Ősvallásunk nyomai a történeti forrásokban
Z. Tóth Csaba
Vitrus.hu
2010.09.15
Az ősmagyarság vallási életéről, legalábbis annak egész rendszeréről, nem rendelkezünk közvetlen, írásos forrásadatokkal, mégis megkísérelhetjük ősvallási képzeteinek közvetett megközelítését a hasonló életmódot folytató népekre vonatkozó történeti források, a magyar hagyományok és más nemzetek egykor élt krónikásai segítségével, másfelől a szellemi és tárgyi néprajz, illetve a régészet által, mely tudományok a 19. század óta kezdték feltérképezni ezt az érdekfeszítő és fontos területet. Többek között megemlíthetjük IPOLYI ARNOLDnak a kor színvonalához képest széleslátókörűen feldolgozott, összehasonlító Magyar Mythologiáját, vagy később, a 20. században a témának egyre komolyabb, tudományosabb figyelmet szentelő kutatókat, mint BERZE NAGY JÁNOSt, aki a népmesék összegyűjtése, magyarázata és osztályozása terén végzett kiemelkedő munkát (Az égigérő fa, Pécs, 1958, Magyar népmesetípusok, I-II. Pécs, 1957.), vagy DIÓSZEGI VILMOS néprajzkutatót, aki megírta A pogány magyarok hitvilága című könyvét (első kiadás Bp. 1967), illetve a magyar népművészet, szokásvilág kutatóit, a legkiválóbbak közül a századfordulón MALONYAI DEZSŐt és az elmúlt évtizedekben DÖMÖTÖR TEKLÁt, vagy a magyar régészet néhány éve elhunyt doyenjét, LÁSZLÓ GYULÁt (A népvándorláskor lovasnépeinek ősvallása, Kolozsvár, 1946., A honfoglaló magyar nép élete, Kolozsvár, 1944). A kereszténység felvétele előtti hitéletünk, kultuszaink, szokásaink emlékei bizonyos fokig még átnyúlnak a késői középkorba, sőt a 19. századba is, így végső soron megtalálhatjuk ősi hitvilágunk nyomait.
Az alábbiakban elsősorban azokat a történeti forrásokat tekintjük át, melyek a honfoglalás előtti magyarság és rokonnépeinek görög, szír, kaukázusi kortársaitól maradtak fenn, akik gyakran közvetlen szemtanúként adtak hiteles leírásokat a sztyeppei népek vallási kultuszairól. A Kr. e. 5. században Herodotos az első, aki megemlékezik a szkíták és a hozzájuk hasonló masszagéták kultikus szokásairól, és utóbbiakról azt írja: „Az istenek közül pedig csak a napot imádják, melynek lovakat áldoznak. Az áldozásnak pedig ez a törvénye: az istenek leggyorsabbjának az állatok leggyorsabbját szentelik.”1 Az egyistenhit, a főisten vagy teremtő isten képzetének magasabb formájára határozottabban utal a bizánci Theophylaktos Simokatta leírása (610-640 között írt):
„Turcae admodum stolite ignem colunt, aeremque et aquam venerantur, telluri hymnos concinunt, adorant autem tantummodo et deum nuncupant, qui hanc rerum universitatem aedificavit. Huic equos et boves et oves sacrificant; habentque sacerdotes, in quibus inesse vaticinandi facultatem arbitrantur.” (magyar fordításban: A turkok leginkább tisztelik a tüzet, azután a levegőt és a vizet, a földnek himnuszokat zengenek, de legfőképp istent tisztelik, aki a világegyetem dolgait megalkotta. Neki lovakat, ökröket és juhokat áldoznak; vannak áldozópapjaik, akik jóslással is foglalkoznak.2)
Theophylaktos az antik kor utolsó történetírója volt, Mauritius bizánci császár uralkodásának történetét írta meg nyolc könyvben. Műve fontos forrása az avar és a sztyeppei történelemnek.3 E művének különösen a VII. kötete foglalkozik a bizánci birodalom határain újabb hullámban megjelenő – a hunok után ez volt a második nagyobb népvándorlás keletről nyugatra – sztyeppei, főként avar (uar és chion, magyarul „várkony”) és ogur népekkel, akik a nyugati türkök és a perzsák közös fellépése nyomán menekültek el Közép-Ázsiából, a Turáni alföldről és Kazakhsztán területéről. Theophylaktos leírja a hunok idején, a 4. században nyugatra vándorolt ogur népek hozzávetőleges történetét is, ami alapján képet kapunk arról, hogy a hunokkal nem minden ogur törzs hagyta el korábbi hazáját. A nyugatra jöttek közt voltak az onogurok, a kutrigurok, az utrigurok, a sárogurok (fehérogurok), és más törzsek, törzsszövetségek, akik török nevüket az ogur (oq-ar, oq-ur = nyílnép, nyílember) név mellé a törzsszövetségben szereplő törzsek számáról kapták; onogur pl. szószerint a Tíz Nyíl Népét, tíz törzs szövetségét jelenti, és így tovább (kutrigur = tör. kilenc-ogur, utrigur = harminc-ogur; az Anonymusnál szereplő „hetumoger”, hétmagyar kifejezés a törzsek számozásának ogur szokására utal). Ezen ogurok között találhatjuk nagy részben a magyarság őseit, hiszen őstörténet-kutatásunkban már régebb óta ismeretes az ogur-onogur népekkel való kapcsolatunk a honfoglalás előtt, s maga a „hungarus”, Hungária név is köztudomásúlag az onogurok illetve meótiszi országuk, Onogoria nevéből keletkezett, melybe beletartoztak az ősmagyar törzsek is a 6-7. században a kazárok megjelenésééig. Az onogurok bolgár nevű néptörzse révén már a honfoglalás előtt megjelent a Kárpát-medencében ez a név, így pl. Anonymus krónikájában az Ung folyó és Ungvár nevében is.4 Theophylaktos felsorolja még a sztyeppei népek között az ősmagyarsággal régi és szoros kapcsolatban lévő szabirokat, barszilokat és más népeket. Általánosító módon – mint korábban a szkíta, hun kifejezéssel tették – mindezeket a népeket az avarok kivételével turkoknak, türköknek is nevezte a szerző, ez azonban nem illett valamennyiükre, hiszen pl. az ogurokat épp a türkök űzték el korábbi lakhelyeikről. Az sem teljesen igaz, hogy csupán nomádok, sátorlakók lettek volna: Theophylaktos az a forrásunk, aki leírja, hogy az onoguroknak keleten volt egy Bakat nevű városuk, melyet földrengés pusztított el.5 A nagyállattartó életmód mellett, mely szükségessé tette a legeltetést, a sztyeppei népeknek régtől fogva, már a szkíta-párthus kortól voltak városaik is Közép-Ázsiában, ahol kereskedelmi tevékenységet is folytattak. Az elsődleges élettér azonban a puszták, az őstermészet szabad területe volt, melynek végtelensége, nagyszerűsége a „szkíta” lélek belső adottságainak, erejének, szabadságszeretetének jól megfelelt. A Theophylaktos által elsőként említett tűztiszteletről az arab szerzők is beszámolnak, mint Ibn Ruszta, Gardezi, Al Dzsarmi és Dzsajhani, akik leírják, hogy a honfoglalás előtti magyarok „tűzimádók” voltak, ami utalhat egy ősi kapcsolatra az iráni Zarathustra-vallással, melyben például elsőként létezett egy jövendő világmegváltó alakjának határozott vallási képzete, aki majd megszabadítja az emberiséget, legyőzi a sötétséget. Ez a világvallás egy magasrendű előkészítője volt a kereszténységnek, és semmiképpen sem nevezhető „pogánynak” (isten, menny, pap szavaink az iráni/perzsa jezdan, maniu, báb szavak megfelelői). Ezek tehát nagyjából a külső, történeti körülmények a sztyeppei népek koraközépkori viszonylatában, melyeket látni kell ahhoz, hogy elhelyezhessük a témánkra vonatkozó információkat.
Theopylaktosról megállapította a forráskutatás, hogy stílusa dagályos, ám úgy tűnik, hogy a „turkok” vallási életével kapcsolatban nem esett sem negatív, sem pozitív túlzásba, utóbbi nem is lenne érthető egy bizánci írótól. Világosan kimondja, hogy a turkoknak, vagyis az akkor ismert közép-ázsiai népeknek az ókor minden népére általánosan jellemző áldozati szokásaik mellett, melyekben a négy elemet, tüzet, levegőt, vizet, földet, pontosabban ezek szellemeit tisztelték, a legmagasabb istenségnek, a világ teremtőjének állatokat áldoztak. Tehát nem csupán a különböző természeti jelenségek, elemek s azok szellemei részesültek vallásos tiszteletben, hanem ismerték a Mindenható Egy Atyaistent. Ennek jele már az is, hogy őseinkben, egykor élt rokonnépeinkben már egészen korán megvolt a fogékonyság a kereszténység személyes-individualisztikus lelki tartalma iránt, amiről ma általában keveset beszélnek, pedig több adatunk van erről.
A legjelentősebb és néprajzi szempontból a leghitelesebb leírások közé tartozik a sztyeppei népek ősvallására és a kereszténységgel való korai kapcsolatukra vonatkozóan Movses Kalankatvaci (más néven Dasxuranci) örmény krónikája, A kaukázusi albánok története, mely a 9-10. században keletkezett, de 5-7. századi feljegyzéseket is tartalmaz.6 Kalankatvaci leírja a kaukázusi hunok – Prokopiusnál „hun szabirok” – kultuszait, szokásait, majd részleges s valószínűleg átmeneti kereszténységre térésüket:
„Ha a mennydörgéssel kísért tüzes villámok és a levegőn áthasító tüzek akár embert, akár egyéb tárgyat megütöttek, ezeket úgy tekintették, mint K'uar istennek felajánlandó áldozatot. Ugyancsak megégetett lovakkal mutattak be áldozatot egy bizonyos szörnyalakú óriásnak, amelyet ők T'angri Xannak szólítottak, a perzsák pedig Aspandiatnak neveztek.”
„Dobolás és fütyülés a holttestek fölött, tőrrel és késsel ejtett véres vágások az arcokon és végtagokon, a meztelen testekre mért kardvágások – pokoli látvány! A sírok körül forgolódva ember ember ellen, csoport csoport ellen tusázik nekivetkőzve. Népes csoportok egymással birokra kelve bujálkodásba merültek, lóháton sebes futtatásokat tartottak, ide-oda száguldozva. Amíg egyesek sírnak és jajgatnak, (addig) mások játszanak az ő eszeveszett szokásaik szerint. Játékaikat játszották és táncaikat táncolták,…”
„A tűznek és a víznek mutattak be áldozatokat, és az utak bizonyos isteneinek, imádták a holdat és mindenféle teremtményt, amely rendkívülinek tűnt a szemükben. Hasonlóképpen bujálkodtak parázna vágyaikban, barbár pogány erkölcseik szerint feleségül vették apjuk feleségét, két testvér osztozott egy feleségen vagy több feleséget tartottak.”
„Hunország egész nemessége, főurai és közemberei összesereglettek a szent egyházba az Isten imádására.”
„a napot és a holdat imádjátok, …
a vizeknek visznek áldozatot, …
a sűrűlombú fáknak mutatnak megszentelt áldozatot, …
sárkánykígyók (örm. visap) arany és ezüst ábrázolásait aggatják magukra.”
„a jóságos fejedelem, a hatalmas Alp' Il-ut'uer… Erős és kitartó, bátor és híres volt a viadalmas csatákon, s nagy hősi nevet szerzett magának. Sok hőstettet vitt véghez Turkesztánban a khazir khán oldalán, elnyerve annak barátságát és hozzáadván feleségül a lányát. Maga az il-ut uer méltóságra emelkedve, dicsőséget élvezett három országban…”
„A magas és sűrűlombú tölgyfák közül (amelyek az utálatos Aspandiatnak voltak szentelve, ezek mellett mutattak be neki lóáldozatokat, a lovak vérét a fákra loccsantva, a ló fejét és a bőrét pedig a fák ágaira aggatva) megparancsolta a püspök, hogy vágják ki azt, amelyik (mintegy) a feje és anyja volt az összes többi magas fának, és amelyet a hunok országában sokan imádtak, közöttük a fejedelem és a főemberek is, mivel isteneik megváltójának, életadójának és minden javak adományozójának tartották. Amikor híre ment, hogy parancsot adott az óriások (-nak szentelt) hatalmas fa kivágására, amellyel mindannyiuk vesztére botránkoztak, a varázslók, táltosok és bűbájosok a főtáltossal együtt jajveszékelésben törtek ki…”
A főtáltos így beszélt: „Vajon amíg imádtátok és áldozatokat és ajándékokat vittetek a fák elé a hatalmas hős, Aspandiat nevében, nem kaptatok-e meg minden jót, amit kértetek? A betegeiteket meggyógyította, a szegényeket és szűkölködőket felemelte, a perzselő aszályokban és az égető hőségek idején az ő erejével hoztunk nektek esőket, amelyek lehűtötték a rekkenő hőséget, kizöldítették a növényeket és a fákat, meghízlalták a gyümölcsöket a ti élvezetetekre és táplálásotokra. Ugyancsak mi teremtettünk nyugalmat a heves felhőszakadások, a felhőkből cikázó villámlások és háborgó mennydörgések idején.” „…újra felépítjük és tiszteltjük a szentélyeket és az oltárokat és az emberalakú bálványokat (idolokat), újra imádjuk a (szent) fákat, áldozatokat és ajándékokat mutatva be nekik, miként eddig.” „…a táltosok és a varázslók és a bűbájosok… szólították a földet, varázsigéket és ráolvasásokat mormoltak…”
„Varacsan városának …ügyeskezű ácsai”
„…ettétek és ittátok az áldozati állatok húsát és vérét,…”
„egyeseket vessenek a tűzbe a nagy utak mellett és az útkereszteződéseknél, hogy megszabadítsa az országot mindenféle babonás kultusztól” (a megtérés után)
„testére (ruhájára) pogány arany jelvények voltak erősítve.”
„cop'ayk'-kal (áldozati állat, vagy részei) megrakott, királyinak nevezett, mennydörgős ős-sírok…” (Szalmási Pál fordítása)7
„A hunok nagyfejedelme bölcsen tanácskozott egész nemességével és birodalmának elöljáróival, és azt mondta: 'Korábban a tudatlanság és a lélek sötétsége vett körül bennünket, és képtelenek voltunk meglátni a világ igazságának fényét. De most az Úr Jézus Krisztus kegyelme elküldte nekünk ezt a püspököt, hogy az életre vezessen bennünket; szavakban és tettekben megfeddett és megbüntetett bennünket istentelenségünk miatt, és elvezetett bennünket minden dolgok teremtő Istenének és az ő csodálatos hatalmának megismerésére, melyet egész lelkemmel igazán hiszek és elismerek. Így most hisszük az egy Istent, mennynek és földnek teremtőjét. Vegyünk példánknak minden országot, mely ebben a hitben él, és a rómaiak nagy királyságát (Bizánc). Mondják, hogy volt egykor egy király, Konstantin, aki Konstantinápolyt építette; mondják, hogy ő volt királyságának első keresztény királya, s hogy egy ilyen hívő férfiúnak az Isten angyala szolgált és e hit segítségével győzelmet aratott ellenségei felett. Ha a keresztény hit erejével ilyen dicsőek és győzedelmesek lehetünk, miért haboznánk hinni az élő Istenben? Itt van ez az ember, Iszrayel püspök, Isten parancsolatainak tanítója. Menjünk hozzá és kérjük meg, hogy maradjon országunkban és tanítson minket.'” (Z. Tóth Csaba fordítása)8
A krónika leírja azt is, hogy az örmény egyházatya, Szt. Mesrob (361-441), aki az örmény ábécét is megalkotta, a kaukázusi Albániában (Kelet-Kaukázus, Azerbajdzsán északi része) tett térítő útja alkalmával járt az északabbra lakó kamicik Hep't'alk', azaz vörös heftalita, vörös hun törzseknél:
„Ő [Meszrob] élesztette újjá az egyházat és megerősítette a hitet és elterjesztette az evangélium tanítását az utiacsik, az albánok, a lp'inek, a káspiak országában, egészen a Csolay-kapuig, és más idegen törzseknek, akiket Makedón Sándor alávetett és letelepített a Kaukázus-hegység körül, vagyis a gargaroknak és a „Kamicik Hep't'alk”-nak; megtérítette őket a keresztény hitre és imádkozni tanította őket, amit sokáig tudtak, de mostanra elfelejtették. A barbár hegyi törzsek e kiváló igehirdetője és apostola megtanította őket a saját nyelvükön írni.”
Az albán krónika előad egy másik történetet is, miszerint a kaukázusi hunoknak az 5. század elején keresztény főpapja volt, az angol fordítás szerint „érseke” (archbishop). Abban a részben, mely Szt. Zakariás, Keresztelő Szt. János apja ereklyéinek megtalálásáról szól, a szerző – szemmel láthatóan régi dokumentumok alapján – leírja, hogy az albániai Cri (mai Csirjurt) városának templomában nyugodtak az ereklyék, melyek miatt különböző jelek és csodák történtek. A lakók értesültek az ereklyék ottlétéről, elkezdték azokat tisztelni és sok beteg meggyógyult tőlük. Mikor ennek híre ment, egy perzsa zoroasztriánus mágus érkezett a településre, aki próbálta a maga módján „semlegesíteni” a csodákat és jeleket, de eközben meghalt. „Ezt a csodát – folytatja a krónika – Yunan beszélte el, a hunok [örm. többes szám Honk'] főpapja, aki a Maszkutok országából jött, nagyon igaz ember volt, és szemtanúja volt ennek az eseménynek.” Szt. Zakariás ereklyéit 415-ben vitték Konstantinápolyba, így a fenti eseménynek ez előtt néhány évvel kellett történnie, az európai Hun Birodalom virágkorában. Szír íróktól azt is tudjuk, hogy a 6. században egy ismételten lezajlott kaukázusi hun-térítés során a Biblia egyes könyveit hun nyelvre is lefordították.9
A következő hiteles tudósítás a sztyeppei népek vallási kultuszairól Menandrosz, kelet-római testőrparancsnok és követ leírásából származik, aki saját élményei alapján leírja az 568-569-ben lezajlott követjárást, amely Zemarchos, a bizánci birodalom keleti városainak prefektusa vezetésével a közép-ázsiai türkök nagyfejedelméhez, Istemi kagánhoz ment (itt Disabulos néven jelenik meg a kagán):
„Sok napi út után, mikor Zemarchus s kísérete a sogdaiták (közép-ázsiai szogdok) országába érkezett s amint lovaikról leszálltak, találkoztak néhány turkkal, kiket azért küldtek ide, hogy vasat adjanak el… Mások is megjelentek önként abból a népből, akiket ők ördögűzőknek neveznek. Mikor ezek Zemarchushoz mentek, letévén magukkal hozott poggyászaikat, tömjéngallyakból tüzet gyújtottak s scytha nyelven előttem érthetetlen szavakat mormoltak, csengettyűkkel és dobokkal zajt ütvén, s a meggyújtott tömjénágat nagy zajjal körülhordozták s őrjöngve zajongtak, mintha gonosz szellemeket űztek volna el; ez által hitük szerint távol tartják a bajokat s megszabadítanak tőlük; hogy tehát a szerencsétlenséget elűzzék, amint gondolták, Zemarchust is keresztül vitték a tűzön, mintha ezen szokással magukat is megtisztították volna. Ezek után azok vezetése alatt, akiknek ez volt a feladatuk, arra a helyre utaztak, ahol a chagán lakott, az általuk Ektagnak nevezett hegyhez, melyet görögül aranyhegynek lehetne nevezni.”10
A szír Ephesosi János egy érdekes közléssel egészítette ki a Zemarchos utazásáról szóló ismereteinket, amit érdemes idézni, mivel kevésbé ismert. A turkokkal szövetséges s a római követeket szintén fogadó egyik nép királya, amikor megtudta, hogy a római követek megérkeztek, „keserves sírásban tört ki, kivált akkor, amikor a követeket fogadta és látta, hogy előtte állnak”. A kérdésre, hogy miért sír ennyire, még jobban kezdett sírni, majd azt válaszolta:
„Hogy mostani gyászom és sírásom okát megtudjátok, elmondom nektek, hogy emberöltők és nemzedékek óta azt a hagyományt kaptuk, hogy 'ha a rómaiak országából érkező követeket fogtok látni e vidékeken, tudjátok meg és vegyétek biztosra, hogy az egész ország elmúlik, feloszlik, az összes birodalmak megszűnnek, s a végén az emberek mind egymást pusztítják el hirtelen abban az időben.”11
Elképzelhető, hogy ősi időktől fogva élt egy prófétikus hagyomány arról, hogy Napkelet és Napnyugat népeinek találkozása, pontosabban a nyugat népeinek keletre érkezése, behatolása a keleti territóriumba egy ilyen apokaliptikus végkifejletbe torkollik majd. Nem kizárt, hogy talán ennek a próféciának akarták elejét venni a keleti lovasnépek, mikor seregeikkel az ókortól kezdve sorozatosan megtámadták a déli és nyugati birodalmakat. Ugyanakkor a kagán a legfigyelmesebb vendéglátó módjára bánt a római követekkel.
A hunok, türkök, egyszóval sztyeppei népek utolsó nagy képviselője volt a Kárpát-medencében a magyarság érkezése előtt az avar, vagy avar-hun nép. Az avarokról bőséges források állnak rendelkezésünkre, azt is megtudjuk, hogy a bizánci hadsereget Mauritius császár mindenben az avarok viselete, sátrai mintájára akarta felszerelni (Szádeczky), s egy időben avar öltözködés és hajviselet volt a divat Konstantinápolyban (Prokopius: Titkos történet-ben a kék és a zöld pártról). Itt most befejezésképpen idézzük a híres avar esküt, amely belső elszánásában, képzeteiben tükrözi az avarság hitének erős megnyilatkozását, bár esküjüket attól függően tartották meg, hogy a bizánciak miképpen viszonyultak a közös kérdésekhez, s hogyan változtak a feltételek.
(Az avar kagán) „azonnal kivonta kardját és avar szokás szerint megesküdött: átkot mondott saját magára és az egész avar népre, ha a rómaiak ellen mesterkedve tervezné a Száva-híd építését. Kardtól vesszen el akkor maga és az avarok egész törzse, a magasságos ég s az égben lakó isten (!) küldjön le tüzet reájuk, körös-körül a hegyek és az erdők zuhanjanak reájuk és a Száva folyó föléjük áradva borítsa el őket. Barbár módra ilyesmiket mondott esküjében a kagán, majd így szólt: 'Most római szokás szerint is esküdni akarok.' Egyszersmind megkérdezte tőlük, hogy az ő véleményük szerint miben rejlik elegendő biztosíték és szentséges tekintély, amire megesküdvén nem kerülheti el a haragvó isten csapását a hitszegő. A Singidunum főpapi tisztségét ellátó férfi erre tüstént eljuttatta kezéhez a szentírás könyveit azok útján, akik a két fél között az üzeneteket közvetítették. Ő pedig …, felállott székéről, tettette, mintha nagy és istenfélő tisztelettel venné át a szent könyveket, leborult és utána mondotta az esküt annak, aki a szent iratokból isten szavait idézte: megesküdött, hogy semmi sem hazugság abból, amit elmondott.” 12
Illusztráció:
Griff-alak az Ibrány-Esbóhalomi hajfonatkorongon, aranyozott ezüst (Magyar Nemzeti Múzeum, 1996); a magyar népmesékben griffek hozzák fel a hőst az alvilágból (a griff egy sasfej = a szél, a levegő eleme, és egy oroszlántest = a tűz eleme összetétele, s egyúttal a kolerikus-szangvinikus vérmérséklet szimbóluma).
Jegyzetek:
1 Ld. Télfy J.: Görög források a scythák történetéhez, Pest, 1863., p. 11; itt a dél-kaukázusi Arax-folyónál lakó masszagétákat említi a szerző, de az Araxnál a szaka-szkíták laktak, míg a masszagéták a közép-ázsiai Oxusnál, ami az Amu-darja régi neve.
2 Hist. VII. 8, p. 286. ed. B. G. Niebuhr, Bonn, 1834.
3 V. ö. Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem bizánci forrásai, Bp., 1997.
4 Anonymus ebből eredezteti a „hungárus” népnevet, de hozzáteszi, hogy ez nem a magyarok saját neve, sőt a bolgár Zalán fejedelem gúnyolódásképpen használja velünk kapcsolatban a „hungvárus” nevet, ami utalhat a régi magyarságnak egy alárendelt vagy rivális szerepére az onogur-bolgárokkal szemben; ld. Anon. 14, 32. rész; ld. még Onogoria ország Ravennai Anonymus, 7. századi Geográfiájában, IV. 2, p. 170-171., végén térképpel: Anonymi Ravennatis, Cosmographia, 1860, Berolini, ed. M. Pinder et G. Parthey, http://www.archive.org/details/ ravennatisanony01ravegoog. Ld. szerzőtől Ismerjük-e krónikáinkat?, Turán, 2010/1.
5 Egy közép-ázsiai városról lehetett szó; az arab Al Istahri számos -kát végződésű városnevet sorol fel az Oxus és a Jaxartes folyók vidékén, melyekhez hasonló -káta nevű település Magyarországon is több létezik.
6 Angol nyelven ld. Movses Dasxuranci: The History of the Caucasian Albanians, Oxford, 1961, transl. C. F. Dowsett. Kiadták orosz és örmény nyelven is.; a keresztény hunokról ld. még Szt. Jeromos, Epistola ad Laeta, CVII. 2, 3., AD 401 v. 402 körül; http://www.ccel.org/ccel/schaff/npnf206 . v.CVII.html. Ld. még szerzőtől A sztyeppei népek és a kereszténység, 2009. okt. 22-25, Csíkszeredai konferencia tanulmánykötete.
7 Szalmási Pál: Movses Kalankatvaci a kaukázusi hunok vallási kultuszáról, Keletkutatás, 1974., Turán 2009/2.
8 Turán, 2009/2.
9 Zakariás rétor, Kmoskó Mihály: Szír írók a steppe népeiről, Bp., 2004., p. 100-101.
10 Menander Protektor történeti művének fennmaradt töredékei, ford., jegyz. dr. Lukinich Imre, Brassó, 1905.
11 Kmoskó M. i.m., p. 134; Szír Mihály hasonlóképpen írja le ezt az esetet, uo. p. 179.
12 Szádeczky-Kardoss, I., Menandrosz, az 579. évnél; http://hmult2.50webs.com/ konyvek1/avtortaa.htm
Z. Tóth Csaba rovata
(ztothcsaba.virtus.hu)
Z. Tóth Csaba
Vitrus.hu
2010.09.15
Az ősmagyarság vallási életéről, legalábbis annak egész rendszeréről, nem rendelkezünk közvetlen, írásos forrásadatokkal, mégis megkísérelhetjük ősvallási képzeteinek közvetett megközelítését a hasonló életmódot folytató népekre vonatkozó történeti források, a magyar hagyományok és más nemzetek egykor élt krónikásai segítségével, másfelől a szellemi és tárgyi néprajz, illetve a régészet által, mely tudományok a 19. század óta kezdték feltérképezni ezt az érdekfeszítő és fontos területet. Többek között megemlíthetjük IPOLYI ARNOLDnak a kor színvonalához képest széleslátókörűen feldolgozott, összehasonlító Magyar Mythologiáját, vagy később, a 20. században a témának egyre komolyabb, tudományosabb figyelmet szentelő kutatókat, mint BERZE NAGY JÁNOSt, aki a népmesék összegyűjtése, magyarázata és osztályozása terén végzett kiemelkedő munkát (Az égigérő fa, Pécs, 1958, Magyar népmesetípusok, I-II. Pécs, 1957.), vagy DIÓSZEGI VILMOS néprajzkutatót, aki megírta A pogány magyarok hitvilága című könyvét (első kiadás Bp. 1967), illetve a magyar népművészet, szokásvilág kutatóit, a legkiválóbbak közül a századfordulón MALONYAI DEZSŐt és az elmúlt évtizedekben DÖMÖTÖR TEKLÁt, vagy a magyar régészet néhány éve elhunyt doyenjét, LÁSZLÓ GYULÁt (A népvándorláskor lovasnépeinek ősvallása, Kolozsvár, 1946., A honfoglaló magyar nép élete, Kolozsvár, 1944). A kereszténység felvétele előtti hitéletünk, kultuszaink, szokásaink emlékei bizonyos fokig még átnyúlnak a késői középkorba, sőt a 19. századba is, így végső soron megtalálhatjuk ősi hitvilágunk nyomait.Az alábbiakban elsősorban azokat a történeti forrásokat tekintjük át, melyek a honfoglalás előtti magyarság és rokonnépeinek görög, szír, kaukázusi kortársaitól maradtak fenn, akik gyakran közvetlen szemtanúként adtak hiteles leírásokat a sztyeppei népek vallási kultuszairól. A Kr. e. 5. században Herodotos az első, aki megemlékezik a szkíták és a hozzájuk hasonló masszagéták kultikus szokásairól, és utóbbiakról azt írja: „Az istenek közül pedig csak a napot imádják, melynek lovakat áldoznak. Az áldozásnak pedig ez a törvénye: az istenek leggyorsabbjának az állatok leggyorsabbját szentelik.”1 Az egyistenhit, a főisten vagy teremtő isten képzetének magasabb formájára határozottabban utal a bizánci Theophylaktos Simokatta leírása (610-640 között írt):
„Turcae admodum stolite ignem colunt, aeremque et aquam venerantur, telluri hymnos concinunt, adorant autem tantummodo et deum nuncupant, qui hanc rerum universitatem aedificavit. Huic equos et boves et oves sacrificant; habentque sacerdotes, in quibus inesse vaticinandi facultatem arbitrantur.” (magyar fordításban: A turkok leginkább tisztelik a tüzet, azután a levegőt és a vizet, a földnek himnuszokat zengenek, de legfőképp istent tisztelik, aki a világegyetem dolgait megalkotta. Neki lovakat, ökröket és juhokat áldoznak; vannak áldozópapjaik, akik jóslással is foglalkoznak.2)
Theophylaktos az antik kor utolsó történetírója volt, Mauritius bizánci császár uralkodásának történetét írta meg nyolc könyvben. Műve fontos forrása az avar és a sztyeppei történelemnek.3 E művének különösen a VII. kötete foglalkozik a bizánci birodalom határain újabb hullámban megjelenő – a hunok után ez volt a második nagyobb népvándorlás keletről nyugatra – sztyeppei, főként avar (uar és chion, magyarul „várkony”) és ogur népekkel, akik a nyugati türkök és a perzsák közös fellépése nyomán menekültek el Közép-Ázsiából, a Turáni alföldről és Kazakhsztán területéről. Theophylaktos leírja a hunok idején, a 4. században nyugatra vándorolt ogur népek hozzávetőleges történetét is, ami alapján képet kapunk arról, hogy a hunokkal nem minden ogur törzs hagyta el korábbi hazáját. A nyugatra jöttek közt voltak az onogurok, a kutrigurok, az utrigurok, a sárogurok (fehérogurok), és más törzsek, törzsszövetségek, akik török nevüket az ogur (oq-ar, oq-ur = nyílnép, nyílember) név mellé a törzsszövetségben szereplő törzsek számáról kapták; onogur pl. szószerint a Tíz Nyíl Népét, tíz törzs szövetségét jelenti, és így tovább (kutrigur = tör. kilenc-ogur, utrigur = harminc-ogur; az Anonymusnál szereplő „hetumoger”, hétmagyar kifejezés a törzsek számozásának ogur szokására utal). Ezen ogurok között találhatjuk nagy részben a magyarság őseit, hiszen őstörténet-kutatásunkban már régebb óta ismeretes az ogur-onogur népekkel való kapcsolatunk a honfoglalás előtt, s maga a „hungarus”, Hungária név is köztudomásúlag az onogurok illetve meótiszi országuk, Onogoria nevéből keletkezett, melybe beletartoztak az ősmagyar törzsek is a 6-7. században a kazárok megjelenésééig. Az onogurok bolgár nevű néptörzse révén már a honfoglalás előtt megjelent a Kárpát-medencében ez a név, így pl. Anonymus krónikájában az Ung folyó és Ungvár nevében is.4 Theophylaktos felsorolja még a sztyeppei népek között az ősmagyarsággal régi és szoros kapcsolatban lévő szabirokat, barszilokat és más népeket. Általánosító módon – mint korábban a szkíta, hun kifejezéssel tették – mindezeket a népeket az avarok kivételével turkoknak, türköknek is nevezte a szerző, ez azonban nem illett valamennyiükre, hiszen pl. az ogurokat épp a türkök űzték el korábbi lakhelyeikről. Az sem teljesen igaz, hogy csupán nomádok, sátorlakók lettek volna: Theophylaktos az a forrásunk, aki leírja, hogy az onoguroknak keleten volt egy Bakat nevű városuk, melyet földrengés pusztított el.5 A nagyállattartó életmód mellett, mely szükségessé tette a legeltetést, a sztyeppei népeknek régtől fogva, már a szkíta-párthus kortól voltak városaik is Közép-Ázsiában, ahol kereskedelmi tevékenységet is folytattak. Az elsődleges élettér azonban a puszták, az őstermészet szabad területe volt, melynek végtelensége, nagyszerűsége a „szkíta” lélek belső adottságainak, erejének, szabadságszeretetének jól megfelelt. A Theophylaktos által elsőként említett tűztiszteletről az arab szerzők is beszámolnak, mint Ibn Ruszta, Gardezi, Al Dzsarmi és Dzsajhani, akik leírják, hogy a honfoglalás előtti magyarok „tűzimádók” voltak, ami utalhat egy ősi kapcsolatra az iráni Zarathustra-vallással, melyben például elsőként létezett egy jövendő világmegváltó alakjának határozott vallási képzete, aki majd megszabadítja az emberiséget, legyőzi a sötétséget. Ez a világvallás egy magasrendű előkészítője volt a kereszténységnek, és semmiképpen sem nevezhető „pogánynak” (isten, menny, pap szavaink az iráni/perzsa jezdan, maniu, báb szavak megfelelői). Ezek tehát nagyjából a külső, történeti körülmények a sztyeppei népek koraközépkori viszonylatában, melyeket látni kell ahhoz, hogy elhelyezhessük a témánkra vonatkozó információkat.
Theopylaktosról megállapította a forráskutatás, hogy stílusa dagályos, ám úgy tűnik, hogy a „turkok” vallási életével kapcsolatban nem esett sem negatív, sem pozitív túlzásba, utóbbi nem is lenne érthető egy bizánci írótól. Világosan kimondja, hogy a turkoknak, vagyis az akkor ismert közép-ázsiai népeknek az ókor minden népére általánosan jellemző áldozati szokásaik mellett, melyekben a négy elemet, tüzet, levegőt, vizet, földet, pontosabban ezek szellemeit tisztelték, a legmagasabb istenségnek, a világ teremtőjének állatokat áldoztak. Tehát nem csupán a különböző természeti jelenségek, elemek s azok szellemei részesültek vallásos tiszteletben, hanem ismerték a Mindenható Egy Atyaistent. Ennek jele már az is, hogy őseinkben, egykor élt rokonnépeinkben már egészen korán megvolt a fogékonyság a kereszténység személyes-individualisztikus lelki tartalma iránt, amiről ma általában keveset beszélnek, pedig több adatunk van erről.
A legjelentősebb és néprajzi szempontból a leghitelesebb leírások közé tartozik a sztyeppei népek ősvallására és a kereszténységgel való korai kapcsolatukra vonatkozóan Movses Kalankatvaci (más néven Dasxuranci) örmény krónikája, A kaukázusi albánok története, mely a 9-10. században keletkezett, de 5-7. századi feljegyzéseket is tartalmaz.6 Kalankatvaci leírja a kaukázusi hunok – Prokopiusnál „hun szabirok” – kultuszait, szokásait, majd részleges s valószínűleg átmeneti kereszténységre térésüket:
„Ha a mennydörgéssel kísért tüzes villámok és a levegőn áthasító tüzek akár embert, akár egyéb tárgyat megütöttek, ezeket úgy tekintették, mint K'uar istennek felajánlandó áldozatot. Ugyancsak megégetett lovakkal mutattak be áldozatot egy bizonyos szörnyalakú óriásnak, amelyet ők T'angri Xannak szólítottak, a perzsák pedig Aspandiatnak neveztek.”
„Dobolás és fütyülés a holttestek fölött, tőrrel és késsel ejtett véres vágások az arcokon és végtagokon, a meztelen testekre mért kardvágások – pokoli látvány! A sírok körül forgolódva ember ember ellen, csoport csoport ellen tusázik nekivetkőzve. Népes csoportok egymással birokra kelve bujálkodásba merültek, lóháton sebes futtatásokat tartottak, ide-oda száguldozva. Amíg egyesek sírnak és jajgatnak, (addig) mások játszanak az ő eszeveszett szokásaik szerint. Játékaikat játszották és táncaikat táncolták,…”
„A tűznek és a víznek mutattak be áldozatokat, és az utak bizonyos isteneinek, imádták a holdat és mindenféle teremtményt, amely rendkívülinek tűnt a szemükben. Hasonlóképpen bujálkodtak parázna vágyaikban, barbár pogány erkölcseik szerint feleségül vették apjuk feleségét, két testvér osztozott egy feleségen vagy több feleséget tartottak.”
„Hunország egész nemessége, főurai és közemberei összesereglettek a szent egyházba az Isten imádására.”
„a napot és a holdat imádjátok, …
a vizeknek visznek áldozatot, …
a sűrűlombú fáknak mutatnak megszentelt áldozatot, …
sárkánykígyók (örm. visap) arany és ezüst ábrázolásait aggatják magukra.”
„a jóságos fejedelem, a hatalmas Alp' Il-ut'uer… Erős és kitartó, bátor és híres volt a viadalmas csatákon, s nagy hősi nevet szerzett magának. Sok hőstettet vitt véghez Turkesztánban a khazir khán oldalán, elnyerve annak barátságát és hozzáadván feleségül a lányát. Maga az il-ut uer méltóságra emelkedve, dicsőséget élvezett három országban…”
„A magas és sűrűlombú tölgyfák közül (amelyek az utálatos Aspandiatnak voltak szentelve, ezek mellett mutattak be neki lóáldozatokat, a lovak vérét a fákra loccsantva, a ló fejét és a bőrét pedig a fák ágaira aggatva) megparancsolta a püspök, hogy vágják ki azt, amelyik (mintegy) a feje és anyja volt az összes többi magas fának, és amelyet a hunok országában sokan imádtak, közöttük a fejedelem és a főemberek is, mivel isteneik megváltójának, életadójának és minden javak adományozójának tartották. Amikor híre ment, hogy parancsot adott az óriások (-nak szentelt) hatalmas fa kivágására, amellyel mindannyiuk vesztére botránkoztak, a varázslók, táltosok és bűbájosok a főtáltossal együtt jajveszékelésben törtek ki…”
A főtáltos így beszélt: „Vajon amíg imádtátok és áldozatokat és ajándékokat vittetek a fák elé a hatalmas hős, Aspandiat nevében, nem kaptatok-e meg minden jót, amit kértetek? A betegeiteket meggyógyította, a szegényeket és szűkölködőket felemelte, a perzselő aszályokban és az égető hőségek idején az ő erejével hoztunk nektek esőket, amelyek lehűtötték a rekkenő hőséget, kizöldítették a növényeket és a fákat, meghízlalták a gyümölcsöket a ti élvezetetekre és táplálásotokra. Ugyancsak mi teremtettünk nyugalmat a heves felhőszakadások, a felhőkből cikázó villámlások és háborgó mennydörgések idején.” „…újra felépítjük és tiszteltjük a szentélyeket és az oltárokat és az emberalakú bálványokat (idolokat), újra imádjuk a (szent) fákat, áldozatokat és ajándékokat mutatva be nekik, miként eddig.” „…a táltosok és a varázslók és a bűbájosok… szólították a földet, varázsigéket és ráolvasásokat mormoltak…”
„Varacsan városának …ügyeskezű ácsai”
„…ettétek és ittátok az áldozati állatok húsát és vérét,…”
„egyeseket vessenek a tűzbe a nagy utak mellett és az útkereszteződéseknél, hogy megszabadítsa az országot mindenféle babonás kultusztól” (a megtérés után)
„testére (ruhájára) pogány arany jelvények voltak erősítve.”
„cop'ayk'-kal (áldozati állat, vagy részei) megrakott, királyinak nevezett, mennydörgős ős-sírok…” (Szalmási Pál fordítása)7
„A hunok nagyfejedelme bölcsen tanácskozott egész nemességével és birodalmának elöljáróival, és azt mondta: 'Korábban a tudatlanság és a lélek sötétsége vett körül bennünket, és képtelenek voltunk meglátni a világ igazságának fényét. De most az Úr Jézus Krisztus kegyelme elküldte nekünk ezt a püspököt, hogy az életre vezessen bennünket; szavakban és tettekben megfeddett és megbüntetett bennünket istentelenségünk miatt, és elvezetett bennünket minden dolgok teremtő Istenének és az ő csodálatos hatalmának megismerésére, melyet egész lelkemmel igazán hiszek és elismerek. Így most hisszük az egy Istent, mennynek és földnek teremtőjét. Vegyünk példánknak minden országot, mely ebben a hitben él, és a rómaiak nagy királyságát (Bizánc). Mondják, hogy volt egykor egy király, Konstantin, aki Konstantinápolyt építette; mondják, hogy ő volt királyságának első keresztény királya, s hogy egy ilyen hívő férfiúnak az Isten angyala szolgált és e hit segítségével győzelmet aratott ellenségei felett. Ha a keresztény hit erejével ilyen dicsőek és győzedelmesek lehetünk, miért haboznánk hinni az élő Istenben? Itt van ez az ember, Iszrayel püspök, Isten parancsolatainak tanítója. Menjünk hozzá és kérjük meg, hogy maradjon országunkban és tanítson minket.'” (Z. Tóth Csaba fordítása)8
A krónika leírja azt is, hogy az örmény egyházatya, Szt. Mesrob (361-441), aki az örmény ábécét is megalkotta, a kaukázusi Albániában (Kelet-Kaukázus, Azerbajdzsán északi része) tett térítő útja alkalmával járt az északabbra lakó kamicik Hep't'alk', azaz vörös heftalita, vörös hun törzseknél:
„Ő [Meszrob] élesztette újjá az egyházat és megerősítette a hitet és elterjesztette az evangélium tanítását az utiacsik, az albánok, a lp'inek, a káspiak országában, egészen a Csolay-kapuig, és más idegen törzseknek, akiket Makedón Sándor alávetett és letelepített a Kaukázus-hegység körül, vagyis a gargaroknak és a „Kamicik Hep't'alk”-nak; megtérítette őket a keresztény hitre és imádkozni tanította őket, amit sokáig tudtak, de mostanra elfelejtették. A barbár hegyi törzsek e kiváló igehirdetője és apostola megtanította őket a saját nyelvükön írni.”
Az albán krónika előad egy másik történetet is, miszerint a kaukázusi hunoknak az 5. század elején keresztény főpapja volt, az angol fordítás szerint „érseke” (archbishop). Abban a részben, mely Szt. Zakariás, Keresztelő Szt. János apja ereklyéinek megtalálásáról szól, a szerző – szemmel láthatóan régi dokumentumok alapján – leírja, hogy az albániai Cri (mai Csirjurt) városának templomában nyugodtak az ereklyék, melyek miatt különböző jelek és csodák történtek. A lakók értesültek az ereklyék ottlétéről, elkezdték azokat tisztelni és sok beteg meggyógyult tőlük. Mikor ennek híre ment, egy perzsa zoroasztriánus mágus érkezett a településre, aki próbálta a maga módján „semlegesíteni” a csodákat és jeleket, de eközben meghalt. „Ezt a csodát – folytatja a krónika – Yunan beszélte el, a hunok [örm. többes szám Honk'] főpapja, aki a Maszkutok országából jött, nagyon igaz ember volt, és szemtanúja volt ennek az eseménynek.” Szt. Zakariás ereklyéit 415-ben vitték Konstantinápolyba, így a fenti eseménynek ez előtt néhány évvel kellett történnie, az európai Hun Birodalom virágkorában. Szír íróktól azt is tudjuk, hogy a 6. században egy ismételten lezajlott kaukázusi hun-térítés során a Biblia egyes könyveit hun nyelvre is lefordították.9
A következő hiteles tudósítás a sztyeppei népek vallási kultuszairól Menandrosz, kelet-római testőrparancsnok és követ leírásából származik, aki saját élményei alapján leírja az 568-569-ben lezajlott követjárást, amely Zemarchos, a bizánci birodalom keleti városainak prefektusa vezetésével a közép-ázsiai türkök nagyfejedelméhez, Istemi kagánhoz ment (itt Disabulos néven jelenik meg a kagán):
„Sok napi út után, mikor Zemarchus s kísérete a sogdaiták (közép-ázsiai szogdok) országába érkezett s amint lovaikról leszálltak, találkoztak néhány turkkal, kiket azért küldtek ide, hogy vasat adjanak el… Mások is megjelentek önként abból a népből, akiket ők ördögűzőknek neveznek. Mikor ezek Zemarchushoz mentek, letévén magukkal hozott poggyászaikat, tömjéngallyakból tüzet gyújtottak s scytha nyelven előttem érthetetlen szavakat mormoltak, csengettyűkkel és dobokkal zajt ütvén, s a meggyújtott tömjénágat nagy zajjal körülhordozták s őrjöngve zajongtak, mintha gonosz szellemeket űztek volna el; ez által hitük szerint távol tartják a bajokat s megszabadítanak tőlük; hogy tehát a szerencsétlenséget elűzzék, amint gondolták, Zemarchust is keresztül vitték a tűzön, mintha ezen szokással magukat is megtisztították volna. Ezek után azok vezetése alatt, akiknek ez volt a feladatuk, arra a helyre utaztak, ahol a chagán lakott, az általuk Ektagnak nevezett hegyhez, melyet görögül aranyhegynek lehetne nevezni.”10
A szír Ephesosi János egy érdekes közléssel egészítette ki a Zemarchos utazásáról szóló ismereteinket, amit érdemes idézni, mivel kevésbé ismert. A turkokkal szövetséges s a római követeket szintén fogadó egyik nép királya, amikor megtudta, hogy a római követek megérkeztek, „keserves sírásban tört ki, kivált akkor, amikor a követeket fogadta és látta, hogy előtte állnak”. A kérdésre, hogy miért sír ennyire, még jobban kezdett sírni, majd azt válaszolta:
„Hogy mostani gyászom és sírásom okát megtudjátok, elmondom nektek, hogy emberöltők és nemzedékek óta azt a hagyományt kaptuk, hogy 'ha a rómaiak országából érkező követeket fogtok látni e vidékeken, tudjátok meg és vegyétek biztosra, hogy az egész ország elmúlik, feloszlik, az összes birodalmak megszűnnek, s a végén az emberek mind egymást pusztítják el hirtelen abban az időben.”11
Elképzelhető, hogy ősi időktől fogva élt egy prófétikus hagyomány arról, hogy Napkelet és Napnyugat népeinek találkozása, pontosabban a nyugat népeinek keletre érkezése, behatolása a keleti territóriumba egy ilyen apokaliptikus végkifejletbe torkollik majd. Nem kizárt, hogy talán ennek a próféciának akarták elejét venni a keleti lovasnépek, mikor seregeikkel az ókortól kezdve sorozatosan megtámadták a déli és nyugati birodalmakat. Ugyanakkor a kagán a legfigyelmesebb vendéglátó módjára bánt a római követekkel.
A hunok, türkök, egyszóval sztyeppei népek utolsó nagy képviselője volt a Kárpát-medencében a magyarság érkezése előtt az avar, vagy avar-hun nép. Az avarokról bőséges források állnak rendelkezésünkre, azt is megtudjuk, hogy a bizánci hadsereget Mauritius császár mindenben az avarok viselete, sátrai mintájára akarta felszerelni (Szádeczky), s egy időben avar öltözködés és hajviselet volt a divat Konstantinápolyban (Prokopius: Titkos történet-ben a kék és a zöld pártról). Itt most befejezésképpen idézzük a híres avar esküt, amely belső elszánásában, képzeteiben tükrözi az avarság hitének erős megnyilatkozását, bár esküjüket attól függően tartották meg, hogy a bizánciak miképpen viszonyultak a közös kérdésekhez, s hogyan változtak a feltételek.
(Az avar kagán) „azonnal kivonta kardját és avar szokás szerint megesküdött: átkot mondott saját magára és az egész avar népre, ha a rómaiak ellen mesterkedve tervezné a Száva-híd építését. Kardtól vesszen el akkor maga és az avarok egész törzse, a magasságos ég s az égben lakó isten (!) küldjön le tüzet reájuk, körös-körül a hegyek és az erdők zuhanjanak reájuk és a Száva folyó föléjük áradva borítsa el őket. Barbár módra ilyesmiket mondott esküjében a kagán, majd így szólt: 'Most római szokás szerint is esküdni akarok.' Egyszersmind megkérdezte tőlük, hogy az ő véleményük szerint miben rejlik elegendő biztosíték és szentséges tekintély, amire megesküdvén nem kerülheti el a haragvó isten csapását a hitszegő. A Singidunum főpapi tisztségét ellátó férfi erre tüstént eljuttatta kezéhez a szentírás könyveit azok útján, akik a két fél között az üzeneteket közvetítették. Ő pedig …, felállott székéről, tettette, mintha nagy és istenfélő tisztelettel venné át a szent könyveket, leborult és utána mondotta az esküt annak, aki a szent iratokból isten szavait idézte: megesküdött, hogy semmi sem hazugság abból, amit elmondott.” 12
Illusztráció:
Griff-alak az Ibrány-Esbóhalomi hajfonatkorongon, aranyozott ezüst (Magyar Nemzeti Múzeum, 1996); a magyar népmesékben griffek hozzák fel a hőst az alvilágból (a griff egy sasfej = a szél, a levegő eleme, és egy oroszlántest = a tűz eleme összetétele, s egyúttal a kolerikus-szangvinikus vérmérséklet szimbóluma).
Jegyzetek:
1 Ld. Télfy J.: Görög források a scythák történetéhez, Pest, 1863., p. 11; itt a dél-kaukázusi Arax-folyónál lakó masszagétákat említi a szerző, de az Araxnál a szaka-szkíták laktak, míg a masszagéták a közép-ázsiai Oxusnál, ami az Amu-darja régi neve.
2 Hist. VII. 8, p. 286. ed. B. G. Niebuhr, Bonn, 1834.
3 V. ö. Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem bizánci forrásai, Bp., 1997.
4 Anonymus ebből eredezteti a „hungárus” népnevet, de hozzáteszi, hogy ez nem a magyarok saját neve, sőt a bolgár Zalán fejedelem gúnyolódásképpen használja velünk kapcsolatban a „hungvárus” nevet, ami utalhat a régi magyarságnak egy alárendelt vagy rivális szerepére az onogur-bolgárokkal szemben; ld. Anon. 14, 32. rész; ld. még Onogoria ország Ravennai Anonymus, 7. századi Geográfiájában, IV. 2, p. 170-171., végén térképpel: Anonymi Ravennatis, Cosmographia, 1860, Berolini, ed. M. Pinder et G. Parthey, http://www.archive.org/details/ ravennatisanony01ravegoog. Ld. szerzőtől Ismerjük-e krónikáinkat?, Turán, 2010/1.
5 Egy közép-ázsiai városról lehetett szó; az arab Al Istahri számos -kát végződésű városnevet sorol fel az Oxus és a Jaxartes folyók vidékén, melyekhez hasonló -káta nevű település Magyarországon is több létezik.
6 Angol nyelven ld. Movses Dasxuranci: The History of the Caucasian Albanians, Oxford, 1961, transl. C. F. Dowsett. Kiadták orosz és örmény nyelven is.; a keresztény hunokról ld. még Szt. Jeromos, Epistola ad Laeta, CVII. 2, 3., AD 401 v. 402 körül; http://www.ccel.org/ccel/schaff/npnf206 . v.CVII.html. Ld. még szerzőtől A sztyeppei népek és a kereszténység, 2009. okt. 22-25, Csíkszeredai konferencia tanulmánykötete.
7 Szalmási Pál: Movses Kalankatvaci a kaukázusi hunok vallási kultuszáról, Keletkutatás, 1974., Turán 2009/2.
8 Turán, 2009/2.
9 Zakariás rétor, Kmoskó Mihály: Szír írók a steppe népeiről, Bp., 2004., p. 100-101.
10 Menander Protektor történeti művének fennmaradt töredékei, ford., jegyz. dr. Lukinich Imre, Brassó, 1905.
11 Kmoskó M. i.m., p. 134; Szír Mihály hasonlóképpen írja le ezt az esetet, uo. p. 179.
12 Szádeczky-Kardoss, I., Menandrosz, az 579. évnél; http://hmult2.50webs.com/ konyvek1/avtortaa.htm
Z. Tóth Csaba rovata
(ztothcsaba.virtus.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése