Kereszténység és iszlám a liberális demokráciában
Hírszerző
Szerdahelyi Miklós
2009-12-25
A liberális demokráciában vallásszabadság van, és akárcsak a zöldeknek, a keresztényeknek és a muzulmánoknak is joguk van törekedni minél többek meggyőzésére. Ez természetes, különben milyen szabadságról beszélünk? Az viszont már nem elfogadható, hogy erre a célra a demokráciával össze nem egyeztethető módon törekedjenek. Soha semmilyen erőszakos, másokban félelmet keltő, elnyomó cselekedetet nem igazolhat a vallás.
A svájci népszavazás után, melyben elutasították újabb minaretek építését, Seres László és Léderer András között bonyolult vita bontakozott ki a Hírszerzőn azzal kapcsolatban, hogy a liberális demokráciák mit is kezdjenek a terjeszkedő iszlámmal.
Seres úr azt látná szívesen, ha a Nyugat öntudatára ébredne és megvédené magát a megreformálhatatlan és kontrollálhatatlan iszlámtól, a bevándorlóktól pedig azt várná el, hogy asszimilálódjanak. Léderer úr ugyanezt elvárhatónak gondolja a muzulmánoktól, de közben a Nyugatot hibáztatja a jelenségért, és a bekeményítést, melyre épp a svájciak mutatkoztak hajlandónak, újabb hibának tartja. Szerinte a megoldást a több párbeszédre és a nyitottságra kéne alapozni. Ezt Seres multikulti-ballib szólamnak nevezi.
Léderer radikális szekularizmusa mögött az a vélemény áll, hogy "az iszlám semmivel sem maradibb, agresszívebb, elnyomóbb, mint a kereszténység vagy akár a zsidóság". Harciaskodás helyett tehát jobban tennénk, ha szégyellnénk magunkat. Ezzel szemben Seres szerint a kereszténység már megszelídült, kompatibilissé vált a demokráciával. Sőt a szekularizáció voltaképpen keresztény gondolat, ezért csak az iszlám problémájára kell megoldást találni.
A két világi álláspont mellett fontosnak tartom, hogy elhangozzanak az alapvető vallásos (mindhárom monoteista vallás beleértendő) és kifejezetten keresztény álláspontok is, hogy a vita teljesebb legyen. Írásomban először a szerzők által felvázolt vallásképet szeretném kiegészíteni, majd ebből kiindulva újra értelmezném az iszlám európai helyzetét és értékelném a lehetséges megoldásokat.
Tehát vallás. Az iszlámmal ellentétben nem hiszem, hogy manapság találó lenne a kereszténységet és a zsidó vallást agresszívnek és elnyomónak titulálni; viszont tény, hogy egyfajta filozófiai fundamentalizmus igenis jellemző mind a háromra. Ezt az magyarázza, hogy a három monoteista vallás egyformán az Ószövetség talaján áll (bizony a muzulmánok is), ami nagy vonalakban arról szól, hogy az egyetlen teremtő Isten, aki úgy hozta létre a világot, ahogy az ember megír egy regényt – egyszerűen kitalálta –, sok mindent elmondott egy bizonyos népcsoportnak (a zsidóknak) önmagáról és terveiről.
Nem csoda hát, ha azok, akik ebben hisznek, nem hisznek minden másban, ami ezzel ellentétben áll (pl. materializmus és szubjektivizmus). Nincs helye alkunak, a kinyilatkoztatás tény, akár a 2+2=4.
Közös továbbá ezekben vallásokban, hogy történelmi tényekre hivatkoznak: Isten kőtáblát adott Mózesnek, Jézus meghalt, majd föltámadt, Mohamednek Allah diktálta a Koránt. Jogos a kérdés, hogy ezek vélt vagy valós tények-e, illetve az is belátható, hogy a végső igazságról és az élet értelméről szóló három narratíva nem lehet egyszerre igaz. De minket most nem ez a vallásközi vita érdekel, hanem az európai iszlám kérdése, és ehhez próbáljuk megérteni a vallásos ember világképét, ami meglepő módon a tények talaján áll.
Azt kell látnunk világosan, hogy a demokráciával és a toleranciával kapcsolatos absztrakt nyugati értékek labdába se rúghatnak, ha a vallásos ember választásra van kényszerítve. Nyilvánvalóan egy jó társadalomban nincsen ilyen kényszer, mint ahogy Európában szerintem nincsen, és nyilvánvalóan baj, ha egy vallásos csoport hiperérzékennyé és erőszakossá válik, mint ahogy azt a muzulmánok manapság egyre gyakrabban teszik.
Amikor a pápa az egyházi tanításhoz következetesen tartva magát elutasítja az óvszerhasználatot, ugyanazt teszi, mint az imám, aki elítéli a Mohamed karikatúrákat: mindkettő az általuk abszolútnak vélttel van összefüggésben. Eddig a pontig tudok igazat adni Léderer úrnak, de nem tovább. Tudniillik igaz, hogy a háttérben a filozófiai mozgatórugók megegyeznek a kereszténység, a zsidóság és az iszlám esetében, de más és más reakciók születnek belőle - és nem mindegy, hogy ezek intelem, kérés, vagy erőszak és gyilkosság. A gyakorlatban nagyon is Seresnek van igaza.
A liberális demokráciában egyebek között vallásszabadság van, és akárcsak a zöldeknek, a keresztényeknek és a muzulmánoknak is joguk van törekedni minél többek meggyőzésére. Ez természetes, különben milyen szabadságról beszélünk? Az viszont már nem elfogadható, hogy erre a célra a demokráciával össze nem egyeztethető módon törekedjenek. Soha semmilyen erőszakos, másokban félelmet keltő, elnyomó cselekedetet nem igazolhat a vallás.
A zsidók soha nem törekedtek térítésre, a keresztények pedig a demokrácia kialakulásával egy időben - részben okozva is a demokráciát - megtanulták, hogy erőszakos módszerekkel valójában a saját céljaikat gátolják (tudniillik, hogy elvezessék az embereket Isten szeretetére). Európában és azon kívül viszont egyes muzulmán csoportok túl gyakran is figyelmeztetnek bennünket dühödt reakcióikkal, hogy az iszlámot nem lehet még egy kalap alá venni a kereszténységgel és a zsidósággal.
Az iszlám közösségek frusztráltak Európában és gyakran Európán kívül is. Kultúrájuk, gazdaságuk, életvitelük nyugati mérce szerint többnyire elmaradott, és akármennyire is hangoztatják, hogy ők felsőbbrendűek vallásukból kifolyólag, a helyzet mégis az, hogy ők is túl sokszor a nyugati mérce szerint mérik magukat, hiszen hozzáférnek az internethez, és nézik az MTV-t.
A globalizáció, mely egykor csupán gazdasági jelenség volt, mára az élet minden részére kiterjed, és fenyegeti a muzulmánok zárt társadalmait, melyek a közösség primátusára épülnek, és ellentétben állnak a zsidó-keresztény kultúrából kinőtt nyugati egyénközpontúsággal. Világos, hogy a probléma nagyrészt nem is vallási, hanem szociális.
Elégedetlenkedő kulturálisan keresztény rétegeket (pl. a polgárság, a munkásosztály) a nyugati civilizáció meg tudott emészteni, sőt a rendszer javára váltak. Hiszen ha az elnyomók és az elnyomottak is azonos identitás-családhoz tartoznak, a probléma megmarad szociálisnak. Az elégedetlen muzulmán közösségek esetében azonban a vallásos keveredik a szociális ambíciókkal, és ez nem csak átrendeződést, de alapvető változást is eredményezhet; érintheti a liberális demokrácia lényegét.
A kronológia segédtudományát azért szeretném Léderer úr figyelmébe ajánlani, mert például segít eldöntenünk, hogy szűkös erőforrásainkat mely problémára fókuszáljuk a jelenben: a keresztes háborúkra, vagy a muzulmán közösségekre, melyek 2009-ben Európában a feszültségek középpontjában álnak. Az iszlám valóban ma is ugyan az a vallás, amely évszázadokon át békességben megvolt területein a keresztényekkel és a zsidókkal, azonban a muzulmánok kultúrája és helyzete megváltozott a 19-20 századi viszontagságok és a globalizáció hatására.
Az egész világ változott, és ők nem jól jöttek ki belőle, ellentétben a Nyugattal. Az is igaz, hogy a Nyugat gyakran visszaélt erőfölényével - és most, hogy ezt már értjük, kötelességünk felvállalni az erőből fakadó felelősséget is -, de nem ítélhetjük magunkat bűnbánó tétlenségre, és nem hagyatkozhatunk kizárólag az eleve kudarcra ítélt párbeszéd eszközére.
Túlzásba vitt politikai korrektségünk és a párbeszédbe vetett vak bizalmunk nem fog működni. Mégpedig azért nem, mert a párbeszéd sikerességéhez két körülbelül egy felkészültségi szinten lévő, a másiktól nem frusztrált fél kell. És ez nem adott még.
Maga Léderer írja, hogy a muzulmánok, sokszor állatként viselkednek ("mi magunk csinálunk állatot belőlük"). De annak ellenére, hogy ebben a Nyugatnak is van felelőssége - hiszen erőfölényünkből fakadóan századokon keresztül mi voltunk az alakítók, ők pedig az alkalmazkodók - ez nem jelentheti azt, hogy el kell fogadnunk az erőszakos reakciót a muzulmánok részéről. Micsoda gondolat ez? Olyan volna, mintha egy rossz tanárt, aki nagyon megkeserítette a gyerekek napjait, miután fény derült a problémára, az igazgató megkötözve a gyerekek közé dobna, hogy azok dühöngéssel enyhítsék a felgyülemlett feszültséget.
Nyilvánvaló, hogy felelősséggel tartozunk a muzulmánok felzárkózásáért és egyenlőségük előmozdításáért. De az is nyilvánvaló kéne, hogy legyen, hogy az országainkban élő muzulmánoknak pedig kötelességük a liberális demokrácia alapvető normáinak a tiszteletben tartása (pl. az egyén alapvető joga, hogy kilépjen a közösségből, majd bármilyen másikba belépjen), és a befogadó ország nyelvének elsajátítása. Mivel ők nincsenek felkészülve az egyenlő felek között történő párbeszédre (tisztelet a kivételnek – ez természetesen mindig így értendő), a demokráciáknak arra kellene felhasználniuk erős pozíciójukat, hogy a muzulmánok felkészülhessenek erre.
A vallási fundamentalizmus – teológiai megfontolást értek ez alatt, és semmi esetre sem mások erőszakos kényszerítését - nem jelent összeegyeztethetetlenséget a liberális demokráciával, hiszen ez minden monoteista vallásra jellemző, és látjuk, hogy a kereszténység és a zsidó vallás esetében működik. Az európai iszlám problémája a vallási különbségen túl kulturális és szociális is, és ezeket nagyon fontos lenne megkülönböztetni egymástól. Az utóbbi kettőben kéne keresni a hosszú távú megoldást, már csak azért is mert ez a liberális demokrácia asztala. A vallási különbség túlhangsúlyozása, vagy minden egybemosása az "iszlám" fogalma alatt nem segít egyik félnek sem.
A megbékélés és a kölcsönös alakulás nehéz folyamatát talán úgy kezdhetnék meg a döntéshozók, ha néhány alapvető kötelességet végre kőbe vésnének, összefogva következetesen lenyomnák ezeket a minden bizonnyal hőbörgő muzulmán anyaországok torkán, és aztán persze nem felejtenék el elismerni és megjutalmazni az Európában élő muzulmánok erőfeszítéseit sem. Én így látom a kiutat - de sajnos vannak kétségeim a Nyugat vezetőinek tettrekészségét illetően.
Hírszerző
Szerdahelyi Miklós
2009-12-25
A liberális demokráciában vallásszabadság van, és akárcsak a zöldeknek, a keresztényeknek és a muzulmánoknak is joguk van törekedni minél többek meggyőzésére. Ez természetes, különben milyen szabadságról beszélünk? Az viszont már nem elfogadható, hogy erre a célra a demokráciával össze nem egyeztethető módon törekedjenek. Soha semmilyen erőszakos, másokban félelmet keltő, elnyomó cselekedetet nem igazolhat a vallás.
A svájci népszavazás után, melyben elutasították újabb minaretek építését, Seres László és Léderer András között bonyolult vita bontakozott ki a Hírszerzőn azzal kapcsolatban, hogy a liberális demokráciák mit is kezdjenek a terjeszkedő iszlámmal.
Seres úr azt látná szívesen, ha a Nyugat öntudatára ébredne és megvédené magát a megreformálhatatlan és kontrollálhatatlan iszlámtól, a bevándorlóktól pedig azt várná el, hogy asszimilálódjanak. Léderer úr ugyanezt elvárhatónak gondolja a muzulmánoktól, de közben a Nyugatot hibáztatja a jelenségért, és a bekeményítést, melyre épp a svájciak mutatkoztak hajlandónak, újabb hibának tartja. Szerinte a megoldást a több párbeszédre és a nyitottságra kéne alapozni. Ezt Seres multikulti-ballib szólamnak nevezi.
Léderer radikális szekularizmusa mögött az a vélemény áll, hogy "az iszlám semmivel sem maradibb, agresszívebb, elnyomóbb, mint a kereszténység vagy akár a zsidóság". Harciaskodás helyett tehát jobban tennénk, ha szégyellnénk magunkat. Ezzel szemben Seres szerint a kereszténység már megszelídült, kompatibilissé vált a demokráciával. Sőt a szekularizáció voltaképpen keresztény gondolat, ezért csak az iszlám problémájára kell megoldást találni.
A két világi álláspont mellett fontosnak tartom, hogy elhangozzanak az alapvető vallásos (mindhárom monoteista vallás beleértendő) és kifejezetten keresztény álláspontok is, hogy a vita teljesebb legyen. Írásomban először a szerzők által felvázolt vallásképet szeretném kiegészíteni, majd ebből kiindulva újra értelmezném az iszlám európai helyzetét és értékelném a lehetséges megoldásokat.
*
Tehát vallás. Az iszlámmal ellentétben nem hiszem, hogy manapság találó lenne a kereszténységet és a zsidó vallást agresszívnek és elnyomónak titulálni; viszont tény, hogy egyfajta filozófiai fundamentalizmus igenis jellemző mind a háromra. Ezt az magyarázza, hogy a három monoteista vallás egyformán az Ószövetség talaján áll (bizony a muzulmánok is), ami nagy vonalakban arról szól, hogy az egyetlen teremtő Isten, aki úgy hozta létre a világot, ahogy az ember megír egy regényt – egyszerűen kitalálta –, sok mindent elmondott egy bizonyos népcsoportnak (a zsidóknak) önmagáról és terveiről.
Nem csoda hát, ha azok, akik ebben hisznek, nem hisznek minden másban, ami ezzel ellentétben áll (pl. materializmus és szubjektivizmus). Nincs helye alkunak, a kinyilatkoztatás tény, akár a 2+2=4.
Közös továbbá ezekben vallásokban, hogy történelmi tényekre hivatkoznak: Isten kőtáblát adott Mózesnek, Jézus meghalt, majd föltámadt, Mohamednek Allah diktálta a Koránt. Jogos a kérdés, hogy ezek vélt vagy valós tények-e, illetve az is belátható, hogy a végső igazságról és az élet értelméről szóló három narratíva nem lehet egyszerre igaz. De minket most nem ez a vallásközi vita érdekel, hanem az európai iszlám kérdése, és ehhez próbáljuk megérteni a vallásos ember világképét, ami meglepő módon a tények talaján áll.
Azt kell látnunk világosan, hogy a demokráciával és a toleranciával kapcsolatos absztrakt nyugati értékek labdába se rúghatnak, ha a vallásos ember választásra van kényszerítve. Nyilvánvalóan egy jó társadalomban nincsen ilyen kényszer, mint ahogy Európában szerintem nincsen, és nyilvánvalóan baj, ha egy vallásos csoport hiperérzékennyé és erőszakossá válik, mint ahogy azt a muzulmánok manapság egyre gyakrabban teszik.
Amikor a pápa az egyházi tanításhoz következetesen tartva magát elutasítja az óvszerhasználatot, ugyanazt teszi, mint az imám, aki elítéli a Mohamed karikatúrákat: mindkettő az általuk abszolútnak vélttel van összefüggésben. Eddig a pontig tudok igazat adni Léderer úrnak, de nem tovább. Tudniillik igaz, hogy a háttérben a filozófiai mozgatórugók megegyeznek a kereszténység, a zsidóság és az iszlám esetében, de más és más reakciók születnek belőle - és nem mindegy, hogy ezek intelem, kérés, vagy erőszak és gyilkosság. A gyakorlatban nagyon is Seresnek van igaza.
A liberális demokráciában egyebek között vallásszabadság van, és akárcsak a zöldeknek, a keresztényeknek és a muzulmánoknak is joguk van törekedni minél többek meggyőzésére. Ez természetes, különben milyen szabadságról beszélünk? Az viszont már nem elfogadható, hogy erre a célra a demokráciával össze nem egyeztethető módon törekedjenek. Soha semmilyen erőszakos, másokban félelmet keltő, elnyomó cselekedetet nem igazolhat a vallás.
A zsidók soha nem törekedtek térítésre, a keresztények pedig a demokrácia kialakulásával egy időben - részben okozva is a demokráciát - megtanulták, hogy erőszakos módszerekkel valójában a saját céljaikat gátolják (tudniillik, hogy elvezessék az embereket Isten szeretetére). Európában és azon kívül viszont egyes muzulmán csoportok túl gyakran is figyelmeztetnek bennünket dühödt reakcióikkal, hogy az iszlámot nem lehet még egy kalap alá venni a kereszténységgel és a zsidósággal.
*
Az iszlám közösségek frusztráltak Európában és gyakran Európán kívül is. Kultúrájuk, gazdaságuk, életvitelük nyugati mérce szerint többnyire elmaradott, és akármennyire is hangoztatják, hogy ők felsőbbrendűek vallásukból kifolyólag, a helyzet mégis az, hogy ők is túl sokszor a nyugati mérce szerint mérik magukat, hiszen hozzáférnek az internethez, és nézik az MTV-t.
A globalizáció, mely egykor csupán gazdasági jelenség volt, mára az élet minden részére kiterjed, és fenyegeti a muzulmánok zárt társadalmait, melyek a közösség primátusára épülnek, és ellentétben állnak a zsidó-keresztény kultúrából kinőtt nyugati egyénközpontúsággal. Világos, hogy a probléma nagyrészt nem is vallási, hanem szociális.
Elégedetlenkedő kulturálisan keresztény rétegeket (pl. a polgárság, a munkásosztály) a nyugati civilizáció meg tudott emészteni, sőt a rendszer javára váltak. Hiszen ha az elnyomók és az elnyomottak is azonos identitás-családhoz tartoznak, a probléma megmarad szociálisnak. Az elégedetlen muzulmán közösségek esetében azonban a vallásos keveredik a szociális ambíciókkal, és ez nem csak átrendeződést, de alapvető változást is eredményezhet; érintheti a liberális demokrácia lényegét.
A kronológia segédtudományát azért szeretném Léderer úr figyelmébe ajánlani, mert például segít eldöntenünk, hogy szűkös erőforrásainkat mely problémára fókuszáljuk a jelenben: a keresztes háborúkra, vagy a muzulmán közösségekre, melyek 2009-ben Európában a feszültségek középpontjában álnak. Az iszlám valóban ma is ugyan az a vallás, amely évszázadokon át békességben megvolt területein a keresztényekkel és a zsidókkal, azonban a muzulmánok kultúrája és helyzete megváltozott a 19-20 századi viszontagságok és a globalizáció hatására.
Az egész világ változott, és ők nem jól jöttek ki belőle, ellentétben a Nyugattal. Az is igaz, hogy a Nyugat gyakran visszaélt erőfölényével - és most, hogy ezt már értjük, kötelességünk felvállalni az erőből fakadó felelősséget is -, de nem ítélhetjük magunkat bűnbánó tétlenségre, és nem hagyatkozhatunk kizárólag az eleve kudarcra ítélt párbeszéd eszközére.
Túlzásba vitt politikai korrektségünk és a párbeszédbe vetett vak bizalmunk nem fog működni. Mégpedig azért nem, mert a párbeszéd sikerességéhez két körülbelül egy felkészültségi szinten lévő, a másiktól nem frusztrált fél kell. És ez nem adott még.
Maga Léderer írja, hogy a muzulmánok, sokszor állatként viselkednek ("mi magunk csinálunk állatot belőlük"). De annak ellenére, hogy ebben a Nyugatnak is van felelőssége - hiszen erőfölényünkből fakadóan századokon keresztül mi voltunk az alakítók, ők pedig az alkalmazkodók - ez nem jelentheti azt, hogy el kell fogadnunk az erőszakos reakciót a muzulmánok részéről. Micsoda gondolat ez? Olyan volna, mintha egy rossz tanárt, aki nagyon megkeserítette a gyerekek napjait, miután fény derült a problémára, az igazgató megkötözve a gyerekek közé dobna, hogy azok dühöngéssel enyhítsék a felgyülemlett feszültséget.
*
Nyilvánvaló, hogy felelősséggel tartozunk a muzulmánok felzárkózásáért és egyenlőségük előmozdításáért. De az is nyilvánvaló kéne, hogy legyen, hogy az országainkban élő muzulmánoknak pedig kötelességük a liberális demokrácia alapvető normáinak a tiszteletben tartása (pl. az egyén alapvető joga, hogy kilépjen a közösségből, majd bármilyen másikba belépjen), és a befogadó ország nyelvének elsajátítása. Mivel ők nincsenek felkészülve az egyenlő felek között történő párbeszédre (tisztelet a kivételnek – ez természetesen mindig így értendő), a demokráciáknak arra kellene felhasználniuk erős pozíciójukat, hogy a muzulmánok felkészülhessenek erre.
A vallási fundamentalizmus – teológiai megfontolást értek ez alatt, és semmi esetre sem mások erőszakos kényszerítését - nem jelent összeegyeztethetetlenséget a liberális demokráciával, hiszen ez minden monoteista vallásra jellemző, és látjuk, hogy a kereszténység és a zsidó vallás esetében működik. Az európai iszlám problémája a vallási különbségen túl kulturális és szociális is, és ezeket nagyon fontos lenne megkülönböztetni egymástól. Az utóbbi kettőben kéne keresni a hosszú távú megoldást, már csak azért is mert ez a liberális demokrácia asztala. A vallási különbség túlhangsúlyozása, vagy minden egybemosása az "iszlám" fogalma alatt nem segít egyik félnek sem.
A megbékélés és a kölcsönös alakulás nehéz folyamatát talán úgy kezdhetnék meg a döntéshozók, ha néhány alapvető kötelességet végre kőbe vésnének, összefogva következetesen lenyomnák ezeket a minden bizonnyal hőbörgő muzulmán anyaországok torkán, és aztán persze nem felejtenék el elismerni és megjutalmazni az Európában élő muzulmánok erőfeszítéseit sem. Én így látom a kiutat - de sajnos vannak kétségeim a Nyugat vezetőinek tettrekészségét illetően.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok szakértője.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése