Keresztény és magyar
Demokrata
2009-10-30
Hankó Ildikó, Kiszely István
„Ezeréves magyar kultúránk a keresztény hit nélkül nem érthető”
Elévülhetetlen felelősség terheli a hazai tudományos élet vezetőit, akik jól ismert hazugságokkal terhelték meg fiatalságunkat, szót sem ejtve azokról az eseményekről, amelyek a magyarságot Európa népei közé emelték már akkor, amikor az itt élő népek még valójában többistenhívők voltak.
Ily módon kettős tudatlanságban élve nőtt nemzedékünkben az az igény, hogy egyszer szabadon megéljék magyarságukat és kereszténységüket. Ez az idő érkezett el 1990-ben, amikor tömegével alakultak különböző hagyományőrző civil szervezetek, lelkes emberek – sokszor minden alapismeret nélkül – mesét szőttek eleink életéről, rokonainkról, életmódjukról, kultúrájukról, vándorlásukról. Mivel az erre utaló forrásokhoz minden jó szándék ellenére sem jutottak hozzá, több lett benne a fantázia, mint a valóság. Történészeink nem vállalták föl azt a szerepet, amit kötelességük lett volna, soha nem kutattak azokon a helyeken, ahol nyomára bukkanhattak volna eleink hiteles életének, hitének. Azt a néhány szakembert, akik megpróbálták kibogozni azt, hogy hol és mikor tévesztettünk utat, kigúnyolták, szakmai körökben „amatőröknek” bélyegezték, politikai támadásokat indítottak ellenük.
Amíg Európa szinte minden népe (finnugorok, skandinávok, germánok, görögök, rómaiak) sokistenhívő volt, a magyarok ősei kezdettől egyistenhívők. Ez annyira egyértelmű volt, hogy már a hunok nyelvére lefordították a Szentírást, majd Theophylaktosz Szimokáttész bizánci történész Kr. u. 570 körül írt Historiájában így mutatja be őseink vallását: „A turkok (magyarok) szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.” Az örmények a Krisztus utáni II. században vették fel a kereszténységet, és forrásaikban olvassuk, hogy 530 táján Quarduct, majd Maq örmény püspökök az akkor a Meotisz menti onogurok (magyarok) között térítettek. A Krisztus utáni VIII. században már létezett a dorosi metropolita alá tartozó „hun (onogur) püspökség”, majd a Cirill és Metód-legendák leírják a magyarok kereszténységét.
A Gesta Hungarorumban olvassuk: „Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez…” Anonymus így ír: „Álmos vezér, akinek a segítsége a Szentlélek volt… Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik…” A nógrádi csatánál pedig „az isteni kegyelem volt velük”. A Képes Krónika így beszél: „Árpád… a mindenható Isten kegyelmét kérte, majd minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten…” A történeti források feljegyzik, hogy 948 táján Bulcsú és Tormás, majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett. Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, majd Szent Wikbert 954-ben a magyar sereg vitézei között prédikált és terjesztette a római katolikus vallást. Géza nagyfejedelem Vidinben egész családját megkereszteltette, így Vajkot – a későbbi Szent Istvánt is –, aki nem 1000-ben ismerte meg a kereszténységet, hanem már 7 évesen.
A magyarok egyistenhite a pusztai lovas népek életmódjából következett. Életükben a menny, az égitestek és a természeti erők mellett mindig a „főisten” alakja emelkedett ki; szükségük volt egy biztos kezű, ésszerűen irányító, „felső lényre”. A hitvilágra vonatkozó összes szavunk belső-ázsiai török eredetű (isten, lélek, imád, menny, másvilág, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt, örök.) Úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglalás kori magyarság nyelvére. Ehhez az egyistenhithez társul a magyarság eredetének mítosza, a vallásos képzeletvilág, amely megjelent Európa keleti határán és a kereszténységbe való beintágrálódása ilyen előzmények után sokkal egyszerűbb és könnyebb volt, mint a sokistenhívő európai népeknél.
A magyarság kereszténysége kicsit más, mint Európa egyéb népeié; mi magyarul vagyunk keresztények. Őrizzük csodálatos mondavilágunkat, amely keresztény templomaink falfestményein is megjelenik. Gondoljunk a Szent László-legenda jeleneteire vagy Csíksomlyóra, ami már akkor zarándokhely volt, amikor népünk még abban az ősi kultúrában élt, amit magával hozott Keletről. Mai napig szépen összesimul a Boldogasszony és a Babba Mária képe, ahogy ezt nagyon élethűen dokumentálta Daczó Árpád, azaz páter Lukács a „Csíksomlyó titka” című művében.
A magyar ember ebben a légkörben érzi magát védettnek, erkölcsi értékeik teljesen egybevágnak a keresztény hit értékrendjével. Csodálatos egyistenhitünk megjelenik népdalainkban, népművészetünkben, mesevilágunkban.
Miután a magyarság nem ismerhette meg őstörténetét, megpróbálja más úton visszaszerezni elvesztett emlékeit. Ebben azonban sem az egyház, sem a tudomány képviselői, sem a politikai elit nem segítik, ezért érthető, hogy itt-ott nosztalgikus, a valóságtól távol eső világot képzel el magának. Ezért soha ne tévesszük szem elől, hogy amint keresztény hit nélkül nem létezik igazi magyarság, magyarság nélkül sem létezik igazi keresztény hit.
Kapcsolódó anyagaink:
Demokrata
2009-10-30
Hankó Ildikó, Kiszely István
„Ezeréves magyar kultúránk a keresztény hit nélkül nem érthető”
Elévülhetetlen felelősség terheli a hazai tudományos élet vezetőit, akik jól ismert hazugságokkal terhelték meg fiatalságunkat, szót sem ejtve azokról az eseményekről, amelyek a magyarságot Európa népei közé emelték már akkor, amikor az itt élő népek még valójában többistenhívők voltak.
Ily módon kettős tudatlanságban élve nőtt nemzedékünkben az az igény, hogy egyszer szabadon megéljék magyarságukat és kereszténységüket. Ez az idő érkezett el 1990-ben, amikor tömegével alakultak különböző hagyományőrző civil szervezetek, lelkes emberek – sokszor minden alapismeret nélkül – mesét szőttek eleink életéről, rokonainkról, életmódjukról, kultúrájukról, vándorlásukról. Mivel az erre utaló forrásokhoz minden jó szándék ellenére sem jutottak hozzá, több lett benne a fantázia, mint a valóság. Történészeink nem vállalták föl azt a szerepet, amit kötelességük lett volna, soha nem kutattak azokon a helyeken, ahol nyomára bukkanhattak volna eleink hiteles életének, hitének. Azt a néhány szakembert, akik megpróbálták kibogozni azt, hogy hol és mikor tévesztettünk utat, kigúnyolták, szakmai körökben „amatőröknek” bélyegezték, politikai támadásokat indítottak ellenük.
Amíg Európa szinte minden népe (finnugorok, skandinávok, germánok, görögök, rómaiak) sokistenhívő volt, a magyarok ősei kezdettől egyistenhívők. Ez annyira egyértelmű volt, hogy már a hunok nyelvére lefordították a Szentírást, majd Theophylaktosz Szimokáttész bizánci történész Kr. u. 570 körül írt Historiájában így mutatja be őseink vallását: „A turkok (magyarok) szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.” Az örmények a Krisztus utáni II. században vették fel a kereszténységet, és forrásaikban olvassuk, hogy 530 táján Quarduct, majd Maq örmény püspökök az akkor a Meotisz menti onogurok (magyarok) között térítettek. A Krisztus utáni VIII. században már létezett a dorosi metropolita alá tartozó „hun (onogur) püspökség”, majd a Cirill és Metód-legendák leírják a magyarok kereszténységét.
A Gesta Hungarorumban olvassuk: „Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez…” Anonymus így ír: „Álmos vezér, akinek a segítsége a Szentlélek volt… Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik…” A nógrádi csatánál pedig „az isteni kegyelem volt velük”. A Képes Krónika így beszél: „Árpád… a mindenható Isten kegyelmét kérte, majd minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten…” A történeti források feljegyzik, hogy 948 táján Bulcsú és Tormás, majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett. Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, majd Szent Wikbert 954-ben a magyar sereg vitézei között prédikált és terjesztette a római katolikus vallást. Géza nagyfejedelem Vidinben egész családját megkereszteltette, így Vajkot – a későbbi Szent Istvánt is –, aki nem 1000-ben ismerte meg a kereszténységet, hanem már 7 évesen.
A magyarok egyistenhite a pusztai lovas népek életmódjából következett. Életükben a menny, az égitestek és a természeti erők mellett mindig a „főisten” alakja emelkedett ki; szükségük volt egy biztos kezű, ésszerűen irányító, „felső lényre”. A hitvilágra vonatkozó összes szavunk belső-ázsiai török eredetű (isten, lélek, imád, menny, másvilág, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt, örök.) Úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglalás kori magyarság nyelvére. Ehhez az egyistenhithez társul a magyarság eredetének mítosza, a vallásos képzeletvilág, amely megjelent Európa keleti határán és a kereszténységbe való beintágrálódása ilyen előzmények után sokkal egyszerűbb és könnyebb volt, mint a sokistenhívő európai népeknél.
A magyarság kereszténysége kicsit más, mint Európa egyéb népeié; mi magyarul vagyunk keresztények. Őrizzük csodálatos mondavilágunkat, amely keresztény templomaink falfestményein is megjelenik. Gondoljunk a Szent László-legenda jeleneteire vagy Csíksomlyóra, ami már akkor zarándokhely volt, amikor népünk még abban az ősi kultúrában élt, amit magával hozott Keletről. Mai napig szépen összesimul a Boldogasszony és a Babba Mária képe, ahogy ezt nagyon élethűen dokumentálta Daczó Árpád, azaz páter Lukács a „Csíksomlyó titka” című művében.
A magyar ember ebben a légkörben érzi magát védettnek, erkölcsi értékeik teljesen egybevágnak a keresztény hit értékrendjével. Csodálatos egyistenhitünk megjelenik népdalainkban, népművészetünkben, mesevilágunkban.
Miután a magyarság nem ismerhette meg őstörténetét, megpróbálja más úton visszaszerezni elvesztett emlékeit. Ebben azonban sem az egyház, sem a tudomány képviselői, sem a politikai elit nem segítik, ezért érthető, hogy itt-ott nosztalgikus, a valóságtól távol eső világot képzel el magának. Ezért soha ne tévesszük szem elől, hogy amint keresztény hit nélkül nem létezik igazi magyarság, magyarság nélkül sem létezik igazi keresztény hit.
Kapcsolódó anyagaink:
- HVG: Püspöki körlevél az újpogányságról
- Akadémikus vita (Heti Válasz)
- Menekülés az őstörténetbe
- A táltosok már a spájzban vannak
- Barbár mozgalmak Hunniában
- Dr. Papp Lajos nyílt levele a katolikus püspökökhöz
- Az Egyház élő hitével összhangban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése