Pap Géza püspök: A "szekus"-dossziék

A múltunkkal szembe kell néznünk

dr. Pap Géza, püspök:
A "szekus"-dossziék

Megjelent:
Üzenet. Az Erdélyi Református Egyházkerület gyülekezeti lapja
15. szám, 2009. augusztus 1.
1., 3., 6. oldal

A 2008–2009-es időszakról szóló jelentésemet személyes élménnyel kezdem. Hosszas várakozás után végre megtekinthettem a kommunista titkosrendőrség által összeállított dossziémat. Őszintén megvallom, hogy jó néhány napig emésztettem mindazt, amit olvastam benne. Megfigyelésemet a Titkosrendőrség akkori főnöke, Iulian Vlad generális személyesen rendelte el. A vád ellenem: irredenta magatartás. Azonnal nyilvántartásba vettek. Kétkötetes iratgyűjtőmben megtaláltam az 5 napig tartó, folyamatos megfigyelésemről szóló jegyzőkönyveket, a telefonbeszélgetéseim szó szerinti jegyzeteit ékes román fordításban, de ott láttam az álnév alatt író lelkésztársak rólam szóló jelentéseit is. Kiábrándító élmény volt. Ezzel párhuzamosan alkalmam nyílt beletekinteni mások iratgyűjtőjébe is, közöttük Dobri János Kolozsvár-kerekdombi lelkipásztor több mint 2000 oldalt kitevő gyűjteményébe. A börtönviselt lelkipásztor már ifjú koromban nagy hatást gyakorolt rám, s ma is úgy tekintek fel rá, mint azon kevesek egyikére, akit a titkosszolgálat nem tudott legyőzni, megtörni, beszervezni. Iratgyűjtője viszont nemcsak a tiszta jellem és az egyház iránt elkötelezett lelkész példatára, de betekintést ad egyházunknak abba a negyven évébe is, amelyben az egyházi élet minden rezdülését figyelték és követték, és lerántja a leplet azokról, akik együttműködtek az egyházromboló fenevaddal.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi, akik a kommunista rendszert megéltük, mindig is sejtettük, hogy vannak körülöttünk besúgók, de magát a rendszert, no meg a módszereket nem ismertük. Ha valaki nyomozni kezd – s erre ma minden lehetősége megvan –, akár néhány dosszié alapján olyan megdöbbentő kép tárulhat eléje, az emberi gyarlóságnak olyan sötét mélységei nyílhatnak meg előtte, amelyeket nem könnyű elviselni. Mivel a titkos álneveket kérésre felfedik, van, aki az apjának, testvérének, apósának, vejének, vagy lelkésztársának a róla szóló jelentéseivel találja szembe magát. Kiderül, hogy családi vagy baráti beszélgetéseinkről is jelentés van, nemcsak cselekedeteinket, de gondolataink legkisebb rezdüléseit is jelentette valaki. Közben pedig recsegve-ropogva dőlnek össze bennünk családi összetartásról, barátságról, tisztességről, emberségről, hitről, szeretetről alkotott, bibliai alapon nyugvó elveink. Nem véletlen, hogy sokan azon a véleményen vannak, hogy hagyjuk ezt a kérdést, húsz év elmúltával nem érdemes feszegetni, vessük az egészet a hátunk mögé, engedjük, hogy a "szekus"- jelentéseket belepje a por. Tapasztalatom szerint viszont a múltat azok szeretnék elfelejteni, akiknek valamiért nem tiszta a lelkiismeretük.

Ebben a témakörben tavalyi jelentésemben azt javasoltam mindenkinek, hogy vegye ki a saját dossziéját, aztán mindenki döntse el, kinek kitől kell bocsánatot kérnie. Aztán nem történt semmi. Valóban úgy tűnik, hogy el akarjuk felejteni mindazt, ami a kommunizmusban történt. Csakhogy a bűnt az idő vasfoga nem őröli meg, túléli a történelem viszontagságait, hogy a legváratlanabb pillanatban elemi erővel törjön fel. A bűnre nem a felejtés, hanem a bűnbánat adhat megoldást. A Szekuritáté irattárát ma már nagyon sokan kutatják, így számítani lehet rá, hogy valamilyen tudományos mű ernyője alatt rövidesen megjelennek a leleplező írások is. (...)

Köztudomású,hogy a Szekuritáté ígérgetéssel, olykor zsarolással, megfélemlítéssel, vagy testi és lelki fenyítéssel vette rá áldozatait arra, hogy szolgálatába szegődjenek. A beszervezés módszertanát ismerve, azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy annak liturgiája volt, a beszervezésbe bele kellett egyezni, az álnevet el kellett fogadni, a titoktartásra írásos fogadalmat kellett tenni, aztán álnév alatt folyamatosan jelenteni kellett. Habár a titkosszolgálat rendje szerint mindenkinek, a megfigyeltnek és a megfigyelőnek egyaránt volt álneve, általánosan fogalmazva: besúgónak az tekinthető, aki ismerte álnevét, elfogadta azt, és jelentéseiben használta is. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy minden helyzet más, így a jelentést író és besúgó között is különbség van. Vannak, akik kényszerből, megfélemlítés alatt, családjukat féltve írtak valamit, mert különben nem engedték ki őket a "szeku" pincéjéből, vagy a börtönből. Jelentésükön érződik a visszafogottság: senkit sem akarnak belekeverni, csak a legszükségesebbet mondják, mert szabadulni szeretnének. Tudok olyan lelkészről, aki jelentéseit minden esetben megbeszélte azzal, akiről a jelentése szólt. Olyanról is tudok, aki aláírta a beszervezési nyilatkozatot, de később megbánta, és a további jelentést megtagadta, a Szekuritáté pedig törülte a besúgók listájáról. A nagyon széles skála csúcsán viszont a nagy gazemberek állnak, akik haszonélvezői voltak a rendszernek, akik szolgálatukért anyagi juttatásban részesültek, akiket kiképeztek, akik beépülve, tudatosan barátkoztak, hazafias érzéseket mímelve, megbízatásokat teljesítettek, majd pedig mindent jelentettek. Van, aki szóban, van, aki írásban, rendszeresen, álnév alatt; de van, aki a protokolljelentésnek álcázott iraton a saját nevét használta, pedig be volt szervezve, és álnévvel is rendelkezett. Feljelentette a lelkésztársát, a barátját, a rokonát, az ismerősét, az egyháza tagjait, aztán vasárnap lelkiismeret furdalás nélkül felment a szószékre és nagyot prédikált. A borzalmas csak az, hogy a kettős életet meg lehetett szokni, bele lehetett törődni, ki lehetett magyarázni. Letette a lelkészi esküt, aztán aláírta a Szekuritáté iránti lojalitását bizonyítandó nyilatkozatát, és hűséget és titoktartást fogadott annak a kommunista állambiztonságnak, amelynek célja az egyház rombolása volt. Később pedig, ha valamilyen egyházi tisztségre javasolták, és írásban kellett nyilatkoznia a titkosszolgálati múltjáról, simán letagadta, hogy együttműködött a titkosszolgálattal. Van olyan besúgó, aki a saját családja összejövetelein elhangzott beszélgetésekről készített részletes jelentéseket; következetességét bizonyítja, hogy feljelentette a saját esküvőjét is. Több olyan lelkipásztorunk is van, aki olyan "ígéretes elemnek" bizonyult, a titkosrendőrség számára olyan fontos információkat szolgáltatott, hogy ezért anyagi juttatásban részesült, s miután az állambiztonsági szervek kémelhárítási kiképzésben részesítették, be is vetették.

Hagyjuk porosodni? Borítsunk fátylat rá? Nem hiszem, hogy ez volna a megoldás. A múltunkkal szembe kell néznünk, bármennyire fájdalmas is. A húsz éve tartó, nagy hallgatás helyett nem volna jobb az őszinte és nyilvános beismerés, a bűnbánat és a bocsánatkérés? A bűntől csak így lehet szabadulni. Véleményem szerint jobb volna a szennyest a családban kimosni, abban a családban, amely tudja, hogy van bocsánat. Nem kellene tétlenül nézni, hogy lelkészek és presbiterek évtizedekig hordozzák keserves terhüket. Meg kell teremteni azokat a kisebb közösségeket, ahol mindenki őszintén beszélhet múltjának erről a szakaszáról, egymást segítve és elvezetve az őszinte, nyilvános bűnvallásig, a Krisztus teste ellen elkövetett bűnök beismeréséig, az EKLÉZSIA MEGKÖVETÉSÉIG.

Ennek elősegítése érdekében szeretném megosztani a Ft. Közgyűlés tagjaival a témához kapcsolódó néhány gondolatomat.

1. A kommunizmus 45 éve az egyház próbája is volt. Isten tudatosan olyan körülményeket teremtett körülöttünk, amelyekben próbára tett bennünket. Próbára tette hitünket, kitartásunkat, szóban hangoztatott keresztyén elveinket, igehirdetésünk hitelességét, szolgálatunkat, testvéreinkhez való viszonyunkat, emberségünket. Terhet helyezett a vállunkra, nemcsak azért, hogy teherbírásunkat tesztelje, de azért is, hogy gerincünk egyenességét megvizsgálhassa. Egyeseket kohóba vetett, hogy megedzve kerülhessenek ki belőle. Hangoztatni szeretném: a beszervezéssel való szembeszegülés nem érdem, az elbukás nem megbocsáthatatlan bűn. Aki elbukott, kérjen bocsánatot, és vállalja tettei következményét, aki pedig kiállta a próbát, Istennek adjon érte hálát. Már csak azért is szembe kell néznünk egyházunknak ezzel a korszakával, hogy tudatosodjon bennünk Isten bűnbocsátó kegyelme és a választottakat megtartó szeretete.

2. A hallgatás üzenet a jövendő nemzedéknek. Ha nem nézünk szembe múltunkkal, ha mindenki őrizgeti kicsiny, nyavalyás titkát, ha átlépünk felette, akkor azt üzenjük a jövő nemzedéknek, hogy nem érdemes ebben a világban elvek szerint élni, nehéz időkben is tisztességesnek maradni, hanem felismerve az idők szavát, engedni kell a kényszernek, még akkor is, ha az az egyházat pusztítja. A bűn rejtegetése arra tanítja az elkövetkezendő nemzedékeket, hogy balgák voltak azok, akik meggyőződésükért a börtönt, a deportálást, a meghurcoltatást is elviselték, mert ha beadják a derekukat, életük álma valósult volna meg, még lehetett volna belőlük akár esperes, püspök vagy teológiai tanár is. A hallgatásunk azt hirdeti, hogy lehet az életet megalkuvással, meggyötört lelkiismerettel is élni, két urat szolgálni, a barátot feljelenteni, embertelenségek sokaságát elkövetni, mert az sohasem fog kiderülni, annak soha semmi következménye nincs. Éppen nekünk kellene tudnunk, hogy ez nem így van, ezért kell pozitív üzenetet küldenünk a jövendő nemzedék felé.

3. A szekuritáté egyháztörténelmet írt. A Historia Domusok hiányosságai bizonyítják, hogy mi képtelenek vagyunk egyházunk történetének jelentős eseményeit feljegyezni, ezért Isten úgy látta jónak, hogy a huszadik század második felének történetírásával nem a lelkészeket, hanem egy olyan egyházellenes közeget bízzon meg, amely naprakészen mindent feljegyzett. A Szekuritáté egyháztörténelmet írt, s ennek mindnyájan – így vagy úgy – a szereplői vagyunk. Feltárta, leírta és megőrizte a legapróbb részleteket is. Jelenkori egyháztörténetünk értékes leletei a Szekuritáté levéltárában nyugszanak. De ez a történelem nem az övék, hanem a miénk. Ha ismerni akarjuk valós történelmünket, a hűséges kitartásokkal, no meg a nagy árulásokkal együtt, akkor ezt az anyagot nem szabad nekik hagyni. Ezért kérek mindenkit arra, hogy vegye ki a dossziéját, és annak egy másolatát helyezze el az egyházi levéltárban! Szüksége van egyházunknak olyan példaképekre, akik egyértelműen bizonyítják, hogy lehet az egyházellenes diktatúrával szembeszállni, tiszta lelkiismeretben megmaradni, egy Úrnak szolgálni, mert Isten védelmezi, oltalmazza és megtartja az övéit, és még csak egy hajszál sem eshetik le a fejünkről az Ő akarata nélkül. De szüksége van egyházunknak azoknak a példájára is, akik felismerik a bűn hatalmát, és őszinte bűnbánattal szabadulni akarnak tőle.

A magam és Kató Béla püspök helyettes részéről bejelentem, hogy a saját iratgyűjtőnket teljes terjedelmében elhelyeztük a püspöki hivatal irattárában, bármelyik lelkipásztor vagy közgyűlési tag szabadon megtekintheti.

Végezetre, hadd oldjam a téma okozta feszültséget azzal, hogy a jelentések humoros oldalára is utalok. Kató Béla püspök helyettes saját iratgyűjtőjéből tudta meg, hogy megbízott egyháztagok rendszeresen jelentést írtak a prédikációiról. No, nyilvánvaló, hogy a Szekuritátét nem az ige üzenete érdekelte, hanem azok a megjegyzések vagy áthallások, amelyeket ők aztán magyarkodó vagy irredenta megnyilvánulásnak minősíthettek. Egyik igehirdetése után az éppen soros megfigyelő a következő jelentést írta: "Ma nem mondott semmit".

(Részlet az Egyházkerületi Közgyűlésen elhangzott jelentésből.)