„Mi nem akkor leszünk hű követői Kálvinnak és Luthernek, ha abban követjük őket, ami gyarló, ami mulandó, amiben a kor gyermekei voltak, de akkor követjük igazán, ha abban igyekszünk nyomdokaikba lépni, ami örökbecsű, ami örökéletű, ami az emberiséget és a keresztyén egyházat egy magasabb szférába, egy magasabb nívóra emeli” – mondta száz éve gróf Tisza István. A sors tragikus fintora, hogy a kálvinista államférfit, kétszeres magyar miniszterelnököt éppen a reformáció emléknapján, október 31-én gyilkolták meg az 1918-as „őszirózsás” forradalom zűrzavarában.
Német földön mintegy háromszázötven, nálunk pedig jó százötven éve tartják a protestánsok – evangélikusok, reformátusok és a testvér felekezetek – a reformáció ünnepét. Arra a napra és tettre emlékszik ma több millió Kárpát-medencei magyar protestáns, amikor – 1517. október 31-én – Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes, a Szentírás doktora Wittenbergben kifüggesztette az egyházi reformokat sürgető 95 pontját a vártemplom külső kapujára. A 16. századi német, francia, svájci és nyomukban a magyar reformátorok is felismerték, és nagyon hatásosan közvetítették kortársaiknak, hogy a válságba jutott egyház és a válságba jutott ember számára mi az alapvető feladat: visszatérni a Szentíráshoz, a kegyelmes Istenhez, és hirdetni az evangéliumot, Jézus Krisztus megváltó művét. A lutheri–kálvini reformáció négyes „solus” tanítása: egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Jézus Krisztus érdeméből, egyedül (mindenekfölött) a Szentírás alapján ismerhetjük meg az Istent és nyerhetünk üdvösséget, és ennek szellemében egyszerre törekedett megőrizni és megújítani az egyházat. A protestantizmus mint személyes hit és közös világnézet az élő Isten szuverenitását hirdeti, és azt tanítja, hogy minden emberi ismeret végső forrása Isten kijelentése, az Ige, amely a Szentírásba foglaltatott majdnem kétezer éve, és amely a Szentlélek segítségével jut el az emberi lélekig, elméig és szívig.
A lutheri, és még inkább a kálvini reformáció annyira mély és sokrétű szellemi, kulturális hatást gyakorolt a magyar népre, hogy az utóbbi majd ötszáz év magyar történelme, kultúrája, szellemi, társadalmi, sőt gazdasági teljesítménye sem ismerhető és érthető meg e hatás nélkül. A reformáció elterjedése az anyanyelvű istentiszteletet, oktatást és kultúrát elérhetővé tette a magyar nép nagy része számára, megerősítette a nemzeti szellemet és öntudatot, olyannyira, hogy a 16–17. században három részre szakadt Magyarországon a katolikus Habsburgok és az iszlám törökök harapófogójában is meg tudott maradni a magyarság. Nem alaptalanul írta Illyés Gyula: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin? Nem hiszem."
Faggyas Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése