figyelmét az emberek és csoportok közötti bizalom, a társadalmi erények fontosságára (F. Fukuyama, Trust – The Social Virtues and the Creation of Prosperity, 1995.).
A reformációban Luther tanítása a Nagykáté szerint az első parancsolat magyarázatánál így hangzik: „Mi az Isten? Felelet: Isten az, akitől az ember minden jót vár, és akihez minden bajban menekül. ’Istenem van’ tehát azt jelenti, hogy szívem szerint bízom és hiszek Benne, vagyis egyedül a szív bizodalma és hite alkot Istent vagy hamis istent, ahogyan azt sokszor mondtam. ...amire szívedet hagyod és bízod, valójában az a te istened” (Konkordia Könyv, az Evangélikus Egyház Hitvallási Iratai, II. Budapest 1957. 96.). A reformáció ilyen hangsúlya nyomán a szekularizáció Európában és globálisan olyan folyamatként értelmezhető, amelynek következménye, hogy a korábban ott uralkodó vallásos meggyőződés, gyakorlat, intézményrendszer, vallás, egyház veszít jelentőségéből. Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy a korábban ott jelentős szerepet játszó vallás vagy egyház teljesen eltűnik. Az ember, mint „homo religiosus” egyén vagy a társadalom egy-egy csoportja, mint legitimációs és identitási kérdésekkel foglalkozó közösség, másféle vallásossággal is feltöltekezhet. A keresztyénség mint népegyház meggyengülhet ugyan, a vallásos „éhség” azonban keleti vagy nyugati világvallások, spiritizmus, asztrológia és sokféle más kvázi-vallás között válogathat. Az ember vallásos, mint teremtési adottságaként „homo religiosus” lény, de a maga módján. Nem vallástalanná lesz az ember, hanem „erősen másvallásúvá” válik, bálványimádóvá, mert „istent” teremthet magának a pénz, a siker, az élvezet, a szex vagy akár a munka képében.
A Hans Küng német professzor által megfogalmazott „globális etika” valamiféle „világvallási parlamentet” kíván létrehozni és szándékai szerint világunk fennmaradásához világethoszra, világbékére és vallásbékére van szükségünk és ennek megteremtése érdekében szükséges a vallások dialógusa (H. Küng – K.J. Kuschel (eds), A Global Ethic - The Declaration of the Parliament of the World’s Religions. London, SCM Press, 1993).
Vajon mennyiben tudják ma az egyházak, közöttük a reformáció egyházai is nem csupán a saját körükre figyelve, hanem túllátva a saját templomtornyukon, „lokálisan és globálisan” szemlélni a társadalom és benne az egyes ember, valamint a nemzetközi közösségek életét?
1. A „globális falu”, ahol élünk
Az Egyesült Nemzetek egyik kiadványának szemléletes képe szerint világunk a következőképpen írható le. Ha a Föld lakosságát egy kis faluban élő száz emberre vetítjük, mindennapi fogalmaink számára könnyebben elképzelhető módon áll előttünk a „globális falu”.
Száz ember közül 61 lenne ázsiai, 11 európai, 5 Észak-Amerika és 9 Latin-Amerika lakója, 14 pedig afrikai. 75 lenne a nem-fehérek és 25 a fehérek száma. 80 embernek a százból nem lenne megfelelő otthona, lakása vagy háza, 70 lenne az írni-olvasni nem tudók száma és 50 személy lenne rosszul táplált. Ezen falu gazdaságának, vagyonának 50 százaléka, tehát a fele 6 személy kezében lenne és ezek mind az Amerikai Egyesült Államok polgárai lennének. A száz személyből ebben a „globális faluban” csak kettőnek lenne egyetemi végzettsége. A statisztikai adatok szerint a világ ma 6,5 milliárdnyi lakossága évente 80 millióval növekszik és becslések szerint 2050-re kb. 9,2 milliárdra növekszik.
Micsoda megdöbbentő arányszámok! Része vagyunk ennek a közösségnek, beleszámítottak minket is. Úgy is benne vagyunk, hogy az írni-olvasni nem tudók vagy a rosszul tápláltak közöttünk, hazánkban is megtalálhatóak. Vallási szempontból most csak egy számot emelek ki a statisztikából. A száz lakóra arányosított „globális falu” csak 30 százalékban keresztyén, tehát kevesebb mint egyharmada.
Lehetne tovább osztanunk és szoroznunk és megpróbálni a különböző egyházak arányait is szemléltetni vagy a világvallások, mint az iszlám, a buddhizmus és mások követőinek számára következtetni.
A „globális falu” egyik számunkra legfontosabb jellemzője, ahogyan Luthertől tanultuk, hogy mindegyik lakos vallásos valamilyen módon. Hogyan, kérdezhetjük azonnal, hát hova számítanak, akkor az úgynevezett vallástalanok vagy ateisták?
Vallásszociológusok, történészek, néprajzosok vizsgálata szerint eddig még nem találtak emberi kultúrát vallás, kultusz, „civil religion”, valamiféle istenkeresés nélkül. Megegyezik ez azzal a teológiai tétellel, hogy az ember alapvetően, mint teremtett humánum, „homo religiosus” azaz vallásos lény, de igen sokféle vallás létezik. Emlékezzünk arra, hogy a korábbi szocialista időben hazánkban sokan azt gondolták, egyre kevesebb lesz évek során a vallásosság és visszaszorulnak az egyházak. Ma pedig Magyarországon mintha túl sok volna a vallásból! Hiszen száznál több bejegyzett egyház, felekezet, vallási közösség létezik hazánkban és közöttük sok a furcsa „egyház”, így például a „Tan Kapuja Buddhista Egyház” vagy az „Idegen, Fejlettebb Intelligenciában Hívők Közössége Egyház”, az „Ősmagyar Táltos Egyház”, stb.
A felmérések szerint a „vallásos” emberek között a többség a „maga módján vallásos” és nem egy bizonyos egyház vagy vallás előirásai, tanítása szerint. Olyan jelenségek mutatkoznak hazánkban is, mint Amerikában, ahol a vallásszociológia „shopping religion” azaz „bevásárló-vallásosság” névvel illeti azt a magatartást, amikor az ember gondolatban ugyanazt teszi a vallások kínálata láttán, mint a nagy bevásárló központokban. Megy a vevő a bevásárlókocsijával és végigpásztázza az árúkat, megragad egy kis csillagjóslást, indiai misztikát, csatlakozik egyik vagy másik guru érdekesnek tűnő tanításához és mindezeket vegyíti a maga tradicionális keresztyénségének maradék elemeivel. Vallásos, de a maga módján! Nem „vallástalan”, hanem „másvallású”!
A reformáció viszont a „homo religiosus”, a vallásos ember világába evangéliumi üzenetet hozott: Ember, nem kell elindulnod, hogy megkeresd az Istent, nem kell búcsúcédulát vásárolni bűnbocsánatodért, nem kell kolostorba vonulnod, hogy a „vita contemplativa” gyakorlatával érdemeket szerezz Isten előtt, Isten Jézus Krisztusban eljött értünk a tőle távolra szakadt világba és ingyen kegyelemből élete, halála és feltámadása révén kínálja az üdvösséget, a vele való közösséget.
2. A reformáció globalitása
Egy rövid elemzés keretében nem tudjuk a reformáció összes összefüggéseit vizsgálni. Témánk számára azt látom fontosnak, hogy megfigyeljük, a reformátorok Isten teljességét, üzenete egyetemességét hirdették meg a „solus Christus, sola Scriptura, sola gratia, sola fides” azaz „egyedül Krisztus, egyedül a Szentírás, egyedül a kegyelem, egyedül a hit” hangsúlyával. Nem új egyházat akartak létrehozni, hanem az egyetemes, apostoli, globális egyházat akarták megújítani.
Ezzel kapcsolatban szoktuk megjegyezni: a reformáció egyházai Magyarországon történetüket nem 1517-től számolják, hanem egyetemes összefüggésben Jézus Krisztustól és az apostoloktól, tehát kereken kétezer évvel ezelőttről, hazánkban pedig kerek ezer évet vallunk magunkénak. A reformáció egyházai „apostoli” egyházak!
A Kárpát-medencében tehát felvállaljuk a pannonhalmi iskolát, a tihanyi apátságot, szentéletű királyainkat, középkori kódexeinket, a lovagrendek építette erdélyi erődtemplomokat, a Korvinákat.
Globális múltunkból következően egész országra-világra néző, ökumenikus és összetett, egyházon-keresztyénségen belüli és a társadalmakban adódó közéleti feladatok előtt állunk. Isten és ember, ember és ember kapcsolatában bízattak ránk evangéliumi feladatok. Ebben az elhivatásban a reformáció egyházai nincsenek egyedül, hiszen az elmúlt évtizedekben nőtt az ökumenikus össze fogás és ma küzdenünk kell az egyházi és konfesszionális bezárkózás ellen! Sokfelé kísért még a liturgiába és a templomok hűvös mélyébe húzódó, a szocializmus ideológiai környezetében megszokott és sorsunkként kiosztott egyedüllét, félelem és kisebbségi érzés, ahogyan Németh László olyan szemléletesen kifejezte, a kisebbségi kór, a „morbus minoritatis”. Magam lennék csupán magamnak, mint egyház, mint gyülekezet, mint hívő? A reformáció ökumenikus, globális esemény, a „teljes” Krisztus, a „teljes” Írás a „teljes” világot, a „teljes” társadalmat szólítja meg!
A római katolikus egyház számára a reformáció a II. Vatikáni Zsinat határozataiban érkezett el. Gondoljuk csak végig, előtte tilos volt a római katolikus egyházban a mai megszokott ökumenikus gondolkodás, elhatárolódtak a reformáció egyházaitól, nem volt szabad hazánkban a katolikusoknak még belépni sem protestáns templomba! Néhány száz évvel a reformáció után a II. Vatikáni Zsinat határozatai szerint viszont jobban a római katolikus egyházi élet középpontjába került a Szentírás, anyanyelven szólalt meg a liturgia, közeledés volt tapasztalható a reformáció egyházai irányába. Lehet, hogy most protestáns oldalról valaki azt veti ellenünkre, hát azért még a római katolikus egyházban nem mindent valósítottak meg a reformáció bibliai üzenetéből. Erre azt válaszolhatjuk, hogy nézzünk szét először a magunk házatáján, vajon mennyire élnek benne gyülekezeteink és híveink igazán a reformáció éltető erejének krisztusi erőterében. Ugye, hogy akad még nálunk is pótolnivaló?
3. Egyházaink jelenlegi helyzetének felmérése
Mit jelent ma a gyakorlatban a reformáció globalitása gyülekezeteink számára?
Azzal a közkeletű megjegyzéssel kezdhetjük, amit sokszor hallunk, hogy az ifjúság az egyház jövője, a jövő az ifjúság. Valóban így van ez a generációk sorában. Mégis képviselnünk kell azonban az előzők alapján azt az igazságot, hogy nem az ifjúság, a fiatalok jelentik az egyház jövőjét önmagukban. Jézus Krisztus egyedül, az evangélium hite és az iránta való engedelmesség teremti az egyház jövőjét.
Hadd szóljunk azokhoz, akik az idősebb nemzedékekhez tartoznak egyházainkban. Emeljétek fel fejeteket, testvérek, Krisztusnak szüksége van az idősekre! Amikor a Szovjetunióban az európai részen lévő protestáns és zömében németajkú gyülekezeteket Kazahsztánba és Szibériába telepítették, a gyülekezetek, az egyház, a Krisztus ügye az idősekre maradt. „Bábuskák” írták kézzel az énekeskönyveket és az igegyűjteményeket emlékezetből. Tilos volt a keresztelés, a hitoktatás, a gyülekezethez tartozás tizennyolc éves korig, a nagykorúságig. Mégis megmaradtak ezek a gyülekezetek, gyarapodtak az ifjúság „hivatalos” részvétele nélkül.
Vajon mi mai idősebb és fiatalabb magyar nemzedékek, mit adunk át értékként, hitként, szeretetként, reménységként az utánunk jövő generációknak? Magyar társadalmunk egyik mai szomorú, sokféleképpen megmagyarázható ténye, hogy szakadék tátong fiatalok és idősek között. Mit teszünk, idősebbek, azért, hogy szót értsünk a fiatalokkal és meghallgassuk őket?
Kérdezzük meg a közöttünk élő fiatalokat! Testvéreim, hogyan tekintetek azokra a hagyományokra, amelyeket szüleitektől és nagyszüleitektől kaptatok? Megpróbáltátok-e a magatok számára, a magatok nyelvén újrafogalmazni mindazt, amit a reformáció hirdet?
Egy másik mai példa a rendszerváltoztatási kísérletek, az 1989-1990-es évektől: Sokszor hallottuk azt a véleményt, hogy a vagyon az egyház hatalmát jelenti. A jövőnk is a nagyságrendektől, az intézmények sokaságától függ! Természetes, hogy nagyszerű, ha van templomunk, ha vannak iskoláink, kórházaink, diakóniai intézményeink. Az egyházaknak, a gyülekezeteknek azonban nemcsak az a helyzet jelenthet fejtörést, problémát, ha nincs semmink. Az is kísértés, ha birtokolunk, ha bőven van az anyagi javakból. A tulajdon, a „vanok” gyülekezeteket megosztó árnya érte el sok városunkat és falunkat, ahol az államosított egyházi ingatlanok visszaadása kapcsán hirtelen vagyonos lett a gyülekezet. Megoszlott a presbitérium és a hívek véleménye, mit is csináljunk a visszakapott ingatlannal vagy pénzzel. Iskola vagy inkább szeretetotthon, mi legyen a prioritás és hogyan? Hányszor kellett az 1989-1990-es rendszerváltoztatás után az egyházak vezetőinek a vagyon miatt szembekerült egyházközségi csoportokat békéltetni, amikor az egyházi ingatlanok rendezése történt!
A reformációt megélni és vallani azt jelenti, tudnunk kell, hogy nem a tömegek, nem az anyagi értékek jelentik az egyház kincsét. A sajátos spirituális egyházi kincs, a „proprium”, ahogyan a régiek mondták, az evangélium.
A reformációra emlékezve abba a krisztusi áramkörbe kapcsolódhatunk bele, amelyik átfogja az egész világot és az Istenhez történő megtérésre hív minden embert. Aki pedig közelebb került Isten Krisztusban megjelent kegyelméhez, az közelebb kerül embertársához. A világ mint globális falu, és különböző ellentétek miatt szembe került csoportokra bomló társadalmunk várja békéltető szavunkat és cselekedeteinket! Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme, hirdették az apostolok és reformátorok és „tua res agitur”, a mi dolgunk, hogy közvetítői legyünk Isten szavának és akaratának!
Az ökumenikus mozgalom ígéretes feladata a terhelő történelmi múlt feldolgozására az „emlékezet gyógyítása”-program (Healing of Memories – Heilendes Erinnern). Néhány eseményt hadd idézzünk.
1991. augusztus 18-án Debrecenben a református nagytemplomban voltunk együtt II. János Pál pápával istentiszteleten, magyarországi egyházak. Előtte vita támadt arról, vajon tartsunk-e megemlékezést a magyar protestáns gályarabok emlékművénél a templom mellett. Ott bent a templomban, a liturgia közben, az énekkar szereplése alatt történt meg a pápa döntése, igenis oda kíván menni az emlékműhöz. Példamutatóan, spirituálisan előrevivő, konfliktus-oldó volt az az imádsága, ami elhangzott.
1993. január 20-án Esztergomban álltunk meg katolikusok, protestánsok, orthodoxok a bazilikában a „kassai mártírok” emlékoltára előtt, mint Ökumenikus Tanács, a többi magyar ökumenikus szervezettel együtt. Együtt mondtuk el imádságban, mi mai keresztyének nem érezzük felelősnek magunkat az akkori eseményekért és kérjük az Úristent, hogy olyan lelkületet adjon, amelyik a megbékélés, a kiengesztelődés lelkülete és többet ne kerüljön sor hasonló ellenségeskedésre.
1995. augusztus 21-27. között Kecskeméten került sor „A keresztyén hit és az emberi ellenségeskedés” című nemzetközi ökumenikus konferenciára a Magyar Római Katolikus Püspökkari Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa rendezésében. A balkáni etnikai-nemzetiségi-vallási összeütközések önvizsgálásra késztettek arról, történelmi tradícióink, hitünk megbékélésre vagy ellenségeskedésre indit-e. A konferencia hozzájárulás volt az ausztriai Grácba, 1997-ben összehívott II. Európai Ökumenikus Nagygyűlés előkészületeihez (Lépések a megbékélés felé,Kecskemét, 1995. augusztus 21-27. Előadások és dokumentumok. MEÖT-Ökumenikus Tanulmányi Központ, Budapest, 1996.)
Végül még egy jelentős ökumenikus eseményt említek. A nyugat-dunántúli Csepreg városában 1996. január 6-án történt és azért marad számomra felejthetetlen, mert nem volt egyszerű megszervezni. A helyi katolikus és evangélikus lelkész ugyanis azon a véleményen voltak, hogy „talán erre nem volna szükség”. Nem tudom elfelejteni azt a segítséget, amit Seregély István érsek úrtól kaptunk Egerből, aki mint a Püspökkari Konferencia elnöke, azonnal azt válaszolta, igenis, ott leszünk! Abban a templomban, amelyikben 1621-ben 1223 evangélikust gyilkoltak meg a katolikusok, együtt imádkoztunk 375 év után katolikusok és evangélikusok. A vallásháborúk idején meghaltakért állított emlékművet katolikus, református és evangélikus püspökök együttesen koszorúzták meg és együtt imádkoztak a liturgiában. Ez olyan konfliktusoldó, megbékélést elősegítő esemény volt, amelyik sokat jelentett helyileg és országosan.
Régi megállapítás szerint különbséget kell tennünk tradíció és tradícionalizmus között. A tradíció a holtak mai élő hite, a tradícionalizmus pedig az élők halott hitét jelenti (J. Pelikan: the living faith of the dead and the dead faith of the living). Nem szabad engednünk, hogy a reformáció múzeumi kincs legyen csupán és a Biblia kell, hogy „olvasnivaló és megélnivaló” (Lesebuch und Lebebuch) legyen. A „Solus Christus, Sola Scriptura, Sola Gratia, Sola Fides” reformátori gondolatai mellett és helyett előkerülnek mai egyházi gondolkodásunkban a „Sola Structura” és még inkább a „Sola Pecunia” gondolatai. Mai egyházi, ökumenikus helyzetünk „lokális és globális” önvizsgálódást követel Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatunkról, aki „az út, igazság és élet” (Jn 14,6). A reformáció globális igényével kell feldolgoznunk a korszellem, a belső egyházi-gyülekezeti és a külső társadalmi jelenségeket azzal a reformációs meggyőződéssel, hogy a Krisztusról szóló evangélium mindenkinek szóló igazság (Lesslie Newbigin: public truth – öffentliche Wahrheit). Ökumenikus együttmunkálkodás csak az igazság keresésével, a békesség-munkálás lelkületével végezhető. Bizonyára nem fog sikerülni tökéletes Magyarországot, Európát vagy tökéletes világot megvalósítanunk, mégis, a jelenleginél lehet egy kevésbé rosszat képzelni. Ez talán csak egy-egy lépést jelent, de a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik!
evangelikus.hu
Minden nyelvben, minden kulturális összefüggésben hibának számít, ha valaki idegen szóval fejezi ki azt, amire sajátja is van. Így meg kell magyaráznom, miért használom a reformáció „globalitása” kifejezést a magyar „egyetemesség” helyett. Akkor nem számít stílustörésnek az idegen szó, ha a máshonnan kölcsönzött fogalom a maga első hallásakor képzettársításra sarkall, és segít megérteni a mondanivalót. – Készült: 2006-ban.
A reformáció nemzetközi emlékműve Genfben
A reformáció nemzetközi emlékműve Genfben
Mai köznyelvünk ugyanis más nemzetekéhez hasonlóan előszeretettel alkalmazza a „globalitás”, a „globalizáció” kifejezést és ez a fogalom azt akarja kifejezni, hogy lejárt a nemzeti-területi-országos „bezárkózás” ideje és a tömegtájékoztatás révén „globális falu” lett a világ. Egyrészt bármelyik „faluvégen” történjék valami, azonnal tudnak róla mindenütt a világon a kommunikációs összeköttetések hihetetlenül gyorsan működő csatornáin keresztül, másrészt pedig a gazdasági-politikai-kulturális összefüggések révén nem tudjuk kivonni magunkat azokból a világszéles folyamatokból, amelyek kedvező és kedvezőtlen, jó vagy rossz irányba, de mindenképpen befolyásolnak minket.
Érdemes elidőznünk annak ökumenikus összefüggésekben történő megvizsgálásánál, hogyan és mennyire volt „globális” azaz egyetemes a reformáció és mit jelent ez ma számunkra. Kapcsolódjon ehhez a végiggondoláshoz a globalizáció mögött meghúzódó „glóbusz” azaz a földgolyó képe, mint a Földünk, az egész lakott föld, azaz az „ökumené”. Vizsgálódásunk során a magunk személye ne kívülről szemlélődő megfigyelő legyen, hanem érezzük bele magunkat abba az egyetemes folyamatba, amelyikből életünket úgysem tudjuk tartósan kivonni itt Magyarországon, Budapesten, a Kárpát-medencében, Európa közepén.
Európa története a világtörténelemhez hasonlóan a konfliktusok története és ezekbe a konfliktusokba vallási tényezők is beleszóltak. Nemcsak a reformáció korabeli vagy utána következő „keresztyén” háborúkra kell itt gondolnunk, mint például az 1618-1648 közötti harmincéves háború, hanem az Európában már 711-ben a mai Spanyolország területén az egykori gót birodalomban megjelenő mohamedán arabokra (Cordovai Emirátus és a kalifátusok), akiket csak 1212-ben győztek le a reconquista idején. A 16. századi reformáció korában „keresztyén Európa” mára igencsak megváltozott. Franciaországban például ma az iszlám hívei alkotják a legnagyobb létszámú vallási közösséget. Megjelentek Európában az ázsiai és afrikai vallások követői és a mögöttünk levő évtizedek szégyenletes és borzalmas eseménye, a holokauszt mögött valláshoz is kötődő konfliktus húzódik.
Érdekes egyháztörténeti-teológiai múlt felől jövünk: a 19-20. század fordulójára volt jellemző Ernst Troeltsch nevéhez fűződően az a históriai érvrendszer, amelyik a keresztyénségnek a vallások közötti abszolútságáról tanított (die Absolutheit des Christentums). Ismerjük az Adolf Harnack nevéhez fűződő vallástörténeti felfogást, amelyik a keresztyénséget látta a vallások fejlődése csúcsának (Wesen des Christentums, 1900). Ellenhatásként a 20. század első felében az ökumenikus gondolkodást sokban meghatározó, az un. dialektikus teológia, Karl Barth és követői nyomán a vallás, mint emberi tevékenység lebecsülésével és elutasításával tűnt ki („Isten kinyilatkoztatása a vallás megszüntetése”, K. Barth, KD I.2. 304. 331.343). A személyes hitre került a hangsúly és a „vallás” mint az ember Istent kereső erőlködése, mint kultúra és filozófia, elmarasztaló bírálatot kapott. Barth maga későbbi éveiben pozitívabban látta a vallást és elutasító álláspontja módosult, hatása azonban a vallás értékeléséről érvényesült az ökumenikus mozgalomban (P. Harrison, K. Barth and the Non-Christian Religions. Journal of Ecumenical Studies, 1986. 267.).
Ma különös ellentmondással találkozunk. Egyfelől a korábbi szekularizációs-elmélet próbálja magyarázni helyzetünket abból a szempontból, hogy a „nagykorúvá vált világban” (D. Bonhoeffer) a keresztyénség, a Biblia, a vallás általában veszít jelentőségéből (F. Gogarten, Harvey Cox, stb.). Másrészt a régi, Feuerbachra alapozott szocialista-marxista ízű valláskritika ismétli, hogy „a vallás a nép ópiuma” és ahhoz a társadalmi felépítményhez tartozik, amelyik a gazdasági-társadalmi forradalmi változások tüzében, ahogyan korábban sokszor hallottuk, „a sarló és kalapács” csapásai alatt úgyis el fog tűnni. Vannak azután un. „nem-theista”-szekuláris, racionalista-szabadgondolkodó ellenségei is a vallásoknak, mint pl. a „Nemzetközi Humanista és Etikai Únió”, ahol a cél „egy vallás-nélküli világ” megteremtése.
Amikor most, 2006. januárjában ezeket a sorokat írom, különös jelentőséget kaptak a Mohamed prófétát kigúnyoló, először egy dán újságban közölt rajzok megjelentetése és a sajtó szabadságára hivatkozó európai, közöttük magyar lapok újraközlése után fellángoló tüntetések tüzében az amerikai Samuel Huntington nézetei arról, hogy a világ a „civilizációs szembenállás” korszaka felé halad, ahol a különböző „kultúrák” vallásos tényezői döntő jelentőséggel bírnak (S.P. Huntington, The Clash of Civilizations? Foreign Affairs 72 (1994), 22-49). Idézhetjük a magyarul 1997-ben az Európa Kiadónál megjelent szintén amerikai Francis Fukuyama nézeteit is arról, hogy a következő évtizedekben nem az ideológiák, a gazdasági tényezők, hanem azon „irracionális” értékek a döntőek, amelyek a kultúrához kapcsolódnak, a valláshoz, az erkölcshöz, a családhoz, az élet humán oldalához. Szerinte vége van a liberális és neoliberális ökonómia befolyásának és felhívta az emberek figyelmét az emberek és csoportok közötti bizalom, a társadalmi erények fontosságára (F. Fukuyama, Trust – The Social Virtues and the Creation of Prosperity, 1995.).
A reformációban Luther tanítása a Nagykáté szerint az első parancsolat magyarázatánál így hangzik: „Mi az Isten? Felelet: Isten az, akitől az ember minden jót vár, és akihez minden bajban menekül. ’Istenem van’ tehát azt jelenti, hogy szívem szerint bízom és hiszek Benne, vagyis egyedül a szív bizodalma és hite alkot Istent vagy hamis istent, ahogyan azt sokszor mondtam. ...amire szívedet hagyod és bízod, valójában az a te istened” (Konkordia Könyv, az Evangélikus Egyház Hitvallási Iratai, II. Budapest 1957. 96.). A reformáció ilyen hangsúlya nyomán a szekularizáció Európában és globálisan olyan folyamatként értelmezhető, amelynek következménye, hogy a korábban ott uralkodó vallásos meggyőződés, gyakorlat, intézményrendszer, vallás, egyház veszít jelentőségéből. Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy a korábban ott jelentős szerepet játszó vallás vagy egyház teljesen eltűnik. Az ember, mint „homo religiosus” egyén vagy a társadalom egy-egy csoportja, mint legitimációs és identitási kérdésekkel foglalkozó közösség, másféle vallásossággal is feltöltekezhet. A keresztyénség mint népegyház meggyengülhet ugyan, a vallásos „éhség” azonban keleti vagy nyugati világvallások, spiritizmus, asztrológia és sokféle más kvázi-vallás között válogathat. Az ember vallásos, mint teremtési adottságaként „homo religiosus” lény, de a maga módján. Nem vallástalanná lesz az ember, hanem „erősen másvallásúvá” válik, bálványimádóvá, mert „istent” teremthet magának a pénz, a siker, az élvezet, a szex vagy akár a munka képében.
A Hans Küng német professzor által megfogalmazott „globális etika” valamiféle „világvallási parlamentet” kíván létrehozni és szándékai szerint világunk fennmaradásához világethoszra, világbékére és vallásbékére van szükségünk és ennek megteremtése érdekében szükséges a vallások dialógusa (H. Küng – K.J. Kuschel (eds), A Global Ethic - The Declaration of the Parliament of the World’s Religions. London, SCM Press, 1993).
Vajon mennyiben tudják ma az egyházak, közöttük a reformáció egyházai is nem csupán a saját körükre figyelve, hanem túllátva a saját templomtornyukon, „lokálisan és globálisan” szemlélni a társadalom és benne az egyes ember, valamint a nemzetközi közösségek életét?
1. A „globális falu”, ahol élünk
Az Egyesült Nemzetek egyik kiadványának szemléletes képe szerint világunk a következőképpen írható le. Ha a Föld lakosságát egy kis faluban élő száz emberre vetítjük, mindennapi fogalmaink számára könnyebben elképzelhető módon áll előttünk a „globális falu”.
Száz ember közül 61 lenne ázsiai, 11 európai, 5 Észak-Amerika és 9 Latin-Amerika lakója, 14 pedig afrikai. 75 lenne a nem-fehérek és 25 a fehérek száma. 80 embernek a százból nem lenne megfelelő otthona, lakása vagy háza, 70 lenne az írni-olvasni nem tudók száma és 50 személy lenne rosszul táplált. Ezen falu gazdaságának, vagyonának 50 százaléka, tehát a fele 6 személy kezében lenne és ezek mind az Amerikai Egyesült Államok polgárai lennének. A száz személyből ebben a „globális faluban” csak kettőnek lenne egyetemi végzettsége. A statisztikai adatok szerint a világ ma 6,5 milliárdnyi lakossága évente 80 millióval növekszik és becslések szerint 2050-re kb. 9,2 milliárdra növekszik.
Micsoda megdöbbentő arányszámok! Része vagyunk ennek a közösségnek, beleszámítottak minket is. Úgy is benne vagyunk, hogy az írni-olvasni nem tudók vagy a rosszul tápláltak közöttünk, hazánkban is megtalálhatóak. Vallási szempontból most csak egy számot emelek ki a statisztikából. A száz lakóra arányosított „globális falu” csak 30 százalékban keresztyén, tehát kevesebb mint egyharmada.
Lehetne tovább osztanunk és szoroznunk és megpróbálni a különböző egyházak arányait is szemléltetni vagy a világvallások, mint az iszlám, a buddhizmus és mások követőinek számára következtetni.
A „globális falu” egyik számunkra legfontosabb jellemzője, ahogyan Luthertől tanultuk, hogy mindegyik lakos vallásos valamilyen módon. Hogyan, kérdezhetjük azonnal, hát hova számítanak, akkor az úgynevezett vallástalanok vagy ateisták?
Vallásszociológusok, történészek, néprajzosok vizsgálata szerint eddig még nem találtak emberi kultúrát vallás, kultusz, „civil religion”, valamiféle istenkeresés nélkül. Megegyezik ez azzal a teológiai tétellel, hogy az ember alapvetően, mint teremtett humánum, „homo religiosus” azaz vallásos lény, de igen sokféle vallás létezik. Emlékezzünk arra, hogy a korábbi szocialista időben hazánkban sokan azt gondolták, egyre kevesebb lesz évek során a vallásosság és visszaszorulnak az egyházak. Ma pedig Magyarországon mintha túl sok volna a vallásból! Hiszen száznál több bejegyzett egyház, felekezet, vallási közösség létezik hazánkban és közöttük sok a furcsa „egyház”, így például a „Tan Kapuja Buddhista Egyház” vagy az „Idegen, Fejlettebb Intelligenciában Hívők Közössége Egyház”, az „Ősmagyar Táltos Egyház”, stb.
A felmérések szerint a „vallásos” emberek között a többség a „maga módján vallásos” és nem egy bizonyos egyház vagy vallás előirásai, tanítása szerint. Olyan jelenségek mutatkoznak hazánkban is, mint Amerikában, ahol a vallásszociológia „shopping religion” azaz „bevásárló-vallásosság” névvel illeti azt a magatartást, amikor az ember gondolatban ugyanazt teszi a vallások kínálata láttán, mint a nagy bevásárló központokban. Megy a vevő a bevásárlókocsijával és végigpásztázza az árúkat, megragad egy kis csillagjóslást, indiai misztikát, csatlakozik egyik vagy másik guru érdekesnek tűnő tanításához és mindezeket vegyíti a maga tradicionális keresztyénségének maradék elemeivel. Vallásos, de a maga módján! Nem „vallástalan”, hanem „másvallású”!
A reformáció viszont a „homo religiosus”, a vallásos ember világába evangéliumi üzenetet hozott: Ember, nem kell elindulnod, hogy megkeresd az Istent, nem kell búcsúcédulát vásárolni bűnbocsánatodért, nem kell kolostorba vonulnod, hogy a „vita contemplativa” gyakorlatával érdemeket szerezz Isten előtt, Isten Jézus Krisztusban eljött értünk a tőle távolra szakadt világba és ingyen kegyelemből élete, halála és feltámadása révén kínálja az üdvösséget, a vele való közösséget.
2. A reformáció globalitása
Egy rövid elemzés keretében nem tudjuk a reformáció összes összefüggéseit vizsgálni. Témánk számára azt látom fontosnak, hogy megfigyeljük, a reformátorok Isten teljességét, üzenete egyetemességét hirdették meg a „solus Christus, sola Scriptura, sola gratia, sola fides” azaz „egyedül Krisztus, egyedül a Szentírás, egyedül a kegyelem, egyedül a hit” hangsúlyával. Nem új egyházat akartak létrehozni, hanem az egyetemes, apostoli, globális egyházat akarták megújítani.
Ezzel kapcsolatban szoktuk megjegyezni: a reformáció egyházai Magyarországon történetüket nem 1517-től számolják, hanem egyetemes összefüggésben Jézus Krisztustól és az apostoloktól, tehát kereken kétezer évvel ezelőttről, hazánkban pedig kerek ezer évet vallunk magunkénak. A reformáció egyházai „apostoli” egyházak!
A Kárpát-medencében tehát felvállaljuk a pannonhalmi iskolát, a tihanyi apátságot, szentéletű királyainkat, középkori kódexeinket, a lovagrendek építette erdélyi erődtemplomokat, a Korvinákat.
Globális múltunkból következően egész országra-világra néző, ökumenikus és összetett, egyházon-keresztyénségen belüli és a társadalmakban adódó közéleti feladatok előtt állunk. Isten és ember, ember és ember kapcsolatában bízattak ránk evangéliumi feladatok. Ebben az elhivatásban a reformáció egyházai nincsenek egyedül, hiszen az elmúlt évtizedekben nőtt az ökumenikus össze fogás és ma küzdenünk kell az egyházi és konfesszionális bezárkózás ellen! Sokfelé kísért még a liturgiába és a templomok hűvös mélyébe húzódó, a szocializmus ideológiai környezetében megszokott és sorsunkként kiosztott egyedüllét, félelem és kisebbségi érzés, ahogyan Németh László olyan szemléletesen kifejezte, a kisebbségi kór, a „morbus minoritatis”. Magam lennék csupán magamnak, mint egyház, mint gyülekezet, mint hívő? A reformáció ökumenikus, globális esemény, a „teljes” Krisztus, a „teljes” Írás a „teljes” világot, a „teljes” társadalmat szólítja meg!
A római katolikus egyház számára a reformáció a II. Vatikáni Zsinat határozataiban érkezett el. Gondoljuk csak végig, előtte tilos volt a római katolikus egyházban a mai megszokott ökumenikus gondolkodás, elhatárolódtak a reformáció egyházaitól, nem volt szabad hazánkban a katolikusoknak még belépni sem protestáns templomba! Néhány száz évvel a reformáció után a II. Vatikáni Zsinat határozatai szerint viszont jobban a római katolikus egyházi élet középpontjába került a Szentírás, anyanyelven szólalt meg a liturgia, közeledés volt tapasztalható a reformáció egyházai irányába. Lehet, hogy most protestáns oldalról valaki azt veti ellenünkre, hát azért még a római katolikus egyházban nem mindent valósítottak meg a reformáció bibliai üzenetéből. Erre azt válaszolhatjuk, hogy nézzünk szét először a magunk házatáján, vajon mennyire élnek benne gyülekezeteink és híveink igazán a reformáció éltető erejének krisztusi erőterében. Ugye, hogy akad még nálunk is pótolnivaló?
3. Egyházaink jelenlegi helyzetének felmérése
Mit jelent ma a gyakorlatban a reformáció globalitása gyülekezeteink számára?
Azzal a közkeletű megjegyzéssel kezdhetjük, amit sokszor hallunk, hogy az ifjúság az egyház jövője, a jövő az ifjúság. Valóban így van ez a generációk sorában. Mégis képviselnünk kell azonban az előzők alapján azt az igazságot, hogy nem az ifjúság, a fiatalok jelentik az egyház jövőjét önmagukban. Jézus Krisztus egyedül, az evangélium hite és az iránta való engedelmesség teremti az egyház jövőjét.
Hadd szóljunk azokhoz, akik az idősebb nemzedékekhez tartoznak egyházainkban. Emeljétek fel fejeteket, testvérek, Krisztusnak szüksége van az idősekre! Amikor a Szovjetunióban az európai részen lévő protestáns és zömében németajkú gyülekezeteket Kazahsztánba és Szibériába telepítették, a gyülekezetek, az egyház, a Krisztus ügye az idősekre maradt. „Bábuskák” írták kézzel az énekeskönyveket és az igegyűjteményeket emlékezetből. Tilos volt a keresztelés, a hitoktatás, a gyülekezethez tartozás tizennyolc éves korig, a nagykorúságig. Mégis megmaradtak ezek a gyülekezetek, gyarapodtak az ifjúság „hivatalos” részvétele nélkül.
Vajon mi mai idősebb és fiatalabb magyar nemzedékek, mit adunk át értékként, hitként, szeretetként, reménységként az utánunk jövő generációknak? Magyar társadalmunk egyik mai szomorú, sokféleképpen megmagyarázható ténye, hogy szakadék tátong fiatalok és idősek között. Mit teszünk, idősebbek, azért, hogy szót értsünk a fiatalokkal és meghallgassuk őket?
Kérdezzük meg a közöttünk élő fiatalokat! Testvéreim, hogyan tekintetek azokra a hagyományokra, amelyeket szüleitektől és nagyszüleitektől kaptatok? Megpróbáltátok-e a magatok számára, a magatok nyelvén újrafogalmazni mindazt, amit a reformáció hirdet?
Egy másik mai példa a rendszerváltoztatási kísérletek, az 1989-1990-es évektől: Sokszor hallottuk azt a véleményt, hogy a vagyon az egyház hatalmát jelenti. A jövőnk is a nagyságrendektől, az intézmények sokaságától függ! Természetes, hogy nagyszerű, ha van templomunk, ha vannak iskoláink, kórházaink, diakóniai intézményeink. Az egyházaknak, a gyülekezeteknek azonban nemcsak az a helyzet jelenthet fejtörést, problémát, ha nincs semmink. Az is kísértés, ha birtokolunk, ha bőven van az anyagi javakból. A tulajdon, a „vanok” gyülekezeteket megosztó árnya érte el sok városunkat és falunkat, ahol az államosított egyházi ingatlanok visszaadása kapcsán hirtelen vagyonos lett a gyülekezet. Megoszlott a presbitérium és a hívek véleménye, mit is csináljunk a visszakapott ingatlannal vagy pénzzel. Iskola vagy inkább szeretetotthon, mi legyen a prioritás és hogyan? Hányszor kellett az 1989-1990-es rendszerváltoztatás után az egyházak vezetőinek a vagyon miatt szembekerült egyházközségi csoportokat békéltetni, amikor az egyházi ingatlanok rendezése történt!
A reformációt megélni és vallani azt jelenti, tudnunk kell, hogy nem a tömegek, nem az anyagi értékek jelentik az egyház kincsét. A sajátos spirituális egyházi kincs, a „proprium”, ahogyan a régiek mondták, az evangélium.
A reformációra emlékezve abba a krisztusi áramkörbe kapcsolódhatunk bele, amelyik átfogja az egész világot és az Istenhez történő megtérésre hív minden embert. Aki pedig közelebb került Isten Krisztusban megjelent kegyelméhez, az közelebb kerül embertársához. A világ mint globális falu, és különböző ellentétek miatt szembe került csoportokra bomló társadalmunk várja békéltető szavunkat és cselekedeteinket! Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme, hirdették az apostolok és reformátorok és „tua res agitur”, a mi dolgunk, hogy közvetítői legyünk Isten szavának és akaratának!
Az ökumenikus mozgalom ígéretes feladata a terhelő történelmi múlt feldolgozására az „emlékezet gyógyítása”-program (Healing of Memories – Heilendes Erinnern). Néhány eseményt hadd idézzünk.
1991. augusztus 18-án Debrecenben a református nagytemplomban voltunk együtt II. János Pál pápával istentiszteleten, magyarországi egyházak. Előtte vita támadt arról, vajon tartsunk-e megemlékezést a magyar protestáns gályarabok emlékművénél a templom mellett. Ott bent a templomban, a liturgia közben, az énekkar szereplése alatt történt meg a pápa döntése, igenis oda kíván menni az emlékműhöz. Példamutatóan, spirituálisan előrevivő, konfliktus-oldó volt az az imádsága, ami elhangzott.
1993. január 20-án Esztergomban álltunk meg katolikusok, protestánsok, orthodoxok a bazilikában a „kassai mártírok” emlékoltára előtt, mint Ökumenikus Tanács, a többi magyar ökumenikus szervezettel együtt. Együtt mondtuk el imádságban, mi mai keresztyének nem érezzük felelősnek magunkat az akkori eseményekért és kérjük az Úristent, hogy olyan lelkületet adjon, amelyik a megbékélés, a kiengesztelődés lelkülete és többet ne kerüljön sor hasonló ellenségeskedésre.
1995. augusztus 21-27. között Kecskeméten került sor „A keresztyén hit és az emberi ellenségeskedés” című nemzetközi ökumenikus konferenciára a Magyar Római Katolikus Püspökkari Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa rendezésében. A balkáni etnikai-nemzetiségi-vallási összeütközések önvizsgálásra késztettek arról, történelmi tradícióink, hitünk megbékélésre vagy ellenségeskedésre indit-e. A konferencia hozzájárulás volt az ausztriai Grácba, 1997-ben összehívott II. Európai Ökumenikus Nagygyűlés előkészületeihez (Lépések a megbékélés felé,Kecskemét, 1995. augusztus 21-27. Előadások és dokumentumok. MEÖT-Ökumenikus Tanulmányi Központ, Budapest, 1996.)
Végül még egy jelentős ökumenikus eseményt említek. A nyugat-dunántúli Csepreg városában 1996. január 6-án történt és azért marad számomra felejthetetlen, mert nem volt egyszerű megszervezni. A helyi katolikus és evangélikus lelkész ugyanis azon a véleményen voltak, hogy „talán erre nem volna szükség”. Nem tudom elfelejteni azt a segítséget, amit Seregély István érsek úrtól kaptunk Egerből, aki mint a Püspökkari Konferencia elnöke, azonnal azt válaszolta, igenis, ott leszünk! Abban a templomban, amelyikben 1621-ben 1223 evangélikust gyilkoltak meg a katolikusok, együtt imádkoztunk 375 év után katolikusok és evangélikusok. A vallásháborúk idején meghaltakért állított emlékművet katolikus, református és evangélikus püspökök együttesen koszorúzták meg és együtt imádkoztak a liturgiában. Ez olyan konfliktusoldó, megbékélést elősegítő esemény volt, amelyik sokat jelentett helyileg és országosan.
Régi megállapítás szerint különbséget kell tennünk tradíció és tradícionalizmus között. A tradíció a holtak mai élő hite, a tradícionalizmus pedig az élők halott hitét jelenti (J. Pelikan: the living faith of the dead and the dead faith of the living). Nem szabad engednünk, hogy a reformáció múzeumi kincs legyen csupán és a Biblia kell, hogy „olvasnivaló és megélnivaló” (Lesebuch und Lebebuch) legyen. A „Solus Christus, Sola Scriptura, Sola Gratia, Sola Fides” reformátori gondolatai mellett és helyett előkerülnek mai egyházi gondolkodásunkban a „Sola Structura” és még inkább a „Sola Pecunia” gondolatai. Mai egyházi, ökumenikus helyzetünk „lokális és globális” önvizsgálódást követel Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatunkról, aki „az út, igazság és élet” (Jn 14,6). A reformáció globális igényével kell feldolgoznunk a korszellem, a belső egyházi-gyülekezeti és a külső társadalmi jelenségeket azzal a reformációs meggyőződéssel, hogy a Krisztusról szóló evangélium mindenkinek szóló igazság (Lesslie Newbigin: public truth – öffentliche Wahrheit). Ökumenikus együttmunkálkodás csak az igazság keresésével, a békesség-munkálás lelkületével végezhető. Bizonyára nem fog sikerülni tökéletes Magyarországot, Európát vagy tökéletes világot megvalósítanunk, mégis, a jelenleginél lehet egy kevésbé rosszat képzelni. Ez talán csak egy-egy lépést jelent, de a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése