A jó kormányzás kritériumai az egyház társadalmi tanításában

A jó kormányzás kritériumai az egyház társadalmi tanításában

Magyar Kurír
2010. május 28.

Az egyház társadalmi tanítása számos támponttal szolgál a jó kormányzás mibenlétét illetően is, erről tartott konferenciát a Faludi Ferenc Akadémia és a Barankovics István Alapítvány a jezsuiták által fenntartott Párbeszéd Házában Kovács K. Zoltán emlékére, A jó kormányzás kritériumai és társadalompolitikai programok szelekciója az egyház társadalmi tanítása alapján címmel.

A közösségvezetés mindenekelőtt alázatot és szeretetet igényel. Az Európai Uniót megalapító politikusok közt is sokan voltak a keresztények – mondta bevezetőjében Lukács János jezsuita tartományfőnök.

„A világot kevés bölcsességgel kormányozzák” – idézte III. Gyula pápát Beran Ferenc újlaki plébános, a PPKE Hittudományi Karának tanára, aki arról beszélt, melyek a jó kormányzás és a társadalmi programok szelekciójának szempontjai az egyház társadalmi tanítása alapján: az egyház fontosnak tartja a jó kormányzást, nem hiába van a társadalmi tanítását összefoglaló kompendium borítóján Ambrogio Lorenzetti 1338-as festménye, „A helyes kormányzás allegóriája”, mely a sienai városházán található. A képen a kormányzót a négy sarkalatos erény allegóriája veszi körül: az okosság, a bátorság (lelki erősség), a mértékletesség és az igazságosság. Ezek mellé pedig odasorolhatjuk a nagyvonalúságot is. A jó kormányzás ugyanis az erényes kormányzás. A négy sarkalatos erényt Aquinói Szent Tamás Arisztotelész Nikhomakhoszi etikájából veszi át. Platón szerint a jó kormányzáshoz az ész és a szaktudás mellett igazságosság is szükségeltetik. A négy sarkalatos erény alapja a valóság kell, hogy legyen.

Jézus azért jött, hogy „életünk legyen és bőségben legyen”, ez a célja a jó kormányzásnak is. Ennek záloga a „társadalmi szeretet”, ami olyan társadalmi szerkezetben nyilvánul meg, ahol nem kényszerül senki nyomorban élni. Az egyház társadalmi tanítása szerint a kormányzás a politikai hatalom célkitűzéseinek megvalósítása, ez azonban nem lehet ellentétes a közjóval. Egy vezetőnek a közjó megvalósítása, a szolgálat kell, hogy legyen a célja, az erények gyakorlásának segítségével, nem pedig a saját érdekeinek a megvalósítása. De mi a közjó? A II. Vatikáni Zsinat szerint azoknak a társadalmi életfeltételeknek az összessége, amelyek biztosítják életfeltételeinket, és amelyekkel teljesebbé tehetjük életünket, másrészt olyan eszmék és célok összessége, mint az életvédelem, a tudás és a társadalmi erények gyakorlása.

A négy sarkalatos erény alapja a valóság kell, hogy legyen. Nemhiába szerepel XVI. Benedek Caritas in Veritate kezdetű enciklikájának a címében az igazság, ami a valóságot is jelenti. A valóság ismerete nélkül a szeretet ugyanis szentimentalizmusba fullad. A valóság az Istentől származó teremtés, az igazság pedig ennek értékrendje, ami a kinyilatkoztatásból fakad. Azonban mindennek ismeretére pusztán az ész segítségével is el lehet jutni.

A négy sarkalatos erény közül az okosság, avagy prudencia irányul erre, hiszen az nemcsak értelmi képességet jelent, hanem a valóság feltérképezésének képességét, annak megismerését, a tények feltárását, és az ebből fakadó helyes cselekvésre indít. Az okosság tehát nem az ügyeskedés szinonímája. Az okosság vonatkozik a programok szelekciójának elvi szempontjaira is. Isten személyt teremtett, ezért a közjó minden ember és az egyéni ember java. A programok megítélésénél tehát a személyből kell kiindulni. Első helyen a családnak kell állnia mint a társadalom alapsejtjének, utána jön a munka, ami az ember kiteljesedésének, a személy kibontakozásának terepe, célja pedig nem csupán a gazdaság működtetése. És csak a család és a munka után jön a gazdaság. (II. János Pál Laborem Exercens című enciklikájában utal a munka elsőségére a tőkével szemben.)

Az okosság után a második erény a bátorság vagy lelki erősség: azt jelenti, hogy valaki ki mer állni az igazság mellett, és ezért vállalja a konfliktusokat is, s ha szükséges, fellép a változtatásokért. Azonban csak módszer változhat, értékek nem, a teremtésből fakadó erkölcs mindig ugyanaz marad.

A harmadik erény a mértékletesség, amelyhez hozzátartozik a jóindulat és a nagylelkűség. Az ellen azonban, aki veszélyezteti a közjót, a hatalom eszközeivel is fel kell lépni (a szelíd Jézus is kiverte a kufárokat a templomból). A jó vezetőnek kordában kell tartania indulatait is, mert ha nem teszi, azok társadalmi indulatokat szítanak, amelyeket azonban nehéz megregulázni.

A negyedik erény az igazságosság. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell kapnia azt, ami jár neki – nem feltétlen a jog szerint, mert a jog sokszor nem felel meg az igazságosságnak. Az igazságosság fenntartása nem az egyház, hanem az állam feladata, hiszen az egyház nem épít külön társadalmat, viszont az egyház fenntartja a jogot, hogy megszólaljon, amikor sérülnek az etika alapvető elvei.

A társadalmi (nem pedig szociális) igazságosság nem személyes erény. A társadalmi igazságosság akkor valósul meg, ha a társadalmi viszonyok olyanok, hogy mindenki megkapja, ami jár neki. Fontos, hogy az egyház által hangoztatott olyan értékek, mint a szolidaritás és a szabadság, valamint a társadalmi szeretet harmóniában valósuljanak meg. Ez annyit tesz, hogy ha például segíteni akarunk valakin, a szolidaritást korlátozhatja a szubszidiaritás, azaz nem feltétlenül az a megoldás, ha pénzt adunk neki, hanem az, ha lehetőséget teremtünk a számára, hogy megoldja a problémáját. A béke pedig ezen erények gyakorlásának a gyümölcse.

Ezután Frivaldszky János, a PPKE-JÁK Jogbölcseleti Tanszékének oktatója tartott előadást a jó kormányzásról és a jó kormányzatról, mint a helyes közpolitika feltételrendszeréről.

Majd Mészáros József, a KDNP alelnöke, a BME Szociológiai Tanszékének oktatója következett, aki a jó kormányzás elvi és a társadalmi programok szelekciójának közigazgatási tapasztalatairól beszélt: létezik közjó, amelyet a megismerhető természetes rend szerint kell meghatározni. A közjót a természetjoggal lehet megalapozni. A tömegdemokrácia korában persze a közjó konfliktusba kerülhet a közakarattal – figyelmeztetett az előadó. Míg egy normális társadalom például a jövő számára halmozott fel, addig a mai társadalom a jövő nemzedékeinek erőforrásait szivattyúzza el.

Az államnak számos feladata van, például szuverén, szabályozó, gazdálkodó; viszont egyre több feladatot kénytelen magára vállalni: a hagyományos társadalmak szétesésével például az idősekről nem a nagycsalád, hanem a társadalombiztosítás gondoskodik. Az előadó megemlítette a családi adózás példáját. Jelenleg a fiatal, gyermekes pályakezdőket kirabolja az állam, holott őket kellene támogatni a leginkább. A jövedelem nélküli kisgyereknek például jegyet kell vennie, hogy utazzon, az nyugdíjas, akinek van jövedelme, viszont ingyen utazhat.