Varga László:
Szomorúan figyelem a besúgó kérdésben folyó felelőtlen és szakszerűtlen rágalmazási ömletet egyházunkban. Magam besúgás következtében életfogytiglani ítélettel hét és fél évet töltöttem a román börtönökben, melyek az őrök kedvenc kifejezése szerint "nem voltak szanatóriumok", tehát teljes joggal szólok hozzá a kérdéshez, annál inkább, mert a Teológia előtt három és fél évet végeztem a jogon, abban az értelemben is van tehát hozzászólási jogom és lehetőségem.
A jelenlegi ömlet aszerint folyik, mint mikor egy fegyveres betörés után a hatóság nem a betörőkkel, hanem azzal foglakozik, hogy káromkodott-e a károsult, vagy nem káromkodott? Ma az a kérdés: Aláírt-e valaki egy papírt, vagy nem írt alá? De hogy milyen körülmények között, ki és milyen eszközökkel kényszerítette rá, ő maga mit tett azelőtt vagy azután, az még csak szóba se kerül. Nekem két jó barátom írta alá a legsúlyosabb nyomás alatt. Az egyik később félőrülten öngyilkos lett, a másik az első alkalommal megmutatta nekem a rólam és másról írt ártalmatlan jelentéseit. Ezeket kell halálukban is megmocskolnom együtt, egy ítélettel azokkal, akik teljes lelkesedéssel börtönbe juttattak? Kétségtelen, hogy a besúgás súlyos bűn. Aki azzal károsította mások életét és vagyonár, azonos büntetésre méltó, mint az, aki azt tettlegesen megtette. De nem mindegy, hogy hogyan.
Meggyőződésem szerint az egész besúgó kérdéssel foglalkozni sem lehet addig, míg nem kérjük számon azokat, akik őket beszervezték és kihasználták. Név szerint: kik voltak, milyen módszerekkel dolgoztak, hogyan használták fel a jelentéseket, milyen károkat okoztak azok felhasználásával ártatlan embereknek? De azokról tudomásom szerint szó sem esik. Csak azután következhet az, aki aláírta a besúgásra vonatkozó kötelezvényt. Az is kétségtelenül a bűn alapos gyanújába eső cselekmény, tehát bírói ítélet alá esik. Hogyan történik az egy jog szerint büntetni akaró társadalomban?
Itt figyelembe kell vennünk azt a nagyon sajnálatos, de jól ismert tényt, hogy a lelkipásztorok kilencven százaléka magától a jog szótól már kimondottan allergiás mind saját munkájában, mind mások megítélésében. De másként, mint jogi formák között, embereket ítélet alá vetni, nyilvánosan megszégyenítem nem lehet, nem szabad, nem egyéb, mint rágalmazás.
Az első kérdés: A besúgás bűne hivatalból, vagy magánindítványra üldözendő bűncselekmény? Az elsőt a hatóság bárki megkérdezése nélkül köteles nyomozni, bebizonyítani, elítélni. A második esettel a hatóság csak magánindítványra, vagyis a megkárosított kérésére, illetve feljelentésére foglalkozhat, de akkor köteles az előbbi folyamatot végigvezetni A megállapított bűnt megbocsátani csak a második esetben lehet, a megbocsátás viszont egyedül a megkárosított joga, keresztyének között kötelessége. De senkinek nincs joga megbocsátani a más ellen elkövetett bűnöket. (Én nem bocsáthatom meg a szomszédom kirablását.) Ez érvényes a hivatalból üldözendő bűncselekményekre. Mielőtt tehát sor kerülhetne a besúgók megnevezésére, az érdekelt hatóság ebben az esetben maga az egyház lévén, a Zsinat kötelessége eldönteni, hogy hivatalból üldözendő bűncselekmény-e a besúgás, tehát a közegyház feladata annak kinyomozása, felderítése és elítélése, vagy magánindítványra üldözendő, tehát kizárólag a károsult feljelentése alapján szabad vele foglalkozni. Amíg ez nincs eldöntve, senkinek semmi joga a magánvélemény alapján történő ítélkezésre.
Úgy tűnik, a besúgás a közvélemény szerint hivatalból üldözendő, tehát bárki megkérdezése nélkül nyilvánosságra hozható és elítélendő. Ebben az esetben a károsult véleménye, a megbocsátás szándéka sem jöhet számításba. A közvéleménynek itt döntő befolyása van, tehát én is így foglalkozom tovább a kérdéssel. De fennmarad a kérdés: kit illet meg ez a jog? Bárkit, aki magát bírónak tekinti, vagy csak az illetékes hatóságot? Mi a teendő egy tömeges, hivatalból üldözendő bűntömeg esetén?
Kezdjük az elején: Az egyház nem lehet szigorúbb, kegyetlenebb, mint az állami bíróság. Aszerint pedig mindenki ártatlannak vélelmezendő az ítélet meghozataláig. Annyira, hogy addig a rablógyilkos nevét sem szabad nyilvánosságra hozni, legfeljebb a neve kezdőbetűjét. Ezt az általános szabályt az egyház már fel is rúgta, nem tudom, milyen jogon!
A következő lépés: Az illetékes hatóság maga elé idézi a bűnöst. Hol van az erre illetékes egyházi hatóság? Már a kezdet kezdetén fel kellett volna állítani a Zsinat erre szervezett bizottságát. Abban feltétlenül jelen kell lennie legalább két, keresztyénségét valló és életével bizonyító jogásznak. Még nem késő, de azonnal meg kell tenni, a bűn súlyossága és az egyház becsülete ezt feltétlenül, a legsúlyosabb erkölcsi következmények veszélyének elhárítására megköveteli.
A Zsinat bizottsága tehát maga elé idézi azt, akiről kiderül, hogy aláírásával kötelezte magát a besúgásra. Az illető háta mögött, esete kivizsgálása nélkül elítélni akár a neve nyilvánosságra hozatala által is primitív rágalmazás, mocskolódás, mely sokkal súlyosabb foltot ejt az egyház, mint a besúgó becsületén. Ott az illetőt kikérdezik, mondhatjuk úgy is, hogy kivallatják, szükség esetén bizonyítékok, írott dokumentumok alapján, vagy tanúk kihallgatásával: Mikor, milyen körülmények között történt az aláírása? Önként, vagy igazolhatóan kényszer alatt? Ellenállhatatlan vagy ellenállható volt-e a kényszer? Ezt tanúkkal is, más úton is lehet ellenőrizni. Ezután következik a másik, a döntő kérdés: Kikről, miket jelentett? Maga az aláírás semmiképpen nem büntethető. Büntetni ugyanis csak a károkozást lehet. Ha később megtagadta, vagy megúszta, hogy semmiféle jelentést nem írt, a bíróság az illetőt hivatalosan és nyilvánosan ártatlannak minősíti, jogi kifejezéssel bűncselekmény hiányában felmenti. Ha jelentéseket küldött, kinyomozandó: Kiről, milyen dolgokat jelentett? Rendszeresen, mint pl. az igehirdetést rendszeresen jelentő presbiter, vagy a gyűléseket, együttléteket rendszeresen jelentő lelkipásztor. Lett-e a jelentésének valamilyen következménye? Elég, ha zsarolásnak, megfélemlítésnek tette ki azt, akiről jelentést írt, az már elítélendő. A bizottságnak meg kell hoznia az ítéletet. Az egyház keretében a büntetésnek két fokozatát tudom elképzelni: Nyilvános eklézsiakövetést, vagy minden egyházi tisztségtől való megfosztást; Önként végzett, súlyos károkat okozó esetben lelkipásztornál a palást vesztését, enyhítő körülmények figyelembevételével eklézsiakövetés után ideiglenes felfüggesztést vagy áthelyezést. Ezt minősítheti, ha a gyülekezet mindennek ellenére ragaszkodik a lelkipásztorhoz, aki azóta húsz év alatt komoly munkával igyekezett helyrehozni a vétkét.
A legkeresztyénibb megbocsátó indulattal sem lehet az utóbbiakhoz hasonló súlyos ügyeket meg nem történtté tenni. De csak ezekben az esetekben, semmiképpen nem velük egyenlő elbánásban részesíteni azokat, akik kemény kényszer alatt aláírtak, de ennél több bűnük nem volt. Tessék megkülönböztető ítéleteket hozni. De csak hivatalos bíróság, illetve zsinati bizottság előtt, a Zsinathoz való fellebbezés jogával. Hogy ez nehéz? Természetesen nehéz! Tessék felvállalni, ha ítélkezni kívánunk. De a mai módszer, hogy megkérdezése nélkül, a háta mögött ráhúzzák egyesekre a vizes lepedőt, egyeseket ötletszerűen kiválogatva könyvekben, sajtóban nyilvánosan megszégyenítenék, másakat, esetleg baráti alapon, mély csendben elhallgatnak, ismétlem, a leggyávább és legsötétebb rágalmazás, mely biztosan bemocskolja az egyháznak amúgy is gyengén álló tekintélyét. Annál inkább, mert nyílt titok, hogy a Szekuritáté és az ÁVO jól megcenzúrázza a kiadott anyagot, így a legsötétebb besúgók, főleg akik mai napig is folytatják áldásos tevékenységüket, ki fognak bújni a bajból, de benne maradnak a naiv, erkölcsileg menthető áldozatai a meg sem nevezett, mély titokzatosságban megbúvó beszervezőknek.
* Ez a cikk a szerző magánvéleménye, amelyben megengedhetetlen általánosításoknak ad hangot. Az Erdélyi Református Egyházkerület ("egyház") soha nem bocsátkozott "felelőtlen és szakszerűtlen" rágalmazási hadjáratba a besúgó ügyeket illetően. A szerző által megfogalmazottak egy része semmiképpen nem egyezik e súlyos kérdésben alkotott álláspontunkkal.
A besúgó kérdésről
Megjelent:
Üzenet. Az Erdélyi Református Egyházkerület gyülekezeti lapja
17. szám, 2009. szeptember 1.
1., 3. oldal
17. szám, 2009. szeptember 1.
1., 3. oldal
Szomorúan figyelem a besúgó kérdésben folyó felelőtlen és szakszerűtlen rágalmazási ömletet egyházunkban. Magam besúgás következtében életfogytiglani ítélettel hét és fél évet töltöttem a román börtönökben, melyek az őrök kedvenc kifejezése szerint "nem voltak szanatóriumok", tehát teljes joggal szólok hozzá a kérdéshez, annál inkább, mert a Teológia előtt három és fél évet végeztem a jogon, abban az értelemben is van tehát hozzászólási jogom és lehetőségem.
A jelenlegi ömlet aszerint folyik, mint mikor egy fegyveres betörés után a hatóság nem a betörőkkel, hanem azzal foglakozik, hogy káromkodott-e a károsult, vagy nem káromkodott? Ma az a kérdés: Aláírt-e valaki egy papírt, vagy nem írt alá? De hogy milyen körülmények között, ki és milyen eszközökkel kényszerítette rá, ő maga mit tett azelőtt vagy azután, az még csak szóba se kerül. Nekem két jó barátom írta alá a legsúlyosabb nyomás alatt. Az egyik később félőrülten öngyilkos lett, a másik az első alkalommal megmutatta nekem a rólam és másról írt ártalmatlan jelentéseit. Ezeket kell halálukban is megmocskolnom együtt, egy ítélettel azokkal, akik teljes lelkesedéssel börtönbe juttattak? Kétségtelen, hogy a besúgás súlyos bűn. Aki azzal károsította mások életét és vagyonár, azonos büntetésre méltó, mint az, aki azt tettlegesen megtette. De nem mindegy, hogy hogyan.
Meggyőződésem szerint az egész besúgó kérdéssel foglalkozni sem lehet addig, míg nem kérjük számon azokat, akik őket beszervezték és kihasználták. Név szerint: kik voltak, milyen módszerekkel dolgoztak, hogyan használták fel a jelentéseket, milyen károkat okoztak azok felhasználásával ártatlan embereknek? De azokról tudomásom szerint szó sem esik. Csak azután következhet az, aki aláírta a besúgásra vonatkozó kötelezvényt. Az is kétségtelenül a bűn alapos gyanújába eső cselekmény, tehát bírói ítélet alá esik. Hogyan történik az egy jog szerint büntetni akaró társadalomban?
Itt figyelembe kell vennünk azt a nagyon sajnálatos, de jól ismert tényt, hogy a lelkipásztorok kilencven százaléka magától a jog szótól már kimondottan allergiás mind saját munkájában, mind mások megítélésében. De másként, mint jogi formák között, embereket ítélet alá vetni, nyilvánosan megszégyenítem nem lehet, nem szabad, nem egyéb, mint rágalmazás.
Az első kérdés: A besúgás bűne hivatalból, vagy magánindítványra üldözendő bűncselekmény? Az elsőt a hatóság bárki megkérdezése nélkül köteles nyomozni, bebizonyítani, elítélni. A második esettel a hatóság csak magánindítványra, vagyis a megkárosított kérésére, illetve feljelentésére foglalkozhat, de akkor köteles az előbbi folyamatot végigvezetni A megállapított bűnt megbocsátani csak a második esetben lehet, a megbocsátás viszont egyedül a megkárosított joga, keresztyének között kötelessége. De senkinek nincs joga megbocsátani a más ellen elkövetett bűnöket. (Én nem bocsáthatom meg a szomszédom kirablását.) Ez érvényes a hivatalból üldözendő bűncselekményekre. Mielőtt tehát sor kerülhetne a besúgók megnevezésére, az érdekelt hatóság ebben az esetben maga az egyház lévén, a Zsinat kötelessége eldönteni, hogy hivatalból üldözendő bűncselekmény-e a besúgás, tehát a közegyház feladata annak kinyomozása, felderítése és elítélése, vagy magánindítványra üldözendő, tehát kizárólag a károsult feljelentése alapján szabad vele foglalkozni. Amíg ez nincs eldöntve, senkinek semmi joga a magánvélemény alapján történő ítélkezésre.
Úgy tűnik, a besúgás a közvélemény szerint hivatalból üldözendő, tehát bárki megkérdezése nélkül nyilvánosságra hozható és elítélendő. Ebben az esetben a károsult véleménye, a megbocsátás szándéka sem jöhet számításba. A közvéleménynek itt döntő befolyása van, tehát én is így foglalkozom tovább a kérdéssel. De fennmarad a kérdés: kit illet meg ez a jog? Bárkit, aki magát bírónak tekinti, vagy csak az illetékes hatóságot? Mi a teendő egy tömeges, hivatalból üldözendő bűntömeg esetén?
Kezdjük az elején: Az egyház nem lehet szigorúbb, kegyetlenebb, mint az állami bíróság. Aszerint pedig mindenki ártatlannak vélelmezendő az ítélet meghozataláig. Annyira, hogy addig a rablógyilkos nevét sem szabad nyilvánosságra hozni, legfeljebb a neve kezdőbetűjét. Ezt az általános szabályt az egyház már fel is rúgta, nem tudom, milyen jogon!
A következő lépés: Az illetékes hatóság maga elé idézi a bűnöst. Hol van az erre illetékes egyházi hatóság? Már a kezdet kezdetén fel kellett volna állítani a Zsinat erre szervezett bizottságát. Abban feltétlenül jelen kell lennie legalább két, keresztyénségét valló és életével bizonyító jogásznak. Még nem késő, de azonnal meg kell tenni, a bűn súlyossága és az egyház becsülete ezt feltétlenül, a legsúlyosabb erkölcsi következmények veszélyének elhárítására megköveteli.
A Zsinat bizottsága tehát maga elé idézi azt, akiről kiderül, hogy aláírásával kötelezte magát a besúgásra. Az illető háta mögött, esete kivizsgálása nélkül elítélni akár a neve nyilvánosságra hozatala által is primitív rágalmazás, mocskolódás, mely sokkal súlyosabb foltot ejt az egyház, mint a besúgó becsületén. Ott az illetőt kikérdezik, mondhatjuk úgy is, hogy kivallatják, szükség esetén bizonyítékok, írott dokumentumok alapján, vagy tanúk kihallgatásával: Mikor, milyen körülmények között történt az aláírása? Önként, vagy igazolhatóan kényszer alatt? Ellenállhatatlan vagy ellenállható volt-e a kényszer? Ezt tanúkkal is, más úton is lehet ellenőrizni. Ezután következik a másik, a döntő kérdés: Kikről, miket jelentett? Maga az aláírás semmiképpen nem büntethető. Büntetni ugyanis csak a károkozást lehet. Ha később megtagadta, vagy megúszta, hogy semmiféle jelentést nem írt, a bíróság az illetőt hivatalosan és nyilvánosan ártatlannak minősíti, jogi kifejezéssel bűncselekmény hiányában felmenti. Ha jelentéseket küldött, kinyomozandó: Kiről, milyen dolgokat jelentett? Rendszeresen, mint pl. az igehirdetést rendszeresen jelentő presbiter, vagy a gyűléseket, együttléteket rendszeresen jelentő lelkipásztor. Lett-e a jelentésének valamilyen következménye? Elég, ha zsarolásnak, megfélemlítésnek tette ki azt, akiről jelentést írt, az már elítélendő. A bizottságnak meg kell hoznia az ítéletet. Az egyház keretében a büntetésnek két fokozatát tudom elképzelni: Nyilvános eklézsiakövetést, vagy minden egyházi tisztségtől való megfosztást; Önként végzett, súlyos károkat okozó esetben lelkipásztornál a palást vesztését, enyhítő körülmények figyelembevételével eklézsiakövetés után ideiglenes felfüggesztést vagy áthelyezést. Ezt minősítheti, ha a gyülekezet mindennek ellenére ragaszkodik a lelkipásztorhoz, aki azóta húsz év alatt komoly munkával igyekezett helyrehozni a vétkét.
A legkeresztyénibb megbocsátó indulattal sem lehet az utóbbiakhoz hasonló súlyos ügyeket meg nem történtté tenni. De csak ezekben az esetekben, semmiképpen nem velük egyenlő elbánásban részesíteni azokat, akik kemény kényszer alatt aláírtak, de ennél több bűnük nem volt. Tessék megkülönböztető ítéleteket hozni. De csak hivatalos bíróság, illetve zsinati bizottság előtt, a Zsinathoz való fellebbezés jogával. Hogy ez nehéz? Természetesen nehéz! Tessék felvállalni, ha ítélkezni kívánunk. De a mai módszer, hogy megkérdezése nélkül, a háta mögött ráhúzzák egyesekre a vizes lepedőt, egyeseket ötletszerűen kiválogatva könyvekben, sajtóban nyilvánosan megszégyenítenék, másakat, esetleg baráti alapon, mély csendben elhallgatnak, ismétlem, a leggyávább és legsötétebb rágalmazás, mely biztosan bemocskolja az egyháznak amúgy is gyengén álló tekintélyét. Annál inkább, mert nyílt titok, hogy a Szekuritáté és az ÁVO jól megcenzúrázza a kiadott anyagot, így a legsötétebb besúgók, főleg akik mai napig is folytatják áldásos tevékenységüket, ki fognak bújni a bajból, de benne maradnak a naiv, erkölcsileg menthető áldozatai a meg sem nevezett, mély titokzatosságban megbúvó beszervezőknek.
Varga László
nyugalmazott lelkipásztor
nyugalmazott lelkipásztor
* Ez a cikk a szerző magánvéleménye, amelyben megengedhetetlen általánosításoknak ad hangot. Az Erdélyi Református Egyházkerület ("egyház") soha nem bocsátkozott "felelőtlen és szakszerűtlen" rágalmazási hadjáratba a besúgó ügyeket illetően. A szerző által megfogalmazottak egy része semmiképpen nem egyezik e súlyos kérdésben alkotott álláspontunkkal.
Az Erdélyi Református Egyházkerület Elnöksége
(Beolvasott és szövegfelismertetett változat)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése