Egy - ház?!
A történelmi egyházak gyakran hallják a vádat: miért nem maguk tartják fenn önmagukat? Milyen jogon igényelnek közpénzt a maguk számára, milyen alapon költik saját céljaikra, befolyásuk növelésére a "mi pénzünket"? Ha egy Hit Gyülekezete el tudja tartani magát, akkor a református egyház miért nem?
Egy széles körben elterjedt tévedésbe esnek bele azok, akik a Hit Gyülekezetét összehasonlítják a református egyházzal. Az egyházaknak szociológiai szempontból - s kérdésünket tekintve ez a döntő - két típusa létezik. Ez a két típus teljesen különbözik egymástól. Ami összeköti őket, az a dogmatikai tartalom, a hittartalom lényegi egyezése. Azonban egészen más struktúrák húzódnak meg mögöttük, melyek keverése lényegesen zavarja a tisztánlátást. A két típus: a népegyház (ilyen a római katolikus, a református, az evangélikus egyházak és a zsidó hitközségek) és - most nevezzük így - a szabadegyház (pl. a Hit Gyülekezete).
A szabadegyház teljes egzisztenciális elkötelezettséget igényel, azaz rendszeres részvételt a gyülekezetben, ún. megtérést (ami a teljes egzisztenciális elkötelezettség megfelelője). A tag életét a gyülekezet élete köré szervezi (feladatok, szabadidő, életcél stb.). A gyülekezethez kapcsolódó embernek előbb-utóbb döntést kell hoznia, vállalja-e ezt a szintű elkötelezettséget vagy sem. Megszoksz, vagy megszöksz - ez a mottója minden tipikus szabadegyháznak.
A népegyház nem igényel teljes egzisztenciális elkötelezettséget, az egyházhoz lazán kötődők, az Istenben a "maguk módján hívők" is, templomba csak ritkán járók is tartozhatnak hozzá. A szabadegyházban rákérdeznek, ha kétszer egymás után nem vagyok ott vasárnap vagy szombaton az alkalmon, a népegyházban az emberek többsége ma már csak nagy ünnepen jelenik meg. A szabadegyház a közhiedelemmel ellentétben drága egyház, míg a népegyház kevés pénzt igényel. A szabadegyházakban elterjedt a tizedfizetés, de az átlag tag ennél többet ad a gyülekezet kasszájába (ez természetesen nem kötelező, de a tanítás és a csoportnyomás erre irányul). A népegyházban az ún. egyházadó egy hónapra pár száz forint. A szabadegyház sokkal több pénzt gyűjt be (megint hangsúlyozom: önkéntes alapon), cserébe többet ad a tagnak (élménydúsabb istentisztelet, orientáció az életvitelben, szociális háló, biztonság, erős identitás stb.). A szabadegyház a társadalom speciális, szűkebb, magas elkötelezési szintet igénylő rétegeit elégíti ki, míg a népegyház a társadalom széles rétegeinek "felszínesebb", eseti igényeinek felel meg (esküvő, temetés, keresztelés stb.). A szabadegyház hajlamos a rajongásra, extrém tanok hirdetésére, az egyéniség radikális befolyásolására, s a népegyház képviseli a szélsőségektől mentes, józan hit, a tradíció világát (ami persze tespedtségbe, élettelenségbe fordulhat át sokszor). A szabadegyház pusztán azok felé érez felelősséget, akik meghozzák a teljes egzisztenciális döntést, a népegyház felelősséget érez minden lazán kötődő egyháztagja iránt.
Az összevetést még lehetne folytatni, de a lényeg az, hogy két különböző struktúráról van szó. Amit mi állítunk, az az, hogy ha a társadalom igényel népegyházi struktúrát, akkor a társadalomnak részt kell vennie e struktúra fenntartásában. A népegyház ugyanis csak társadalmi finanszírozással működik. Mondhatja a társadalom,református lelkész hogy csak szabadegyházi közösségeket igényel, vagyis lemond a laza egyháztagsági formáról, de ha igényli a népegyházat is mint lehetőséget, "szolgáltatást", akkor azt neki kell (mert csak ő tudja) fenntartani.
Persze erre halljuk az ellenvetést: miért kell ehhez hozzájárulnia annak, aki nem veszi igénybe a népegyházak szolgáltatását? Nos, az összes társadalmilag fenntartott intézményre jellemző, hogy nem mindenki használja, aki fenntartja. Ugyanakkor mindenki használhatja. S ha nem tartja fenn mindenki, akkor senki nem tudja használni. Így működik az egészségügy, az igazságügy, a rendőrség is.
Aki a számokat megnézi, tudja, hogy a népegyházak a társadalomnak kevés pénzébe kerülnek. Én már csak gazdasági szempontból is azt mondom, hogy a népegyház a társadalomnak jó befektetés, mert kevés pénzért biztosít megbízható (szélsőségektől mentes) lelki, szellemi szolgáltatást tagjai számára, nem kötelező jelleggel. A meg-megújuló egyház-finanszírozási vita nem arról szól, hogy kötelező legyen-e a templomba járás, hanem a templomba járás lehetőségéről. Ezt kellene megértenie mindenkinek. A mai jobboldali modell szerint az állam partneri viszonyt épít ki a népegyházi és a szabadegyházi struktúrával egyaránt. Természetes módon a népegyházival más jellegű, inkább támogató, fenntartó kapcsolatot épít, míg a szabadegyházakkal megengedő, tért adó, adott területeken együttműködő kapcsolatra törekszik. Valójában ez a történelemben leggyakrabban előforduló, mert természetesen működő modell (persze a megengedő viszony a liberalizmus tagadhatatlan vívmánya).
Jómagam reformátusként a Gondviselésben hiszek, nem az emberi döntésekben, nem is aggodalmaskodom. Nem véletlenek a szűk esztendők, ahogy a bőség esztendei sem azok. A szűk esztendők javára szoktak válni egy egyháznak, s általában megerősödve jön ki belőle. A társadalom azonban sosem szokott megerősödni a szűk esztendőkben, az anyagi romlás általában mentalitásbeli szegénységgel párosul. Felelősen hozzuk meg tehát döntéseinket, százszor is átgondolva lépésünket, ha valaminek a rombolásában látjuk a jövő útját.
A szerző református lelkész
A történelmi egyházak gyakran hallják a vádat: miért nem maguk tartják fenn önmagukat? Milyen jogon igényelnek közpénzt a maguk számára, milyen alapon költik saját céljaikra, befolyásuk növelésére a "mi pénzünket"? Ha egy Hit Gyülekezete el tudja tartani magát, akkor a református egyház miért nem?
Egy széles körben elterjedt tévedésbe esnek bele azok, akik a Hit Gyülekezetét összehasonlítják a református egyházzal. Az egyházaknak szociológiai szempontból - s kérdésünket tekintve ez a döntő - két típusa létezik. Ez a két típus teljesen különbözik egymástól. Ami összeköti őket, az a dogmatikai tartalom, a hittartalom lényegi egyezése. Azonban egészen más struktúrák húzódnak meg mögöttük, melyek keverése lényegesen zavarja a tisztánlátást. A két típus: a népegyház (ilyen a római katolikus, a református, az evangélikus egyházak és a zsidó hitközségek) és - most nevezzük így - a szabadegyház (pl. a Hit Gyülekezete).
A szabadegyház teljes egzisztenciális elkötelezettséget igényel, azaz rendszeres részvételt a gyülekezetben, ún. megtérést (ami a teljes egzisztenciális elkötelezettség megfelelője). A tag életét a gyülekezet élete köré szervezi (feladatok, szabadidő, életcél stb.). A gyülekezethez kapcsolódó embernek előbb-utóbb döntést kell hoznia, vállalja-e ezt a szintű elkötelezettséget vagy sem. Megszoksz, vagy megszöksz - ez a mottója minden tipikus szabadegyháznak.
A népegyház nem igényel teljes egzisztenciális elkötelezettséget, az egyházhoz lazán kötődők, az Istenben a "maguk módján hívők" is, templomba csak ritkán járók is tartozhatnak hozzá. A szabadegyházban rákérdeznek, ha kétszer egymás után nem vagyok ott vasárnap vagy szombaton az alkalmon, a népegyházban az emberek többsége ma már csak nagy ünnepen jelenik meg. A szabadegyház a közhiedelemmel ellentétben drága egyház, míg a népegyház kevés pénzt igényel. A szabadegyházakban elterjedt a tizedfizetés, de az átlag tag ennél többet ad a gyülekezet kasszájába (ez természetesen nem kötelező, de a tanítás és a csoportnyomás erre irányul). A népegyházban az ún. egyházadó egy hónapra pár száz forint. A szabadegyház sokkal több pénzt gyűjt be (megint hangsúlyozom: önkéntes alapon), cserébe többet ad a tagnak (élménydúsabb istentisztelet, orientáció az életvitelben, szociális háló, biztonság, erős identitás stb.). A szabadegyház a társadalom speciális, szűkebb, magas elkötelezési szintet igénylő rétegeit elégíti ki, míg a népegyház a társadalom széles rétegeinek "felszínesebb", eseti igényeinek felel meg (esküvő, temetés, keresztelés stb.). A szabadegyház hajlamos a rajongásra, extrém tanok hirdetésére, az egyéniség radikális befolyásolására, s a népegyház képviseli a szélsőségektől mentes, józan hit, a tradíció világát (ami persze tespedtségbe, élettelenségbe fordulhat át sokszor). A szabadegyház pusztán azok felé érez felelősséget, akik meghozzák a teljes egzisztenciális döntést, a népegyház felelősséget érez minden lazán kötődő egyháztagja iránt.
Az összevetést még lehetne folytatni, de a lényeg az, hogy két különböző struktúráról van szó. Amit mi állítunk, az az, hogy ha a társadalom igényel népegyházi struktúrát, akkor a társadalomnak részt kell vennie e struktúra fenntartásában. A népegyház ugyanis csak társadalmi finanszírozással működik. Mondhatja a társadalom,református lelkész hogy csak szabadegyházi közösségeket igényel, vagyis lemond a laza egyháztagsági formáról, de ha igényli a népegyházat is mint lehetőséget, "szolgáltatást", akkor azt neki kell (mert csak ő tudja) fenntartani.
Persze erre halljuk az ellenvetést: miért kell ehhez hozzájárulnia annak, aki nem veszi igénybe a népegyházak szolgáltatását? Nos, az összes társadalmilag fenntartott intézményre jellemző, hogy nem mindenki használja, aki fenntartja. Ugyanakkor mindenki használhatja. S ha nem tartja fenn mindenki, akkor senki nem tudja használni. Így működik az egészségügy, az igazságügy, a rendőrség is.
Aki a számokat megnézi, tudja, hogy a népegyházak a társadalomnak kevés pénzébe kerülnek. Én már csak gazdasági szempontból is azt mondom, hogy a népegyház a társadalomnak jó befektetés, mert kevés pénzért biztosít megbízható (szélsőségektől mentes) lelki, szellemi szolgáltatást tagjai számára, nem kötelező jelleggel. A meg-megújuló egyház-finanszírozási vita nem arról szól, hogy kötelező legyen-e a templomba járás, hanem a templomba járás lehetőségéről. Ezt kellene megértenie mindenkinek. A mai jobboldali modell szerint az állam partneri viszonyt épít ki a népegyházi és a szabadegyházi struktúrával egyaránt. Természetes módon a népegyházival más jellegű, inkább támogató, fenntartó kapcsolatot épít, míg a szabadegyházakkal megengedő, tért adó, adott területeken együttműködő kapcsolatra törekszik. Valójában ez a történelemben leggyakrabban előforduló, mert természetesen működő modell (persze a megengedő viszony a liberalizmus tagadhatatlan vívmánya).
Jómagam reformátusként a Gondviselésben hiszek, nem az emberi döntésekben, nem is aggodalmaskodom. Nem véletlenek a szűk esztendők, ahogy a bőség esztendei sem azok. A szűk esztendők javára szoktak válni egy egyháznak, s általában megerősödve jön ki belőle. A társadalom azonban sosem szokott megerősödni a szűk esztendőkben, az anyagi romlás általában mentalitásbeli szegénységgel párosul. Felelősen hozzuk meg tehát döntéseinket, százszor is átgondolva lépésünket, ha valaminek a rombolásában látjuk a jövő útját.
A szerző református lelkész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése