Az erdélyi Brassóban nőtt föl, szülei mindketten székely földműves családból valók.
– Beleszületett ebbe a vallásba, vagy felnőttként választotta, ahogy annak idején Bartók Béla?
– Családom mindkét ága unitárius, soha nem volt kérdés, hogy esetleg más felekezethez is tartozhatnánk. Ez akkor vált érdekessé, mikor a testvérem elkezdte kutatni a családfát pár éve, és kiderült, hogy mindenféle felekezet előfordult a felmenők között. A huszadik század közepétől azonban teljesen kikristályosodott a család, mindenki unitáriussá vált. Öcsém is ezt a hivatást választotta engem követve, jelenleg a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium lelkész-vallástanára. Bár Brassóban nőttem fel, de tizennégy éves koromban Székelyudvarhelyre kerültem a tanítóképzőbe. Erdélyben a kilencvenes évek végéig a tanítókat középiskolában képezték. Azt a várost tartom szellemi szülővárosomnak, nagyon sok mindent kaptam tőle. Brassóban kisebbségben van jelen a magyarság, Székelyudvarhely pedig ízig-vérig magyar város, és ezt a szellemiséget szívhattam ott magamba. A tanítóképző igazából édesanyám álma volt, ő álmodta meg, hogy tanító kell legyen belőlem, ez valóra is vált, de csak három évig tartott. Édesapám szülőfalujában, Olthévízen voltam általános iskolai tanító tizenkilenc éves koromtól huszonkét éves koromig. Ezeket az éveket ma már úgy fogom fel, mint a gyökerekhez való visszatérés lehetőségét. Megismertem a rokonaimat, hiszen nem ott nőttem fel, megértettem a falun belüli baráti, rokoni szálakat, izgalmas és mozgalmas időszak volt, nagyon szerettem a tanítást.
– Akkor miért csak három évig tartott?
– Mert ebben a három évben kerültem kapcsolatba a saját egyházammal is. Bár tizennégy éves koromban konfirmáltam, és mindvégig unitáriusnak tartottam magam, de ez nem volt élő kapcsolat az egyházammal. Eljártunk időnként templomba, részt vettünk az ünnepeken, úrvacsorát vettünk, de nem volt igazi, élő kapcsolatunk. Tanítóként azonban közelről megismertem az egyház ifjúsági szervezetét, tehát először a gyakorlati részét tapasztaltam meg ennek a munkának. Megtapasztaltam, hogy varázsa van, hogy jó közösségbe tartozni, hogy nagyszerű dolgokat lehet megélni, fejlődni lehet. Egyszerűen megnyílt előttem a világ. Az ifjúsági egylet berkeiben eltöltött három év vezetett el ahhoz a döntéshez, hogy szeretném ezt a munkát komolyan végezni, így felvételiztem a teológiára. Öt évig tanultam Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Karán, akkor ismerkedtem meg a férjemmel, aki szintén lelkész. 2004-ban határoztuk el, hogy ide költözünk Miskolcra, itt éljük az életünket, de akkor is tudtuk, most is így gondoljuk, hogy ez átmeneti állapot. Azért vagyunk itt, mert jelenleg itt van dolgunk, de biztos vagyok benne, hogy Erdélyben lesz feladatunk. Tapasztalatszerzésnek kitűnő az ittlét.
– Milyen különbségeket tapasztal?
– Érdekes, szokták kérdezni az otthoniak, hogy ért-e bántás a származásom miatt. Soha, egyetlen helyzetben sem éreztem, hogy hátrányban lennék, a debreceni egyetemen sem, ahol lélektant tanultam, vagy a mostani világi munkahelyemen, a megyei kórház szülészetén, ahol pszichológusként dolgozom. Szerintem ez attól is függ, ki milyen ember, én soha nem keveredtem olyan beszélgetésbe, amiből rosszul jöhettem volna ki. Kifejezetten előnyként élem meg azt, hogy erdélyi vagyok, büszkeséggel mesélek erről. Ha szóba kerül, megnyílnak az emberek, kíváncsivá válnak, hogy milyen az a világ, ahonnan jövök. Egyébként igen, tapasztalom, hogy az én értékrendem szerint gyengébbek, illetve mások itt az emberi kapcsolatok. Az igazi barátaink ma is Erdélyben vannak. Itt akadnak nagyon jó ismerőseink, kitűnő kollégáink, de a gyermek- és ifjúkorból eredő barátságok ma is Erdélyhez kötnek, talán azért is, mert ezek kiállták az idő próbáját.
– Hogyan jutott eszébe lélektant tanulni lelkészként?
– Kolozsváron ötödéves koromban helyettesítettem a kórházlelkész kolléganőmet, aki szülni ment, és akkor tapasztaltam meg, hogy bár sok mindent tanultunk a teológián, igen sokat tudok a Biblia világáról, tőlünk egy-kétezer évre élt emberek világát jól ismerem, de a ma emberének lelki világáról keveset tudok, egy válságban lévő embernek nem mindig tudok lelkészként teljesen tudatosan segíteni. Emlékszem, egyszer lelkészként egy unitárius beteghez mentem, aki elutasította a segítségemet, mert olyan vigasztalan állapotban volt, hogy majdhogynem haragudott nemcsak a családra és az ápolószemélyzetre, akik nem tudtak segíteni neki, hanem rám is, mint az ő egyházának a képviselőjére. Előfordult máskor is ilyen, és ezt nehezen viseltem. Éreztem, hogy kell tudni máshonnan is közelíteni egy bajban lévő emberhez, de ahhoz értenem kellene, mi zajlik benne. Mai lelkigondozói tevékenységem igazából az Istennel való kapcsolat megtalálásában csúcsosodik ki. A kórházban a betegeim körében szinte egyáltalán nem tudják, hogy lelkész is vagyok. De nagyon érdekes, hogy a nagy bajban lévő betegek megérzik, hogy lehet velem az Istenről való kapcsolatról is beszélni, anélkül hogy akár utólag kiderülne, hogy lelkész vagyok. Egy beszélgetést lehet úgy vezetni, hogy elérkezzünk egy mélyebb, az egészségügyben nem szokásos területre, és végső soron a halálfélelemről, az Istenbe vetett hitről lehessen beszélgetni egy betegágy mellett.
– Jó helyre értünk azzal, hogy a halálfélelem szó kimondatott. Mert ha az embernek Istenhez való viszonya helyes, egészséges, akkor nem félhet a haláltól sem. Ugyanakkor igen nehéz lehet valakit ilyen helyzetben rávezetni arra, hogy az Isten és ember közötti viszony ugyanaz, mint a szerető apa és a gyerek közötti viszony.
– Szoktam mondani a betegeknek, hogy nem kell a betegségre haragudni, mert a betegség mindig nehézség, de lehetőség is. Azt, hogy valaki kórházba kerül, fel lehet úgy is fogni, hogy kap néhány napot, néhány hetet arra, hogy saját lelkével foglalkozzon, hogy magába szálljon. Ez mindig jó kiindulópont ahhoz, hogy elkezdjünk a nem földi dolgokról beszélgetni. Igen érdekes, hogy az elmúlt két év alatt egyszer sem találkoztam olyan mély válságban lévő beteggel, aki azt mondta volna, hogy nem hisz Istenben. Mikor igazán baj van, akkor az embernek mindennél fontosabbá válik az Istenhez való viszony, és ha ez helyreáll, olyan hitet kap, ami kisegíti, még akkor is, ha a betegsége halállal végződik.
– A vallásos ember hajlamos úgy gondolkozni ilyen helyzetben, hogy biztosan bünteti őt Isten valamiért. Csakhogy Isten nem büntet, hanem nevel, esetleg üzen, de még azzal is nevel, érettebbé, felnőttebbé tesz.
– Abban lehet segíteni a betegágy mellett, hogy észrevegye, mire tudja használni ezt a helyzetet, mi következik rá nézve az új helyzet okozta változásokból, illetve hogy merre tart az élete. Meg is szoktam kérdezni, hogy mit hozott ajándékba a betegsége, mire figyelmezteti, merre tovább. Ezekre a kérdésekre mindig vannak válaszok, és ezeket soha nem a pszichológus vagy a lelkész adja meg, hanem a beteg, hiszen csak az hat, amire maga jön rá. Azzal a kérdéssel, hogy miért büntet engem az Isten, akkor szoktam találkozni, ha gyermekét elveszítő anyával beszélgetek. Azt kérdezi ilyenkor, miért pont vele történik ez, mi rosszat tett. Erre nincs jó válasz, mert ez rossz kérdés. Át szoktuk beszélni a család történetét, és előbb-utóbb kiderül, milyen nemzedékeken átívelő történet jelenik meg, hogyan hat a jelenre a család múltja, és milyen mintákat követ valaki fiatalon, mit hordoz, mit örökölt. Mikor megtaláljuk ezeket az előzményeket, akkor már szinte elillan a mit vétettem kérdése, mert látja, mit kellene tennie, hogy ne az anyja, a nagyanyja vagy a dédanyja története ismétlődjön meg az ő életében.
– Ha valamelyik nemzedék nem szeretettel viszonyult Istenhez, akkor az utána jövők öröklik ezt a hibát, és egyre nehezebb kijavítaniuk?
– Valóban, egyre súlyosbodik a teher, és már nem is emlékeznek rá, hogy hol kezdődött, honnan ered és mi volt az eredeti gond, mert elhalványulnak a családi történetek. Én mindig biztatom azokat is, akik egészséges emberként ülnek le velem beszélgetni, hogy nézzenek utána a család történetének, mert igen sok kérdésre választ találhatunk így. Lehet, hogy a jelenben ezek a történetek nem fontosak, de a következő nemzedék számára akár életfontosságúak is lehetnek.
– Ön lelkészként is szolgál, egy szórványgyülekezet élén áll. Fordulnak a lelkészhez lelki gondjaikkal a hívek?
– Azt veszem észre a lelkészeken, hogy könnyebb felállni a szószékre és elmondani a nagy igazságokat, mint leülni valakivel és meghallgatni. Ez félelmetes lehet, mert felelősséggel jár. Azért tanultam lélektant, hogy megtanuljak úgy hallgatni valakit, hogy közben ne akarjam elmondani neki a nagy igazságokat, hogy úgy tudjak odafigyelni a másikra, hogy a meghallgatás által legyek az ő segítségére. Odaszegődni mellé az életúton, és egy darabig elkísérni, időnként nincs is ennél többre szükség. Lelkészként gyakran úgy érezzük, hogy mindenre meg kell legyen a válaszunk, hogy pontos útmutatásokat kell adnunk, hogy az igazat kell megmondani, pontos irányt kell mutatni, de vannak olyan kérdések, amikre nem a lelkész adja meg a választ.
– Miben különbözik az unitárius vallás, amit talán helyesebb lenne magyar vallásnak nevezni, a többi keresztény vallástól?
– Egyházunkat Dávid Ferenc püspökünk alapította a reformáció korában Erdélyben. Az ő célja az volt, hogy visszataláljon a legtisztább jézusi tanításhoz. Isten egységét hirdetjük, ami azt jelenti, hogy mind személyében, mind lényegében egyetlen egynek fogjuk fel. Tanításunk része az is, hogy Jézust Isten legjobb finak gondoljuk, tanítómesterünknek, olyan nagyszerű emberként tartjuk számon, aki megmutatta azt az utat, amelyen Istenhez legközelebb juthatunk. Az embert Isten gyermekének tartjuk, Jézus azért emelkedik ki közülünk, mert igen nagy utat járt be, bátorítás számunkra, hogy ha emberként ilyen közel tudott kerülni az Atyához, akkor nekünk is sikerülhet. Isten szeretetből teremtette az embert, és szeretete végigkíséri az útján. Azt gondoljuk, hogy az ember gyarló, követhet el hibákat, de felelősséget kell vállalnia a rossz döntéseiért. Ez a szabad akarat kérdése, nagyon fontos a mi gondolkodásunkban. Mindenki saját hibáiért, saját vétkeiért felelős, és csak azért. Tehát nem gondoljuk, hogy örökölhető vagy átszármaztatható lenne a felelősség.
– Magyarán: nincs eredendő bűn.
– Igen. Csak mi ezt nem szoktuk így megfogalmazni.
– Pedig fontos ezt kimondani.
– Igen, a mi hitfelfogásunk szerint nincs eredendő bűn.
3 megjegyzés:
Lakatos Csillával semmi bajom, sőt kimondottan kellemes emlékeim vannak vele kapcsolatban az évfolyamról. Ellenben amit nyilatkozik az köszönő viszonyban sincs a Szentírás tanításával. Nem akarok erről vitát nyitni, főleg blogon nem, de az eredendő bűn egyértelmű és tiszta kijelentése a Szentírásnak. Ja, az más kérdés, hogy egy unitáriusnak mennyire szent írás a Szentírás. Az ő hitfelfogásuk elég sok mindenen alapszik, de aligha a Biblián. Veszélyes ilyesmit "keresztyén" tanításként emlegetni. Jól hangzik ez, de nem áll meg! Így már érthető és logikus, hogy egy ilyen hitelvi rendszerben nincs helye a Megváltónak, mint Isten. Jobban kellene szeretnünk az unitáriusokat azáltal, hogy ne hallgassuk el előlük az élő Jézust.
Unitáriusoknak is kell lenni, mert akkor hogy lennénk mi trinitáriusok...
Amúgy meg az eredendő bűn egyáltalán nem azt jelenti, hogy az utódok felelnek az elődök bűnéért, hanem azt, hogy "hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére". Így jövünk a világra és ezért kell újjászületnünk, "mert ami testtől született test az". Ez persze még a református egyházunkban sem elfogadott, legalábbis mifelénk. Ilyen tekintetben ne nyugtasson meg minket, hogy a hitvallásunk rendben és ez elég lenne. Nálunk talán több az unitárius, mint az unitáriusoknál?
Megjegyzés küldése