Petőné Szilasi Viktória - lelkész-vallástanár
Demokrata
Szerző: Boros Károly
Fotó: Somfai Sándor
2009-12-03
Családjában mindkét ágon zempléni, közelebbről tokaj-hegyaljai reformátusokat találunk, felmenői között még református püspök is akadt, de ezt ő is csak egyetemistaként tudta meg, mikor már lelkésznek készült.
– Szülei mennyire voltak vallásosak?
– Ahogy visszaemlékszem a gyerekkoromra, nem sűrűn jártak templomba, még a nagyszüleim sem, de nagy ünnepeken mindig elmentünk, és büszkék voltak rá, hogy ilyenkor az úrvacsorai bort a mi családunk szolgáltatta. A lelkésszel jó kapcsolatot ápoltak, csak az akkori világban valahogy úgy érezték, főleg nagyszüleim, hogy ezt inkább házi istentiszteleteken teszik, nem a templomban. Gyerekkorukban persze rendszeresen jártak Bodrogkeresztúron, ahol éltek, meséltek is nekem sokat azokról az időkről, egyik nagybátyám presbiter is volt. Édesanyámat, akinek a hatását erősebben érzem az életemen, ez a vallásosság már nem jellemezte, főleg azért, mert a szülei korai halála igen megviselte, és egy időre eltávolította az egyháztól. Nem tudta magában az Úrral lerendezni, hogy ennek miért kellett így történnie. Különben teljesen hétköznapi történet, hogy a szülők a hetvenes, nyolcvanas években elidegenednek az egyháztól, aztán a gyermekben megmozdul valami, és ennek hatására találnak vissza ők is. Mikor bennem felébredt az igény, hogy szeretnék az egyházhoz tartozni, velem együtt édesanyám is jött. Így történt.
– Hány évesen és milyen hatásra talált vissza az egyházhoz?
– Tizenhárom éves voltam, mikor egyszer valahogy szóba jött egy családi istentiszteleten otthon, hogy ki milyen vallású, és felmerült, hogy én még nem vagyok megkeresztelve, és hogy ez így nem helyénvaló. Későbbi keresztapám, aki rendkívül erős kapcsolatot tartott az egyházzal – nagyapja is, édesapja is evangélikus lelkész volt – azt mondta, hogy ez így nem maradhat, és én is a tizenhárom éves öntudatommal, kiálltam, hogy nem akarok pogány lenni. Akkor már Egerben laktunk, mert szüleim elváltak, és édesanyámmal oda költöztünk, egyedül nevelt fel engem. Elmentünk a lelkészi hivatalba, éppen akkor került oda egy fiatal lelkész, aki azóta már esperes, és ő annyira erősen hatott rám, hogy attól kezdve egyenes volt az utam, ott ragadtam. Egyre szorosabb kapcsolatom lett az egyházzal, amit persze kezdetben főleg ennek a fiatal, nagy hatású lelkipásztornak köszönhettem, az ő személyisége ragadott meg: kitűnő hitszónok volt és igen művelt, világlátott ember. Egy lelkész jelenlétében azért az ember érez valamilyen légkört, érzi, hogy ő valamilyen ügy mellett elkötelezett. Tizenhárom évesen az ember keresi önmagát, választ vár arra a fontos kérdésre, hogy kicsoda is ő, és ha ilyenkor lát valakit, akinek ilyen szilárd értékrendje van, és ilyen biztosan tudja, hogy ki ő, és hova tartozik, az hatással van rá. Azonkívül maga a közösség, ahol találkoztunk, a gyülekezet is hozzátartozott ehhez az érzéshez, az is vonzott. Később, ahogy egyre jobban megismertem az egyház tanításait, a keresztyén értékrendet, a hangsúlyok eltolódtak, és közben megjött a rendszerváltás is, ez megkönnyítette a döntésemet.
– Mikor döntötte el, hogy a lelkészi pályát választja?
– Már a gimnáziumban, de előtte pszichológus szerettem volna lenni, úgy látszik, bennem volt, hogy ha lehet, valahogy könnyítsek az emberek lelkén, segítsek rajtuk, vagy egyáltalán, hogy megismerjem, hogyan is működik az emberben a lélek. A középiskolás évek alatt a kettő egyszerre foglalkoztatott, és ahogy összefonódtak bennem, az vezetett a lelkészi hivatás felé. A pszichológus hatásköre egy ponton véget ér, és azon a ponton jön az, hogy valahogyan az Úrra kell bízni azt a lelket, mert ő tud igazán segíteni rajta. A lelkészi munka ettől több, meg attól, hogy hozzá könnyebben fordulnak bizalommal, pszichológushoz inkább csak akkor, ha úgy érzik, valami nagy baj van. Bár ismerek vallásos pszichológusokat is, őket nagyon nagyra tartom. Érettségi után szinte egy másik világ nyílt ki előttem. Mikor én jelentkeztem, még egyhetes, bentlakásos felvételi volt, be kellett költözni a teológia épületébe. Döbbenetes élmény volt számomra, ahogy beültünk hétfőn reggel a nagy ismeretlen épületben a díszterembe, és a dékán azt az igét mondta, amit Jézus mond Júdásnak, mikor megérkezik, hogy elárulja őt: „Barátom, miért jöttél?” Azzal folytatta, hogy ha azt gondoljátok, hogy majd jól megéltek ebből, akkor ne is gyertek, akkor inkább most menjetek haza. Ezen kicsit megdöbbent az ember, mert azt várta, hogy nagy szeretettel fogadnak majd, ami persze így is lett, de elsőre ezek a szavak szíven ütöttek. De annak a hétnek a végén, emlékszem, úgy mentem haza, hogy semmi másra nem vágytam, mint hogy ott lehessek, egyből otthon éreztem magam az egyetemen. Ez az érzés később is megmaradt, jó volt közösségben lenni a többiekkel, sokat is tanultunk, de amitől a lelkészem óvott, hogy az egyetemen majd meglátom az egyház árnyoldalait is, az beigazolódott.
– Miféle árnyoldalai vannak, ha szabad erről beszélnie?
– Mondjuk nem szívesen bírálom, de azért azt látni kell, hogy az emberi gyarlóságok ott is megvannak, és ráadásul olyan kis közösségben – az egész hittudományi kar akkor nem volt több hatvan embernél – hamarabb kiderülnek. Kicsi és szoros közösség voltunk, együtt laktunk, mindent együtt csináltunk, a nap huszonnégy óráját együtt töltöttük – ez próbatétel is volt számunkra. De megtanultuk, hogy nem az egyház állapotára, hanem az Urára kell nézni.
– Miért nem lett lelkipásztor?
– Dolgoztam egy évig beosztott lelkészként a teológia után, aztán Németországban lettem ösztöndíjas, valláspedagógiát és valláslélektant tanultam. Ezután kerültem Budapesten a legendás Lónyay Gimnáziumba, ahol tanítok. Éppen, amikor beosztott lelkész voltam, 1999-ben, akkor zajlott a küzdelem, hogy a gimnázium visszakerülhessen eredeti épületébe. Sokat hallottam erről a püspök úrtól, olvastam A Lónyay legendája című könyvet is, és teljesen meghatott, már az is, hogy a két világháború közötti nehéz időkben bele mertek kezdeni egy iskolaépület építésébe, hogy a budapesti hívek téglajegyenként adták össze rá a pénzt, a rendszerváltás után pedig, hogy a diákok és a tanárok így kiállnak az iskolájukért. Több utcai tüntetést is szerveztek érte. Mikor újraindulhatott, úgy kezdték a munkát, hogy tanárok és diákok már voltak, épület még nem, és az igazgató azt mondta, majd bérel két buszt, és abban lesz a tanítás. Albérletben működött évekig, pingpongasztalon tartották az órákat. A város több pontjára kellett járni testnevelés órára, ebédelni pedig hozzánk, a teológiára jöttek a diákok. Hegedűs püspök úr azt mondta, ha nem sikerül visszaszerezni másként, éhségsztrájkot kezd. Mikor indultam Németországba, akkor újságolta lelkesen, hogy megvan az épület, és tokaji borral lesz az úrvacsoraosztás a tanévnyitó istentiszteleten. Akkor úgy éreztem, milyen jó is lenne, ha egyszer én is kapcsolatba kerülnék ezzel az iskolával. Egyszer csak Németországban felhívtak telefonon, hogy van egy vallástanári állás a Lónyayban, lenne-e kedvem megpályázni. Sohasem akartam tanár lenni, de tényleg úgy érzem, egyenesen ebbe az irányba tartott az életem, hogy vallástanár legyek, és a Lónyayban legyek az. Sajnos az iskola hányattatásai még nem értek véget. A közelmúltban ugyanis az iskolát fenntartó egyházmegye esperese a közgyűlés elé terjesztette azt a határozati javaslatot, amely megszüntetné a gimnázium önrendelkezési jogát, tartalmilag egy összevonással. Ez a gimnázium leminősítését jelentené, és azt a folyamatot indítaná el, amit az állami közoktatási intézmények esetében is kifogásolunk. Nekem szívügyem, hogy a 150 éve önálló, rangos gimnázium megőrizhesse történelmi státuszát. Magát a kezdeményezést is megdöbbentőnek tartom, és szólásra, tiltakozásra késztet. Most ugyan levették a javaslatot a közgyűlés napirendjéről, de a fenyegetettség továbbra is fennáll. Az előző öt év igazgatója – akinek személy szerint nagyon sokat köszönhetek – szívós munkával felfelé ívelő pályára állította a Lónyayt. Alapításának 150. évében ezt a folyamatot megszakítani, úgy érzem, erkölcsi vétek. Lelkészként és vallástanárként ezért – bízva az ima erejében – arra kérek minden imádkozó embert, hogy a képen is látható alkotás invokációját magáénak érezve, velünk együtt imádkozzanak iskolánkért.
– Mit tanít egy vallástanár?
– Nem is jó kifejezés ez, inkább hittantanárt mondanék, és nem is úgy kellene kérdezni, hogy mit tanít, inkább úgy, hogy mi a célja. Nem ismeretek átadása a cél, hanem a nevelés, a szó igazi értelmében. Aminek pedig az lenne a célja, legalábbis most azt kellene mondanom, hogy minden gyerek hitre jusson. Nekem azonban nem áll hatalmamban, hogy minden gyereket hitre juttassak, de amennyire emberileg lehet, tudom segíteni. A hitet az Úristen ajándékozza, mi csak eszközei lehetünk abban, hogy valaki hitre jusson.
Demokrata
Szerző: Boros Károly
Fotó: Somfai Sándor
2009-12-03
Családjában mindkét ágon zempléni, közelebbről tokaj-hegyaljai reformátusokat találunk, felmenői között még református püspök is akadt, de ezt ő is csak egyetemistaként tudta meg, mikor már lelkésznek készült.
– Szülei mennyire voltak vallásosak?
– Ahogy visszaemlékszem a gyerekkoromra, nem sűrűn jártak templomba, még a nagyszüleim sem, de nagy ünnepeken mindig elmentünk, és büszkék voltak rá, hogy ilyenkor az úrvacsorai bort a mi családunk szolgáltatta. A lelkésszel jó kapcsolatot ápoltak, csak az akkori világban valahogy úgy érezték, főleg nagyszüleim, hogy ezt inkább házi istentiszteleteken teszik, nem a templomban. Gyerekkorukban persze rendszeresen jártak Bodrogkeresztúron, ahol éltek, meséltek is nekem sokat azokról az időkről, egyik nagybátyám presbiter is volt. Édesanyámat, akinek a hatását erősebben érzem az életemen, ez a vallásosság már nem jellemezte, főleg azért, mert a szülei korai halála igen megviselte, és egy időre eltávolította az egyháztól. Nem tudta magában az Úrral lerendezni, hogy ennek miért kellett így történnie. Különben teljesen hétköznapi történet, hogy a szülők a hetvenes, nyolcvanas években elidegenednek az egyháztól, aztán a gyermekben megmozdul valami, és ennek hatására találnak vissza ők is. Mikor bennem felébredt az igény, hogy szeretnék az egyházhoz tartozni, velem együtt édesanyám is jött. Így történt.
– Hány évesen és milyen hatásra talált vissza az egyházhoz?
– Tizenhárom éves voltam, mikor egyszer valahogy szóba jött egy családi istentiszteleten otthon, hogy ki milyen vallású, és felmerült, hogy én még nem vagyok megkeresztelve, és hogy ez így nem helyénvaló. Későbbi keresztapám, aki rendkívül erős kapcsolatot tartott az egyházzal – nagyapja is, édesapja is evangélikus lelkész volt – azt mondta, hogy ez így nem maradhat, és én is a tizenhárom éves öntudatommal, kiálltam, hogy nem akarok pogány lenni. Akkor már Egerben laktunk, mert szüleim elváltak, és édesanyámmal oda költöztünk, egyedül nevelt fel engem. Elmentünk a lelkészi hivatalba, éppen akkor került oda egy fiatal lelkész, aki azóta már esperes, és ő annyira erősen hatott rám, hogy attól kezdve egyenes volt az utam, ott ragadtam. Egyre szorosabb kapcsolatom lett az egyházzal, amit persze kezdetben főleg ennek a fiatal, nagy hatású lelkipásztornak köszönhettem, az ő személyisége ragadott meg: kitűnő hitszónok volt és igen művelt, világlátott ember. Egy lelkész jelenlétében azért az ember érez valamilyen légkört, érzi, hogy ő valamilyen ügy mellett elkötelezett. Tizenhárom évesen az ember keresi önmagát, választ vár arra a fontos kérdésre, hogy kicsoda is ő, és ha ilyenkor lát valakit, akinek ilyen szilárd értékrendje van, és ilyen biztosan tudja, hogy ki ő, és hova tartozik, az hatással van rá. Azonkívül maga a közösség, ahol találkoztunk, a gyülekezet is hozzátartozott ehhez az érzéshez, az is vonzott. Később, ahogy egyre jobban megismertem az egyház tanításait, a keresztyén értékrendet, a hangsúlyok eltolódtak, és közben megjött a rendszerváltás is, ez megkönnyítette a döntésemet.
– Mikor döntötte el, hogy a lelkészi pályát választja?
– Már a gimnáziumban, de előtte pszichológus szerettem volna lenni, úgy látszik, bennem volt, hogy ha lehet, valahogy könnyítsek az emberek lelkén, segítsek rajtuk, vagy egyáltalán, hogy megismerjem, hogyan is működik az emberben a lélek. A középiskolás évek alatt a kettő egyszerre foglalkoztatott, és ahogy összefonódtak bennem, az vezetett a lelkészi hivatás felé. A pszichológus hatásköre egy ponton véget ér, és azon a ponton jön az, hogy valahogyan az Úrra kell bízni azt a lelket, mert ő tud igazán segíteni rajta. A lelkészi munka ettől több, meg attól, hogy hozzá könnyebben fordulnak bizalommal, pszichológushoz inkább csak akkor, ha úgy érzik, valami nagy baj van. Bár ismerek vallásos pszichológusokat is, őket nagyon nagyra tartom. Érettségi után szinte egy másik világ nyílt ki előttem. Mikor én jelentkeztem, még egyhetes, bentlakásos felvételi volt, be kellett költözni a teológia épületébe. Döbbenetes élmény volt számomra, ahogy beültünk hétfőn reggel a nagy ismeretlen épületben a díszterembe, és a dékán azt az igét mondta, amit Jézus mond Júdásnak, mikor megérkezik, hogy elárulja őt: „Barátom, miért jöttél?” Azzal folytatta, hogy ha azt gondoljátok, hogy majd jól megéltek ebből, akkor ne is gyertek, akkor inkább most menjetek haza. Ezen kicsit megdöbbent az ember, mert azt várta, hogy nagy szeretettel fogadnak majd, ami persze így is lett, de elsőre ezek a szavak szíven ütöttek. De annak a hétnek a végén, emlékszem, úgy mentem haza, hogy semmi másra nem vágytam, mint hogy ott lehessek, egyből otthon éreztem magam az egyetemen. Ez az érzés később is megmaradt, jó volt közösségben lenni a többiekkel, sokat is tanultunk, de amitől a lelkészem óvott, hogy az egyetemen majd meglátom az egyház árnyoldalait is, az beigazolódott.
– Miféle árnyoldalai vannak, ha szabad erről beszélnie?
– Mondjuk nem szívesen bírálom, de azért azt látni kell, hogy az emberi gyarlóságok ott is megvannak, és ráadásul olyan kis közösségben – az egész hittudományi kar akkor nem volt több hatvan embernél – hamarabb kiderülnek. Kicsi és szoros közösség voltunk, együtt laktunk, mindent együtt csináltunk, a nap huszonnégy óráját együtt töltöttük – ez próbatétel is volt számunkra. De megtanultuk, hogy nem az egyház állapotára, hanem az Urára kell nézni.
– Miért nem lett lelkipásztor?
– Dolgoztam egy évig beosztott lelkészként a teológia után, aztán Németországban lettem ösztöndíjas, valláspedagógiát és valláslélektant tanultam. Ezután kerültem Budapesten a legendás Lónyay Gimnáziumba, ahol tanítok. Éppen, amikor beosztott lelkész voltam, 1999-ben, akkor zajlott a küzdelem, hogy a gimnázium visszakerülhessen eredeti épületébe. Sokat hallottam erről a püspök úrtól, olvastam A Lónyay legendája című könyvet is, és teljesen meghatott, már az is, hogy a két világháború közötti nehéz időkben bele mertek kezdeni egy iskolaépület építésébe, hogy a budapesti hívek téglajegyenként adták össze rá a pénzt, a rendszerváltás után pedig, hogy a diákok és a tanárok így kiállnak az iskolájukért. Több utcai tüntetést is szerveztek érte. Mikor újraindulhatott, úgy kezdték a munkát, hogy tanárok és diákok már voltak, épület még nem, és az igazgató azt mondta, majd bérel két buszt, és abban lesz a tanítás. Albérletben működött évekig, pingpongasztalon tartották az órákat. A város több pontjára kellett járni testnevelés órára, ebédelni pedig hozzánk, a teológiára jöttek a diákok. Hegedűs püspök úr azt mondta, ha nem sikerül visszaszerezni másként, éhségsztrájkot kezd. Mikor indultam Németországba, akkor újságolta lelkesen, hogy megvan az épület, és tokaji borral lesz az úrvacsoraosztás a tanévnyitó istentiszteleten. Akkor úgy éreztem, milyen jó is lenne, ha egyszer én is kapcsolatba kerülnék ezzel az iskolával. Egyszer csak Németországban felhívtak telefonon, hogy van egy vallástanári állás a Lónyayban, lenne-e kedvem megpályázni. Sohasem akartam tanár lenni, de tényleg úgy érzem, egyenesen ebbe az irányba tartott az életem, hogy vallástanár legyek, és a Lónyayban legyek az. Sajnos az iskola hányattatásai még nem értek véget. A közelmúltban ugyanis az iskolát fenntartó egyházmegye esperese a közgyűlés elé terjesztette azt a határozati javaslatot, amely megszüntetné a gimnázium önrendelkezési jogát, tartalmilag egy összevonással. Ez a gimnázium leminősítését jelentené, és azt a folyamatot indítaná el, amit az állami közoktatási intézmények esetében is kifogásolunk. Nekem szívügyem, hogy a 150 éve önálló, rangos gimnázium megőrizhesse történelmi státuszát. Magát a kezdeményezést is megdöbbentőnek tartom, és szólásra, tiltakozásra késztet. Most ugyan levették a javaslatot a közgyűlés napirendjéről, de a fenyegetettség továbbra is fennáll. Az előző öt év igazgatója – akinek személy szerint nagyon sokat köszönhetek – szívós munkával felfelé ívelő pályára állította a Lónyayt. Alapításának 150. évében ezt a folyamatot megszakítani, úgy érzem, erkölcsi vétek. Lelkészként és vallástanárként ezért – bízva az ima erejében – arra kérek minden imádkozó embert, hogy a képen is látható alkotás invokációját magáénak érezve, velünk együtt imádkozzanak iskolánkért.
– Mit tanít egy vallástanár?
– Nem is jó kifejezés ez, inkább hittantanárt mondanék, és nem is úgy kellene kérdezni, hogy mit tanít, inkább úgy, hogy mi a célja. Nem ismeretek átadása a cél, hanem a nevelés, a szó igazi értelmében. Aminek pedig az lenne a célja, legalábbis most azt kellene mondanom, hogy minden gyerek hitre jusson. Nekem azonban nem áll hatalmamban, hogy minden gyereket hitre juttassak, de amennyire emberileg lehet, tudom segíteni. A hitet az Úristen ajándékozza, mi csak eszközei lehetünk abban, hogy valaki hitre jusson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése