ifj. dr. Szabó Aladár
A magyar protestántizmus története (1933)
(részletek)
"A külföldi reformátori irányok több-kevesebb visszhangra találtak hazánk területén, de eltekintve az erdélyi unitáriusoktól, maradandó szervezetet csupán a lutheri és kálvini reformáció hívei alkottak.
Eleinte a lutheri reformáció hódít és szervezkedik mindenfelé. Az erdélyi szászok a medgyesi szinaton, a felsőtiszamellékiek az erdődin már 1545-ben megkeztdék a szervezkedést. A csanádi római katholikus püspökség területén munkálkodó papok az 1550. évi toronyi zsinaton püspököt is választanak. Példájukat néhány év múlva a szászok, majd a pécsi püspökség területén levő evangéliumi egyházak is követik. Általában régi római katholikus püspökségek határai közt történik a szervezkedés, s kezdetben lutheri szellemű egyének állanak annak élén.
De csakhamar változik a helyzet. Kálmáncsehi Sántha Márton, a Zwingli irányának bátorszavú és tettű képviselője a svájci reformáció útját egyengeti hazánkban, majd Szegedi Kiss, Huszár Gál, Turi Pál sajószentpéteri lelkész és főkép Méliusz Juhász Péter debreceni lelkész s tiszántúli püspök a kálvini szellemű reformációt viszik diadallra társaikkal együtt a magyarság közt szinte mindenütt, ahol eddig a lutheri reformáció hódított. A lutheri reformáció a német és tót ajkúakon kívül számottevő tömegben csak a Dunántúl nyugati részén tartja meg hódításait a magyarság körében.
[...]
Az új egyházszervezet lényegében azonos volt mind a három felekezetnél. Római katholikus, lutheránus és kálvini hatások egyaránt érvényesülnek benne, az utolsók legkevésbé. Lényegileg hierarchikus szervezet, de demokratikus színezéssel. A papok kezében van minden jog és hatalom a gyülekezetekben, a világi hatóságok feltétlenül támogatni tartoznak őket. A papok jönnek össze egyházmegyénként, egyházkerületenként gyűlésekre (synodusokra, zsinatokra). Ott választják a maguk soraiból az espereseket, illetve püspököket. Az esperesek és püspökök pedig "canonica visitatio"-kat, egyházlátogatásokat tartanak, s ezeken ellenőrzik, fegyelmezik a lelkészeket, tanítókat, gyülekezeteket. A gyülekezeteknek csak a lelkészválasztás, illetve marasztás kérdésébe van beleszólása, viszont a pártfogó főurak, vármegyei, városi hatóságok nemcsak ezt a jogot teszik sokszor illuzórikussá, hanem mint a zsinatok pártfogói, határozataik megerősítői, végrehajtói, ha nem is a törvények betűje szerint, de tényleg nagy befolyást gyakorolnak az egyházi életre, annak igazgatására.
Ez a szervezet általános lett az egész országban, csupán a felső-magyarországi evangélikusok és a tiszáninneni reformátusok nem követik mindenben. Ezek püspököt nem választanak, az esztergomi érsek, illetve az egri püspök fennhatóságára való tekintettel. Az említett evangélikusok azonban a bécsi béke után mégis csak megszervezkedtek, s püspököt választanak. De a tiszáninneni református egyházmegyék csak a XVIII. század első felében állítják fel a püspöki tisztet, addig espeseseik igazgatják őket.
[...]
Az ellenreformációval vívott küzdelmek idején a magyar protestántizmus főképp a reformátusság egyházi életében az egyházszervezet és valláserkölcsi élet reformjára irányuló törekvések voltak kiinduló pontjai jelentős változásoknak.
A magyar protestáns egyházak vegyes típusú püspök-esperesi szervezete elütött a külföldi református keresztyénségnek az újtestamentumi minta szerint kialakult zsinat-presbiteri szervezetétől, s így nem csoda, ha már korán hallunk ellentmondást e téren. Szilvásújfalvi Imre nagyváradi lelkész és esperes, a jeles énekköltő a XVII. század első évtizedében hevesen megtámadja a püspöki igazgatást, s a lelkészek jogegyenlőségét hirdeti. Tanításai miatt azonban előbb hivatalvesztésre, majd börtönre Ítélik. Építőbb jellegű s eredményesebb volt Kanizsai Pálfi János pápai lelkész és esperes kezdeményezése. Ő nem akar rombolni, hanem a meglévő szervezetbe igyekszik beépíteni a református keresztyénség nagyjelentőségű intézményét: a presbiteriumot. 1617-ben alkotja meg a presbiterium szervezésére vonatkozó szabályokat a pfalzi református egyház rendtartása szellemében, s püspöke és földesura hozzájárulásával megszervezi az első magyar presbitériumot: a pápait. Később, mint püspök, az egész dunántúli egyházkerületben buzgólkodik a presbiterium eszméjének népszerűsítés én és gyakorlati megvalósításán. Éspedig nemcsak a gyülekezetekben kívánja a presbiteriumok felállítását, hanem az egyházmegyék és egyházkerület szervezetének demokratikus irányú átalakításával is szolgálja a presbiteriális eszményt. Az általa megszervezett egyházmegyei és kerületi presbitériumok a mostani tanácsbíróságok legelső megjelenési formái.
Míg a Dunántúl harc nélkül hódít a presbiterium eszméje és gyakorlata, a tiszáninneni egyházkerületböl kiinduló ún. puritán mozgalom úgy itt, mint Tiszántúl és Erdélyben hevés küzdelmeknek lesz a forrása református egyházunk életében. A mozgalom kezdeményezői: Tolnai Dali János sárospataki tanár, majd tokaji lelkész s abaúji esperes, valamint társai, akik Hollandiában és Angolországban végzett tanulmányaik során megismerték az ottani presbiteri szervezettel bíró református egyházak virágzó hitéletét, s azzal az elhatározással tértek vissza, hogy mindazt a szépet és jót, amit odakünn láttak, hazánkban is megvalósítják. Ezért sürgették a lelkigondozás és egyházfegyelmezés terén nagy áldással munkálkodó presbiteriumoknak a felállítását. De nemcsak az egyházi szervezetet akarták megváltoztatni, hanem a valláserkölcsi életet is elevenebbé, tisztábbá, bibliásabbá kívánták tenni. Az egyházi szertártásokban megmaradt római katholikus elemeket, pl. énekeket igyekeztek kiküszöbölni, s a régi szertartási énekek helyett a zsoltárok éneklését népszerűsítik. Sürgetik továbbá a házi istentiszteletek tartását, építő olvasmányok terjesztését."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése