Domahidi Béla
református lelkipásztor
Tegnap kézhez kaptam a (volt) Szekuritáté irattárát vizsgáló országos tanácshoz címzendő űrlapokat, részletes instrukciók kíséretében. Hallom, komoly mérlegelés és előkészület után született meg az Igazgatótanács eme döntése. Az "egyházi ügynöktörvény" megalkotása körül – egyházunkra nem jellemző módon- élénk buzgólkodás tüze lobbant fel. Nekem a legelső, ösztönösen háborgó gondolatom az volt ezzel a felsőbb kezdeményezéssel kapcsolatban, hogy ez az akció elsősorban önmagunk ellen történik. Aztán a "dolgokon" rágódva arra a felismerésre jutottam: tkp. boldogoknak tekinthetjük magunkat, mert – úgy tűnik - jelenleg ez a legfontosabb közegyházi problémánk. Ha más nincs, tényleg neki kell fogni a leleplezésnek (lásd: apokalipszis). Miután jelesre vizsgáztunk az utóbbi évek egyházépítő küzdelmeiben, miután makulátlan a lelkiismeretünk, mert mindent megtettünk a ránk bízottakért, nosza, lássuk, nem lappang-e közöttünk még valami régi, titkos bűn, ami ráadásul magyarázná is meglankadásunkat.
Ha a bergenyei presbitériumban vetődne fel most egy ilyenszerű ötlet, könyörögve inteném higgadtságra és bölcsességre az atyafiakat. Félteném a gyülekezet békességét az áldatlan, meddő, immár tárgytalan vitától. Megtudom: rosszul tenném.
Olvasom a közzé tett határozat szövegét, laikus véleményem szerint elég suta fogalmazvány, nem hat szakszerű írásnak. De ez még a kisebb baj lenne. A nagyobb az, hogy teológiailag sem áll biztos lábakon. Pl. posztulátumként elhangzik egy tétel, mely szerint a bűnre a bűnbánat ad megoldást. Holott az csupán a bocsánat fele vezető út lenne. A megoldás, nemde, Isten kezében/kegyelmében van. De lehet, mi jobban tudjuk.
És kiderül, mint említettem (ez az etikai ficama a rendelkezésnek): egyetlen rákfenéje, egyetlen gyenge pontja van református egyházunknak: hogy jópáran közülünk anno besúgók voltak. Hogy előtte és utána is, - napjainkig – csalunk, ámítunk, rágalmazunk, sikkasztunk, mindenféle gonoszságot elkövetünk – lehet, ügynöki szempontból feddhetetlen múlttal a hátunk mögött – az nem számít (be). Persze, értem: most ez került terítékre. Egyszerűen a konjunktúra, és semmi hátsó szándék miatt.
Értesülök arról, hogy a titkosszolgálattal való kollaborálást könnyűszerrel vissza lehetett utasítani, ez csak afféle kellemesen ingerlő opció volt: akarsz, nem, na jó. Nem tudom biztosan, de azt hiszem, nem így működött egészen. Voltak, akiket keményen megzsaroltak, akik valamiért kutyaszorítóba kerültek ... és nehéz volt menekülni. Aki a kezük közé jutott, abból valami kisajtoltak. Egyik általam nagyra becsült, meghurcolt, börtönt is szenvedett lp. testvérünk említette példaként a nyugati fogságból hazatért szovjet katonák esetét. Két lehetőségük volt: beismerték, hogy kémeknek szervezték be, akkor megúszták tíz évvel, nem ismerték be, kivégezték őket. Nálunk valamivel enyhébb volt a helyzet.
Tudom, illetve inkább sejtem, voltak lelküket eladó, számításból árulkodó, jellemtelen, haszonleső besúgó lelkészek is, rájuk kár szót vesztegetni, nem hiszem, hogy valamit tudnánk tenni érettük. Ellenük esetleg. Ki kell mondani, hogy a besúgás elvetemült aljasság, gyalázatos, nemcsak lelkészhez, de még emberhez is méltatlan magatartás volt, máig ható következményekkel, de most, húsz év után ebben az ügyben ítélőszéket felállítani, és ennyi idő ködös és ködösíthető távlatából embereket kárhoztatni ... Aki 20 évig nem talált belső és külső alkalmat a bocsánatkérésre, azzal kapcsolatban nem lehetnek illúzióink (vannak lelki értelemben is "reménytelen esetek"). (Sztori: egy idős, bölcs lelkész megkérdeznek: mit tenne, ha egyik presbiteréről kiderülne, pár éve súlyos, de már elévült bűncselekményt követett el. Emberünk azt válaszolta: nagyon komolyan mérlegelném, hogy kirúgjam ... magam, ha hosszú évek együttmunkálkodása során nem láttam bele a lelkébe, illetve hosszú évek prédikációival nem tudtam bűnbánatra indítani.)
Tegyük fel, összeáll a lista a meggyőződéses besúgókról, élőkről és holtakról. (Legalább megtudjuk ki milyen legény volt, hallottam valakitől. De nem érzitek túl egyoldalúnak ezt a kategorizálást?) Hogyan tovább? Ha, miként egyik hozzászóló megjegyzi, nincs állami törvény, ami alapján büntetőjogilag is felelősségre lehetne vonni az ilyeneket ( akik még életben vannak), akkor vajon nem nyitunk-e kaput rossz ízű, becsületsértést kiáltó polgári perek irányába?
A megtorlást olykor még gonoszabb indulatok irányítják, mint a bűn elkövetését.
Megtudom: a lelki-erkölcsi megtisztulás érdekében történik az egész. Én nem firtatom: miért most, miért nálunk, miért ilyen formában, miért éppen azok, akik, "csak annyit kérdezek" természetesen válaszra nem várva: ki az a többé- kévébe felelősen gondolkozó és cselekvő református lelkész, presbiter, egyháztag, aki meg van arról győződve: ez igazi megtisztuláshoz, megújuláshoz vezet. Már említettem, szerintem a lelkészi bűnök tekintetében az ügynökmúlt a jéghegy (most még alsó) csúcsa. A nem-érintettek majd megdicsőült elégtétellel és önigazolással mutogatnak az egyházat úgymond tönkre tevő szolgatársakra ( pedig pusztán az a tény, hogy nem szerveztek be, vagy esetleg rólunk is jelentett valaki – igaz, legtöbbünk esetében következmények nélkül – nem tesz minket az elmúlt kor hőseivé), a (s)érintettek ellentámadásba lendülnek, bebizonyítván, hogy nagy nevek titokban maradtak, hogy ... És közben röhög a világ, a minket nem nagy rokonszenvvel körülvevő társadalom és ősi ellenségünk, az ördög. A szekusok sátáni módon kiagyalt művének a retard effektusa (késleltetett hatása) ez.
Nem lelkiekről szólnak ezek, testvérek. Boszorkányüldözés, ujjal mutogatás, álszent vádaskodás, legfeljebb álszent bűnbánat lesz az eredménye. Kiszabadítjuk a bizalmatlanság, gyanakvás dzsinnjét a palackból. Ártatlan emberek nevét mocskoljuk be, híveink között elszórjuk az ítélkezés magvát, bűnösöket teszünk még megátalkodottabbakká, lehetőséget teremtve számukra, hogy egyházunk nem létező szennyesét is kiteregessék (törvény hiányában nem tudván "leültetni" őket). Szegény egyházunk, szegény egyházunk!
Vegyük egy elméleti példát: minden kétséget kizáróan kiderül, hogy xy teológiai tanár jelentéseket írt. Megindul az agyakban a találgatások folyama: biztos anyagi haszonért tette, ez volt a méltatlanul megszerezett katedra ára, bosszúból, hogy tanártársait kicsinálja, beszervezett KGB- ügynök lehetett. És elkönyveljük magunkban (joggal): jellemtelen ember volt az illető (ez valamilyen összefüggésben mindannyiunkra kimondható, persze, vannak súlyosabb esetek). Mit kezdünk az informátorról szóló tudomásunkra/nyilvánosságra jutott információval? Semmisnek nyilvánítják azt, amit tanított? Kijavítjuk a régi index-bejegyzéseket? Index aláhelyezzük írásait? Bepereljük csalódás/kiábrándulás/lelki trauma okozásáért? (Híveink ezrei tehetnék ezt meg velünk!) Visszavonjuk tudományos fokozatait? Nem azt állítom, hogy szép volt a diákokat feljelenteni – legtöbbünk esetében komolyabb következmények nélkül – nem azt mondom, ez nem (volt) bűn és nem volt utálatos képmutatás, és hogy nem kellett volna nem eltűrni, és nem kellene/lehetne ezt szóvá tenni, csak meg kell vizsgálni: mit kezd az utókor a két évtized után kieszközölt erkölcsi (mert nem büntetőjogi) elégtétellel.
Persze, a tanulság sem kevés: gyáva, megalkuvó magatartásoddal alkotásaid értékét is alá-aknásod (lásd pl. M. Heidegger nemzetszocialista kilengéseit).
Én úgy gondolom, mintegy magamban, hogy ezt a kérdéskört a lelki (lélektani, ha így elfogadhatóbb) menedzselés szempontjából kellene megvizsgálni. Lesz-e valami haszna? A lelkészközösség alig létező kohéziójának, egyházunk alig létező missziójának jót tesz-e? Jobbak, értékesebbek, erősebbek, összetartóbbak leszünk-e utána, mint előtte voltunk? Gyenge érv az, hogy a világ előtti hitelünk erősödne az átvilágítás lépésének megtételével. A világot nem érdekli az egyház úgynevezett becsülete, mert nem érdekli maga az egyház (legfennebb, mint botránytéma).
Lehet az esti fáradságnak miatta van: az egyik passzusból én úgy értettem, hogy csupán enyhítő körülménynek számít az, ha valami megtagadta a titkosszolgálattal való együttműködést (3.2) Egyszóval: menthetetlen vagy, ó, ember, bárki légy.
A nagybetűs bizottság működésének költségeit az igtan vállalja magára. Testvérek, amikor közel nulla misszió zajlik egyházunkban, amikor kínlódik az ifjúsági munka (pár elszánt embernek köszönhető, hogy még ennyire is), amikor el kellene végre indulni a sok tisztogatás, kiakolbólintás után a még meg nem tisztult, de még az aklunkban veszteglő, bajban levő emberekhez segítőkész szeretettel, evangéliumi lelkülettel (mint koporsóra hulló göröngyök, úgy konganak ezek a szavak) ... akkor óriási energiákkal, több embert lefoglalva mi 20-30-40-50 éves aktákat bogarászunk sziszifuszi szorgalommal. Testvérek, tudjátok hány nagyobb gyüliben sincs bibliaóra, ifióra, diakóniai munka (persze, ezek még nem váltják meg híveinket), nincs családlátogatás, nincs élet ... és mi fontoskodunk ... mi tépjük a konkolyt?
Kívánatosabb lenne egy lelket megmenteni, mint százat elítélni.
Van egy magam számára megfogalmazott javaslatom: az Igazgatótanács önmagát felhatalmazva kérje ki rendre a lelkészek inkriminált iratcsomóit, és azokat adja át egy történészcsoportnak, akik – függetlenekként – írják meg a tanulságát, kivonatolják, az érdekesebbjét tegyék közzé, ha jónak látják. Biztosan objektívebben, és kevesebb lelki kárral működnének, mint az "egyház kebeléből delegáltak."
A félreértéstől tartva írom le (mintegy magamnak): mi, a mai egyház egy kicsit el is túloztuk a besúgás jelentőségét, így utólagosan egykori hősiességünk és mártíromságunk piedesztáljának építéséhez használva fel a témát. Hasznos lenne ezt a kérdés reálisan látni, nézni. Nem tanácsos ezt a témát negatíve elmisztifikálni.
Számomra sokat mondó: akik igazán szenvedtek az embertelen, elnyomó rendszerben – mély elismeréssel, tisztelettel gondolok rájuk, élőkre és elköltözöttekre -, akiknek életét ténylegesen tönkre tették, megnyomorították a besúgó kollegák, azok hallgatnak. Nem lihegnek az öldökléstől. Biztos van keserűség is ebben a hallgatásban.
Egyik lp. ismerősöm mondta, osztom a véleményét: nekem személyesen többet ártott a szolgatársak rendszerváltás utáni kíméletlen akarnoksága, törtetése, mint annak előtte a besúgók áskálódása.
Apropó: ezzel kellett volna kezdenem. Én is voltam ügynök ... zilahi katonáskodásom idején, úgy egy hónap formát. Több bajtársammal együtt – nem fedőnevünk volt, hanem egy számot kaptunk, pl. agent no. 247 - feladatunk az volt, hogy háborús veszély esetén értesítsük a tisztetek a felfedező úton megismertetett otthoni címükön. Sajnos ezirányú karrierem hamar derékba tört székelyes akcentusom, és pocsék tájékozódóképességem mián.
Én ezzel a fenti nyilatkozattal magam vonatkozásában elintézettnek tekintem a jelenlegi szabályzatban rám rótt kötelességek rendezését.
református lelkipásztor
Az ügynöktörvény újabb hordaléka
Tegnap kézhez kaptam a (volt) Szekuritáté irattárát vizsgáló országos tanácshoz címzendő űrlapokat, részletes instrukciók kíséretében. Hallom, komoly mérlegelés és előkészület után született meg az Igazgatótanács eme döntése. Az "egyházi ügynöktörvény" megalkotása körül – egyházunkra nem jellemző módon- élénk buzgólkodás tüze lobbant fel. Nekem a legelső, ösztönösen háborgó gondolatom az volt ezzel a felsőbb kezdeményezéssel kapcsolatban, hogy ez az akció elsősorban önmagunk ellen történik. Aztán a "dolgokon" rágódva arra a felismerésre jutottam: tkp. boldogoknak tekinthetjük magunkat, mert – úgy tűnik - jelenleg ez a legfontosabb közegyházi problémánk. Ha más nincs, tényleg neki kell fogni a leleplezésnek (lásd: apokalipszis). Miután jelesre vizsgáztunk az utóbbi évek egyházépítő küzdelmeiben, miután makulátlan a lelkiismeretünk, mert mindent megtettünk a ránk bízottakért, nosza, lássuk, nem lappang-e közöttünk még valami régi, titkos bűn, ami ráadásul magyarázná is meglankadásunkat.
Ha a bergenyei presbitériumban vetődne fel most egy ilyenszerű ötlet, könyörögve inteném higgadtságra és bölcsességre az atyafiakat. Félteném a gyülekezet békességét az áldatlan, meddő, immár tárgytalan vitától. Megtudom: rosszul tenném.
Olvasom a közzé tett határozat szövegét, laikus véleményem szerint elég suta fogalmazvány, nem hat szakszerű írásnak. De ez még a kisebb baj lenne. A nagyobb az, hogy teológiailag sem áll biztos lábakon. Pl. posztulátumként elhangzik egy tétel, mely szerint a bűnre a bűnbánat ad megoldást. Holott az csupán a bocsánat fele vezető út lenne. A megoldás, nemde, Isten kezében/kegyelmében van. De lehet, mi jobban tudjuk.
És kiderül, mint említettem (ez az etikai ficama a rendelkezésnek): egyetlen rákfenéje, egyetlen gyenge pontja van református egyházunknak: hogy jópáran közülünk anno besúgók voltak. Hogy előtte és utána is, - napjainkig – csalunk, ámítunk, rágalmazunk, sikkasztunk, mindenféle gonoszságot elkövetünk – lehet, ügynöki szempontból feddhetetlen múlttal a hátunk mögött – az nem számít (be). Persze, értem: most ez került terítékre. Egyszerűen a konjunktúra, és semmi hátsó szándék miatt.
Értesülök arról, hogy a titkosszolgálattal való kollaborálást könnyűszerrel vissza lehetett utasítani, ez csak afféle kellemesen ingerlő opció volt: akarsz, nem, na jó. Nem tudom biztosan, de azt hiszem, nem így működött egészen. Voltak, akiket keményen megzsaroltak, akik valamiért kutyaszorítóba kerültek ... és nehéz volt menekülni. Aki a kezük közé jutott, abból valami kisajtoltak. Egyik általam nagyra becsült, meghurcolt, börtönt is szenvedett lp. testvérünk említette példaként a nyugati fogságból hazatért szovjet katonák esetét. Két lehetőségük volt: beismerték, hogy kémeknek szervezték be, akkor megúszták tíz évvel, nem ismerték be, kivégezték őket. Nálunk valamivel enyhébb volt a helyzet.
Tudom, illetve inkább sejtem, voltak lelküket eladó, számításból árulkodó, jellemtelen, haszonleső besúgó lelkészek is, rájuk kár szót vesztegetni, nem hiszem, hogy valamit tudnánk tenni érettük. Ellenük esetleg. Ki kell mondani, hogy a besúgás elvetemült aljasság, gyalázatos, nemcsak lelkészhez, de még emberhez is méltatlan magatartás volt, máig ható következményekkel, de most, húsz év után ebben az ügyben ítélőszéket felállítani, és ennyi idő ködös és ködösíthető távlatából embereket kárhoztatni ... Aki 20 évig nem talált belső és külső alkalmat a bocsánatkérésre, azzal kapcsolatban nem lehetnek illúzióink (vannak lelki értelemben is "reménytelen esetek"). (Sztori: egy idős, bölcs lelkész megkérdeznek: mit tenne, ha egyik presbiteréről kiderülne, pár éve súlyos, de már elévült bűncselekményt követett el. Emberünk azt válaszolta: nagyon komolyan mérlegelném, hogy kirúgjam ... magam, ha hosszú évek együttmunkálkodása során nem láttam bele a lelkébe, illetve hosszú évek prédikációival nem tudtam bűnbánatra indítani.)
Tegyük fel, összeáll a lista a meggyőződéses besúgókról, élőkről és holtakról. (Legalább megtudjuk ki milyen legény volt, hallottam valakitől. De nem érzitek túl egyoldalúnak ezt a kategorizálást?) Hogyan tovább? Ha, miként egyik hozzászóló megjegyzi, nincs állami törvény, ami alapján büntetőjogilag is felelősségre lehetne vonni az ilyeneket ( akik még életben vannak), akkor vajon nem nyitunk-e kaput rossz ízű, becsületsértést kiáltó polgári perek irányába?
A megtorlást olykor még gonoszabb indulatok irányítják, mint a bűn elkövetését.
Megtudom: a lelki-erkölcsi megtisztulás érdekében történik az egész. Én nem firtatom: miért most, miért nálunk, miért ilyen formában, miért éppen azok, akik, "csak annyit kérdezek" természetesen válaszra nem várva: ki az a többé- kévébe felelősen gondolkozó és cselekvő református lelkész, presbiter, egyháztag, aki meg van arról győződve: ez igazi megtisztuláshoz, megújuláshoz vezet. Már említettem, szerintem a lelkészi bűnök tekintetében az ügynökmúlt a jéghegy (most még alsó) csúcsa. A nem-érintettek majd megdicsőült elégtétellel és önigazolással mutogatnak az egyházat úgymond tönkre tevő szolgatársakra ( pedig pusztán az a tény, hogy nem szerveztek be, vagy esetleg rólunk is jelentett valaki – igaz, legtöbbünk esetében következmények nélkül – nem tesz minket az elmúlt kor hőseivé), a (s)érintettek ellentámadásba lendülnek, bebizonyítván, hogy nagy nevek titokban maradtak, hogy ... És közben röhög a világ, a minket nem nagy rokonszenvvel körülvevő társadalom és ősi ellenségünk, az ördög. A szekusok sátáni módon kiagyalt művének a retard effektusa (késleltetett hatása) ez.
Nem lelkiekről szólnak ezek, testvérek. Boszorkányüldözés, ujjal mutogatás, álszent vádaskodás, legfeljebb álszent bűnbánat lesz az eredménye. Kiszabadítjuk a bizalmatlanság, gyanakvás dzsinnjét a palackból. Ártatlan emberek nevét mocskoljuk be, híveink között elszórjuk az ítélkezés magvát, bűnösöket teszünk még megátalkodottabbakká, lehetőséget teremtve számukra, hogy egyházunk nem létező szennyesét is kiteregessék (törvény hiányában nem tudván "leültetni" őket). Szegény egyházunk, szegény egyházunk!
Vegyük egy elméleti példát: minden kétséget kizáróan kiderül, hogy xy teológiai tanár jelentéseket írt. Megindul az agyakban a találgatások folyama: biztos anyagi haszonért tette, ez volt a méltatlanul megszerezett katedra ára, bosszúból, hogy tanártársait kicsinálja, beszervezett KGB- ügynök lehetett. És elkönyveljük magunkban (joggal): jellemtelen ember volt az illető (ez valamilyen összefüggésben mindannyiunkra kimondható, persze, vannak súlyosabb esetek). Mit kezdünk az informátorról szóló tudomásunkra/nyilvánosságra jutott információval? Semmisnek nyilvánítják azt, amit tanított? Kijavítjuk a régi index-bejegyzéseket? Index aláhelyezzük írásait? Bepereljük csalódás/kiábrándulás/lelki trauma okozásáért? (Híveink ezrei tehetnék ezt meg velünk!) Visszavonjuk tudományos fokozatait? Nem azt állítom, hogy szép volt a diákokat feljelenteni – legtöbbünk esetében komolyabb következmények nélkül – nem azt mondom, ez nem (volt) bűn és nem volt utálatos képmutatás, és hogy nem kellett volna nem eltűrni, és nem kellene/lehetne ezt szóvá tenni, csak meg kell vizsgálni: mit kezd az utókor a két évtized után kieszközölt erkölcsi (mert nem büntetőjogi) elégtétellel.
Persze, a tanulság sem kevés: gyáva, megalkuvó magatartásoddal alkotásaid értékét is alá-aknásod (lásd pl. M. Heidegger nemzetszocialista kilengéseit).
Én úgy gondolom, mintegy magamban, hogy ezt a kérdéskört a lelki (lélektani, ha így elfogadhatóbb) menedzselés szempontjából kellene megvizsgálni. Lesz-e valami haszna? A lelkészközösség alig létező kohéziójának, egyházunk alig létező missziójának jót tesz-e? Jobbak, értékesebbek, erősebbek, összetartóbbak leszünk-e utána, mint előtte voltunk? Gyenge érv az, hogy a világ előtti hitelünk erősödne az átvilágítás lépésének megtételével. A világot nem érdekli az egyház úgynevezett becsülete, mert nem érdekli maga az egyház (legfennebb, mint botránytéma).
Lehet az esti fáradságnak miatta van: az egyik passzusból én úgy értettem, hogy csupán enyhítő körülménynek számít az, ha valami megtagadta a titkosszolgálattal való együttműködést (3.2) Egyszóval: menthetetlen vagy, ó, ember, bárki légy.
A nagybetűs bizottság működésének költségeit az igtan vállalja magára. Testvérek, amikor közel nulla misszió zajlik egyházunkban, amikor kínlódik az ifjúsági munka (pár elszánt embernek köszönhető, hogy még ennyire is), amikor el kellene végre indulni a sok tisztogatás, kiakolbólintás után a még meg nem tisztult, de még az aklunkban veszteglő, bajban levő emberekhez segítőkész szeretettel, evangéliumi lelkülettel (mint koporsóra hulló göröngyök, úgy konganak ezek a szavak) ... akkor óriási energiákkal, több embert lefoglalva mi 20-30-40-50 éves aktákat bogarászunk sziszifuszi szorgalommal. Testvérek, tudjátok hány nagyobb gyüliben sincs bibliaóra, ifióra, diakóniai munka (persze, ezek még nem váltják meg híveinket), nincs családlátogatás, nincs élet ... és mi fontoskodunk ... mi tépjük a konkolyt?
Kívánatosabb lenne egy lelket megmenteni, mint százat elítélni.
Van egy magam számára megfogalmazott javaslatom: az Igazgatótanács önmagát felhatalmazva kérje ki rendre a lelkészek inkriminált iratcsomóit, és azokat adja át egy történészcsoportnak, akik – függetlenekként – írják meg a tanulságát, kivonatolják, az érdekesebbjét tegyék közzé, ha jónak látják. Biztosan objektívebben, és kevesebb lelki kárral működnének, mint az "egyház kebeléből delegáltak."
A félreértéstől tartva írom le (mintegy magamnak): mi, a mai egyház egy kicsit el is túloztuk a besúgás jelentőségét, így utólagosan egykori hősiességünk és mártíromságunk piedesztáljának építéséhez használva fel a témát. Hasznos lenne ezt a kérdés reálisan látni, nézni. Nem tanácsos ezt a témát negatíve elmisztifikálni.
Számomra sokat mondó: akik igazán szenvedtek az embertelen, elnyomó rendszerben – mély elismeréssel, tisztelettel gondolok rájuk, élőkre és elköltözöttekre -, akiknek életét ténylegesen tönkre tették, megnyomorították a besúgó kollegák, azok hallgatnak. Nem lihegnek az öldökléstől. Biztos van keserűség is ebben a hallgatásban.
Egyik lp. ismerősöm mondta, osztom a véleményét: nekem személyesen többet ártott a szolgatársak rendszerváltás utáni kíméletlen akarnoksága, törtetése, mint annak előtte a besúgók áskálódása.
Apropó: ezzel kellett volna kezdenem. Én is voltam ügynök ... zilahi katonáskodásom idején, úgy egy hónap formát. Több bajtársammal együtt – nem fedőnevünk volt, hanem egy számot kaptunk, pl. agent no. 247 - feladatunk az volt, hogy háborús veszély esetén értesítsük a tisztetek a felfedező úton megismertetett otthoni címükön. Sajnos ezirányú karrierem hamar derékba tört székelyes akcentusom, és pocsék tájékozódóképességem mián.
Én ezzel a fenti nyilatkozattal magam vonatkozásában elintézettnek tekintem a jelenlegi szabályzatban rám rótt kötelességek rendezését.
(*) A szerző engedélyével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése