Az alternatív történelem és a felújított ősvallás zsákutcái - interjú Csáji László Koppány kulturális antropológussal
Fontolva haladó
2009. november 15.
Borbás Barnabás
Az IGEN 2009/5-6-os számának témája a Katolikus Püspöki Konferencia az újpogányság és a fantasztikus múltig látó magyar történelemszemlélet veszélyeire felhívó körlevele körül kialakult vita. Az ügyről szóló ötletelés közben ugrott be, hogy annak idején egy gimnáziumi előadáson hallottam egy figuráról, aki ázsiai kutatóútjain a fehér hunok származását és sorsát tanulmányozta, és később publikált a sztyeppei népek és a magyar ethnosz kapcsolatáról - és mivel nem könnyű a témában tapasztalható ellentétek/sértettségek miatt rálátással bíró, ugyanakkor "objektív" interjúalanyt találni, Csáji László Koppány jó választásnak tűnt. Az alábbi interjúnak terjedelmi okokból csak rövidített változata került az IGEN-be. (A szöveg a Konzervatóriumon is megjelent, ezúton is köszönet érte.)
Az utóbbi időben a csapból is az őstörténettel, újpogánysággal kapcsolatos vagdalkozás folyik. Mit gondol: inkább hasznos az ügynek ez a nagy nyilvánosság, vagy csak a katyvaszt hizlalja?
Azt semmiképpen sem mondanám, hogy haszontalan, hiszen ha valamilyen ügyet nagy társadalmi érdeklődés kísér, akkor az a kutatást is inspirálja, önreflexióra sarkall. Anyagi szempontból is lehet haszna: inkább adnak az ilyen témákra pályázati pénzeket, például az Országos Tudományos Kutatási Alapból, szponzort is könnyebb találni. Persze van másik oldal: óriási kérdés ugyanis, hogy maga a társadalom mennyire tudja ellenőrizni a könyvpiacról és médiapiacról felé ömlő információkat. Most éppen az látszik: alig tudja kontrollálni. Ez tűnik ki az őstörténeti bulvársajtó és -könyvkiadás sikersorozatain (amelyekről gyakran kiderül, hogy a szerző saját pénzén kiadott tukmálmányok). Minél nagyobb érdekességet, fantasztikumot mond valaki, annál vonzóbb, annál jobban megmarad az emberek fejében: ez a bulvársajtó módszertana.
Az „őstörténeti bulvár" éppen azt mondja, hogy az akadémiai szinten titkolnak, elhallgatnak - vérmérséklettől függően - finnugrász, Habsburg, vagy zsidó hátterű motiváció miatt, és valakinek ki kell mondani az igazságot. Mitől van ilyen elképesztő harag az akadémiai szint és az alternatívok között?
Bár hibát nyilvánvalóan mindenki elkövet, ez emberi tulajdonság, az alternatívoknál nagyon nagy baj, hogy sokszor nem lehet velük vitatkozni, mert a hiányzó adatokat egyszerűen saját fantáziájukkal pótolják. A logikai elveket és a hivatkozási rendet sem tartják be általában (tisztelet a kivételnek). A legjobb példa erre, hogy kering náluk egy anekdota, miszerint Trefort Ágoston 1877-es döntése óta csak az jelenhet meg akadémiai szinten, aki európai rokonságot ad a magyarságnak, tehát - mondják - finnugor származással egyetértő véleményt publikál. Gyanús volt, hogy ilyen „határozott tudománypolitika" csak a kommunizmus időszakát jellemezte, ezért aztán megpróbált utánajárni Veres Péter barátom, az MTA Néprajzi Kutatóintézet munkatársa és - egymástól függetlenül - Erdélyi István régész-történész is, hogy mikor bukkan fel ez a gondolat: nos, úgy tűnik, csak fél évszázad múltán, a XX. század első évtizedeiben jelentkezik először - azelőtt ilyenre senki sem hivatkozott. Ezt valaki kitalálta, és azóta folklór jelleggel terjed. Hivatkoznak a hivatkozás hivatkozására, és már senki sem tudja, igaz-e vagy sem, ellenőrzés nélkül átveszik az adatot, hisz „mindenki" szajkózza. Ha beágyazzuk tudománytörténeti háttérrel ezt a vélt treforti kijelentést, mindjárt kiderül, hogy az ő korában a finnugor elméletet valló Hunfalvy Pál is azt mondta, hogy az ősmagyarság és az obi ugorok is Nyugat-Szibériából származnak; vagyis ő is „ázsiai rokonságot" vallotta. Továbbá nagy baja az alternatívoknak, hogy a finnugor kutatások és kutatók valódi ismerete nélkül vizionálnak finnugrász diktatúrát. Pedig ha megnéznék, látnák, hogy ma a finnugor népek nyelvészeti, néprajzi, zenetörténeti, régészeti kutatását egyáltalán nem, vagy nagyon kevés pályázati pénzzel támogatják; más tudományterületet ennél azért többel - nem merek konkrét példát mondani, nehogy még az ő támogatottságuk is csökkenjen, hiszen számszerűleg még ez is nagyon kevés.
Akkor a finnugorosok diktatúrájából semmi sem igaz?
Talán azok érezhetnek maguk körül ilyen diktatúrát, akik szinte allergiás reakciót kapnak a finnugor szótól, és teljes egészében elutasítják a finnugor népekkel való rokonításunkat, még nyelvészeti alapokon is. Nekik azt tudom javasolni, amit én is tettem: kezdjenek el tanulni törökül is, manysiul is, és ne higgyenek el semmit fenntartás nélkül. A saját bőrükön fogják tapasztalni - még ha nem is válnak nyelvészekké - milyen megdöbbentő hasonlóságok vannak az obi-ugor nyelvek között. Aztán olvassanak hanti, manysi hősepikát, sámándalokat stb., esetleg valamit a kultúrájukról, amely lovas hőseik alakját is megőrizte évszázadokon keresztül, hiába szorultak a történelem viharai elől fel, északra. Engem nyelvünk hanti és manysi rokonsága a gyakorlatban győzött meg, ezt követően a nyelvészek elméleti fejtegetései is hitelesnek tűntek.
Az egyetemi és akadémiai szinten a legtöbben nem hajlandók az alternatívokkal való vitára. Ez hiba?
Az említett módszertani hiányosságok miatt tényleg lehetnek fenntartásai egy egyetemi tanárnak a szakmán kívüliekkel szemben. Mégis, ha már említettem, hogy az árokásásban mindkét fél hibás, akkor az akadémiai szintnél ez általában felróható (kivétel például Veres Péter, a hazai történeti néprajz jeles képviselője). Etikai szempontból azt tartom szerencsésebbnek, hogyha nem tartjuk a tudományt egy elefántcsonttoronyban létező valaminek, ami teljesen független a társadalomtól. Ugyanis akkor miért csináljuk? Miért írunk? Miért dolgozunk? Ha a tudomány öncélú és csak önmaga felé fordulva vitatkozik, annak rossz következményei vannak. Igazabb, egészségesebb önérzetet, önismeretet szeretnénk adni a társdalomnak - mi más célja lenne az őstörténeti kutatásnak? A módszertanilag hibás, vagy dilettáns véleményeket, melyek nagyon elterjednek, meg kell cáfolni. A vita sokszor előremutatóbb, mint egy szent tehénné dogmatizált alapigazság, amihez nem lehet hozzányúlni. A tudomány az én olvasatomban egy kommunikációs folyamat, amihez mindenki hozzáad valamit saját magából, így bekerülve egy végtelen folyamatba. Vajon az alternatívoknál azt hiszik, hogy az akadémiai álláspont nem változik? Vagy az egyes kutatók véleménye nem változik? Ha csak Györffy György Árpád-koros történész véleményváltásait akarnám lekövetni, akkor elég terjedelmes munkát kellene írnom. Persze itt kell megjegyezni (és ez érvényes egyetemi és alternatív kutatóra is), hogy igen nagy erkölcsi nagyság kell ahhoz, hogy az ember néha saját véleményét is felülbírálja.
Ön szerint megfelelően tájékozott a bulvárt előszeretettel fogyasztó társadalom a hivatalos őstörténeti kutatás eredményeiről?
Nem, és éppen ezért lenne szükség arra, hogy akadémiai szinten is szülessenek munkák, amelyek tudományos alapon, mégis a nagyközönségnek szólnak. Itt lehet szó tévés sorozatról, könyvről, folyóiratról (van ellenpélda is: Hidán Csaba régész-történész televíziós sorozata például, a rendhagyó történelemóra). Ha tényleg ennyi embert foglalkoztat ez a téma, akkor a szakértőknek kutya kötelessége elmenni és kiállni a nagyközönség elé, és a tudományos módszertan száraz közlésein túl ismeretterjesztő jelleggel is megosztani az eredményeket. Az ember ilyenkor ne legyen száraz, és ne vesszen el apró részletproblémákon, hanem nagyközönség előtt mondja el, hogy ezek a régészeti, néprajzos és történeti kutatások sokoldalúak és a magyarság érdekeit szolgáló jó szándékú, tudományosan megalapozott munkák.
A korszerű ismeretterjesztéssel tényleg mederbe terelhető az őstörténészkedés, de vajon mi a megoldás a vélt vagy valós őshit(ek) terjedésére?
Magyar ősvallással és magyar őstörténettel együtt foglalkozni szerencsés, mert a kettő alapszituációja elég hasonló: azt látom, hogy olyan korszakot élünk, amikor a templom szerepét felváltja a könyvesbolt, ahová az emberek bemennek, és megkaphatják a „tanítást". Hogy mi ebben a rossz? Az, hogy itt az emberek mindent maguknak válogatnak össze különböző, teljesen kontrollálhatatlan könyvekből, ahol még az alapvető adatok is gyakran tévesek. Barkácsolnak maguknak egy őstörténetet egyiptomi, sumér, vagy bármilyen elemekkel (mindenki addig megy el, ameddig akar), majd válogatunk valamit a valláshoz is, egy kis dobolással, egy kis jézusi tanítással, egy kis szellemgyógyítással. Az egész tragédiája, hogy szélsőségesen individualista világot eredményez, vagyis pont az ellenkezőjét éri el, mint amit szeretne, vagyis hogy nemzeti egység legyen. Ha úgy vesszük, akkor ez a posztmodern individualizmus, hiszen minden egyes ember vallása egyéni kutyulmánya a féligazságoknak és az álmodozásnak. Ez pedig már káros is lehet, bár őszinte híve vagyok a szabad vallásgyakorlásnak és a gondolat szabadságának.
Ön ázsiai útja során találkozott valódi sámánokkal. Ők is masszázstanfolyamot árulnak és adóegyszázaékot gyűjtenek?
Persze, hogy nem. Az alapvető kérdés azonban az, hogy beszélhetünk-e egyáltalán rekonstruálható magyar ősvallásról? Annak idején a Grimm fivérek művének (Deutsche Mythologie) hatására Ipolyi Arnold írta meg 1854-ben a Magyar mythologiát. Már ő sem mondta azt, hogy mindez egységes rendszerré összeállítható. Sőt, pont az a tanulsága az elmúlt idők néprajzi kutatásának, hogy néprajzi csoportonként is rendkívül eltérő hiedelemvilág és alakok jelenhetnek meg a néphagyományban. Ebből rekonstruálni egységes vallást nem lehet. Kálmány Lajos, Pais Dezső vagy Diószegi Vilmos írásaiból is kiderül, hogy népünk a honfoglalás időszakában már ismerte a kereszténységet, de az eurázsiai sámánizmus keretében elhelyezhető világképe volt. Ez a rendszer talán sohasem volt homogén, ráadásul folyamatosan változott. Ezt a sokszínűséget például Dömötör Tekla kutatásai még a kortárs hiedelemvilágra vonatkozóan is jól illusztrálják. A probléma csak az, hogy a sámánizmus nem vallás! Nincs egységes szabályrendszere. Egy jakut sámán, vagy egy lapp sámán vagy kirgiz sámán mind többé-kevésbé eltérően látja a világot. Az, aki ebből most a XXI. században vallást akar csinálni, azt pontosan a sámánizmust hazudtolja meg. Tévedés ne essék, én nem a látók, tudósok, népi bölcsek ellen beszélek, akiknek soha eszük ágában sem volt „újmódi ős-egyházzá" szerveződni.
Amúgy görögkatolikusként mit szól a püspöki körlevélhez és Papp Lajos válaszához?
Ebben a helyzetben Papp Lajost is tökéletesen meg lehet érteni, hiszen hagyományaink ápolása valóban fontos feladat, és az alternatív nézeteket vallók világa valóban tele van jó szándékú, jó magyar emberekkel. Nem lehet nekik megtiltani ezt az elfoglaltságukat, mert az akár a szabad akarat és a gondolatszabadság - rossz emlékeket idéző - béklyójává is válhat. Ráadásul a hatás-ellenhatás törtvénye alapján minél erősebben tiltunk valamit, annál erősebben fogja felütni a fejét. Az embereket megfelelő kritikára kell tanítani, és akkor el fogják tudni dönteni, hogy mi az, amit befogadnak. Igaz, a jó szándékkal is az a helyzet, hogy önmagában bizony édeskevés. Kell hozzá megfelelő mértékű önkritika, önmérséklet és valamilyen módszertani alap is. Ez még egy XXI. századi posztmodern sámántól is elvárható. A „valódi" ázsiai sámánok esetében ezt az alázatot szinte minden alkalommal éreztem (lám, mégis megmaradtam hívő görögkatolikusnak).
A magyarság, mint a szkíta-hun kultúrkör része
Csáji László Koppány 2007-ben megjelent könyvében (A sztyeppei civilizáció és a magyarság) bizonyítja, hogy mind a finnugor, mind a szkíta-hun kapcsolatok megférnek egymás mellett a magyarság eredetében. A „sztyeppei civilizáció" tézisének alapja egy társadalmi hálózatelemzési modell, felhasznált segédanyagként identitáselméleti, régészeti, folklórkutatási, történelemtudományi stb. adatokkal kiegészítve. Csáji az őstörténetünkben a bronzkortól kezdődő szakaszra a „sztyeppei civilizáció" fogalmának bevezetését javasolja, melynek részei mindazok az önmagukat íjfeszítő, vagy kerek-sátor (értsd: jurta) alatt lakónak meghatározó népek, melyek a sztyeppe-zónán a nyelvi, politikai, kulturális sokszínűség ellenére organikus, a szomszédos kultúrköröktől elütő hálózatot hoztak létre Eurázsiában - időszakos eltérésekkel a Kárpát-medencétől Mandzsúriáig -, a bronzkor végétől. Az itt élő, külön népnevek alatt megjelenő népeket (szkíták, hunok, avarok, magyarok, ogur- és oguz-törökök, mongolok, stb.) kultúrájuk, etnikai viszonyaik, szokásaik egy nagy történelmi folyamattá állítják össze. Mindez nem új őshaza-elméletet jelent, hanem eltérő szemléletet, a "rokonság" és "ethnosz" újragondolásával. A szerző szerint az elmúlt évtizedek új kutatási eredményei alig jelennek meg a magyar köztudatban, pedig azok nagyban hozzátesznek modelljéhez. Az orosz területeken zajló munka a magyar őstörténetet közvetlenül érinti: korábban magyarnak tekintett sírok kerültek elő például a Szinyeglázovo tó partján, néhány héttel ezelőtt pedig Délnyugat-Szibéria, az Urál és a kazak sztyeppe kontaktzónájában találtak hatalmas honfoglaláskori temetőt.
Fontolva haladó
2009. november 15.
Borbás Barnabás
Az IGEN 2009/5-6-os számának témája a Katolikus Püspöki Konferencia az újpogányság és a fantasztikus múltig látó magyar történelemszemlélet veszélyeire felhívó körlevele körül kialakult vita. Az ügyről szóló ötletelés közben ugrott be, hogy annak idején egy gimnáziumi előadáson hallottam egy figuráról, aki ázsiai kutatóútjain a fehér hunok származását és sorsát tanulmányozta, és később publikált a sztyeppei népek és a magyar ethnosz kapcsolatáról - és mivel nem könnyű a témában tapasztalható ellentétek/sértettségek miatt rálátással bíró, ugyanakkor "objektív" interjúalanyt találni, Csáji László Koppány jó választásnak tűnt. Az alábbi interjúnak terjedelmi okokból csak rövidített változata került az IGEN-be. (A szöveg a Konzervatóriumon is megjelent, ezúton is köszönet érte.)
Csáji László Koppány
Az utóbbi időben a csapból is az őstörténettel, újpogánysággal kapcsolatos vagdalkozás folyik. Mit gondol: inkább hasznos az ügynek ez a nagy nyilvánosság, vagy csak a katyvaszt hizlalja?
Azt semmiképpen sem mondanám, hogy haszontalan, hiszen ha valamilyen ügyet nagy társadalmi érdeklődés kísér, akkor az a kutatást is inspirálja, önreflexióra sarkall. Anyagi szempontból is lehet haszna: inkább adnak az ilyen témákra pályázati pénzeket, például az Országos Tudományos Kutatási Alapból, szponzort is könnyebb találni. Persze van másik oldal: óriási kérdés ugyanis, hogy maga a társadalom mennyire tudja ellenőrizni a könyvpiacról és médiapiacról felé ömlő információkat. Most éppen az látszik: alig tudja kontrollálni. Ez tűnik ki az őstörténeti bulvársajtó és -könyvkiadás sikersorozatain (amelyekről gyakran kiderül, hogy a szerző saját pénzén kiadott tukmálmányok). Minél nagyobb érdekességet, fantasztikumot mond valaki, annál vonzóbb, annál jobban megmarad az emberek fejében: ez a bulvársajtó módszertana.
Az „őstörténeti bulvár" éppen azt mondja, hogy az akadémiai szinten titkolnak, elhallgatnak - vérmérséklettől függően - finnugrász, Habsburg, vagy zsidó hátterű motiváció miatt, és valakinek ki kell mondani az igazságot. Mitől van ilyen elképesztő harag az akadémiai szint és az alternatívok között?
Bár hibát nyilvánvalóan mindenki elkövet, ez emberi tulajdonság, az alternatívoknál nagyon nagy baj, hogy sokszor nem lehet velük vitatkozni, mert a hiányzó adatokat egyszerűen saját fantáziájukkal pótolják. A logikai elveket és a hivatkozási rendet sem tartják be általában (tisztelet a kivételnek). A legjobb példa erre, hogy kering náluk egy anekdota, miszerint Trefort Ágoston 1877-es döntése óta csak az jelenhet meg akadémiai szinten, aki európai rokonságot ad a magyarságnak, tehát - mondják - finnugor származással egyetértő véleményt publikál. Gyanús volt, hogy ilyen „határozott tudománypolitika" csak a kommunizmus időszakát jellemezte, ezért aztán megpróbált utánajárni Veres Péter barátom, az MTA Néprajzi Kutatóintézet munkatársa és - egymástól függetlenül - Erdélyi István régész-történész is, hogy mikor bukkan fel ez a gondolat: nos, úgy tűnik, csak fél évszázad múltán, a XX. század első évtizedeiben jelentkezik először - azelőtt ilyenre senki sem hivatkozott. Ezt valaki kitalálta, és azóta folklór jelleggel terjed. Hivatkoznak a hivatkozás hivatkozására, és már senki sem tudja, igaz-e vagy sem, ellenőrzés nélkül átveszik az adatot, hisz „mindenki" szajkózza. Ha beágyazzuk tudománytörténeti háttérrel ezt a vélt treforti kijelentést, mindjárt kiderül, hogy az ő korában a finnugor elméletet valló Hunfalvy Pál is azt mondta, hogy az ősmagyarság és az obi ugorok is Nyugat-Szibériából származnak; vagyis ő is „ázsiai rokonságot" vallotta. Továbbá nagy baja az alternatívoknak, hogy a finnugor kutatások és kutatók valódi ismerete nélkül vizionálnak finnugrász diktatúrát. Pedig ha megnéznék, látnák, hogy ma a finnugor népek nyelvészeti, néprajzi, zenetörténeti, régészeti kutatását egyáltalán nem, vagy nagyon kevés pályázati pénzzel támogatják; más tudományterületet ennél azért többel - nem merek konkrét példát mondani, nehogy még az ő támogatottságuk is csökkenjen, hiszen számszerűleg még ez is nagyon kevés.
Akkor a finnugorosok diktatúrájából semmi sem igaz?
Talán azok érezhetnek maguk körül ilyen diktatúrát, akik szinte allergiás reakciót kapnak a finnugor szótól, és teljes egészében elutasítják a finnugor népekkel való rokonításunkat, még nyelvészeti alapokon is. Nekik azt tudom javasolni, amit én is tettem: kezdjenek el tanulni törökül is, manysiul is, és ne higgyenek el semmit fenntartás nélkül. A saját bőrükön fogják tapasztalni - még ha nem is válnak nyelvészekké - milyen megdöbbentő hasonlóságok vannak az obi-ugor nyelvek között. Aztán olvassanak hanti, manysi hősepikát, sámándalokat stb., esetleg valamit a kultúrájukról, amely lovas hőseik alakját is megőrizte évszázadokon keresztül, hiába szorultak a történelem viharai elől fel, északra. Engem nyelvünk hanti és manysi rokonsága a gyakorlatban győzött meg, ezt követően a nyelvészek elméleti fejtegetései is hitelesnek tűntek.
Az egyetemi és akadémiai szinten a legtöbben nem hajlandók az alternatívokkal való vitára. Ez hiba?
Az említett módszertani hiányosságok miatt tényleg lehetnek fenntartásai egy egyetemi tanárnak a szakmán kívüliekkel szemben. Mégis, ha már említettem, hogy az árokásásban mindkét fél hibás, akkor az akadémiai szintnél ez általában felróható (kivétel például Veres Péter, a hazai történeti néprajz jeles képviselője). Etikai szempontból azt tartom szerencsésebbnek, hogyha nem tartjuk a tudományt egy elefántcsonttoronyban létező valaminek, ami teljesen független a társadalomtól. Ugyanis akkor miért csináljuk? Miért írunk? Miért dolgozunk? Ha a tudomány öncélú és csak önmaga felé fordulva vitatkozik, annak rossz következményei vannak. Igazabb, egészségesebb önérzetet, önismeretet szeretnénk adni a társdalomnak - mi más célja lenne az őstörténeti kutatásnak? A módszertanilag hibás, vagy dilettáns véleményeket, melyek nagyon elterjednek, meg kell cáfolni. A vita sokszor előremutatóbb, mint egy szent tehénné dogmatizált alapigazság, amihez nem lehet hozzányúlni. A tudomány az én olvasatomban egy kommunikációs folyamat, amihez mindenki hozzáad valamit saját magából, így bekerülve egy végtelen folyamatba. Vajon az alternatívoknál azt hiszik, hogy az akadémiai álláspont nem változik? Vagy az egyes kutatók véleménye nem változik? Ha csak Györffy György Árpád-koros történész véleményváltásait akarnám lekövetni, akkor elég terjedelmes munkát kellene írnom. Persze itt kell megjegyezni (és ez érvényes egyetemi és alternatív kutatóra is), hogy igen nagy erkölcsi nagyság kell ahhoz, hogy az ember néha saját véleményét is felülbírálja.
Ön szerint megfelelően tájékozott a bulvárt előszeretettel fogyasztó társadalom a hivatalos őstörténeti kutatás eredményeiről?
Nem, és éppen ezért lenne szükség arra, hogy akadémiai szinten is szülessenek munkák, amelyek tudományos alapon, mégis a nagyközönségnek szólnak. Itt lehet szó tévés sorozatról, könyvről, folyóiratról (van ellenpélda is: Hidán Csaba régész-történész televíziós sorozata például, a rendhagyó történelemóra). Ha tényleg ennyi embert foglalkoztat ez a téma, akkor a szakértőknek kutya kötelessége elmenni és kiállni a nagyközönség elé, és a tudományos módszertan száraz közlésein túl ismeretterjesztő jelleggel is megosztani az eredményeket. Az ember ilyenkor ne legyen száraz, és ne vesszen el apró részletproblémákon, hanem nagyközönség előtt mondja el, hogy ezek a régészeti, néprajzos és történeti kutatások sokoldalúak és a magyarság érdekeit szolgáló jó szándékú, tudományosan megalapozott munkák.
A korszerű ismeretterjesztéssel tényleg mederbe terelhető az őstörténészkedés, de vajon mi a megoldás a vélt vagy valós őshit(ek) terjedésére?
Magyar ősvallással és magyar őstörténettel együtt foglalkozni szerencsés, mert a kettő alapszituációja elég hasonló: azt látom, hogy olyan korszakot élünk, amikor a templom szerepét felváltja a könyvesbolt, ahová az emberek bemennek, és megkaphatják a „tanítást". Hogy mi ebben a rossz? Az, hogy itt az emberek mindent maguknak válogatnak össze különböző, teljesen kontrollálhatatlan könyvekből, ahol még az alapvető adatok is gyakran tévesek. Barkácsolnak maguknak egy őstörténetet egyiptomi, sumér, vagy bármilyen elemekkel (mindenki addig megy el, ameddig akar), majd válogatunk valamit a valláshoz is, egy kis dobolással, egy kis jézusi tanítással, egy kis szellemgyógyítással. Az egész tragédiája, hogy szélsőségesen individualista világot eredményez, vagyis pont az ellenkezőjét éri el, mint amit szeretne, vagyis hogy nemzeti egység legyen. Ha úgy vesszük, akkor ez a posztmodern individualizmus, hiszen minden egyes ember vallása egyéni kutyulmánya a féligazságoknak és az álmodozásnak. Ez pedig már káros is lehet, bár őszinte híve vagyok a szabad vallásgyakorlásnak és a gondolat szabadságának.
Ön ázsiai útja során találkozott valódi sámánokkal. Ők is masszázstanfolyamot árulnak és adóegyszázaékot gyűjtenek?
Persze, hogy nem. Az alapvető kérdés azonban az, hogy beszélhetünk-e egyáltalán rekonstruálható magyar ősvallásról? Annak idején a Grimm fivérek művének (Deutsche Mythologie) hatására Ipolyi Arnold írta meg 1854-ben a Magyar mythologiát. Már ő sem mondta azt, hogy mindez egységes rendszerré összeállítható. Sőt, pont az a tanulsága az elmúlt idők néprajzi kutatásának, hogy néprajzi csoportonként is rendkívül eltérő hiedelemvilág és alakok jelenhetnek meg a néphagyományban. Ebből rekonstruálni egységes vallást nem lehet. Kálmány Lajos, Pais Dezső vagy Diószegi Vilmos írásaiból is kiderül, hogy népünk a honfoglalás időszakában már ismerte a kereszténységet, de az eurázsiai sámánizmus keretében elhelyezhető világképe volt. Ez a rendszer talán sohasem volt homogén, ráadásul folyamatosan változott. Ezt a sokszínűséget például Dömötör Tekla kutatásai még a kortárs hiedelemvilágra vonatkozóan is jól illusztrálják. A probléma csak az, hogy a sámánizmus nem vallás! Nincs egységes szabályrendszere. Egy jakut sámán, vagy egy lapp sámán vagy kirgiz sámán mind többé-kevésbé eltérően látja a világot. Az, aki ebből most a XXI. században vallást akar csinálni, azt pontosan a sámánizmust hazudtolja meg. Tévedés ne essék, én nem a látók, tudósok, népi bölcsek ellen beszélek, akiknek soha eszük ágában sem volt „újmódi ős-egyházzá" szerveződni.
Amúgy görögkatolikusként mit szól a püspöki körlevélhez és Papp Lajos válaszához?
Ebben a helyzetben Papp Lajost is tökéletesen meg lehet érteni, hiszen hagyományaink ápolása valóban fontos feladat, és az alternatív nézeteket vallók világa valóban tele van jó szándékú, jó magyar emberekkel. Nem lehet nekik megtiltani ezt az elfoglaltságukat, mert az akár a szabad akarat és a gondolatszabadság - rossz emlékeket idéző - béklyójává is válhat. Ráadásul a hatás-ellenhatás törtvénye alapján minél erősebben tiltunk valamit, annál erősebben fogja felütni a fejét. Az embereket megfelelő kritikára kell tanítani, és akkor el fogják tudni dönteni, hogy mi az, amit befogadnak. Igaz, a jó szándékkal is az a helyzet, hogy önmagában bizony édeskevés. Kell hozzá megfelelő mértékű önkritika, önmérséklet és valamilyen módszertani alap is. Ez még egy XXI. századi posztmodern sámántól is elvárható. A „valódi" ázsiai sámánok esetében ezt az alázatot szinte minden alkalommal éreztem (lám, mégis megmaradtam hívő görögkatolikusnak).
A magyarság, mint a szkíta-hun kultúrkör része
Csáji László Koppány 2007-ben megjelent könyvében (A sztyeppei civilizáció és a magyarság) bizonyítja, hogy mind a finnugor, mind a szkíta-hun kapcsolatok megférnek egymás mellett a magyarság eredetében. A „sztyeppei civilizáció" tézisének alapja egy társadalmi hálózatelemzési modell, felhasznált segédanyagként identitáselméleti, régészeti, folklórkutatási, történelemtudományi stb. adatokkal kiegészítve. Csáji az őstörténetünkben a bronzkortól kezdődő szakaszra a „sztyeppei civilizáció" fogalmának bevezetését javasolja, melynek részei mindazok az önmagukat íjfeszítő, vagy kerek-sátor (értsd: jurta) alatt lakónak meghatározó népek, melyek a sztyeppe-zónán a nyelvi, politikai, kulturális sokszínűség ellenére organikus, a szomszédos kultúrköröktől elütő hálózatot hoztak létre Eurázsiában - időszakos eltérésekkel a Kárpát-medencétől Mandzsúriáig -, a bronzkor végétől. Az itt élő, külön népnevek alatt megjelenő népeket (szkíták, hunok, avarok, magyarok, ogur- és oguz-törökök, mongolok, stb.) kultúrájuk, etnikai viszonyaik, szokásaik egy nagy történelmi folyamattá állítják össze. Mindez nem új őshaza-elméletet jelent, hanem eltérő szemléletet, a "rokonság" és "ethnosz" újragondolásával. A szerző szerint az elmúlt évtizedek új kutatási eredményei alig jelennek meg a magyar köztudatban, pedig azok nagyban hozzátesznek modelljéhez. Az orosz területeken zajló munka a magyar őstörténetet közvetlenül érinti: korábban magyarnak tekintett sírok kerültek elő például a Szinyeglázovo tó partján, néhány héttel ezelőtt pedig Délnyugat-Szibéria, az Urál és a kazak sztyeppe kontaktzónájában találtak hatalmas honfoglaláskori temetőt.
Csáji László Koppány a "sztyeppei civilizáció" fogalmának megalkotója (Ibn Khaldun fogalmát továbbfejlesztve). Tanulmányait az ELTE-n (jogtudomány, filozófia), a BJKMF-en (katonai logisztika, hadtörténet), a Bristol University n (nemzetközi jog, jogfilozófia) és a Pécsi Tudományegyetemen (néprajz, kulturális antropológia) folytatta. Az utóbbi tizenkét évben többek között etnológiai kutatásokat végzett a japán itakók, a nepáli khámok, az afganisztán-pakisztán határán élő hunzai burusók és az uráli tatárok között. Meghívott előadóként oktatott többek között a Kyoto-i Sangyo Császári Egyetemen (2007), a kaliforniai UCLA-n (2008); legutóbb az Orosz Tudományos Akadéma meghívásából az Urál-régióban járt (2009). Utazásait, kutatásait számos cikkben és könyvben (Dzsánkrí 1999, Tündérek kihalófélben I-III. 2004, Ég az út mögöttem 2006, A sztyeppei civilizáció és a magyarság 2007), illetve tizennyolc dokumentumfilmben dolgozta fel, amelyek a Duna Televízióban láthatók (pl. Hunza mítoszok, Lovasnomádok utódai 1.-10., Kasztrendszer az atomkorban).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése