A traumák felidézése önmagában nem feltétlenül áldásos hatású.
Napjaink rohanó kultúrájában az emlékezés szinte kultikus fontosságúvá vált. Egymást érik az emlékezés szertartásai, legyen szó néhány éve bekövetkezett katasztrófákról, mint például szeptember 11-e, vagy a múlt század traumatikus eseményeiről, mint amilyen Trianon vagy a holocaust volt, vagy a nemzeti összefogás nagy pillanatáról, az ötvenhatos forradalomról, és sorolhatnánk. Különös, hogy a Szentírásban az egyik gyakran ismételt felszólítás is ez: „emlékezzél"! De vajon mennyi köze van napjaink emlékezéskultuszának a bibliai, sőt, evangéliumi emlékezés szellemiségéhez?
Traumatizált korban élünk: nemzetek, egyének és közösségek nem gyógyuló sebeket hordoznak: alig van közöttünk olyan, aki ne lett volna valamilyen módon részese - vagy ő maga vagy közvetlen felmenői - a sebek osztásának és/vagy elszenvedésének. Kultúránkat áthatja az a Freudig visszamenő meggyőződés, hogy az emlékeket fel kell tárni ahhoz, hogy a sebek begyógyulhassanak. George Santayana híres diktuma szerint: „Aki nem emlékszik a múltjára, arra van ítélve, hogy megismételje." Ez azonban csak féligazság, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogyan emlékezünk.
Miroslav Volf, a híres horvát teológus 2006-ban megjelent könyvének alapgondolata szerint az emlékezés éppúgy lehet pajzs, mint kard. Egyáltalán nem biztos, hogy gyógyít, ugyanolyan eséllyel pusztíthat is. A traumák felidézése önmagában nem feltétlenül áldásos hatású: minden azon múlik, hogyan értelmezzük traumatikus emlékeinket, mit teszünk velük. Emlékeink feldolgozása segíthet, de ugyanúgy megtörténhet, hogy belülről felemésztenek és nem szűnő gyűlöletet gerjesztenek bennünk. A fájdalom és a düh továbbá érthető módon eltorzítja az emlékeket. Sőt, gyakran az áldozatokból lesznek az elkövetők, és éppen azért, mert intenzíven emlékeznek az ellenük elkövetett rosszra. Nyilvánvaló, hogy az emlékezés morálisan ingatag, jóra és rosszra egyaránt fordítható. A feladat nem pusztán az emlékezés, hanem emlékeink megváltása.
Ennek alapvető feltétele, írja a horvát teológus, hogy hívőként, bibliai szellemben emlékezzünk. Emlékeink meghatározóak identitástudatunkra nézve. Ha egy nemzet, egy népcsoport vagy egy egyén csakis áldozatként, sértett félként definiálja önmagát, megbetegszik és eltorzul identitástudata. A bibliai Izráel ezzel szemben sosem azt állította emlékezése középpontjába, hogy ők mennyit szenvedtek Egyiptomban, hanem azt, hogy az Úr kiszabadította őket onnan. Nem a sérelmeikre, hanem a szabadulásukra helyezték a hangsúlyt.
Hiába történik ma Magyarországon annyi hangzatos hivatkozás vallásra, keresztény értékekre, ha nem a szabadító Isten élő tapasztalata szabja meg egy nép vagy egy egyén identitását, akkor a sérelmei, nem szűnő önsajnálata, negatív emlékei teljesen eluralják önmagáról alkotott képét. A közelmúlt magyar történelme tele van feldolgozatlan kollektív traumákkal. Ezek között természetesen vannak olyan emlékek - például a holocaust vagy ártatlan emberek elhurcolása a Gulágra -, amelyek esetében teljesen világosan elkülönül az áldozat és az elkövető, a jó és a rossz. A legtöbb esetben azonban ez egyáltalán nem így van. A kommunizmus negyven éve, beleértve az ötvenhatos forradalmat, komplex feladat elé állítja a történészt és az átlagembert egyaránt: önvizsgálatra, mérlegelésre, a múlt türelmes, amennyire lehet, tárgyilagos kibogozására. A magyar társadalom ijesztő éretlenségéről tanúskodik ezzel szemben a mitizálás leküzdhetetlenül erős hajlama: jókra és gonoszokra, feketékre és fehérekre kell felosztanunk a világot, hősökre, áldozatokra és bűnbakokra van szükségünk. Pedig, ahogy egy amerikai pszichiáter, Frank Pittmann írja, az Egyesült Államok múltjából hozva példát: „A múlt eseményei, még ha igazak is, élettörténetünknek kiragadott részei csupán. Régi sérelmeink felidézésével gyakorlatilag bármire találhatunk mentséget. Ugye nem felejtettük el Pearl Harbourt? És Alamo ostromát sem? Az ilyen emlékek nemzedékről nemzedékre életben tartják a rasszista gyűlölködést. Egymás megértését és a vádak tisztázását lehetetleníti el, ha egy emlék az egykori résztvevőket jókra és gonoszokra osztja."
Ha megrekedünk az áldozatszerepben, önmagunkat az ártatlanság dicsfényével fogjuk előbb-utóbb övezni, vélt vagy valós bántalmazóinkat pedig démonizálni. Ráadásul a magyar közbeszédben jobbára önkényesen, a hatalmi érdekeknek megfelelően jelölik ki, hogy kik a gonoszok, illetve kik tartoznak az ártatlanok és a „megtérő bűnösök" táborába (aki „hozzánk", a mi érdekcsoportunkhoz tartozik, az lehet hogy a múltban rossz oldalon állt, ma azonban megtérő bűnösként kezelhetjük, aki viszont az „ellenség táborába", azon számon kérjük és ellene fordítjuk nem csak a saját, de az apjának, nagyapjának gazságait is). „Míg a múlt mindig háromdimenziós - írja Pittman -, egy egyoldalú történet legfeljebb csak propaganda lehet." Rokon jelenség az alázatra és az önkritikára való képtelenség; sőt, az egyes érdekcsoportok, így gyakran az egyház is, árulásnak veszi a kritikus megnyilatkozásokat. A manapság oly gyakran megnyilvánuló magyar felsőbbrendűség érzete mögött szorongó, beteg nemzeti identitástudat rejtezik. Különben miért kellene görcsösen kozmetikázni a múltat? Miért kell olyan erőszakosan mitizálnunk nemzeti hőseinket, hogy még azt sem viseljük el, ha netán valamelyik nem eléggé hősi halált halt (a Zrínyi halálát okozó vadkant ugye valójában a bécsi udvar küldte, és Wass Albert sem öngyilkos lett, hanem román merénylet áldozata)?
Emlékeink gyógyításának, megváltásának keresztény útja az lehetne, ha Jézus Krisztus keresztjének fényében tudnánk emlékezni. A kereszt megfelelő dimenzióba állíthatja egy-egy nép vagy az egyén önértékelését. A kereszt lebontja hamis mitológiáinkat. Nem engedi, hogy ártatlan áldozatként szemléljem magam. Az, hogy bántottak, nem ment fel saját felelősségem alól, és nem törli ez azt a tényt, hogy én is, így vagy úgy, bűnös vagyok. Sőt, mivel Krisztus magára vette bántalmazóm bűnét és meghalt érte, meg kell bocsátanom annak, aki bántott engem. Jacques Derrida azt írja egy helyütt, hogy a megbocsátás valójában lehetetlenség, ugyanis ha csak azt lennénk hajlandók megbocsátani, ami megbocsáthatónak tűnik, kiüresedne a megbocsátás eszméje. Éppen az kíván bocsánatot, ami megbocsáthatatlan, „halálos bűn". Az, hogy a keresztény hit pontosan erre szólít fel, nem azt jelenti, hogy könnyedén kezeli a megbocsáthatatlan atrocitásokat. A keresztény megbocsátás arra alapszik, hogy Isten maga hordozta el a gonosztettek iszonyatos súlyát.
Keresztény emberként, írja a horvát teológus, az emlékezés ellentmondásos feladat elé állít: úgy kell emlékeznünk minden elszenvedett sérelemre, hogy közben szeretjük az elkövetőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése