Az egyházi év – amint említettük – az adventi idővel kezdődik, közelebbről pedig advent első vasárnapjával. Ez nincs egy meghatározott naphoz kötve, de első alkalma mindig a karácsony előtti 4. vasárnap. Tehát az adventi idő négy teljes hét. Ha pl. karácsony (december 25) szombati napra esik, akkor az adventi idő jelentősen meghosszabbodik, mivel a november 28-i első vasárnappal kezdődik, amelyet követnek a kővetkezők: december 5. 12. és 19- én. Mivel pár napi eltéréssel az adventi idő mindig decemberhez tartozik, azért ezt a hónapot (a polgári decembert) „Karácsony havának” mondják régi idők óta, a karácsonyra nézés-, a karácsonyvárás folytán. A népnyelvben ez a „Bak” hava.
A December név a latin decem (=10) szóból származik. Jelentése: tizedik (december). Ugyanis egykor márciussal kezdették az esztendőt, s márciustól számítva december a tizedik hónap.
A négy adventi vasárnap csak abban különbözik egymástól, hogy az első alkalommal megterítjük az Úr asztalát. Ettől eltekintve az egész adventi idő a Krisztus jövetelére figyelmeztet (advenio = jövök, eljövök; adventus = megérkezés, Krisztus érkezése).
Az adventnek négyes tekintetét kell figyelembe venni. Először: Krisztus az, akinek eljöveteléről jövendöltek főként az ószövetségi próféták; az egész Ószövetség könyve végeredményben nem egyéb, mint Krisztusra irányuló előremutatás. Másodszor: Krisztus az, aki a prófétai jövendölések szerint valóban eljött, megérkezett karácsonykor. Harmadszor: Krisztus az, akit az állandó mában, a mindenkori jelenben naponta várni kell, hogy újból minden napon megérkezzék; a jövetelvárás tehát legyen a szív állandó történése. Negyedszer: Krisztus az, aki a maga idejében eljön ítélni eleveneket és holtakat, amint ezt az Apostoli Hitvallás tanítja.
Az adventi idő után következik a december 25-re eső karácsony. „A szót átfordították (faragták – írja Bod Péter) a magyarok a latin (deák) incarnatio szóból”, aminek jelentése: megtestesülés. Tehát a karácsony az incarnatio magyarosított alakja; Krisztus Urunk születésének az emlékére ünnepeljük.
Valahányszor ajkunkra vesszük a karácsonyt, a testté tételt, mindig gondoljunk arra, hogy magában foglalja mindazt, amit az Újszövetség könyve, főként a Lukács és Máté evangéliuma első fejezetei leírnak az Úr Jézus születéséről (Máté és Lukács 1. 2. f.; Róma 1, 1–3; 1János 4, 2–3 stb.). A karácsonyi történet legrövidebb kifejezője a János evangéliumában található: „Az Ige testté lett és lakozék miközöttünk” (János 1,14), azaz a láthatatlan mennyei Atya (János 1,18) az ő egyszülött Fiában az „időnek” egy adott pontján látható és hallható alakban az emberek közé jött, Betlehem városkájának egy istállójában szűz Máriától megszületett, és az állatok jászlában helyezték el. Ezért ő a jászol–bölcső gyermeke (Lukács 2, 7).
Erdélyben 3 napot szentelnek (többszöri úrvacsoraosztással) az ünnepnek, másutt kettőt vagy csak egyet. A lényeg itt sem maga a 25-i nap, hanem az, hogy az Úr Jézus naponta beleszülessék a szívekbe, vagy az ének szerint: „szívűnk jászlába”. Az igazi karácsony a hétköznapok karácsonya, a Krisztus-születés állandó történése.
A theologusok sokat vitatkoznak az evangéliumi leíráson: lehetséges–e, hogy Jézus, a testté lett Ige Szentlélektől fogantatott, és szűz Máriától született? A hívő (a theologusokkal együtt) annak örvend (Lukács 2, 10), hogy a megváltó Krisztus születése nem test és vér akarásának az eredménye (János 1,13), hanem az ember hozzájárulása nélküli-, de az emberért végbement történés. Egy édesanyát, Máriát, vette igénybe Isten (Lukács 1, 31) a maga üdvözítő műve számára, hogy minden dicsőség az övé legyen a magasságban, és a földön békességet nyerjenek a szívük jászlát felajánló emberek (Lukács 2,14).
A december 25-i dátumról sok vita folyt és folyik. A hagyomány úgy tartja, hogy „Titus Jeruzsálemből hozott volna Rómába valami írásokat az archívumból, s azokban látták a Krisztus születése napját. Az ő születésétől számlálni az esztendőket kezdette 525-ben Dionisius Exiguus, s azután felvették kivált a Nagy Károly (742–814) császár ideje után.”
Karácsony havára esik a református gyülekezetekben szintén ismerős és helyenként gyakorolt Miklós napja (december 6.). „Állítólag egy főember volt, aki árván maradva, gazdagságát elajándékozta a szegényeknek. A szomszédjában lakott egy szegény ember, kinek három felnőtt leányit nem lévén mivel kiházasítani; azon gondolkozott, hogy bordélyházba adja őket. De Miklós eszébe vévén az esetet, nagy summa aranyat vetett be az ablakon, amellyel leányit kiházasíthatta. Ebből költ az, hogy némely tartományban a szülék gyermekeiknek Sz. Miklós éjszakáján ajándékokat tesznek, s azt mondják, hogy Sz. Miklós hozta.”
Szintén karácsony havához tartozik a karácsony estéje a felékesített karácsonyfával és a hozzá kapcsolódó ajándékozásokkal, jóllehet a reformátusok sokáig nem gyakorolták ezt a szokást. Ezt nevezik némelyek „vigiliának” (éjjeli vigyázásnak – Lukács 1, 8), de általában szent estének. Megjegyzendő, hogy bizonyos hagyomány alapján „Krisztus fogantatása március 25–én történt”, s ennek megfelelően a születési dátum december 25, „amit a IV. század óta a keleti egyház is elfogadott.”
A karácsonyfa nálunk csak az 1800-as évek elejétől jött szokásba. Talán „valahol Strassburg környékén születhetett meg a karácsonyfa szokása, mert ott 1605-ből idéznek róla feljegyzést” (Révai lexikon). A gyertyák és a fényszórók a betlehemi éjszaka világosságára-, s az ajándékozások a keleti bölcsek kincseire utalhatnak. Az egész estéli öröm pedig a Krisztus által hozott megváltás örvendeztető hírére: az evangéliumra figyelmeztet.
Ugyancsak a karácsony hónapjához tartozik a sok református gyülekezetben szintén gyakorolt és sokféle változatú kántálás. Bod Péter szerint ennek az az eredete, hogy „karácsony előtt harmadnappal ajtónként járkáltak, s valami verseket énekeltek a Krisztus születéséről, és jó szerencsés ünneplést kívántak, s eképpen maguknak pénzt, gyümölcsöt és holmi ennivalókat gyűjtöttek, akarván ebben követni a Krisztus születéséről hírt tevő betlehemi pásztorokat. Innen maradott a mi nemzetünknél is az a szokás, hogy karácsony éjszakáján a gyermekek, szolgák és akárkik énekelnek, dúdolnak, zerépatélnak ajtóról ajtóra járván, hogy maguknak valami pénzt és ennivalót gyűjtsenek, melyet aztán elvesztegessenek”. Megfigyelhető, hogy ez is olyan szokás, amellyel lehet helyesen élni, de ugyanúgy lehet engedetlenül visszaélni is. Mindenütt és minden visszaélésnek minősül az egyházban, ami Krisztust valami emberi érdeknek a szolgálatába állítja, vagy amikor Isten dicsősége helyett az egyházi ember (még ha jeles egyházvezető is) kerül előtérbe. A kántálásnak addig tart az értéke, ameddig a Krisztusról szóló bizonyságtevés célját szolgálja.
A német evangéliumi protestáns kalendáriumok is nyilvántartják karácsony másodnapján az első vértanú István halálát (Cselekedetek 7, 7), harmadnapján a János evangélistáét, s december 28-án „az apró szentekét”. Ez a nap azokra a kis gyermekekre emlékeztet, „akiket Heródes megöletett a Krisztus születése alkalmatosságával (Máté 2, 16–18)… Ezen a napon a gyermekecskéket jó reggel vesszővel megütögetik az atyák vagy mások, annak emlékére, hogy gyermekek szenvedtek a Krisztusért, s ezeknek is szenvedni kell a világi életben”. Karácsony havának utolsó ünnepi alkalma a „Szilveszter”. Ennek rendjén óév estéjén harangozással és egyéb szokások (éneklés, vidámkodás, beszédek stb.) gyakorlásával búcsút szoktak venni az immár tovatűnt esztendőtől. A Szilveszter nevet bibliai támpont nélkül viselte „az a római püspök”, akinek ajándékozta Konstantinos császár „Rómát és a tartományokat, amelyeket birtokol a R. Pápa, mivel a császárt a bélpoklosságból gyógyította volna meg”. Az elnevezés tehát nem kapcsolódik az Igéhez, jóllehet mindenfele használják és használjuk, sőt: mint régi hagyományt gyakoroljuk is. Ezen a téren sem vétkezőnk, ha evangéliumi magatartást tanúsítunk, vagyis az idők Urának a nevében számba vesszük a tovatűnt évet, s bűnbánatot tartva azért, amit rossznak minősít Isten, hálát adunk neki mind azért amivel atyai gondviselése megajándékozott, illetve az ő ölébe helyezzük minden terhünket és próbatételünket.
Forrás: Tőkés István: Hétköznapok - ünnepnapok
Magyar Elektronikus Könyvtár
Karácson haváról és abban való NAPOKRÓL
Honnan neveztetik Karácson havának? Karácsonról, amely ebben a hónapban esik; a szót faragták a magyarok a deák szótól: incarnatio, megtestesülés, carnatio, s abból rontották a szót: Karácson. A rómaiak mondották decembernek, mivel renddel tizedik volt márciushoz. (...)
Micsoda innepek vagynak benne? Ezek:
SZ. MIKLÓS NAPJA. Született Líciában, Patara nevű városban fő emberektől; még csecsemő korában kimutatta, hogy szent ember lészen, mert szeredán és pénteken egyszernél többször nem szopott, azt is estve. Árván maradván gazdagságát elajándékozta a szegényeknek. A szomszédjában lakott egy szegény ember, kinek három felnőtt leányit, nem lévén mivel kiházasítani, azon gondolkodott, hogy a bordélyházba adja őket, de Miklós azt eszébe vévén nagy summa aranyat vetett bé az ablakon, amellyel leányit kiházasította. Ebből költ az, hogy némely tartományokban a szülék gyermekeiknek Sz. Miklós éjtszakáján ajándékocskákat tésznek el, s azt mondják, hogy Sz. Miklós hozta. Hazájában püspökké lett, s jelen volt a nicénumi konciliomban 325. eszt. Ezt a muszkák kiváltképpen való pátrónusoknak tartják; úgyhogy akár jó, akár gonosz találja őket, mind csak néki köszönik, többet is emlegetik az ő nevét, mint a Jésusét. Durandus írja, hogy egy prior nem akarta megengedni a barátoknak, hogy olvassák a Sz. Miklós históriáját, melyre nézve éjtszaka Miklós reá ment, lerántotta az ágyból s a földhöz ütötte, s elkezdette az ántifóniát: O Pastor aeterne! s mikor felelni kellett volna, mindenkor jókat vágott egy vesszővel a hátára. Azután megengedte a prior, hogy énekeljék a barátok. (...)
Ungarisches Medien und Informationszentrum
Jeles napok:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése