Hoppál Bulcsú: magyarság-motívum és katolicizmus - reflexiók egy körlevélről
2009-10-17
barikád.hu
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia legutóbbi körlevelében számot vet pár jelenségekkel, melyek, saját szóhasználata szerint, kikezdhetik a katolikus hitet. Olyan vallásinak nevezett megnyilvánulásokat sorol fel a körlevél, amelyek bizonyos értelemben szemben állnak az Egyház hit-értelmezésével.
Mindamellett azonban, hogy a felsorolás vallástudományilag és teológiailag is erősen vitatható és korántsem teljes, leegyszerűsítő és sértő megjegyzéseket tesz a magyarság identitását képező szimbólumokra, vallási és vallási jellegű aktusokra, a folklór szintjén velünk élő hagyományaink megnyilvánulásaira. Röviden: a körlevél egy performatív ellenmondásba keveredik, mert mindazon integráns magyarság-elemek ellen szól, amelyeknek védelmében tulajdonképpen fölemelte a szavát.
Magyar kultúránk és hagyományunk több rétegből áll. Vannak olyan rétegei, amelyek búvópatakként időnként előtörnek ugyan, de alapvetően rejtve maradnak, ettől függetlenül azonban hozzánk tartoznak, identitásunk részét alkotják még ismeretlenségükben is. Ugyanúgy a magyarság motívumát alkotják, mint például a folyton velünk levő és mindig megújuló nyelvünk, mely azonban szintén a láthatatlan motívum-gyökérből táplálkozik. Így élnek velünk a valamikori táltos-hit elemei hol látható, hol láthatatlan módon. Ma már nem is gondolunk rá, de például nagyon sok gyermekdalunk a egykori sámán-praktikák preventív vagy analóg mágiáit jelenítik meg. A „szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda” vagy a „süss fel nap” kezdetű dalok mind-mind maradványai egy több ezer éves, ma is organikus kultúrának, amely azonban a kereszténység előtt is magyar volt. De ugyanezt elmondhatjuk tulajdonképpen minden mozdulatunkról, gondolkodásunk különös módjáról, zeneszerzőink összetéveszthetetlenül „magyaros” stílusáról, arról, ahogy a parasztember a földdel és az állatokkal bánik, stb… stb. Mindezekben láthatatlanul ott működik az a motívum, amit magyarságnak hívunk. A körlevél azonban önkényesen bizonyos elemeket nem tekint autentikus magyarság-részeknek, míg másokat igen. De nézzük pontok szerint hol téved a dokumentum.
Először is a körlevél azt állítja, hogy a kommunizmus bukása után a magyarság öntudatra ébredésének „vadhajtásaként” jelentek meg az ún. neo-pogány elemek. Ezzel egyrészt azt sugallja, mintha a kommunizmus alatt magyarságától teljesen megfosztva élt volna a magyar nép Magyarországon, majd a rendszerváltás körüli időkben hirtelen öndefiníciójának zenitjére érkezett, ami önmagában is problematikus kijelentés. Másrészt viszont nem veszi figyelembe, hogy a világ keresztény egyházai mindig is konzerváltak „pogány” elemeket, így a magyar Katolikus Egyház is. Senkinek sem jutna eszébe kidobni a pogány druida hagyományból származó kelta szimbólumokat a mostani ír kereszténységből. Ezek a szimbólumok nem gyengítik az ír Katolikus Egyházat, hanem erősítik, mert egy olyan háttérből jönnek, mely a maga módján úton volt az egy igaz Isten megismerése felé. Azért tudta befogadni az ősi kelta szimbólumokat a mai egyház, mert azok már eleve implicit módon „összhangban voltak az Egyház hitével.” Ugyanígy hangolták át kereszténnyé Gellért püspök és társai a magyar vallási szimbólum- és gondolkodásrendszert, melyre a Boldogasszony-kultusztól kezdve számos példát lehetne hozni. A példákon túl azonban fontosabb annak a belátásnak az elfogadása, mely szerint mindez azért történhetett egyáltalán meg, mert a magyarság lényegénél fogva egy istenes és nem pedig isten- és igazságellenes kultúrával rendelkezett és rendelkezik. Ilyen értelemben el kell ismerjük, a mai magyar katolicizmusban is hemzsegnek a valamikori „pogány” elemek.
Másik üzenete a körlevélnek, hogy az „ezeréves magyar kultúra a keresztény hit nélkül nem érthető.” Súlyos kijelentés, és ez talán a dokumentum argumentumának gerince, de a történelmiségen kívül semmi sem támasztja alá és egy téves azonosításon alapszik. Bizony van magyarság kereszténység nélkül is, amit az az egyszerű tény is bizonyít, hogy a „magyar kultúra” nem csak „ezeréves”. A körlevél fő tétele talán azt akarja mondja, hogy a kereszténység és a magyarság eszméje soha el nem választható módon összeforrt, és egyik a másik nélkül nem létezhet. Ennek azonban a Római Katolikus Egyház katolicizmusa (egyetemessége) mond ellent. A katolikus elképzelés szerint ugyanis nem léteznek autonóm, ilyen-olyan formában egymástól különböző nemzeti egyházak, hanem egy Egyház áll fenn a római püspök fősége alatt. A másik oldalról, a magyarság-eszme oldaláról nézve viszont teljesen mindegy, hogy a magyarság milyen kontextusban fogalmazódott meg az elmúlt évszázadokban. Joggal feltételezhetjük, hogy egy nem katolikus keresztény magyar is ugyanolyan magyarként definiálhatná magát, mint egy katolikus. Erre is volt bőven példa, de elsősorban nem a protestantizmusra gondolok itt, hanem a honfoglalás előtti évszázadok nesztoriánus magyarságára vagy éppen a középkori Ázsiában valószínűleg iszlamizálódott magyarság-töredékekre. A történelem különleges kegyének köszönhetjük és nem pedig a kereszténység és magyarság eszméje egymásrautaltságának és kölcsönös definíciójának azt, hogy a Kárpát-medencei magyarság áttérhetett pogányságából és nesztoriánus kereszténységéből katolikusnak és megmaradhatott nagy számban.
A körlevél túlnyomó része az újkori pogánysággal foglalkozik, mint az Egyház hitével szemben lévő vallási jelenséggel. „Egyéb veszélyek” között említi a „szélsőséges liberális eszmék relativizmusának diktatúráját.” A dokumentumban az „újjáéledő pogányság” már-már olyan nagy súllyal jelenik meg, mintha Vata pogánylázadásának kellős közepén lennénk, ahol tombol a keresztényellenesség, holott ennek a valósághoz semmi köze. A magyar Egyház téves helyzetfelismerését mi sem bizonyítja jobban, mint amikor a milliókat érintő és megnyomorító fogyasztói kultúrát propagáló szélsőséges liberalizmus világát összehasonlítja pár időfölösleggel rendelkező ember vallási hóbortjával és az utóbbit úgy állítja be, mintha az komoly veszélyt jelentene az élő katolikus hitre. A „Jézus, pártus herceg”-elmélet valóban ostobaság, de közel sem olyan káros és különösképpen sem a halál kultúráját hirdető eszme szemben a liberalizmussal. A két jelenség egész egyszerűen nem összemérhető. Tévedés lenne azt hinni, hogy a Babba Mária-kultusz (már ha egyáltalán van ilyen) fogja alapjaiban megingatni a magyar Katolikus Egyházat. Ezzel szemben a liberalizmus megannyi válfaja, mint egy rákos sejt, már most is rágja és pusztítja az Anyaszentegyház testét, eszmeiségét, intézményrendszereit, vagy mindegy hogy nevezzük mijét.
A körlevél fő problémája azonban az egész Egyház egyik hibás gyakorlatára világít rá. Mint általában nagyon sokszor, így a jelen dokumentum esetében is, az Egyház tévesen definiálja ellenségét. Amint a világegyház esetében sem az iszlám, vagy egy másik vallás, úgy a magyar egyház esetében sem az istenes szemléletű „magyar vallás” a kereszténység ellensége, hanem egy ál-vallás, a halál kultúráját hirdető neoliberalizmus. A magyarság vallási hagyományai iránt érdeklődő vagy éppen a Kurultájon Nap-jelképet magán viselő fiatal összehasonlíthatatlanul közelebb áll az igazsághoz, a világ és saját maga nyitottságához és végső soron a valóságos Istenhez, mint a kábítószerélvezetbe merülő társa, aki nem is akar mást kapni, mint amit a fogyasztói társadalom „fölkínál” neki. Míg az első jelenség az „Egyház élő hitével összhangban” lehet, illetve közel állhat hozzá, a másik sohasem. A valódi választóvonal tehát nem az életigenlő, ősi elemekből táplálkozó, istenes „magyar vallás” és a katolicizmus között található, hanem a katolicizmus és az élet- és istenellenes liberalizmus romboló ál-vallása között. A 2010-es nagy Kurultáj rendezvény ebben a szellemben szerveződik majd Szent István királyunk köré. Kérdem én, a fogyasztás pláza-templomainak zajos őrületében mikor és hogyan kerülhet a középpontba Szent István király?
Hoppál Bulcsú
róm. kat. teológus
ellenkultúra.info - barikád.hu
2009-10-17
barikád.hu
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia legutóbbi körlevelében számot vet pár jelenségekkel, melyek, saját szóhasználata szerint, kikezdhetik a katolikus hitet. Olyan vallásinak nevezett megnyilvánulásokat sorol fel a körlevél, amelyek bizonyos értelemben szemben állnak az Egyház hit-értelmezésével.
Mindamellett azonban, hogy a felsorolás vallástudományilag és teológiailag is erősen vitatható és korántsem teljes, leegyszerűsítő és sértő megjegyzéseket tesz a magyarság identitását képező szimbólumokra, vallási és vallási jellegű aktusokra, a folklór szintjén velünk élő hagyományaink megnyilvánulásaira. Röviden: a körlevél egy performatív ellenmondásba keveredik, mert mindazon integráns magyarság-elemek ellen szól, amelyeknek védelmében tulajdonképpen fölemelte a szavát.
Magyar kultúránk és hagyományunk több rétegből áll. Vannak olyan rétegei, amelyek búvópatakként időnként előtörnek ugyan, de alapvetően rejtve maradnak, ettől függetlenül azonban hozzánk tartoznak, identitásunk részét alkotják még ismeretlenségükben is. Ugyanúgy a magyarság motívumát alkotják, mint például a folyton velünk levő és mindig megújuló nyelvünk, mely azonban szintén a láthatatlan motívum-gyökérből táplálkozik. Így élnek velünk a valamikori táltos-hit elemei hol látható, hol láthatatlan módon. Ma már nem is gondolunk rá, de például nagyon sok gyermekdalunk a egykori sámán-praktikák preventív vagy analóg mágiáit jelenítik meg. A „szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda” vagy a „süss fel nap” kezdetű dalok mind-mind maradványai egy több ezer éves, ma is organikus kultúrának, amely azonban a kereszténység előtt is magyar volt. De ugyanezt elmondhatjuk tulajdonképpen minden mozdulatunkról, gondolkodásunk különös módjáról, zeneszerzőink összetéveszthetetlenül „magyaros” stílusáról, arról, ahogy a parasztember a földdel és az állatokkal bánik, stb… stb. Mindezekben láthatatlanul ott működik az a motívum, amit magyarságnak hívunk. A körlevél azonban önkényesen bizonyos elemeket nem tekint autentikus magyarság-részeknek, míg másokat igen. De nézzük pontok szerint hol téved a dokumentum.
Először is a körlevél azt állítja, hogy a kommunizmus bukása után a magyarság öntudatra ébredésének „vadhajtásaként” jelentek meg az ún. neo-pogány elemek. Ezzel egyrészt azt sugallja, mintha a kommunizmus alatt magyarságától teljesen megfosztva élt volna a magyar nép Magyarországon, majd a rendszerváltás körüli időkben hirtelen öndefiníciójának zenitjére érkezett, ami önmagában is problematikus kijelentés. Másrészt viszont nem veszi figyelembe, hogy a világ keresztény egyházai mindig is konzerváltak „pogány” elemeket, így a magyar Katolikus Egyház is. Senkinek sem jutna eszébe kidobni a pogány druida hagyományból származó kelta szimbólumokat a mostani ír kereszténységből. Ezek a szimbólumok nem gyengítik az ír Katolikus Egyházat, hanem erősítik, mert egy olyan háttérből jönnek, mely a maga módján úton volt az egy igaz Isten megismerése felé. Azért tudta befogadni az ősi kelta szimbólumokat a mai egyház, mert azok már eleve implicit módon „összhangban voltak az Egyház hitével.” Ugyanígy hangolták át kereszténnyé Gellért püspök és társai a magyar vallási szimbólum- és gondolkodásrendszert, melyre a Boldogasszony-kultusztól kezdve számos példát lehetne hozni. A példákon túl azonban fontosabb annak a belátásnak az elfogadása, mely szerint mindez azért történhetett egyáltalán meg, mert a magyarság lényegénél fogva egy istenes és nem pedig isten- és igazságellenes kultúrával rendelkezett és rendelkezik. Ilyen értelemben el kell ismerjük, a mai magyar katolicizmusban is hemzsegnek a valamikori „pogány” elemek.
Másik üzenete a körlevélnek, hogy az „ezeréves magyar kultúra a keresztény hit nélkül nem érthető.” Súlyos kijelentés, és ez talán a dokumentum argumentumának gerince, de a történelmiségen kívül semmi sem támasztja alá és egy téves azonosításon alapszik. Bizony van magyarság kereszténység nélkül is, amit az az egyszerű tény is bizonyít, hogy a „magyar kultúra” nem csak „ezeréves”. A körlevél fő tétele talán azt akarja mondja, hogy a kereszténység és a magyarság eszméje soha el nem választható módon összeforrt, és egyik a másik nélkül nem létezhet. Ennek azonban a Római Katolikus Egyház katolicizmusa (egyetemessége) mond ellent. A katolikus elképzelés szerint ugyanis nem léteznek autonóm, ilyen-olyan formában egymástól különböző nemzeti egyházak, hanem egy Egyház áll fenn a római püspök fősége alatt. A másik oldalról, a magyarság-eszme oldaláról nézve viszont teljesen mindegy, hogy a magyarság milyen kontextusban fogalmazódott meg az elmúlt évszázadokban. Joggal feltételezhetjük, hogy egy nem katolikus keresztény magyar is ugyanolyan magyarként definiálhatná magát, mint egy katolikus. Erre is volt bőven példa, de elsősorban nem a protestantizmusra gondolok itt, hanem a honfoglalás előtti évszázadok nesztoriánus magyarságára vagy éppen a középkori Ázsiában valószínűleg iszlamizálódott magyarság-töredékekre. A történelem különleges kegyének köszönhetjük és nem pedig a kereszténység és magyarság eszméje egymásrautaltságának és kölcsönös definíciójának azt, hogy a Kárpát-medencei magyarság áttérhetett pogányságából és nesztoriánus kereszténységéből katolikusnak és megmaradhatott nagy számban.
A körlevél túlnyomó része az újkori pogánysággal foglalkozik, mint az Egyház hitével szemben lévő vallási jelenséggel. „Egyéb veszélyek” között említi a „szélsőséges liberális eszmék relativizmusának diktatúráját.” A dokumentumban az „újjáéledő pogányság” már-már olyan nagy súllyal jelenik meg, mintha Vata pogánylázadásának kellős közepén lennénk, ahol tombol a keresztényellenesség, holott ennek a valósághoz semmi köze. A magyar Egyház téves helyzetfelismerését mi sem bizonyítja jobban, mint amikor a milliókat érintő és megnyomorító fogyasztói kultúrát propagáló szélsőséges liberalizmus világát összehasonlítja pár időfölösleggel rendelkező ember vallási hóbortjával és az utóbbit úgy állítja be, mintha az komoly veszélyt jelentene az élő katolikus hitre. A „Jézus, pártus herceg”-elmélet valóban ostobaság, de közel sem olyan káros és különösképpen sem a halál kultúráját hirdető eszme szemben a liberalizmussal. A két jelenség egész egyszerűen nem összemérhető. Tévedés lenne azt hinni, hogy a Babba Mária-kultusz (már ha egyáltalán van ilyen) fogja alapjaiban megingatni a magyar Katolikus Egyházat. Ezzel szemben a liberalizmus megannyi válfaja, mint egy rákos sejt, már most is rágja és pusztítja az Anyaszentegyház testét, eszmeiségét, intézményrendszereit, vagy mindegy hogy nevezzük mijét.
A körlevél fő problémája azonban az egész Egyház egyik hibás gyakorlatára világít rá. Mint általában nagyon sokszor, így a jelen dokumentum esetében is, az Egyház tévesen definiálja ellenségét. Amint a világegyház esetében sem az iszlám, vagy egy másik vallás, úgy a magyar egyház esetében sem az istenes szemléletű „magyar vallás” a kereszténység ellensége, hanem egy ál-vallás, a halál kultúráját hirdető neoliberalizmus. A magyarság vallási hagyományai iránt érdeklődő vagy éppen a Kurultájon Nap-jelképet magán viselő fiatal összehasonlíthatatlanul közelebb áll az igazsághoz, a világ és saját maga nyitottságához és végső soron a valóságos Istenhez, mint a kábítószerélvezetbe merülő társa, aki nem is akar mást kapni, mint amit a fogyasztói társadalom „fölkínál” neki. Míg az első jelenség az „Egyház élő hitével összhangban” lehet, illetve közel állhat hozzá, a másik sohasem. A valódi választóvonal tehát nem az életigenlő, ősi elemekből táplálkozó, istenes „magyar vallás” és a katolicizmus között található, hanem a katolicizmus és az élet- és istenellenes liberalizmus romboló ál-vallása között. A 2010-es nagy Kurultáj rendezvény ebben a szellemben szerveződik majd Szent István királyunk köré. Kérdem én, a fogyasztás pláza-templomainak zajos őrületében mikor és hogyan kerülhet a középpontba Szent István király?
Hoppál Bulcsú
róm. kat. teológus
ellenkultúra.info - barikád.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése