Trianoni harangzúgás – avagy a tudatlanság bosszúja
Nemzeti InternetFigyelő
Stoffán György
2010/05/23
Vannak a világon olyan dolgok, szokások, amelyeket nem lehet az emberi elképzelések szerint változtatgatni. Amikor ragaszkodunk nemzeti hagyományainkhoz, tudnunk kell azt, is, hogy e hagyományok nem véletlenül alakultak ki, s régen minden ma már hagyománnyá érett, nemesedett dolognak praktikus okai voltak.
Ilyen a harangozás is. Most, amikor közeledik a trianoni döntés 90. évfordulója, civil szervezetek lépnek föl az egyházakkal szemben, illetve az egyházakat kérve a délután fél ötös harangozásra. Amely egyház nem vállalja a civilek kérését, azt azonnal cionista, kommunistabérenc, magyarellenes és még ki tudja milyen jelzőkkel illetik a sajtóban – a tudatlanok, a mellüket magyarságuk okán, majd beszaggató honfitársaink.
Kezdjük talán a déli harangszóval: Először a kölni egyházmegyei zsinat (1413) rendelte el, de nem minden napra, hanem csak péntekre, Jézus szenvedésének emlékezetére.
1456. június 29-én kelt úgynevezett Imabullájában III. Calixtus pápa (Alfonso Borgia, volt valenciai püspök) az egész egyházra előírta a déli harangszót. Ennek a célja az volt, hogy a muszlimoknál naponta ötször imára hívó imám kiáltásához hasonlóan a keresztényeket is imára szólítsa a magyarországi keresztes seregnek a törökök elleni győzelméért.
Hunyadi János 1456. július 22-én a nándorfehérvári diadal során győzelmet aratott a török sereg felett. A pápa a győzelem örömére módosított a kiadott bullán, melynek új szövege szerint, mivel Isten győzelemre segítette a keresztényeket, a déli harangszó alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái is legyenek. Így változott át az eredetileg könyörgésre felszólító déli harangszó a nándorfehérvári győzelemért való hálaadás harangszavává. (Kat. Lex. – a szerk.)
A déli harangszó után térjünk rá a harangok praktikus szerepére. Mikor is harangoztak eleink? Amikor veszedelem közeledett. Akkor félreverték a harangokat, és ebből tudta a nép, hogy közeleg a baj, vagy ég a fél város. Ha örömünnep volt, akkor a tornyokban lakó összes harang dicsérte Istent, mert örömöt adott népének. Ilyenek voltak a hadi győzelmek, a király koronázása, a püspök látogatása, az egyházi ünnepek, s az ünnepi szentmisék alatt, az Úr- felmutatásának pillanata, a feltámadási szertartás végén Krisztus halál feletti győzelmének hirdetése. És sorolhantnók azokat a hagyományos szép ünnepeket, amelyeken az öröm zengett a haragok által, hirdetve a hit erejét és nagyságát. Azonban, ha gyászhírt közölt a közösséggel a harang, akkor a lélekharangot húzták meg, amely csengésével alapvetően nem az örömöt, hanem a fájdalmat közvetítette, s az elhunytért való imádságot kérte, arra hívott fel. Nagypénteken egészen a feltámadásig nincs harangozás, mert a gyász olyan mély, hogy azt csak a Krisztussal való személyes kapcsolat csendjében viselhetjük el – mi keresztény, keresztyén emberek.
Most a trianoni gyásznapra harangzúgást kezdeményeztek a civil szervezetek, de ez nem biztos, hogy helyes. Sőt, ha élesen akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy helytelen. Ugyanis Trianon nem örömünnep a magyarság számára. Ezen a napon vagy félreverni kellene a harangokat, mint 1920. június 4-én tették, vagy csak a lélekharangokat kellene megszólaltatni. Mert ez a nap gyásznap. Egy nemzet gyászának a napja, amely majdnem egyenlő egy temetéssel, hiszen 90 év után, a magyar nemzet drámai fogyása idején, s az esztelenség korában nem szólalhatnak meg az egykor örömünnepeket hirdető harangok. A lélekharangot pedig nem illendő meghúzni, mert a hazát ugyan feldarabolták, de a nemzet él, és egy – azóta is.
Fáj tehát, amikor durva és oktalan írásokban a Katolikus Egyházat ostorozzák azért, mert az papjaira bízta a harangozás lehetőségét és nem rendelte el központilag a június 4-iki délután fél ötkor tartandó harangozást. Az, hogy melyik egyház hogyan dönt harangozás ügyben, az magánügye az egyházaknak. Hiszen a protestáns testvérek fiatalabbak, mint a Katolikus Egyház, így nem tarthatják, nem ismerik, vagy nem ismerik el azokat az ősi magyar(!) szokásokat, amelyek Szent István óta élnek Magyarországon, a harangozást illetően.
A gyűlölködés még a trianoni harangozást illetően is rendkívül visszataszító, de jellemző is. S talán Trianon kialakulásában is szerepet játszott ez a ma tapasztalható szellemi deviancia. Mert a magyarnak mindig kell valaki, akit ellen szólhat, akit megszólhat vagy gyűlöletét ráöntheti. Ma a Katolikus Egyházra hull a civil társadalom egy részének meglehetősen ostoba, és tudatlanságról árulkodó rágalomözöne, amelyre nem is volna érdemes reagálni, ám azért fogtam tollat, hogy egy krisztusi intelmet közreadjak Trianon évfordulója előtt, ami a harangozás vagy nem harangozás ügyét semmivé foszlatja. Ugyanis Jézus a hívő népnek örökérvényű tanácsot adott:
„És mikor imádkoztok, ne legyetek sokbeszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg.
Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle.
Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;
Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.
És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;
És ne vígy minket kísértetbe (helyesebben, értelmező fordításban: Ne engedj minket olyan helyzetbe, ami kísértébe vihet. Egyszerűbben: Ne engedj minket a kísértésbe, … – NIF szerkesztő), de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!
Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok.”
(Mt. 6, 7-14)
Jó volna tehát egységesen, a keresztény egyházak tagjainak közösen megfogadni Jézus tanítását, és imádkozni a Miatyánkot… hiszen hit nélkül, és remény nélkül és Istenhez szálló és nemzetünkért esedező imádság nélkül, a Katolikus Egyház gyalázása mellett a harang csupán lelketlen kongatás, díszlet, visszataszító politikai színház. Adja Isten, hogy a pünkösdi szent ünnepen a Szentlélek járja át lelkeinket, és töltse el szíveinket szeretettel, egyetértéssel és igaz hittel, hogy ne a harangozáson múljék a nemzet egysége, hanem a közös imádságon!
Stoffán György
Nemzeti InternetFigyelő
Stoffán György
2010/05/23
Vannak a világon olyan dolgok, szokások, amelyeket nem lehet az emberi elképzelések szerint változtatgatni. Amikor ragaszkodunk nemzeti hagyományainkhoz, tudnunk kell azt, is, hogy e hagyományok nem véletlenül alakultak ki, s régen minden ma már hagyománnyá érett, nemesedett dolognak praktikus okai voltak.
Ilyen a harangozás is. Most, amikor közeledik a trianoni döntés 90. évfordulója, civil szervezetek lépnek föl az egyházakkal szemben, illetve az egyházakat kérve a délután fél ötös harangozásra. Amely egyház nem vállalja a civilek kérését, azt azonnal cionista, kommunistabérenc, magyarellenes és még ki tudja milyen jelzőkkel illetik a sajtóban – a tudatlanok, a mellüket magyarságuk okán, majd beszaggató honfitársaink.
Kezdjük talán a déli harangszóval: Először a kölni egyházmegyei zsinat (1413) rendelte el, de nem minden napra, hanem csak péntekre, Jézus szenvedésének emlékezetére.
1456. június 29-én kelt úgynevezett Imabullájában III. Calixtus pápa (Alfonso Borgia, volt valenciai püspök) az egész egyházra előírta a déli harangszót. Ennek a célja az volt, hogy a muszlimoknál naponta ötször imára hívó imám kiáltásához hasonlóan a keresztényeket is imára szólítsa a magyarországi keresztes seregnek a törökök elleni győzelméért.
Hunyadi János 1456. július 22-én a nándorfehérvári diadal során győzelmet aratott a török sereg felett. A pápa a győzelem örömére módosított a kiadott bullán, melynek új szövege szerint, mivel Isten győzelemre segítette a keresztényeket, a déli harangszó alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái is legyenek. Így változott át az eredetileg könyörgésre felszólító déli harangszó a nándorfehérvári győzelemért való hálaadás harangszavává. (Kat. Lex. – a szerk.)
A déli harangszó után térjünk rá a harangok praktikus szerepére. Mikor is harangoztak eleink? Amikor veszedelem közeledett. Akkor félreverték a harangokat, és ebből tudta a nép, hogy közeleg a baj, vagy ég a fél város. Ha örömünnep volt, akkor a tornyokban lakó összes harang dicsérte Istent, mert örömöt adott népének. Ilyenek voltak a hadi győzelmek, a király koronázása, a püspök látogatása, az egyházi ünnepek, s az ünnepi szentmisék alatt, az Úr- felmutatásának pillanata, a feltámadási szertartás végén Krisztus halál feletti győzelmének hirdetése. És sorolhantnók azokat a hagyományos szép ünnepeket, amelyeken az öröm zengett a haragok által, hirdetve a hit erejét és nagyságát. Azonban, ha gyászhírt közölt a közösséggel a harang, akkor a lélekharangot húzták meg, amely csengésével alapvetően nem az örömöt, hanem a fájdalmat közvetítette, s az elhunytért való imádságot kérte, arra hívott fel. Nagypénteken egészen a feltámadásig nincs harangozás, mert a gyász olyan mély, hogy azt csak a Krisztussal való személyes kapcsolat csendjében viselhetjük el – mi keresztény, keresztyén emberek.
Most a trianoni gyásznapra harangzúgást kezdeményeztek a civil szervezetek, de ez nem biztos, hogy helyes. Sőt, ha élesen akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy helytelen. Ugyanis Trianon nem örömünnep a magyarság számára. Ezen a napon vagy félreverni kellene a harangokat, mint 1920. június 4-én tették, vagy csak a lélekharangokat kellene megszólaltatni. Mert ez a nap gyásznap. Egy nemzet gyászának a napja, amely majdnem egyenlő egy temetéssel, hiszen 90 év után, a magyar nemzet drámai fogyása idején, s az esztelenség korában nem szólalhatnak meg az egykor örömünnepeket hirdető harangok. A lélekharangot pedig nem illendő meghúzni, mert a hazát ugyan feldarabolták, de a nemzet él, és egy – azóta is.
Fáj tehát, amikor durva és oktalan írásokban a Katolikus Egyházat ostorozzák azért, mert az papjaira bízta a harangozás lehetőségét és nem rendelte el központilag a június 4-iki délután fél ötkor tartandó harangozást. Az, hogy melyik egyház hogyan dönt harangozás ügyben, az magánügye az egyházaknak. Hiszen a protestáns testvérek fiatalabbak, mint a Katolikus Egyház, így nem tarthatják, nem ismerik, vagy nem ismerik el azokat az ősi magyar(!) szokásokat, amelyek Szent István óta élnek Magyarországon, a harangozást illetően.
A gyűlölködés még a trianoni harangozást illetően is rendkívül visszataszító, de jellemző is. S talán Trianon kialakulásában is szerepet játszott ez a ma tapasztalható szellemi deviancia. Mert a magyarnak mindig kell valaki, akit ellen szólhat, akit megszólhat vagy gyűlöletét ráöntheti. Ma a Katolikus Egyházra hull a civil társadalom egy részének meglehetősen ostoba, és tudatlanságról árulkodó rágalomözöne, amelyre nem is volna érdemes reagálni, ám azért fogtam tollat, hogy egy krisztusi intelmet közreadjak Trianon évfordulója előtt, ami a harangozás vagy nem harangozás ügyét semmivé foszlatja. Ugyanis Jézus a hívő népnek örökérvényű tanácsot adott:
„És mikor imádkoztok, ne legyetek sokbeszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg.
Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle.
Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;
Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.
És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;
És ne vígy minket kísértetbe (helyesebben, értelmező fordításban: Ne engedj minket olyan helyzetbe, ami kísértébe vihet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése