2009. szeptember 27., vasárnap

A szekus-ipar privatizációja

Balogh Béla
református lelkipásztor


A SZEKUS-IPAR MAGÁNKÉZBE VÉTELÉRŐL

Avagy: Episzkopális ambíciók ellen való orvosság


A 100 éve született Nagy Gyula püspök emlékének.


Az „átvilágítás”: még ha szabályokkal megmankózva, illetve „hivatalosan összeállított lista alapján” zajlana is, a Krisztus testének átvilágítását fogja jelenteni: ezt a Szent Lélek vezetése mellett szükséges megvizsgálni. Tagonként: akár felszentelt egyházi szolgáról, akár felesküdt „világi” tisztségviselőről legyen szó.

A baj csak azzal van, hogy a gyakorlatban ehhez egy letisztult lelki látás, teológiai érettség szükséges. Ennek híján e kezdeményezés nem egyéb, mint a romániai szekus-ipar egyházi lemásolása.

A hivatalos „egyházi” előkészületek is ezt mutatják. Nincs szükség teológiai megalapozásra! Leegyszerűsítve gondolkodunk? E szerint voltak kollaboránsok és álkollaboránsok? Vagy voltak: nyertesek és haszonélvezők? Vagy: besúgók és áldozatok? Tehát volt egy kommunista éra: benne emberek és nem-emberek. Aszerint, hogy be voltak szervezve vagy nem voltak beszervezve.

Mintha nem olvastuk volna mestereink írásait, akik az érintett kornak a tanúi: Nagy Géza, Kozma Zsolt teológiai tanárok, illetve Nagy András professzor fia, Géza – hogy csak néhányat említsek. Amit ők leírnak, az megsemmisíti a primitív, egyszerű gondolkodást a korábbi korszakkal kapcsolatosan.

Félre ne értsen senki: ha az 1989 előtti korszak nem lett volna annyire bonyolult, akkor sem lehetne megkerülni a „besúgó kérdés” teológiai tisztázását. Mert teológiai értékelés és útmutatás híján e kérdés feszegetése egyet jelent a sarlatánsággal, a számadoltatás pedig egyenesen a szekus-kommunista módszerek lemásolása lenne! Nézetem szerint a teológiai látás hiánya az, amelyen a „csapat” átvilágítási igyekezete bukásra van ítélve.

Emlékszünk-e még a hajdani típuskérvények speciális kérdéseire, amelyek sorsdöntő kérdések voltak: „– Melyik párt tagja volt 1945 előtt? – És melyik párt tagja volt 1945után?” És napjainkban? Ha valaki a „megkérdőjelezett” püspök (Vásárhelyi János) korában élt és szolgált, a gyanúsítottak között van-e? És aki a „kommunista” (Nagy Gyula) püspök korában élt és szolgált, a vádlottak padjára kerül-e?

Miért lett épp most fontos az „átvilágítás”?

A Kelet-európai rendszerváltás óta csaknem 20 év telt el. A váltás mérföldköveit akár az 1990. év óta megrendezett református világtalálkozók is jelenthetik. Jóllehet 1990 óta van szabadság az átvilágításhoz, átvilágítani való is sűrűbben mutatkozott, ennek ellenére atyáink akkoriban a külső építkezésre összpontosítottak, az iskolák újraindítására, stb. És egyszerűen: élték a II. Református Világtalálkozóra komponált himnusz imperatívuszát: „…éljünk egymásért, és senki ellen.” (Lsd. 334. dics.)

Nota bene: a Krisztus testének „átvilágítását” akkor tűzik napirendre erdélyi „elöljáróink”, amikor a 2. mandátumuk 2. félidejébe értek. Vajon miért csak most? Hogy-hogy szenvedtek az átvilágítás elodázása miatt 2000. decemberétől – vagyis a „csapat” megválasztása óta – a besúgottak, illetve „élveztek büntetlenséget” a bedolgozók?! Ez 9 éves halogatást jelent, holott már 2002-ben a madár is zengte: „Valódi kollaboránsok is dolgoztak a püspökségen, akik közül csak egy vallott színt, az 1989-es összeomláskor. A többiek meglapultak és a saját szempontjukból tekintve így dörzsöltnek tarthatják magukat. Az engem vallató féldörzsöltnek akkor még a földszinten volt az irodája. Valami harmadrendű ürüggyel rendelt be a püspökségre, hellyel kínált, és a fiókjában bekapcsolta a magnót. Tanulmányaimról kérdezősködött, a tanárokkal fenntartott kapcsolataimról, majd reám ripakodott: miket is üzentem a vancouveri naggyűlésre, hogy Romániában nincsen biblia, énekeskönyv, káté, és hogy még a rongyos falinaptár is hiányzik?! Másik kérdése az volt, hogy ki hatalmazott fel engem arra, hogy a lelkészhiány okairól értekezzek a külföldieknek, és hogy mióta állok összeköttetésben Illyés Gyulával?! Tiltakoztam és tagadtam, nem ismertem be semmit!

Még nem tudtam eldönteni, hogy ez a féldörzsölt véletlenül vagy szándékosan láttatta meg a magnót a fiókban, mintegy jelezve, hogy (esetleg) parancsra cselekszik.” (Forrás: *** dr. Juhász István (1915-1984). Kolozsvár, 2002. 53. l.)

Dr. Hermán M. János krónikája, amelyből két bekezdést idéztem, szememben az „emelet” átvilágításának dokumentuma. Olvasatomban arról szól, hogy egyházkerületünk központi irodájának az emeletén a „féldörözsölt” és az átvilágítás mostani megrendelője az Úr 2000. esztendejétől, azaz 9(!) éve „el voltak” egymás mellett. E jelenség felvet egy-két kérdést. De ezek maguktól megvilágosodnak: „menet közben.” E pillanatban elég arra az üzenetre figyelni, hogy ha tehát bő kilenc év múltán kezdődik az átvilágítás, akkor az nem történhet más céllal, minthogy „elöljáróink” átlalános nagytakarítást végezzenek a 2012-ben kezdődő mandátum előtt: „az egyház tisztulásának érdekében”, persze! (Más helyen már rámutattam: a Királyhágómellék Átvilágítási Szabályzata 1998-ban „elaborálódott”. Utólag bizonyságot nyert: kampányfogás volt, hogy az előidézett kavarodásban „fussa” egy 3. püspöki mandátumra is Tőkés püspöknek, miután az egyházi törvények két mandátumot tettek lehetővé a számára: ami pedig 1998-ban „leketyegett”.)

Szemmel látható módon nem a „klimax”, a kapuzárás előtti pánik működik az átvilágítás megrendelésében. Különben a maradék időt fő-feladatokra fordítanák, mint amilyen az úgynevezett hatalmi ágak szétválasztása, amelyet Pap Géza püspök mindjárt az első rendes közgyűlésen sürgetett. (Lásd az „Útjelző 2001” hivatalos kiadványban megjelent Püspöki jelentést!) Csakhogy ez a fajta rendcsinálás nem hoz semmit a konyhára, azaz az „emeletre”, inkább csak ártana „az ügynek”: ezért maradt minden a régiben. Vagy itt a másik fő-feladat: hivatalosan is hozzálátni a működésképtelennek nyilvánított egyházmegyék helyzetének rendezéséhez. (Ismét: ez az intézkedés is „tűri a halasztást”, mert amint tapasztaltuk: a bénultság jobban lehetővé teszi „elöljáróink” egyénieskedését.) És leginkább: hozzálátnának a „nemzeti” előjelű misszió ápolása helyett a cselekvő misszió felkarolásához. (Csakhogy ennél előbbre való a hatalom és a káosz betonozása, a „csapat” átmentése az új kormányzati ciklusba.)

Miért csak nálunk fontos az „átvilágítás”?

Megértem: hálás feladat az „igazság bajnokai” szerepében megjelenni (a szerepvállalóknak – természetesen). Azonban furcsállom, hogy a hírek szerint „az egységes református egyház” megalakításának évében vagyunk ugyan, ennek ellenére ebben a kérdésben mégsem „lépünk egyszerre”! Hogy-hogy nem egy időben imádkozzák össze, azaz állítják fel a Kárpát-medencei egyházkerületek az „átvilágító szakbizottságokat” a május 22-i debreceni kurjantás (Karácsony Sándor) után, ha már annyira egységesek vagyunk?! És miután kijárattak velük egy szekus-ávós-kgb-ista kurzust, munkába állítják őket: Debrecenben, Veszprémben, Révkomáromban – és így tovább, el Kolozsvárig. (Ilyen formán „igazság” tétetne azok esetében is, akik jó adag kollaborálás után – útlevél birtokában vagy anélkül – a romániai diktatúra üldözötteiként parókiához jutottak Magyarhonban vagy külhonban.)

Itthon nálunk a kérdés még összetettebb: román testvéreink örömmel nyugtázzák, hogy a magyar eszi a magyart az egyházon belül is.

Milyen közegben zajlik az „átvilágítás”?

Nem csupán az idegengyűlölő és beolvasztó romániai politikai közegre gondolok, hanem a magyarságon belüli helyzetünkre is odafigyelek.

Milyen a magyar közeg? Erre a kérdésre egy 1990-ben Budapesten megjelent, a Magyarságkutató Intézet által megrendelt kötet segítségével adom meg a választ: egy reformátusság ellenes közegben. Megismerhető: „Hetven év. A romániai magyarság története 1919-1989.” Ebben konfesszor szerepet osztanak a romániai magyar ajkú római katolikus egyháznak, élén Márton Áron püspökkel. Röviden, minden jelző és minősítés nélkül mutatják be az unitárius egyházat. Nem ismerik az ágostai hitvallású evangélikus egyházat. Ismernek „ellenállókat” a református egyházban – név szerint is megemlítve közülük Hegyi István székelyudvarhelyi esperest, Tőkés István püspökhelyettest, teológiai tanárt, Tőkés László dési és temesvári segédlelkészt. Azonban a református egyházról szóló részlet bevezető mondata sértő csúsztatás. Íme: „A református egyház vezetői 1949-ben az állammal egyezményt (statútum) kötöttek, amely széles körű beleszólási jogot biztosított a világi hatóságoknak az egyház belső életébe és vezetőinek kiválasztásába.” E bevezetés után az elemzők (a szerzők) által leütött kezdőhang lengi be az egyházunkra vonatkozó visszatekintést is, Papp László és Nagy Gyula püspökök negatív portréját összeállítva. Ki sem törődik azzal, hogy a hivatkozott kötet címében megadott időhatáron belül Nagy Károly, Makkai Sándor, Vásárhelyi János szolgáltak Erdélyben; Sulyok István, Csernák Béla, Arday Aladár Nagyváradon. És ki veszi észre a csúsztatást, mely szerint a református egyház lepaktált volna a román kommunista hatalommal, holott csupán arról van szó, hogy a református egyházi törvénykönyvet, a Statútumot egyházunk felterjesztette állami megerősítés végett 1949-ben! (Mondanom sem kell: a szerzők egyértelművé teszik, hogy református vonatkozásban Tőkés István közléseire támaszkodnak, aki az egyházunkról sötét képet szolgáltat.)

„Elöljáróink” átvilágító igyekezete arra lesz jó, hogy önkezűleg írja alá a Tőkés-féle jellemzést, más kifejezéssel szegénységi bizonyítványt, amit az illető kötet 106-107. oldalain olvashatunk egyházunkról. (És amely „bizonyítvány”-nak köszönhetően 1989-ben két kolozsvári római katolikus(!) egyén – Barta orvosdoktor úr és Székely zenetanár úr – erőszakkal lemondatta Nagy Gyulát, Erdély református püspökét.)

Eddig miért lehetett halogatni az „átvilágítást”?

Fennebb már találkoztunk a „féldörzsölt” és az átvilágítás megrendelője között fennálló szimbiózissal, amelyet akár falazásként is lehet értelmezni. Lám, az átvilágítás halogatásának elsőrendű terméke: hasznot hajt mindkét félnek. („Te megtűrsz engem, én viszont támogatom a politikádat.”) Ám e halogatásnak másodrendű gyümölcsei is vannak. Ezek sem elhanyagolandók.

Ha megtekintjük, hogy a „decemberi fordulat” után mennyire kicserélődtek az egyházi szolgálattevők, nyomban számot vethetünk azzal a ténnyel, hogy a „kollaboránsok” úgynevezett derékhada már nincs az élők sorában, legfeljebb nyugalmazott állományban élvezi az életet vagy tengeti a napjait. Ahogy Péntek Árpád professzor fogalmazott egykor: ők élvezik a koránszületettség előnyeit. Post mortem, haláluk után lehet-e őket elítélni vagy „csak” pellengérre állítani? Vagy a nyugdíjasok esetében elrendelhető-e a havi járandóság megkurtítása 20-25%-kal – három hónapon keresztül, vagy hasonló. Vagy végső esetben eltiltás a lelkészi szolgálatok (beszolgálások, kisegítő alkalmak) végzésétől. Lehet-e ilyet komolyan gondolni? Dehogy lehet, hiszen haláluk megszüntette felelősségüket is. A még élők elmarasztalása pedig zátonyra futna a bizalmi bizottság elfogultságán és kompetenciahiányán.

A másik gond: a fiatal nemzedéké, a „tisztáké”. (Akik között akadnak – Uram bocsáss! – besúgóleszármazottak is!) Ők ugye a későnszületettség előnyével élnek. De amikor a letűnt kor területére lépnek, nem kell-e lehúzzák a sarujukat ugyanúgy, ahogyan a háború után születettek a sarukat lehúzva lépnek a vérzivatar és a holokauszt korosztályának időegységébe? Jóllehet tudom, a mai kornak a kísértéseit is drámai mértékben lehet megélni, mégsem tudom azokat összehasonlítani az 1989 előtti nyomással. Ráadásul ki tenné kezét a tűzbe a szeku munkásságának folytonossága dolgában: hogy az megszűnt volna, mihelyt a titkos szövetkezetet átkeresztelték volna „SRI” (= a Román Hírszolgálat rövidítése) névre. Jézus dicsérte volt a világ fiait, mert azok okosabbak a világosság fiainál. Úgy vélem azért, hogy amikor a globalizáció rendszerében a szembenállók már „nem tankok, hanem bankok ütközetében” döntik el az erőviszonyokat, a „szeku” is megtanulta, hogyan újítsa fel és változtassa meg az eszköztárát. Lehet-e ezt figyelmen kívül hagyni? És lehet-e úgy gondolkodni, hogy az állambiztonság felelősei letettek a református egyház tagjainak megfigyeltetéséről??

Milyen kritériumok alapján történik az „átvilágítás”?

Ha valaki közülünk csupán úgy támogatta az elnyomó rendszert, hogy évente egyszer vagy kétszer írt egy-egy hízelgő levelet az egyházkerület székházába vagy, (mondjuk szüret után és disznóvágáskor) megpakolta a Daciája csomagtartóját s feltöltötte a püspök vagy a püspökhelyettes éléskamráját: az ilyen „átvilágíttatik”?

Vagy továbbmenve: ha valaki közülünk „csupán” protokolljelentéseket szolgáltatott rendszeresen az esperesi hivatalba vagy a Teológiai Intézet Rektori Hivatalába (amelyek némelyike ezt követően „Bizalmas” kitétellel ellátott kísérőlevél mellett került postára a Vallásügyi Hivatalnak címezve): az ilyen fajta kollaboráns „átvilágíttatik”?

És még tovább: akik a materialista világnézet átvétele és szajkózása révén, illetve újságcikkek szintjén támogatták, erősítették a kommunista rendszert? Azokra gondolok, akikről Csiha Kálmán is megemlékezett börtönnaplójában: „Ott van a börtönben egy értelmes, új nemzedék. Nagy hitvitákat rendezünk. Rájövök, hogy egyikünk sem ismeri a XX. század fizikáját, az einsteini világképet. Egy értékes anyagú, meglopott értelmiség, akik közül sokan hitték, amit mondtak nekik s csak most kezdik felfogni, hogy zsákutcába vitték őket, és nem veszik észre, hogy legnagyobb károsodásuk az, hogy a homokra épült ház összeomlott és nincs isteni kősziklájuk, ahová visszamenekülhetnének.”

(Köztudomású, hogy e rétegből csak a „megtévedteket” ítélték el, a többiek ideológiai támaszul szolgáltak a rendszernek: tanári katedrán, üzemben, mezőn – és szószéken is... Ezek, emennyiben egyházunk tagjai, „átvilágíttatnak”?)

És mi történik a letűnt kor ifjúságának nevelőivel, a „pionír-aktivistákkal”, a Kommunista Ifjúsági Szövetség élharcosaival, akik ma egyházi pályán mozognak, holott annak idején a templomba járó gyermekeket és szüleiket hátratételben részesítették?!

Vagy azok, akik nem tettek ugyan semmit, de „szépen érvényesültek” azok után is, hogy a 2. Bécsi döntés utáni Észak-erdélyi berendezkedést szóban és írásban magasztalták, a zsidó kérdésben az akkori „trend”, azaz hivatalos irányelv szerint nyilatkoztak!? (Hogy aztán a visszarendeződést követően sok-sok helyről, könyvtárakból, gyűjteményekből kelljen összetallózniuk és eltüntetniük a nyomtatásban megjelent nyomokat… És ezt követően lépten-nyomon bizonyítsák a román állammal szembeni lojalitásukat!) E kritérium érdekli a mostani „átvilágítás” buzgalmát?

Kik azok, akiken elkezdődik az „átvilágítás”?

Alkalmasint azokon, akik azért „adóztak”, mert a teológus nemzedéket oktatva „a felső tízezer közé” számíthattak. Távol álljon tőlem a személyeskedés, vagy az ujjal mutogatás, ellenben naivnak (más kifejezéssel „szürke magyar fajtának”) kellene lennem ahhoz, hogy ne alakuljon ki bennem egy kép, miközben a múltat fürkészem. A kolozsvári Theologiai Fakultásunk „puhítása” már 1919-ben megkezdődött: az új román főhatalom által. Ismeretes, hogy az1940-44 közötti események, különösen pedig a magyarországi 1956-os forradalom arra szolgáltattak ürügyet, hogy a román hatalom megsarcolja az intézetben szolgálatot teljesítőket. (Ennek volt bevezetője az 1948-ban előidézett „rendszerváltás” *értsd: az „aranycsapat” nyugdíjba kényszerítése, folytatása pedig Nagy András és Maksay Albert professzor tudományos pályájának tönkretétele.

A nyugdíjazás elrendelésén kívül volt kíméletlenebb eszköz is a kommunista állam kezében. Egyik néhai lelkipásztor-tanárunk, Dobri János elítéltnek esete mutatja az állam bánásmódját: még a fényképét is letiltotta a cenzúra a teológusok baráti emléktablójáról, mire az ötletesség „Mátyás apostol” felirattal látta el a tablón üresen hagyott mezőt. De említhető a három elítélt unitárius tanár esete is: Erdő Jánosé, Simén Dánielé és Lőrinczi Mihályé.

Mind ezek ismeretében kérdezem: hogyan lehetett sarc fizetése nélkül „jó szolgálatokat tenni” az erdélyi református egyháznak magyar időben, majd kisebbségvédő memorandumot kijuttatni a világháborút lezáró béketárgyalásokra, ezt követően pedig a szekusrezsim idején a lelkészképzés területén megöregedni?! 1945-1983 között működött tanárra gondolok, miközben tudok arról, hogy Vásárhelyi János püspöknek a jogász fiát megkérdezték annak idején: mi az oka, hogy kivándorol? Az egyik bizalmasának elmondta: ­– Tudod, az Apám aláírta a memorandumot! – emiatt nem hagynak békén.

Vagy itt a másik érdekesség: hogyan lehetett 1940-1944 között, azaz a „horthysta-fasiszta” korszakban kolozsvári egyetemi lelkésznek lenni, majd folytonosan bizalmi egyházi tisztségeket viselni, főjegyzőségre is jutni, párhuzamosan teológiai tanárnak is lenni 1983-ig – a kommunista diktatúrában?

(Lehetne további példákat is felhozni, itt csupán azokra utaltam, amelyek szememben a legérdekesebbek.)

Ugyancsak képmutatás lenne eltekinteni attól, hogy a hidegháború lezárása után a külföldi egyetemjárásnak is ára volt! Puszta kronológiát és neveket – Erdély vonatkozásában – a „Hűség és szolgálat” kötet nyújt e téren (Megjelent 1987-ben). Nem ellenőriztem, mennyire teljes a benne levő felsorolás, de azt megfigyeltem, hogy kihagyták belőle Tőkés István professzor nevét, aki 1979-1980-ban Korinthusban képezte tovább magát…

Ki és mi biztosítja az „átvilágító bizottság” elfogulatlanságát?

Kibővítve a kérdést: milyen törvényi biztosítékok léteznek arra nézve, hogy nem történik visszaélés az “átvilágítás” rendjén? Mindezeket kettős tapasztalat alapján kérdezem.

Egyrészt, mivel személyes élményem az átvilágítási szorgalom kétszínűsége. Történt, hogy az 1989-es fordulat után nem sokkal egy hírhedt börtön tövében haladtam el az “átvilágítás” egyik leghangosabb szószólójával. Amikor arra figyelmeztettem, hogy ezen a helyen illő volna egy percnyi elcsendesedéssel megállni, látni kellett volna, milyen széles mozdulatal legyintett a javaslatomra. Látva ezt, nem is erőltettem a csendes perc megtartását.

Másrészt: nincsenek az “átvilágítás” szorgalmazói között olyan személyiségeink, tisztségviselőink és tisztviselőink, akik az eltelt 15-20 évben kitüntették magukat abban, hogy a mártírok, a megszenvedettek, a börtönt és bilincseket viselők emlékét hűséggel és becsülettel ápolták. (Kezdve az 1944 őszén meggyilkolt erdélyi lelkészekkel, befejezve az 1989-ben meggyilkolt Kis Lukács István teológiai hallgatóval.) Emellett nem csupán a velük és családjukkal szembeni jóvátételen fáradoztak volna, hanem következetesen igyekeztek is leleplezni azokat, akik az egyházi apparátusban halálukért, illetve meghurcolásukért felelősséget hordoznak. De nem csak hogy nincsenek ma ilyen előljáróink, hanem ellenkezőleg: hiába kerestük őket Szamosújváron az általános amnesztia 40. évfordulóján (2004-ben Újkenyér ünnepén), mert fontosabb elfoglaltságuk volt. És ugyancsak hasztalan kerestük őket a Kolozsváron felállított antikommunista emlékmű leleplezése alkalmán (2006. június 10-én): ez sem volt az ő rendezvényük…

Innen következik egyházunk egyik fő nyomorúsága: az, hogy máig nem okult az embertelen rendszer példáján és így az egyes egyházi bizottságok képtelenek önállóan működni. (Értem ezen, hogy pártállamként működik az egyház.) Egyrészt az összefonódások miatt képtelenek elfogulatlan gondolkodásra – a megbízások halmozása miatt, másrészt mert bizonyított módon a felső utasításokat teljesítik. Épp a tárgyalt kérdésben tudnának önállóan, azaz felelősen dönteni?

Olyanformán történik az egyházigazgatás, mint saját birtokon, ahogyan a vadkapitalizmus törvényei megengedik, mintha nem lenne megírva, hogy a hatalmaskodásnak, a nyájon való uralkodásnak nincs helye a a “klérusokon”, a Krisztus-gyülekezetek örökségében, mert ezek egyházként az Istennek osztályrészei (1Pét 5,1-3). Kapcsolatosan érdemes fellapozni a kis Institúciót.

Elítélte-e hivatalosan a román állam a besúgást, illetve a kommunizmust?

A kérdésre nemmel válaszolhatunk. Már csak azért is, mert kevés kivételtől eltekintve a politikai-gazdasági vezetők vagy a régi rendszer emberei, vagy azok csemetéi. Lám, egy másik ellentmondás, amely ugyancsak kérdésessé teszi az „előljáróink” által szabadalmazott átvilágítás hasznát. Ilyen körülmények között az egyházunkban felkarolt „átvilágítás” legfeljebb belkörű politikai tisztogatásnak minősül, vagy ahogy a címben fogalmaztam: a szekus-ipar magánkézbe vételének.

Lehetséges-e az átvilágítás teológiai megalapozása?

Az átvilágítási szándék fakadhat becsületes forrásból, de e nemes szándék királyhágómelléki csődje rámutat a kérdés teológiai értékelésének szükségességére. Ebben pedig nem elég az, ha felemlegetjük az egyház történelme során lábra kapott eretnek irányzatok és képviselőik elítélésének példáját: hiszen esetünkben nem kifejezetten egyházon belüli jelenséggel állunk szemben. Meglátásom szerint a kérdést a 20. század emblematikus mártírjának, Dietrich Bonhoeffernek magatartása dönti el. Szerencsére magyarul is kéznél van a börtönben született teológiája, a Wiederstand und Ergebung”. Lapozzatok-olvassatok a „Börtönlevelek” címen megjelent munkában! Úgy leszerel, hogy nem marad teológiai idea a Krisztus testének átvilágításához: „Ki állja meg a helyét? Csak az, akinek nem a maga okossága, elvei, lelkiismerete, szabadsága, erényessége jelenti minden dolgok legvégső mértékét, hanem mindezeket kész feláldozni, amikor hitben és egyedül Istenhez való hűségben engedelmes és felelős cselekvésre van hivatva; a felelős ember, akinek élete semmi más nem akar lenni, mint felelet és válasz Isten kérdésére és hívására. Hol vannak az ilyen felelősök?”

„Felelőseink” olyan szerepbe kívánják belerángatni református egyházunkat, mintha ez a középkori viszonyok között élne (a különbség csak annyi, hogy akkor a hitújítással szemben kellett bevezetni az inkvizíciót); továbbá: mintha a református egyháznak üdvintézményként kellene működnie és bűnbocsátó cédulákat kellene osztania. És ebbe az igyekezetbe „átvilágítás” ürügyén úgy bele élik magukat, hogy észre sem veszik: időközben nem csupán néhány évszázad telt el, hanem ráadásul a Reformáció azt is magával hozta, hogy mindegyikünk hite az üdvbiztosítás, nem pedig az egyház. Ilyen meggondolások alapján írok a szekus-ipar privatizációja ellen: középkori módszernek tartva a reformált egyházaktól idegen bűnbocsánatosdit!

Ha mégis megteszik „elöljáróink”, amiképpen már egyéb elvetemültségek is megestek már általuk a közeli múltban, idézem velük szemben Luther Mártont: „Der Verteidiger ist grösser als der Ankläger, und zwar unendlich grösser: Deus defensor, cor accusator. Welche Ordnung! Aber so, gerade so und nicht anders, verhält es sich.” (*A védő nagyobb a vádlónál, méghozzá végtelenül nagyobb. … Minő rend! Azonban így, éppen így, és nem másképp áll a dolog.”)

Kolozsvárt, 2009. szeptember 25.-én

Balogh Béla
református lelkipásztor

(A cikk a szerző engedélyével került közlésre)


2 megjegyzés:

Szász Zoltán írta...

Végre egy színvonalas megközelítése a témának! És Balogh Béla stílusát ismerve még visszafogott is.
Köszönjük Béla! Ha van még meglátásod bátran írj!
Szász Zoli,
Pankota

Andriska írta...

nem volt eleg ebersegem minden szora,uzenetre figyelni,de egyetertek Yoltannal.Azt azonban szeretnem kimondani vegre,ha most legalabb sikerul,hogy akik a mostani gyavak,akik egy bator szellintest se mernek kinyogni se Tokes istentelen eletvitele miatt,se a felesege tiszteletet egy mai kesonszulettenek se jut eszebe a lovagias batorsaggal csak azert melleallni,mert asszony meg anya.De a finom hallgatgatasokkal sokkoloan sokkal tobbet artanak a jovendo egyhaynak,ha van meg eselye ilyen szora ennek a evilagi,dicstelen korpusz krisztinek.A Papsajt miatt fegyelmivel a teologiarol eltavolitando ugynok jelenleg a masodik nalunk az egyenlobbek toplistajan,szerintem arrol is szol,hogy azokat is ki kell szuperalni a meg palastal vitezkedoink kozul,akiknek a mai keruleti talpnyalastol labszagu leheletektol meg van ertekelo hanyingerunk.Sipos Andras.Szilagyszeg.