Antikrisztus
A kereszténység mint az Európától idegen szellem Nietzsche műveiben
Magyar Hírlap
Vass Krisztián
2010-05-08
„A politeizmus alakította ki az ember szellemi sokoldalúságát”A német gondolkodó nemcsak korára, a 19. századra, de a későbbi időkre is jelentős hatást gyakorolt. Közvetlen hatása túláradt a bölcselet terrénumain, át- és átsugárzott a politikai gondolkodás területeire. Magyarországon Ady Endre korai pozitív Nietzsche-képét összefoglalta már a szakirodalom, valamint ismert Lukács György elutasító műve is, a Nietzsche és a fasizmus. Utóbbi nem a progresszív elődöt kereste benne: célja a német filozófus „szoros összekapcsolása a fasizmussal.”
A jobboldal is felemásan viszonyult az életműhöz: a hagyományos, konzervatív elvi bázison állók Nietzsche kereszténységkritikáját tartották problematikusnak, ám a 20. századi antiklerikális szélsőjobboldali totalitarizmusok éppen ebben találták meg a „közös pontot” a rég halott bölcselővel. Újra felfedezték az „idegen” mint ellenség koncepcióját, s számos kisajátító törekvést karoltak fel, hivatalossá emelve a műveiben szereplő politikum aktualizáló túlértékelését. Nietzsche filozófiai fejtegetéseit a zsidóságról, a kereszténységről a faji rendelkezések gyakorlatának alátámasztására használták. Nem idézték viszont Ecce homo című művéből az antiszemitizmust markánsan elítélő kitételeit, s a német viszonyokra vonatkozó kritikus megjegyzéseit. Baeumler pogány-germán prófétává avatta a hellén-római világ csodálóját, s ez találkozott az akkori kultúrpolitika elképzeléseivel.
Nietzsche műveiben a kereszténység olyan téridegen elemként jelenik meg, amely spirituálisan is elmetszette az antik, autentikus európai gyökereket. Visszautalva a görög-római attitűdre, szabad szellemnek Nietzsche azt nevezte, aki önálló véleményt formál, neveltetésétől, társadalmi helyzetétől és a szociális elvárásoktól függetlenül. Ellentéte, a kötött szellem nem elvi álláspontból foglal állást, hanem csupán megszokásból. A megszokás beilleszkedés az állam és az egyház összefonódó világába. A kereszténység vizsgálat és kritika nélküli akceptálása. A szabad szellem Nietzschénél nem keresztény, hanem európai szellem. „A politeizmus alakította ki az ember szabadszelleműségét, és szellemi sokoldalúságát: benne van az erő, hogy egyre új és sajátabb szemmel nézze a világot, és mindig újra és egyre egyénibb módon: ekképp tehát az összes állat közül csak az ember számára nem léteznek örök láthatárok és perspektívák.” A monoteizmus idegen az antik kor Európájától, amely a Római Birodalom révén szinte minden kultuszt integrált, mellyel kapcsolatba került. Ez a világ arisztokratikus, Nietzsche számára pozitív hierarchiára épülő. „Keresztényi a Föld uraival, a „nemesekkel” szembeni halálos gyűlölség. (Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Nietzsche által emlegetett nemesség azonos volna a politikai értelemben vett nemességgel, tehát a 19. századi arisztokráciával.) Keresztényi a szellemmel, a büszkeséggel, a bátorsággal, szabadsággal, a szellem libertinage-jával szembeni gyűlölet; keresztényi az érzékekkel, az érzéki örömökkel s egyáltalán az örömmel, mint olyannal szembeni gyűlölet…” – írja Az Antikrisztusban. Fontos fogalmakként említi a büszkeség mellett a gőgöt, mely nem ismeri a bűn fogalmát, melyet a kereszténység plántált az európai rögbe.
A bűntudat feltámasztását Nietzsche számos írásában ostorozza, s a kereszténység számlájára írja. Mivel cseréli fel Krisztus az erősek, egészségesek és előkelők uralmát? Nietzsche úgy véli, a názáreti követői szerint „csak a nyomorultak a jók, a szegények, a tehetetlenek, csak az alacsony sorú emberek a jók, a szenvedők, az ínségben szűkölködők, a betegek, a félresikerültek, a csúfak, csak ők a jámborak, az áhítatosak, csak nekik adatik meg a kegyelem állapota, ezzel szemben ti előkelők, erősek, ti az örökkévalóságig gonoszok lesztek és maradtok”. A kereszténység az akkori Európa számára ismeretlen egyenlőséget hozta magával: mindenki üdvözülhet, nemes és nemtelen. Nietzsche egyfajta szakrális forradalomként tekintett Jézus tanára, mely társadalmi változások előidézője lett a „szocialista” doktrína rabszolgaerkölcsének segítségével. A filozófus a kaszton kívüliek csandala-mentalitását kifogásolta, amely térdre borulva imádja istenét.
A nagy példa a Római Birodalom, a Mediterráneum terjeszkedő ura, a javakat halmozó, uralkodni vágyó politikai-katonai akarat. A kereszténység Nietzsche szerint egy nagy építkezést szakított félbe, egy olyan európai művet, amely a legelőkelőbb, legtiszteletreméltóbb anyagi és szellemi próbálkozása volt a történelemnek. „A kereszténység az Imperium Romanum vámpírja volt – a rómaiak roppant tettét, vagyis a talaj előkészítését egy nagy kultúra számára, melynek van ideje, egyetlen éjszaka leforgása alatt megsemmisítették. (…) Ez az organizáció, elég szilárd volt ahhoz, hogy kibírja a rossz császárokat. (…) Viszont a romlottság legromlottabb válfajával, a kereszténnyel szemben nem volt elég szilárd…”
De mi is a kereszténység Nietzsche világképében? Mitől idegen, miért az Antikrisztus Európa „megváltója”? A kereszténység születési helye a kontinensen kívüli provinciában történt. Ezt Nietzsche földrajzi idegenségként kezeli, amely szerinte szellemi vonásokkal is barázdálja a krisztianizmus arcát: Túl keleties – írja. Hogyhogy? – teszi fel a kérdést önmagának, majd az istenfélelem dogmáját minősíti: „Egy isten, aki az embereket csak azzal a feltétellel szereti, hogy hisznek benne, és félelmetes, fenyegető pillantásokkal lövell afelé, aki nem hisz ebben a szeretetben! Hogyhogy? A mindenható isten szeretete csak afféle szerződéses szeretet volna? Olyan szeretet, amely még a becsületen és a lebírhatatlan bosszúvágy érzésén sem emelkedett felül? Milyen keleties ez az egész! Mi közöd hozzá, ha szeretlek is? – ez akár az egész kereszténység kritikája is lehetne.” (Nota bene: a buddhizmusról egyáltalán nem volt lesújtó véleménye Nietzschének.)
A kereszténység az antikvitás ellenpontja tehát: a férfiasság értékei helyett a lunáris princípium szimbóluma. Napóleonról írja: „Egy nap még neki tulajdonítják majd, hogy Európában a Férfi ismét úrrá lett a kereskedő és a nyárspolgár fölött, sőt, talán még a »a Nő« fölött is, akit a kereszténység, a 18. század rajongó-lelkes szelleme, de leginkább a »modern eszmék« nem szűntek meg ajnározni.”
A kereszténység mint az Európától idegen szellem Nietzsche műveiben
Magyar Hírlap
Vass Krisztián
2010-05-08
„A politeizmus alakította ki az ember szellemi sokoldalúságát”A német gondolkodó nemcsak korára, a 19. századra, de a későbbi időkre is jelentős hatást gyakorolt. Közvetlen hatása túláradt a bölcselet terrénumain, át- és átsugárzott a politikai gondolkodás területeire. Magyarországon Ady Endre korai pozitív Nietzsche-képét összefoglalta már a szakirodalom, valamint ismert Lukács György elutasító műve is, a Nietzsche és a fasizmus. Utóbbi nem a progresszív elődöt kereste benne: célja a német filozófus „szoros összekapcsolása a fasizmussal.”
A jobboldal is felemásan viszonyult az életműhöz: a hagyományos, konzervatív elvi bázison állók Nietzsche kereszténységkritikáját tartották problematikusnak, ám a 20. századi antiklerikális szélsőjobboldali totalitarizmusok éppen ebben találták meg a „közös pontot” a rég halott bölcselővel. Újra felfedezték az „idegen” mint ellenség koncepcióját, s számos kisajátító törekvést karoltak fel, hivatalossá emelve a műveiben szereplő politikum aktualizáló túlértékelését. Nietzsche filozófiai fejtegetéseit a zsidóságról, a kereszténységről a faji rendelkezések gyakorlatának alátámasztására használták. Nem idézték viszont Ecce homo című művéből az antiszemitizmust markánsan elítélő kitételeit, s a német viszonyokra vonatkozó kritikus megjegyzéseit. Baeumler pogány-germán prófétává avatta a hellén-római világ csodálóját, s ez találkozott az akkori kultúrpolitika elképzeléseivel.
Nietzsche műveiben a kereszténység olyan téridegen elemként jelenik meg, amely spirituálisan is elmetszette az antik, autentikus európai gyökereket. Visszautalva a görög-római attitűdre, szabad szellemnek Nietzsche azt nevezte, aki önálló véleményt formál, neveltetésétől, társadalmi helyzetétől és a szociális elvárásoktól függetlenül. Ellentéte, a kötött szellem nem elvi álláspontból foglal állást, hanem csupán megszokásból. A megszokás beilleszkedés az állam és az egyház összefonódó világába. A kereszténység vizsgálat és kritika nélküli akceptálása. A szabad szellem Nietzschénél nem keresztény, hanem európai szellem. „A politeizmus alakította ki az ember szabadszelleműségét, és szellemi sokoldalúságát: benne van az erő, hogy egyre új és sajátabb szemmel nézze a világot, és mindig újra és egyre egyénibb módon: ekképp tehát az összes állat közül csak az ember számára nem léteznek örök láthatárok és perspektívák.” A monoteizmus idegen az antik kor Európájától, amely a Római Birodalom révén szinte minden kultuszt integrált, mellyel kapcsolatba került. Ez a világ arisztokratikus, Nietzsche számára pozitív hierarchiára épülő. „Keresztényi a Föld uraival, a „nemesekkel” szembeni halálos gyűlölség. (Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Nietzsche által emlegetett nemesség azonos volna a politikai értelemben vett nemességgel, tehát a 19. századi arisztokráciával.) Keresztényi a szellemmel, a büszkeséggel, a bátorsággal, szabadsággal, a szellem libertinage-jával szembeni gyűlölet; keresztényi az érzékekkel, az érzéki örömökkel s egyáltalán az örömmel, mint olyannal szembeni gyűlölet…” – írja Az Antikrisztusban. Fontos fogalmakként említi a büszkeség mellett a gőgöt, mely nem ismeri a bűn fogalmát, melyet a kereszténység plántált az európai rögbe.
A bűntudat feltámasztását Nietzsche számos írásában ostorozza, s a kereszténység számlájára írja. Mivel cseréli fel Krisztus az erősek, egészségesek és előkelők uralmát? Nietzsche úgy véli, a názáreti követői szerint „csak a nyomorultak a jók, a szegények, a tehetetlenek, csak az alacsony sorú emberek a jók, a szenvedők, az ínségben szűkölködők, a betegek, a félresikerültek, a csúfak, csak ők a jámborak, az áhítatosak, csak nekik adatik meg a kegyelem állapota, ezzel szemben ti előkelők, erősek, ti az örökkévalóságig gonoszok lesztek és maradtok”. A kereszténység az akkori Európa számára ismeretlen egyenlőséget hozta magával: mindenki üdvözülhet, nemes és nemtelen. Nietzsche egyfajta szakrális forradalomként tekintett Jézus tanára, mely társadalmi változások előidézője lett a „szocialista” doktrína rabszolgaerkölcsének segítségével. A filozófus a kaszton kívüliek csandala-mentalitását kifogásolta, amely térdre borulva imádja istenét.
A nagy példa a Római Birodalom, a Mediterráneum terjeszkedő ura, a javakat halmozó, uralkodni vágyó politikai-katonai akarat. A kereszténység Nietzsche szerint egy nagy építkezést szakított félbe, egy olyan európai művet, amely a legelőkelőbb, legtiszteletreméltóbb anyagi és szellemi próbálkozása volt a történelemnek. „A kereszténység az Imperium Romanum vámpírja volt – a rómaiak roppant tettét, vagyis a talaj előkészítését egy nagy kultúra számára, melynek van ideje, egyetlen éjszaka leforgása alatt megsemmisítették. (…) Ez az organizáció, elég szilárd volt ahhoz, hogy kibírja a rossz császárokat. (…) Viszont a romlottság legromlottabb válfajával, a kereszténnyel szemben nem volt elég szilárd…”
De mi is a kereszténység Nietzsche világképében? Mitől idegen, miért az Antikrisztus Európa „megváltója”? A kereszténység születési helye a kontinensen kívüli provinciában történt. Ezt Nietzsche földrajzi idegenségként kezeli, amely szerinte szellemi vonásokkal is barázdálja a krisztianizmus arcát: Túl keleties – írja. Hogyhogy? – teszi fel a kérdést önmagának, majd az istenfélelem dogmáját minősíti: „Egy isten, aki az embereket csak azzal a feltétellel szereti, hogy hisznek benne, és félelmetes, fenyegető pillantásokkal lövell afelé, aki nem hisz ebben a szeretetben! Hogyhogy? A mindenható isten szeretete csak afféle szerződéses szeretet volna? Olyan szeretet, amely még a becsületen és a lebírhatatlan bosszúvágy érzésén sem emelkedett felül? Milyen keleties ez az egész! Mi közöd hozzá, ha szeretlek is? – ez akár az egész kereszténység kritikája is lehetne.” (Nota bene: a buddhizmusról egyáltalán nem volt lesújtó véleménye Nietzschének.)
A kereszténység az antikvitás ellenpontja tehát: a férfiasság értékei helyett a lunáris princípium szimbóluma. Napóleonról írja: „Egy nap még neki tulajdonítják majd, hogy Európában a Férfi ismét úrrá lett a kereskedő és a nyárspolgár fölött, sőt, talán még a »a Nő« fölött is, akit a kereszténység, a 18. század rajongó-lelkes szelleme, de leginkább a »modern eszmék« nem szűntek meg ajnározni.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése