Szent Miklóstól Santa Clausig

Szent Miklóstól Santa Clausig


2009. december 4.

December 6-án tartjuk Szent Miklós püspök ünnepét. Alakját manapság egy piros ruhában járkáló, kedves öregemberével azonosítjuk, jóllehet a középkorban főként szentekre jellemző élete miatt csodálták. Írásunkban röviden áttekintjük, hogy a püspökből miként lett Santa Claus.

Szent Miklós kultusza

A Jacobus de Voragine által összeállított Legenda aurea a szent életét a hozzá kapcsolódó csodák által mutatja be. Miklós gazdag szülők házasságából származott, apját Epiphanesnak, anyját Johannának hívták. Kiválasztott volta már csecsemőként megmutatkozott: már az első nap fürösztés közben egyenesen megállt a mosdóteknőben. Fiatalkorában is jámbor volt, szórakozás helyett inkább templomba járt.

Nem mindennapi körülmények között lett Myra püspöke: elődje halála után új egyházi elöljárót akartak választani, a tanácskozók között volt egy nagy tekintélyű püspök, akinek a szava sokat számított. Ő egy éjjel hangot hallott, hogy virradatkor figyelje a templom kapuját, és akit először lát belépni a templomba, s akinek a neve Miklós, azt szentelje püspökké. Hajnalban Miklós elsőként ért a templomba, a püspök megragadta, és a nevét kérdezte. Amikor megtudta, hogy valóban Miklós, minden ellenkezés dacára a püspöki székbe ültették.

Miklós jó gazdája volt egyházmegyéjének, fellépett a pogányok ellen, az éhínség idején gondoskodott a lakosokról. 343-ban halt meg, testét márványsírba helyezték. Népszerűsége kezdetben a keleti egyházban mutatható ki, de amikor 1087-ben maradványait átszállították a dél-itáliai Bariba, kultusza szerte Európában elterjedt. Ebben minden bizonnyal közrejátszott, hogy a kikötőváros volt a Szentföld visszafoglalására készülő keresztesek egyik fő bázisa. A település az itt őrzött ereklyék miatt a középkor egyik legnépszerűbb zarándokhelyévé vált.

A források egyértelműen arra utalnak, hogy tisztelete Magyarországon töretlen volt. Egyes kutatások szerint a Miklós helynevek és a templomok a keleti egyház térítő tevékenységéhez köthetők, ezt azonban egyértelműen nem lehet bizonyítani. Mindenesetre a középkorból adatolható, helynévvé nem vált templomainak száma meghaladta a 250-et. Ünnepét, december 6-án, már Szent László I. törvényének 38. cikkelye a kötelezően megtartandók közé sorolta.

A már említett zarándokhely Magyarországon is ismert volt: 1307-ből való az első olyan adat, amely Bariba történő zarándoklatról ad hírt. A távoli kegyhely felkeresése ebben az esetben egy gyilkosság miatti vezeklés része volt. A Szepességben Henricus Bank kioltotta Arnold fia Thydricus életét, penitencia végett először Rómába, Bariba majd Compostelába kellett zarándokolnia. 1344-ben Piast Erzsébet, Károly Róbert özvegye járt a helyszínen, és szokásához hűen gazdag adományban részesítette a kegyhelyet.

A jánosréti oltárkép

A templom 14. századi inventáriumai kehelyről, liturgikus öltözetről és oltárfelszerelésről, valamint egy Szent Miklóst ábrázoló képről számolnak be. Hat évvel később fia, Lajos király járt a helyszínen. Valószínűleg egyikőjük adhatta azt a magyar címerrel ékesített kápolna alakú ereklyetartót, amelyet jelenleg is ott őriznek. A korabeli képzőművészetben is tetten érhető a szent alakja: az 1476 körül készült jánosréti oltáron a hozzá kapcsolódó legendákat örökítették meg.

Miklós püspök az egyik róla szóló legendának köszönhette ajándékosztó szerepét. Eszerint szülei halála után nagy vagyont örökölt, amelyet Isten dicsőségére akart fordítani. Szomszédjában lakott egy nemes ember, aki elszegényedett, ezért három leányát prostituáltnak akarta adni, hogy az így szerzett jövedelemből el tudják tartani magukat. Miklósnak tudomására jutott a gyalázatos tett, ezért aranyat rejtett egy kendőbe, és a csomagot titokban bedobta a házba. A szomszéd reggel megtalálta a pénzt, és ki tudta házasítani a leányát. Nem sokkal később Miklós hasonlóan cselekedett. Ezután a szomszéd virrasztott, hogy megtudja, ki áll a pénzadományok mögött. Néhány nap múlva Miklós kétszer annyi aranyat dobott be a házba. Az ember az elsuhanó Miklós után eredt, utolérte és felismerte. A "lebukott" férfiú kérte szomszédját, hogy jótettét senkinek sem mondja el, de amint ezen sorokból is kiderül, gazdag adománya nem maradhatott titokban.

Azt a mai napig nem tudjuk, hogy pontosan mikor vált szokássá az ajándékosztás. Egyes források szerint a szent halála után az emberek utánozni kezdték Miklós tettét, bizonyos ünnepnapokon, majd halálának napján, december 6-án ajándékokat adtak barátaiknak, természetesen titokban. Mások arról tanúskodnak, hogy először francia apácák ajándékozták meg a gyermekeket Miklós neve napján, úgy 1100 körül. A szent ünneplése és a személyéhez kapcsolódó ajándékozás végül a 16. században terjedt el, és Európa országaiban különböző változatok figyelhetők meg, igaz, hogy az ünnep középpontjában mindenhol a gyermekek álltak.

A német hagyományok ismertek egy bizonyos Knecht Ruprechtet is, aki még az ősi mondavilágból származott, és aki alapvetően zord külsővel rendelkezett. Alakja legtöbb helyen összeolvadt Miklóséval, de van adat, hogy a püspök szolgájaként a gyerekek riogatásában lelte örömét. A német népszokások Szent Miklósa a jutalmazása mellett büntetett is: a jókat ajándékokkal halmozta el, míg a rosszaknak vessző, virgács, vagy némi verés járt osztályrészül. Ez utóbbiak kirovásánál mindig a szolgája volt a végrehajtó.

A Mikulás krampuszától a Coca Coláig

Magyarországon a Mikulás szó 1856-ból maradt fent először. Valószínűleg a személyéhez kapcsolódó ajándékozás szokása sem lehetett sokkal régebbi, kialakulása a városokban történt. Az ünnepnek azonban lehettek előzményei, hiszen a középkorban a diákok Miklós napja környékén sajátosan szórakoztak. Maguk közül püspököt választottak, akinek mindenki engedelmességgel tartozott. Ehhez kapcsolódott később, hogy a fiatalok házról-házra járva ijesztgették az embereket. Ez a hangos-zajos játék ugyanakkor veszélyeztette a karácsonyi ünnepkör szentségét, és Csepreg mezővárosa például határozatban kívánt gátat szabni a káros szokásnak.

"Mivel nyilvánságosan tapasztaltatik, hogy december holnapnak elején esni szokott Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai időben némelyek különféle öltözetekben, álorcákban magokat elrejtvén, házrul-házra járnak ... keményen parancsoltatik, hogy senki sem Szent Miklós előtt való estve, sem Üdvözétőnknek születése napján [...] akár gyermekei vagy leányai által az ilyetín szines öltözeteket, avagy házrul-házra való éneklísiket, melyek által az éjszakai csendesség sértődik, megendedni ne merészeljen... " Az adatokból úgy tűnik, hogy a tiltásnak nem sok foganatja lett.

A magyar hagyományban megfigyelhetők cseh és szlovák szokásokra utaló elemek is. Ilyen például a Svety Mikulás, akit északi szomszédaink szintén a Kisjézus előhírnökének tartanak. A Vasárnapi Újság egyik 1884-es száma is erre utal: "Örömnapjok van a gyermekeknek, mikor jön a Mikulás. Hetek óta azzal csitítják, azzal biztatják, azzal fenyegetik őket. Pedig csak előhirdetője nagyobb örömöknek."

A Mikulás általában két kísérővel érkezik: egyikük a krampusz (ördög), másik pedig az angyal. A krampusz feladatát az ijesztgetés és a büntetés tette ki. Rémisztő, ugyanakkor tréfás figura, emiatt igen népszerűvé vált. A 19. században tartott ún. Mikulásvásárokon őt is meg lehetett szerezni. A Vasárnapi Újság szerint ijesztően próbálták kialakítani: "háromrétben felkunkorított farkú, szikrázó szemű, szarvas Luciferek zörgetik pipadrótból kötött szörnyű bilincseiket, amelyekkel sorra fűzik a szófogadatlan gyermekeket, s hetesével kanyarítják a borzasztó puttonyba, hol aztán hasztalan rimánkodnak, mert onnan nincs szabadulás." Természetesen a kereskedők is tudták, hogy az ilyen horrorisztikus figurákat senki sem fogja megvenni, ezért a krampuszokat meg lehetett enni: fejük cukorból, testük csokoládéból, lábuk aszalt szilvából készült. A Mikulás-járás szokása is ismert volt: házról-házra járt, s a gyerekeknek kérdéseket tett fel, vagy együtt imádkoztak.

Az ajándékozás szempontjából a Mikulás nem volt annyira bőkezű: a jutalom édesség, gyümölcs, vagy nagyon jó gyermekek esetében kisebb játékszer volt. A Mikulás a Kisjézussal ellentétben a gyerekek számára teljesen kézzelfogható, hiszen a csomagokat zsákban, puttonyban maga vagy a szolgája hozta, éjjel ők tették az ablakba vagy a tűz mellé kitett cipőjükbe. A lábbeliket a gyermekek gondosan kitisztítják, és az ablakpárkányra teszik, mivel a magyar Mikulás sajátossága, hogy nem repül, és nem a kéményen át érkezik.

Amerikában a Santa Claus kapta meg ezt a nemes szerepet, akinek neve a holland Sinterklaas eltorzított változata, kultuszát a holland telepesek terjesztették el. Sinterklaas eredetileg inkább manóhoz hasonlító, vicces, kedves figura volt. Santa Claus végül december 6-ról átkerült közvetlenül a karácsonyhoz, ebben döntő szerepe volt Clement Clark Moore versének, a Szent Miklós látogatásának. Ez 1823. december 23-án jelent meg, és pillanatok alatt hatalmas népszerűségre tett szert.

Később a címet Karácsony előtti éjjel-re változtatta. Itt figyelhető meg az a pirospozsgás öreg, akinek szánját 8 rénszarvas húzta. A képi világot a Moore versét illusztráló Thomas Nast teremtette meg, majd az alakot 1931-ben az egyik üdítőgyár karácsonyi kampánya alakította át. A korábban viszonylag tarka Santa Claus két alapszínre - a fehérre és a vörösre - redukálódott, vaskos termetére pedig rövid, piros, fehér szörmével szegett kabátot és buggyos piros nadrágot kapott. Ezt a mindenki által ismert figurát aztán a popkultúra, a mozi és a reklámok tették szinte halhatatlanná.

Felhasznált irodalom:

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea. Szerk.: Madas Edit. Bp., 1990.
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. II. Szeged, 1998.
Mező András: A templomcím a magyar helységnevekben. (11-15. század.) Bp., 1996.
Csukovits Enikő: Középkori magyar zarándokok. Bp., 2003.
Tészabó Júlia: Karácsony. Magyar hagyományok. Bp., 2007.