Demokrácia és hatékonyság az egyházban
1. Az egyház spirituális valóság
Az Újszövetség tanítása szerint az egyház a Jézus Krisztusban hívõk — a Jézus Krisztus nevére megkereszteltek — életre, halálra, feltámadásra szóló közössége (Rm 6,3kk). Az egyház feje a feltámadott Krisztus (Ef 4,15), alapvetõ életfunkciói: az igehallgatás, a közösség, az úrvacsora és az imádság (ApCsel 2,42). Az egyház a Szentlélek mûve: Õ teremt megtérést és hitet (ApCsel 2,38), quia et quatenus visum est Deo (Jn 3,8).
Hasonlóképpen tanítanak a hitvallásaink is: "Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki". (Ágostai Hitvallás VII. cikk). "Hiszem, hogy saját eszemmel és erõmmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én Uramban hinni, sem õhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, Õ világosított meg ajándékaival, Õ szentelt meg és tartott meg az igaz hitben, ahogyan a földön élõ egész egyházat is elhívja, gyûjti, megvilágosítja, megszenteli és Jézus Krisztusnál megtartja az egy igaz hitben." (Kiskáté, Harmadik hitágazat magyarázata.)
Az egyház ilyenformán jogilag megfoghatatlan, spirituális valóság, amely nem emberi elhatározásból született; amelynek feje az emberi egzisztencián messze felülemelkedett, feltámadott, az Atya jobbján ülõ Krisztus, amelyben a "tagság" szintén nem emberi felelõs kezdeményezés és döntés, hanem isteni kegyelmi elhatározás és hívás következménye (Jn 15,16), amelynek valóságos kiterjedését és körvonalait felmérni nem az ember hatásköre (Mt 13,29–30): "Az egyház valójában a szentek és igazán hívõk gyülekezete, de mivel ebben az életben sok gonosz és képmutató él közéjük keveredve, ezért a szentségekkel akkor is szabad élni, ha gonoszok szolgáltatják ki." (Ágostai Hitvallás VIII. cikk) Ugyanígy nem áll módjában az embernek a jogalkotás eszközeivel sem befolyást gyakorolni az egyház genezisére és minden tagjában meglevõ — megjelenésében és érvényesülésében változónak észlelt — legbelsõ lényegére, "genetikai kódjára".
2. Az egyház a társadalom része
Mivel az egyház emberi közösség, tagjai közvetítésével természetszerûen megjelenik az egyházban a környezõ világ (Jn 17,15), és a környezõ világban az egyház, mint Krisztus-test: "hogy üdvözüljön a világ általa". (Jn 3,17)
Elfogadja tehát a környezete (jó) rendjét és alkalmazkodik hozzá. Egyrészt emberi tisztességbõl (Mk 12,17; Rm 13,7) — másrészt az Úrért (1Pt 2,13), keresztként is (1Kor 7,20k). Másrészt azonban küldetésével "só és kovász" (3Móz 11,44k és Mt 5,48, illetve Lk 6,36) — mint az ÚR népe.
Hitvallási irataink szóhasználata szerint Isten világában él — a teremtési és gondviselési rendbõl következõ jogaival és kötelezettségeivel (Kiskáté, I. hitágazat és a parancsolatok magyarázatai).
Tanulhat is a környezetétõl (1Thessz 5,21; Lk 16,8)
Rövidlátás volna nem észrevenni, hogy a környezeti hatások már az elsõ gyülekezetekben megjelennek (kegyességi, származási, generációs, morális és szociális nehézségek), és ezek megoldására és a szolgálat szervezésére a gyülekezet — a kor igényeinek megfelelõ színvonalon — törvényi eszközökkel él (ApCsel 6,1kk; 2Kor 13,1kk; 1Tim 5,9kk). A fentiek alapján szükséges és természetes, hogy az egyház, mint a társadalomban megjelenõ Krisztus-közösség a környezetének jó rendjét, mint Isten gondviselésének színterét elfogadja, és saját belsõ rendjét úgy alakítja, hogy az egyrészt a szolgálatát segítse, másrészt természetes az is, hogy az emberi munkával és az anyagi javakkal való gazdálkodása az emberi tisztesség és a környezet törvényes igényeinek megfeleljen. Noha az egyház belsõ lényege a Szentlélek Isten mûve és ajándéka, és ezért kívül esik az ember és így a jog kompetenciáján is, a szolgálat jó rendje és a társadalomba való beilleszkedés érdekében — praktikus okokból — szükség van az egyház, mint közösség életének jogi szabályozására.
3. Az egyházjog gyenge jog
Az egyháznak nincsenek és sosem voltak meg az eszközei arra, hogy jogrendjét vagy jogi döntéseit maga érvényesítse. Az ún. "nagy konstantinusi korban" az állam nyújtott (ebben is) segítséget az egyháznak. A középkori eretnekégetéseket sosem az egyház, hanem mindig a világi hatóság hajtotta végre, Luther egyházi kiátkozását szükségszerûen követte a birodalmi átok is.
Az egyház és az állam szétválasztása többek között azt is jelenti, hogy megszûnt a "ius advocationis", vagyis az állam többé nem nyújt segítséget az egyházjogi döntések, bírósági ítéletek érvényesítéséhez. Az egyházjog ezért minden tekintetben önkéntes jogkövetésen alapul.
Magyarán az egyházjog azt kötelezi, aki azt elfogadja, s ha nem fogadja el, nem érvényesíthetõ rajta. Egyházunk jelenébõl és közelmúltjából erre számos példát hozhatnók — de a személyiségi jogok esetleges sérelmét elkerülendõ, nem tesszük.
4. A demokráciáról — közhelyszinten
A szó maga — minden fosztóképzõtõl mentesen — népuralmat jelent. A demokrácia nem az elképzelhetõ legjobb rendszer, de jobb nincs, ezért a gyengeségeivel együtt szeretjük. Benne rendeltetésszerûen a többség akarata érvényesül — modus vivendit kínálva a kisebbségnek. A (fosztóképzõ nélküli) demokráciától ezért (és nemcsak a rendszerhibák miatt) elválaszthatatlan a köz-megegyezés, a kompromisszum — ha úgy tetszik a többségi akarat önkorlátozással való érvényesítése.
A fentiekbõl két közhelyszerû kritérium következik: Demokrácia ott van,
– ahol nem kell félni,
– ahol a törvénnyel szemben senkinek sincs mérlegelési lehetõsége.
Érdemes e két kritériumnak az egyházban, illetve a zsinati törvényalkotásban való megjelenését és érvényesülését megvizsgálni .
5. Demokrácia az egyházban
Az egyházjog fentebbi jellemzésébõl kitûnik, hogy az egyházban a diktatúra elve képtelenség akkor, ha az egyház és az állam szét van választva, ha tehát az egyháznak a "ius advocationis" lehetõsége nem áll rendelkezésre.
Az egyháztörténelem tanúsága szerint azonban régebbi múltunkban a meglevõ "ius advocationis" ellenére sem jellemzõ, hogy a mi egyházunkban bárki önkényuralmat gyakorolt volna, és az egyház belsõ törvényeit mellõzhette volna.
Az egyházjog mellõzésére akkor akad példa, amikor az állam vonja uralma alá az egyházat, és teszi lehetetlenné belsõ autonómiáját, jogrendjének érvényesítését, fõleg személyi és egyházkormányzati ügyekben. Ilyen volt az 1849 utáni megtorlás ideje és a Bach-korszak, a (bebörtönzött) püspökök helyett szuperintendenciális adminisztrátorokkal és a betiltott gyûlésekkel. Ilyen volt a kommunista diktatúra, a bebörtönzött Ordass Lajossal, a többi félreállított püspökkel, ÁEH-val, személyi ügyek kézivezérléses intézésével a lelkészi állások betöltéséig, (erre Bach pl. nem tartott igényt); "renitens" lelkészek Ambrózfalvával való püspöki fenyegetésével, titkosszolgálati zaklatásokkal (géppuska a Teológus Otthon pincéjében stb.).
Ebben az esetben — mondanunk sem kell — teljesen mindegy, hogy milyen az az egyházalkotmány, amelyet az államhatalom és (kénytelen-kelletlen) kiszolgálói figyelmen kívül hagynak.
"Demokrácia ott van, ahol nem kell félni."
Vagyis ott, ahol nincsen önkényuralom, nincsen diktatúra, nincs félnivaló sem. A rendszerváltozás idején visszhangzott az ország ettõl a definíciótól. Csakhogy felcserélték a szillogizmus alsó és felsõ tételét (kevesen emlékeznek még a régi, utált középiskolai logikaórákra), és a következményt mindennek mércéjévé emelve törvényerõre emelték a hisztériát is.
Bizonyos sajtó- és mikrofonközeli emberek ugyanis saját, gondosan hízlalt félelmeiket hangoztatva igyekeztek a változásokat befolyásolni és az egész országot a saját hisztériájuk posztulátuma alapján minõsíteni. Mert mi van ott, ahol õk — félnek? Könnyû észrevenni, hogy itt emberek a saját (érthetõ, de mindenképpen indokolatlan) szorongásukat fejlesztették hisztériává és kísérelték meg vele a többséget terrorizálni (a parlamenti hordóügy, Hanákné mellbeszúrása és a zsidó gyülekezet éhségsztrájkja).
Amilyen mértékben megszûnt Magyarországon az orosz befolyás, olyan mértékben szûnt meg a diktatúra veszélye is.
Mutatis mutandis: amilyen mértékben megszûnt az állami befolyás az egyházban, olyan mértékben szûnt meg az egyházon belüli diktatúra lehetõsége. Ez azonban nem befolyásolta az elõzõ zsinatot és esetleg sokat és ártatlanul szenvedett tagjait abban, hogy egyházunk jelenét továbbra is a valós diktatúra veszélyében lássa (ne vegyék tõlem sértésnek, de igen sokszor hisztérikusan), és a zsinati törvényhozás eszközeivel mindent elkövessenek azon cél érdekében, hogy a diktatúra kialakulása egyházunkban lehetetlenné váljék.
Ezen törekvés eredménye — többek között — az, hogy a közgyûlés vált újra az általános döntéshozó testületté, hogy a választott tisztségviselõk mellé még két-két "ellenõrt" kell küldeni; hogy a "tres faciunt collegium" elv alapján három kerületet kell létrehozni, hogy a törvények az egyszerû indicativus (leírás, megállapítás) helyett erõs kifejezésekkel ("köteles, felelõs") próbál a törvénynek érvényt szerezni, a vállalt feladatot már a szóhasználattal is tehertételnek minõsítve. Még átlagos irodalmi "hallással" is pontosan érzékelhetõ, hogy az 1997-ben elfogadott zsinati törvények inkább reagálnak az elmúlt diktatúrára, Káldy Zoltán püspök személyére és egyházkormányzására, semmint kijelölnék a megváltozott — immár demokratikus — körülmények között szolgáló egyház feladatait és kereteit. A harmadik szabad választás után célszerû volna az 1997-es törvényeket ebbõl a szempontból (is) revideálni.
"Demokrácia ott van, ahol a törvénnyel szemben senkinek sincs mérlegelési lehetõsége" — vagyis ahol nincs kivétel, nincs korrupció, a törvénynek mindenki eleget tesz — a szankciók terhe mellett.
Az egyházjog gyenge jog, az önkéntes jogkövetésen alapul — tehát mindenkinek megvan az írott törvénnyel szemben a mérlegelési lehetõsége, mégpedig végrehajtható szankciók terhe nélkül!
Az ember belsõ meggyõzõdése mellett (ha van és ha ép) mindössze egyetlen külsõ kényszerítõ körülmény szól a törvény betartása mellett: az ember jó híre, amire annál érzékenyebb, minél magasabb tisztséget visel.
Ezen körülmények mellett erõsen megfontolandó, hogy érdemes-e olyan kicsinyes, rossz hangulatú törvényeket változatlan állapotban megtartani, mint az 1997-esek, amelyek minemûségüknél fogva eleve "mérlegelésre" késztetik az embert. Nem kellene-e végre Káldy Zoltán árnyékából kilépni és a múltra való reagálásunk, a választott egyházi testületek gúzsba kötése helyett végre a józanul felmért jövõ felé fordulni és nekilátni mindama feladatoknak, amelyek egyházunkat a rendszerváltozáskor mind anyagilag, mind személyileg, mind hitbelileg készületlenül érték?
6. A zsinati mûködés megreformálása
Az elõttünk álló feladatok megoldásához, a jó lelkiismerettel követhetõ egyházi törvények megalkotásához újra kell gondolni a zsinat mûködését és a zsinat által követett elveket. Mindenek elõtt a hatalmi ágak szétválasztásának montesquieu-i elveirõl, ezek egyházi alkalmazásáról van szó. Hogy egyházunk "mérete" nem elég nagy ezen elvekhez, azt mi sem bizonyítja jobban annál, ahogyan az egyház bíróságai megalakultak, ám ezek a gyakorlati nehézségek ezúttal (a pudding-elv jogosságát elismerve) mégis kevésbé fontosak számomra. Sokkal inkább kérdés azonban az, hogy a "Napkirály" XIV. Lajos ("l’etat c’est moi") és utódainak felvilágosult abszolutizmusa ellen megalkotott elvekkel nem lövünk-e ágyúval verébre egy önkéntes jogkövetésen alapuló gyenge jogrendszerben, amely helyett (azt mellõzve) a diktatúra mindig is brutális külsõ, idegen erõk eredõjeként jelent meg? Ugyan mi eredménye lett volna, ha a kommunista diktatúrában az egyházi törvények expressis verbis tartalmazzák (tartalmazhatták volna-e egyáltalán?) a montesquieu-i elveket? De ha már beépítette a zsinat, akkor legalább ne éljen vissza velük, hanem tanulja meg a használatukat. A polgári demokráciákban ugyanis sosem fordul elõ, hogy a választott kormányzat feje fölött, az adatok és tények ismeretét negligálva egy sok tekintetben laikus bizottság készíti elõ a törvényjavaslatokat és varrja azokat a (sok tekintetben laikus tagokból álló) törvényhozás szavazataival — ad maiorem demokratiae gloriam — a kormányzat nyakába. Ezzel a módszerrel — a szakszerûség és a pontos adatok tudatos mellõzésével — lehet politikai döntést hozni. Akkor azonban egyedül ezzel a címkével is tisztességes ezeket eladni, vállalva érte a politikai felelõsséget.
Oly módon javasolom tehát a tisztelt Zsinat munkamódszerét megváltoztatni, s a változást az ügyrendben és a zsinati törvényben kodifikálni, hogy a törvény-elõterjesztés általában legyen az egyházkormányzat (országos elnökség, országos presbitérium) feladata — miként a Parlamentben is általában a kormány a törvények elõterjesztõje — a törvényjavaslatok vizsgálatát és ellenõrzését végezze el az illetékes zsinati bizottság. Így talán kevésbé fordulna elõ, hogy a zsinat a diktatúrától való irreális félelmében (vagy a diktatúra lehetõsége irreális, vagy ellenkezõ esetben az egyház bármilyen védekezése) olyan körülményessé és költségessé teszi az egyház mûködését, hogy az a "mérlegelésre" való kényszerrel éppen a vágyott demokrácia elérését teszi képtelenné.
Szükségesnek látom a fentiek figyelembevételével az egész törvénygyûjtemény felülvizsgálatát, az ésszerû deregulálást és jogharmonizálást elvégezni — mint az elõzõ zsinattól örökölt feladatot.
1. Az egyház spirituális valóság
Az Újszövetség tanítása szerint az egyház a Jézus Krisztusban hívõk — a Jézus Krisztus nevére megkereszteltek — életre, halálra, feltámadásra szóló közössége (Rm 6,3kk). Az egyház feje a feltámadott Krisztus (Ef 4,15), alapvetõ életfunkciói: az igehallgatás, a közösség, az úrvacsora és az imádság (ApCsel 2,42). Az egyház a Szentlélek mûve: Õ teremt megtérést és hitet (ApCsel 2,38), quia et quatenus visum est Deo (Jn 3,8).
Hasonlóképpen tanítanak a hitvallásaink is: "Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki". (Ágostai Hitvallás VII. cikk). "Hiszem, hogy saját eszemmel és erõmmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én Uramban hinni, sem õhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, Õ világosított meg ajándékaival, Õ szentelt meg és tartott meg az igaz hitben, ahogyan a földön élõ egész egyházat is elhívja, gyûjti, megvilágosítja, megszenteli és Jézus Krisztusnál megtartja az egy igaz hitben." (Kiskáté, Harmadik hitágazat magyarázata.)
Az egyház ilyenformán jogilag megfoghatatlan, spirituális valóság, amely nem emberi elhatározásból született; amelynek feje az emberi egzisztencián messze felülemelkedett, feltámadott, az Atya jobbján ülõ Krisztus, amelyben a "tagság" szintén nem emberi felelõs kezdeményezés és döntés, hanem isteni kegyelmi elhatározás és hívás következménye (Jn 15,16), amelynek valóságos kiterjedését és körvonalait felmérni nem az ember hatásköre (Mt 13,29–30): "Az egyház valójában a szentek és igazán hívõk gyülekezete, de mivel ebben az életben sok gonosz és képmutató él közéjük keveredve, ezért a szentségekkel akkor is szabad élni, ha gonoszok szolgáltatják ki." (Ágostai Hitvallás VIII. cikk) Ugyanígy nem áll módjában az embernek a jogalkotás eszközeivel sem befolyást gyakorolni az egyház genezisére és minden tagjában meglevõ — megjelenésében és érvényesülésében változónak észlelt — legbelsõ lényegére, "genetikai kódjára".
2. Az egyház a társadalom része
Mivel az egyház emberi közösség, tagjai közvetítésével természetszerûen megjelenik az egyházban a környezõ világ (Jn 17,15), és a környezõ világban az egyház, mint Krisztus-test: "hogy üdvözüljön a világ általa". (Jn 3,17)
Elfogadja tehát a környezete (jó) rendjét és alkalmazkodik hozzá. Egyrészt emberi tisztességbõl (Mk 12,17; Rm 13,7) — másrészt az Úrért (1Pt 2,13), keresztként is (1Kor 7,20k). Másrészt azonban küldetésével "só és kovász" (3Móz 11,44k és Mt 5,48, illetve Lk 6,36) — mint az ÚR népe.
Hitvallási irataink szóhasználata szerint Isten világában él — a teremtési és gondviselési rendbõl következõ jogaival és kötelezettségeivel (Kiskáté, I. hitágazat és a parancsolatok magyarázatai).
Tanulhat is a környezetétõl (1Thessz 5,21; Lk 16,8)
Rövidlátás volna nem észrevenni, hogy a környezeti hatások már az elsõ gyülekezetekben megjelennek (kegyességi, származási, generációs, morális és szociális nehézségek), és ezek megoldására és a szolgálat szervezésére a gyülekezet — a kor igényeinek megfelelõ színvonalon — törvényi eszközökkel él (ApCsel 6,1kk; 2Kor 13,1kk; 1Tim 5,9kk). A fentiek alapján szükséges és természetes, hogy az egyház, mint a társadalomban megjelenõ Krisztus-közösség a környezetének jó rendjét, mint Isten gondviselésének színterét elfogadja, és saját belsõ rendjét úgy alakítja, hogy az egyrészt a szolgálatát segítse, másrészt természetes az is, hogy az emberi munkával és az anyagi javakkal való gazdálkodása az emberi tisztesség és a környezet törvényes igényeinek megfeleljen. Noha az egyház belsõ lényege a Szentlélek Isten mûve és ajándéka, és ezért kívül esik az ember és így a jog kompetenciáján is, a szolgálat jó rendje és a társadalomba való beilleszkedés érdekében — praktikus okokból — szükség van az egyház, mint közösség életének jogi szabályozására.
3. Az egyházjog gyenge jog
Az egyháznak nincsenek és sosem voltak meg az eszközei arra, hogy jogrendjét vagy jogi döntéseit maga érvényesítse. Az ún. "nagy konstantinusi korban" az állam nyújtott (ebben is) segítséget az egyháznak. A középkori eretnekégetéseket sosem az egyház, hanem mindig a világi hatóság hajtotta végre, Luther egyházi kiátkozását szükségszerûen követte a birodalmi átok is.
Az egyház és az állam szétválasztása többek között azt is jelenti, hogy megszûnt a "ius advocationis", vagyis az állam többé nem nyújt segítséget az egyházjogi döntések, bírósági ítéletek érvényesítéséhez. Az egyházjog ezért minden tekintetben önkéntes jogkövetésen alapul.
Magyarán az egyházjog azt kötelezi, aki azt elfogadja, s ha nem fogadja el, nem érvényesíthetõ rajta. Egyházunk jelenébõl és közelmúltjából erre számos példát hozhatnók — de a személyiségi jogok esetleges sérelmét elkerülendõ, nem tesszük.
4. A demokráciáról — közhelyszinten
A szó maga — minden fosztóképzõtõl mentesen — népuralmat jelent. A demokrácia nem az elképzelhetõ legjobb rendszer, de jobb nincs, ezért a gyengeségeivel együtt szeretjük. Benne rendeltetésszerûen a többség akarata érvényesül — modus vivendit kínálva a kisebbségnek. A (fosztóképzõ nélküli) demokráciától ezért (és nemcsak a rendszerhibák miatt) elválaszthatatlan a köz-megegyezés, a kompromisszum — ha úgy tetszik a többségi akarat önkorlátozással való érvényesítése.
A fentiekbõl két közhelyszerû kritérium következik: Demokrácia ott van,
– ahol nem kell félni,
– ahol a törvénnyel szemben senkinek sincs mérlegelési lehetõsége.
Érdemes e két kritériumnak az egyházban, illetve a zsinati törvényalkotásban való megjelenését és érvényesülését megvizsgálni .
5. Demokrácia az egyházban
Az egyházjog fentebbi jellemzésébõl kitûnik, hogy az egyházban a diktatúra elve képtelenség akkor, ha az egyház és az állam szét van választva, ha tehát az egyháznak a "ius advocationis" lehetõsége nem áll rendelkezésre.
Az egyháztörténelem tanúsága szerint azonban régebbi múltunkban a meglevõ "ius advocationis" ellenére sem jellemzõ, hogy a mi egyházunkban bárki önkényuralmat gyakorolt volna, és az egyház belsõ törvényeit mellõzhette volna.
Az egyházjog mellõzésére akkor akad példa, amikor az állam vonja uralma alá az egyházat, és teszi lehetetlenné belsõ autonómiáját, jogrendjének érvényesítését, fõleg személyi és egyházkormányzati ügyekben. Ilyen volt az 1849 utáni megtorlás ideje és a Bach-korszak, a (bebörtönzött) püspökök helyett szuperintendenciális adminisztrátorokkal és a betiltott gyûlésekkel. Ilyen volt a kommunista diktatúra, a bebörtönzött Ordass Lajossal, a többi félreállított püspökkel, ÁEH-val, személyi ügyek kézivezérléses intézésével a lelkészi állások betöltéséig, (erre Bach pl. nem tartott igényt); "renitens" lelkészek Ambrózfalvával való püspöki fenyegetésével, titkosszolgálati zaklatásokkal (géppuska a Teológus Otthon pincéjében stb.).
Ebben az esetben — mondanunk sem kell — teljesen mindegy, hogy milyen az az egyházalkotmány, amelyet az államhatalom és (kénytelen-kelletlen) kiszolgálói figyelmen kívül hagynak.
"Demokrácia ott van, ahol nem kell félni."
Vagyis ott, ahol nincsen önkényuralom, nincsen diktatúra, nincs félnivaló sem. A rendszerváltozás idején visszhangzott az ország ettõl a definíciótól. Csakhogy felcserélték a szillogizmus alsó és felsõ tételét (kevesen emlékeznek még a régi, utált középiskolai logikaórákra), és a következményt mindennek mércéjévé emelve törvényerõre emelték a hisztériát is.
Bizonyos sajtó- és mikrofonközeli emberek ugyanis saját, gondosan hízlalt félelmeiket hangoztatva igyekeztek a változásokat befolyásolni és az egész országot a saját hisztériájuk posztulátuma alapján minõsíteni. Mert mi van ott, ahol õk — félnek? Könnyû észrevenni, hogy itt emberek a saját (érthetõ, de mindenképpen indokolatlan) szorongásukat fejlesztették hisztériává és kísérelték meg vele a többséget terrorizálni (a parlamenti hordóügy, Hanákné mellbeszúrása és a zsidó gyülekezet éhségsztrájkja).
Amilyen mértékben megszûnt Magyarországon az orosz befolyás, olyan mértékben szûnt meg a diktatúra veszélye is.
Mutatis mutandis: amilyen mértékben megszûnt az állami befolyás az egyházban, olyan mértékben szûnt meg az egyházon belüli diktatúra lehetõsége. Ez azonban nem befolyásolta az elõzõ zsinatot és esetleg sokat és ártatlanul szenvedett tagjait abban, hogy egyházunk jelenét továbbra is a valós diktatúra veszélyében lássa (ne vegyék tõlem sértésnek, de igen sokszor hisztérikusan), és a zsinati törvényhozás eszközeivel mindent elkövessenek azon cél érdekében, hogy a diktatúra kialakulása egyházunkban lehetetlenné váljék.
Ezen törekvés eredménye — többek között — az, hogy a közgyûlés vált újra az általános döntéshozó testületté, hogy a választott tisztségviselõk mellé még két-két "ellenõrt" kell küldeni; hogy a "tres faciunt collegium" elv alapján három kerületet kell létrehozni, hogy a törvények az egyszerû indicativus (leírás, megállapítás) helyett erõs kifejezésekkel ("köteles, felelõs") próbál a törvénynek érvényt szerezni, a vállalt feladatot már a szóhasználattal is tehertételnek minõsítve. Még átlagos irodalmi "hallással" is pontosan érzékelhetõ, hogy az 1997-ben elfogadott zsinati törvények inkább reagálnak az elmúlt diktatúrára, Káldy Zoltán püspök személyére és egyházkormányzására, semmint kijelölnék a megváltozott — immár demokratikus — körülmények között szolgáló egyház feladatait és kereteit. A harmadik szabad választás után célszerû volna az 1997-es törvényeket ebbõl a szempontból (is) revideálni.
"Demokrácia ott van, ahol a törvénnyel szemben senkinek sincs mérlegelési lehetõsége" — vagyis ahol nincs kivétel, nincs korrupció, a törvénynek mindenki eleget tesz — a szankciók terhe mellett.
Az egyházjog gyenge jog, az önkéntes jogkövetésen alapul — tehát mindenkinek megvan az írott törvénnyel szemben a mérlegelési lehetõsége, mégpedig végrehajtható szankciók terhe nélkül!
Az ember belsõ meggyõzõdése mellett (ha van és ha ép) mindössze egyetlen külsõ kényszerítõ körülmény szól a törvény betartása mellett: az ember jó híre, amire annál érzékenyebb, minél magasabb tisztséget visel.
Ezen körülmények mellett erõsen megfontolandó, hogy érdemes-e olyan kicsinyes, rossz hangulatú törvényeket változatlan állapotban megtartani, mint az 1997-esek, amelyek minemûségüknél fogva eleve "mérlegelésre" késztetik az embert. Nem kellene-e végre Káldy Zoltán árnyékából kilépni és a múltra való reagálásunk, a választott egyházi testületek gúzsba kötése helyett végre a józanul felmért jövõ felé fordulni és nekilátni mindama feladatoknak, amelyek egyházunkat a rendszerváltozáskor mind anyagilag, mind személyileg, mind hitbelileg készületlenül érték?
6. A zsinati mûködés megreformálása
Az elõttünk álló feladatok megoldásához, a jó lelkiismerettel követhetõ egyházi törvények megalkotásához újra kell gondolni a zsinat mûködését és a zsinat által követett elveket. Mindenek elõtt a hatalmi ágak szétválasztásának montesquieu-i elveirõl, ezek egyházi alkalmazásáról van szó. Hogy egyházunk "mérete" nem elég nagy ezen elvekhez, azt mi sem bizonyítja jobban annál, ahogyan az egyház bíróságai megalakultak, ám ezek a gyakorlati nehézségek ezúttal (a pudding-elv jogosságát elismerve) mégis kevésbé fontosak számomra. Sokkal inkább kérdés azonban az, hogy a "Napkirály" XIV. Lajos ("l’etat c’est moi") és utódainak felvilágosult abszolutizmusa ellen megalkotott elvekkel nem lövünk-e ágyúval verébre egy önkéntes jogkövetésen alapuló gyenge jogrendszerben, amely helyett (azt mellõzve) a diktatúra mindig is brutális külsõ, idegen erõk eredõjeként jelent meg? Ugyan mi eredménye lett volna, ha a kommunista diktatúrában az egyházi törvények expressis verbis tartalmazzák (tartalmazhatták volna-e egyáltalán?) a montesquieu-i elveket? De ha már beépítette a zsinat, akkor legalább ne éljen vissza velük, hanem tanulja meg a használatukat. A polgári demokráciákban ugyanis sosem fordul elõ, hogy a választott kormányzat feje fölött, az adatok és tények ismeretét negligálva egy sok tekintetben laikus bizottság készíti elõ a törvényjavaslatokat és varrja azokat a (sok tekintetben laikus tagokból álló) törvényhozás szavazataival — ad maiorem demokratiae gloriam — a kormányzat nyakába. Ezzel a módszerrel — a szakszerûség és a pontos adatok tudatos mellõzésével — lehet politikai döntést hozni. Akkor azonban egyedül ezzel a címkével is tisztességes ezeket eladni, vállalva érte a politikai felelõsséget.
Oly módon javasolom tehát a tisztelt Zsinat munkamódszerét megváltoztatni, s a változást az ügyrendben és a zsinati törvényben kodifikálni, hogy a törvény-elõterjesztés általában legyen az egyházkormányzat (országos elnökség, országos presbitérium) feladata — miként a Parlamentben is általában a kormány a törvények elõterjesztõje — a törvényjavaslatok vizsgálatát és ellenõrzését végezze el az illetékes zsinati bizottság. Így talán kevésbé fordulna elõ, hogy a zsinat a diktatúrától való irreális félelmében (vagy a diktatúra lehetõsége irreális, vagy ellenkezõ esetben az egyház bármilyen védekezése) olyan körülményessé és költségessé teszi az egyház mûködését, hogy az a "mérlegelésre" való kényszerrel éppen a vágyott demokrácia elérését teszi képtelenné.
Szükségesnek látom a fentiek figyelembevételével az egész törvénygyûjtemény felülvizsgálatát, az ésszerû deregulálást és jogharmonizálást elvégezni — mint az elõzõ zsinattól örökölt feladatot.
Krähling Dániel
zsinati tag
zsinati tag
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése