A magyarság vándorprédikátora
Hitélet. Csiha Kálmán: Egy új honfoglalás csak akkor lehet, ha merünk majd sasok lenni, és mindenkinek megmutatjuk a válságból kivezető utat
Faggyas Sándor
Magyar Hírlap
2009-11-21
A rácsok a földből nőttek, a fény az égből jött… Isten volt benne. A rácsok világában ez a fény mentett meg, nem engedte átnőni a rácsokat a lelkemen – írta börtönvallomásaiban Csiha Kálmán erdélyi magyar református lelkész, nemzetünk talán utolsó vándorprédikátora. Az Erdélyi Református Egyházkerület két éve elhunyt nyugalmazott püspökének most állít szobrot szülőfaluja, Érsemjén. Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész alkotását ma délután, a hálaadó istentisztelet után avatják fel a partiumi magyar községben, amelynek másik híres szülötte a szintén református Kazinczy Ferenc.
„Kedves testvéreim, minket sasnak teremtett az Úristen, és régen szemétdombon kövér giliszták után kapargáló tyúkká lett a nemzetünk, az egyházunk, a hit bátorsága is. Bennünket sassá teremtett az Úristen! Az őseink is sasok voltak. Nem a társadalom szekere után futottak, hogy az vegye fel őket valahogy a saroglyába, hanem a társadalom szekere előtt mentek, és utat mutattak. Mert Isten üzenetét hordozták. Egy új honfoglalás csak akkor lehet, ha merünk majd sasok lenni. Ha visszatalálunk önmagunkra, aminek szánt bennünket Isten” – Csiha Kálmán, Erdély sorrendben negyvennegyedik református püspöke ezzel a költői képpel zárta két éve, 2007 októberében meg- és felrázó erejű evangelizációs igehirdetés-sorozatát Budapesten, a Fasori Református Egyházközség százéves templomában. Ez volt a 78 éves nyugalmazott püspök utolsó üzenete, mert bár 2011-ig tele volt a naptára, alig egy hónappal később hirtelen elment a minden élők útján.
Nem ismertem közelről, de a Gondviselés különös kegyelméből találkoztam vele utolsó, fasori igehirdetésén és egy héttel korábban Szabadkán, ahol az ottani magyar reformátusok meghívására evangelizált. Tanúsíthatom, Isten embere volt, aki Isten üzenetét valóban karizmatikus és katartikus erővel hirdette, lélekébresztő-építő, és ahogy ő fogalmazott, „drága útravaló-készítő” módon. Ő folyton úton volt, hogy másokat felkészítsen az útra – egy új honfoglalásra. Nem véletlenül lett Honvesztés vagy honfoglalás? a címe utolsó evangelizációs sorozatának, hiszen arról beszélt, hogy most dől el a magyarság sorsa. Több mint ezeréves történelmünk honfoglalások és honvesztések sorozata, de most éljük át a legnagyobb honvesztést, mert nemzetünk immár nem a területeit, nem az elcsatolt nemzetrészeit veszti el, hanem a saját lelkét. Az a legnagyobb honvesztés, ha egy népnek, nemzetnek már „nem kellenek a saját gyermekei, a saját múltja, a saját történelme, a saját testvérei, a saját egészsége, a saját termékenysége sem”, prédikálta. Ezt a legfájdalmasabban az mutatja, hogy az elmúlt ötven évben legalább hatmillió leendő életet öltek meg művi abortusszal Magyarországon, és az öt évvel ezelőtti népszavazáson hárommillió határon túl élő testvért tagadtak meg az anyaország magyarjai. Csiha Kálmán két éve úgy látta, hogy nemzetünk még nem érte el a mélypontot, a tékozló fiú még nem jutott el a disznók vályújáig. De éppen Isten soha el nem fogyó szeretete, végtelen irgalma s kegyelme ad reményt és lehetőséget az újrakezdésre, az új honfoglalásra.
Szabó István püspök mondta két éve a posztumusz Magyar Örökség díj átadásakor Csiha Kálmán küldetéséről és rendkívüli hatásának titkáról: „2000 után püspöki tisztségét letéve az egész Kárpát-medence igehirdetőjévé vált, és élete végéig több száz gyülekezetben szolgált… Egyszerre volt pap és próféta. Mint pap, népe sorsát hordozta, mint próféta, népe jövőjét kereste. Üzenete egyértelmű és világos: a magyarság válsága spirituális gyökerű. Ebben kell megújulnunk, és erre nézve az evangélium az egyetlen lehetőség. Csiha Kálmán ezzel a szolgálatával a magyarság vándorprédikátora lett. Ez a minősítés csak azokat illette, akik tudták és gyakorolták, hogy lelki-szellemi, politikai-földrajzi szétszórtságban élő népüket újra és újra fel kell keresniük, és a vigasztalás és reménység evangéliumát kell hirdetniük.”
Egy református püspök, akit nem tört meg a baj, az üldöztetés
Az 1929-ben Érsemjénben született, 25 éves kora óta lelkészként szolgáló Csiha Kálmán élete legnagyobb részében kettős kisebbségi – nemritkán üldözött – sorban élt Romániában: mint magyar és mint református pap. Életéről akár több regényt is lehetne írni, ő így foglalta össze hosszú és nehéz vándorútját 2003-ban: „Voltam földönfutó osztályellenség, érvényes igazolványok nélkül tanuló diák és teológus, segédlelkész, gyülekezetszervező, parókiát építő fiatal lelkipásztor, gyermeket váró boldog férj, tíz év nehézbörtönre ítélt »ellenforradalmár«, lelkipásztor Gógánváralján, Marosvásárhelyen s végül az Erdélyi Egyházkerület püspöke. És boldog édesapa és nagyapa. A kezemben hűlt ki annak a keze, akit szerettem, s aki egy igaz asszony hűségével önzetlenül szeretett. Még egészen fiatal koromban megértem a háború elvesztését, a számomra felejthetetlen világ megsemmisítését, egy diktatúra születését és összeomlását, a láthatatlan Isten látható beavatkozását a történelembe. Megértem az új világ reményeit, ajándékait és nagy csalódásait, az összedőlt, leomló rácsok világát, de a mindig újranövő emberi gyűlöletet is és az egyházért, a nemzet tört darabjáért rám bízott harcot.”
Hitélet. Csiha Kálmán: Egy új honfoglalás csak akkor lehet, ha merünk majd sasok lenni, és mindenkinek megmutatjuk a válságból kivezető utat
Faggyas Sándor
Magyar Hírlap
2009-11-21
A rácsok a földből nőttek, a fény az égből jött… Isten volt benne. A rácsok világában ez a fény mentett meg, nem engedte átnőni a rácsokat a lelkemen – írta börtönvallomásaiban Csiha Kálmán erdélyi magyar református lelkész, nemzetünk talán utolsó vándorprédikátora. Az Erdélyi Református Egyházkerület két éve elhunyt nyugalmazott püspökének most állít szobrot szülőfaluja, Érsemjén. Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész alkotását ma délután, a hálaadó istentisztelet után avatják fel a partiumi magyar községben, amelynek másik híres szülötte a szintén református Kazinczy Ferenc.
„Kedves testvéreim, minket sasnak teremtett az Úristen, és régen szemétdombon kövér giliszták után kapargáló tyúkká lett a nemzetünk, az egyházunk, a hit bátorsága is. Bennünket sassá teremtett az Úristen! Az őseink is sasok voltak. Nem a társadalom szekere után futottak, hogy az vegye fel őket valahogy a saroglyába, hanem a társadalom szekere előtt mentek, és utat mutattak. Mert Isten üzenetét hordozták. Egy új honfoglalás csak akkor lehet, ha merünk majd sasok lenni. Ha visszatalálunk önmagunkra, aminek szánt bennünket Isten” – Csiha Kálmán, Erdély sorrendben negyvennegyedik református püspöke ezzel a költői képpel zárta két éve, 2007 októberében meg- és felrázó erejű evangelizációs igehirdetés-sorozatát Budapesten, a Fasori Református Egyházközség százéves templomában. Ez volt a 78 éves nyugalmazott püspök utolsó üzenete, mert bár 2011-ig tele volt a naptára, alig egy hónappal később hirtelen elment a minden élők útján.
Nem ismertem közelről, de a Gondviselés különös kegyelméből találkoztam vele utolsó, fasori igehirdetésén és egy héttel korábban Szabadkán, ahol az ottani magyar reformátusok meghívására evangelizált. Tanúsíthatom, Isten embere volt, aki Isten üzenetét valóban karizmatikus és katartikus erővel hirdette, lélekébresztő-építő, és ahogy ő fogalmazott, „drága útravaló-készítő” módon. Ő folyton úton volt, hogy másokat felkészítsen az útra – egy új honfoglalásra. Nem véletlenül lett Honvesztés vagy honfoglalás? a címe utolsó evangelizációs sorozatának, hiszen arról beszélt, hogy most dől el a magyarság sorsa. Több mint ezeréves történelmünk honfoglalások és honvesztések sorozata, de most éljük át a legnagyobb honvesztést, mert nemzetünk immár nem a területeit, nem az elcsatolt nemzetrészeit veszti el, hanem a saját lelkét. Az a legnagyobb honvesztés, ha egy népnek, nemzetnek már „nem kellenek a saját gyermekei, a saját múltja, a saját történelme, a saját testvérei, a saját egészsége, a saját termékenysége sem”, prédikálta. Ezt a legfájdalmasabban az mutatja, hogy az elmúlt ötven évben legalább hatmillió leendő életet öltek meg művi abortusszal Magyarországon, és az öt évvel ezelőtti népszavazáson hárommillió határon túl élő testvért tagadtak meg az anyaország magyarjai. Csiha Kálmán két éve úgy látta, hogy nemzetünk még nem érte el a mélypontot, a tékozló fiú még nem jutott el a disznók vályújáig. De éppen Isten soha el nem fogyó szeretete, végtelen irgalma s kegyelme ad reményt és lehetőséget az újrakezdésre, az új honfoglalásra.
Szabó István püspök mondta két éve a posztumusz Magyar Örökség díj átadásakor Csiha Kálmán küldetéséről és rendkívüli hatásának titkáról: „2000 után püspöki tisztségét letéve az egész Kárpát-medence igehirdetőjévé vált, és élete végéig több száz gyülekezetben szolgált… Egyszerre volt pap és próféta. Mint pap, népe sorsát hordozta, mint próféta, népe jövőjét kereste. Üzenete egyértelmű és világos: a magyarság válsága spirituális gyökerű. Ebben kell megújulnunk, és erre nézve az evangélium az egyetlen lehetőség. Csiha Kálmán ezzel a szolgálatával a magyarság vándorprédikátora lett. Ez a minősítés csak azokat illette, akik tudták és gyakorolták, hogy lelki-szellemi, politikai-földrajzi szétszórtságban élő népüket újra és újra fel kell keresniük, és a vigasztalás és reménység evangéliumát kell hirdetniük.”
Egy református püspök, akit nem tört meg a baj, az üldöztetés
Az 1929-ben Érsemjénben született, 25 éves kora óta lelkészként szolgáló Csiha Kálmán élete legnagyobb részében kettős kisebbségi – nemritkán üldözött – sorban élt Romániában: mint magyar és mint református pap. Életéről akár több regényt is lehetne írni, ő így foglalta össze hosszú és nehéz vándorútját 2003-ban: „Voltam földönfutó osztályellenség, érvényes igazolványok nélkül tanuló diák és teológus, segédlelkész, gyülekezetszervező, parókiát építő fiatal lelkipásztor, gyermeket váró boldog férj, tíz év nehézbörtönre ítélt »ellenforradalmár«, lelkipásztor Gógánváralján, Marosvásárhelyen s végül az Erdélyi Egyházkerület püspöke. És boldog édesapa és nagyapa. A kezemben hűlt ki annak a keze, akit szerettem, s aki egy igaz asszony hűségével önzetlenül szeretett. Még egészen fiatal koromban megértem a háború elvesztését, a számomra felejthetetlen világ megsemmisítését, egy diktatúra születését és összeomlását, a láthatatlan Isten látható beavatkozását a történelembe. Megértem az új világ reményeit, ajándékait és nagy csalódásait, az összedőlt, leomló rácsok világát, de a mindig újranövő emberi gyűlöletet is és az egyházért, a nemzet tört darabjáért rám bízott harcot.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése