Fabiny Tamás - evangélikus püspök
Demokrata
2010:24. szám
Boros Károly
Édesapja lelkész volt, édesanyja tanítónő, bár eredetileg nem erre a pályára készült, a Kertészeti Egyetemről azonban távoznia kellett a negyvenes évek végén nemesi származása miatt.
– Hová valósi az édesanyja?
– Vas megyei családból való, Csönge faluból, ahonnan egyébként Weöres Sándor is származik, szintén evangélikus családból, azt a vidéket, a Kemenesalját többségében a mi egyházunkhoz tartozók lakják. Mikor kicsapták az egyetemről, elment képesítés nélkül hittant tanítani Beledre, Győr-Sopron megyébe, ahol a lelkész munkatársát éppen megfosztották az állásától – ekkor már 1950-et írunk, az állam igen erős nyomást gyakorolt az egyházakra, szokásos volt, hogy így távolítottak el embereket. Emellett gyermekkori zongoratudását felhasználva kántorizált is az istentiszteleteken huszonéves leánykaként.
– Hogyan ismerkedtek meg a szülei?
– Két évvel később Gyenesdiáson, ahol akkoriban nagyon egyszerű körülmények között konferenciákat rendezett az egyház: a résztvevők szalmazsákon aludtak esténként, és petróleumlámpa világított a szobákban. Rengeteg résztvevője volt ezeknek a rendezvényeknek, igen erős ébredési mozgalom öntötte el az országot a negyvenes években, és még a Rákosi- rendszer idején is tartott. Édesapám végzős teológushallgatóként vett részt ezen a találkozón, huszonnyolc évesen. Azért ilyen későn járt a teológiára, mert gyakorló jogász volt már, mikor elkezdte. Bankban dolgozott a háború után, de 1948-ban fordulat történt az életében, élő hitre jutott. Korábban mint polgári életvitelű evangélikus család fia, gyakorolta külső vallásosságát, piarista gimnáziumban végzett Budapesten, de nem volt élő a hite. A már említett ébredés őt is felemelte, és ekkor megkereste a Deák téri templom lelkészeit, egyikük Ordass Lajos volt, másikuk Keken András – róla könyvet is írtam –, mindkettő kitűnő ember hírében állt, és szolgálatot kért tőlük. Rögtön bevonták az ottani ifjúsági életbe, és hamarosan vezetőjévé vált a Deák téri ifjúságnak. Hamar eldöntötte, hogy nemcsak egyszerű jogvégzett világiként akar egyházi szolgálatot végezni, hanem pályát módosít, és teológiát kezd tanulni. Fontos, hogy ezt a döntést 1949-ben hozta meg, mikor az egyházüldözés már tapasztalható volt minden téren. Ordass Lajos püspököt például letartóztatták az egyházi iskolák államosításakor, Keken Andrást pedig később vitték el, és minden lelkészi munkától megfosztották hét és fél évre, sokakat bebörtönöztek vagy megfenyegettek, voltak, akiket házi őrizetben tartottak. Ezek a régi vezetők többnyire tiszteletre méltó nemesi családok fiai voltak, mint a Prónayak vagy a Podmaniczkyak, akiket Rákosiék önkényesen fosztottak meg alapvető jogaiktól. Édesapám tudta, hogy a rendszer által az egyházra erőltetett új vezetők szemében ő nem számít, korabeli kifejezéssel élve, jó kádernek, de nem törődött ezzel. Hogy egyáltalán lelkésszé avatták, azt annak köszönhette, hogy az 1953-as Nagy Imre-féle olvadás egyházi területen is hatott, de a püspök egy csöpp kis faluba helyezte Veszprém megyébe, szórványterületre, ahol tíz évig szolgált. Ahogy nekem elmesélték a szüleim, csodálatos hőskort éltek meg ott. Nem volt víz a házban, sáros utakon, vagy mindent elborító porban kerékpárral, télen sítalpakkal járta apám a környező falvakat, hogy vasárnaponként az öt istentiszteletet meg tudja tartani. Mi a testvéreimmel ott születtünk. Apám felmenőiről még annyit kell tudni, hogy régi erdélyi szász nemesi család, Segesvár környékén adtak lelkészeket, jogászokat az ottani szászoknak, és a tizenkilencedik században kerültek a mostani Magyarországra. Egyiküket, Fabini János Teofil orvosprofesszort a szemészet magyarországi meghonosítójaként tartják számon, ő választotta le a sebészetről a szemorvoslást mint önálló orvosi szakmát, ma is hivatkoznak rá a szakirodalomban. Ritka, hogy valakinek mind a két felmenője evangélikus, hiszen mi elég kis egyház vagyunk, sokan élnek köztünk vegyes házasságban.
– Talán hasznos lenne, ha röviden beszélnénk az evangélikus egyház létrejöttéről, arról a történelmi pillanatról, amit második egyházszakadásnak szoktak nevezni.
– Valóban indokolt lehet, hiszen Magyarországon a protestantizmus kisebbségben van, kevéssé ismert ez a hagyomány, nem úgy, mint mondjuk Európa északi részén, de az egyházszakadás kifejezést nem tartom helyesnek, inkább elágazásnak lehet nevezni. 1517. az az esztendő, mikor Németországban Luther Márton, aki Ágoston-rendi szerzetes volt, nyilvánosság elé vitte az addigi tanítás egy fontos elemét, a jócselekedetek általi üdvözülést vitató tételeit. Az ő szerzetes rendje a tanításban és a szeretet-szolgálatban jeleskedett, és Luther nagyon jó szerzetes akart lenni, az egyház tanításának megfelelően úgy gondolta, a jó cselekedetek minősítik őt Isten előtt, ezért efféle érdemek szerzésével akart kitűnni, közelebb kerülni Istenhez. Nagy felismerése éppen az, hogy így nem lehet, nem ez az út vezet közelebb Istenhez, mert Isten kegyelemből, ajándékként üdvözíti az embert, ehhez nekünk csak hitre van szükségünk. Ez a felismerés föl is szabadította őt, annak tudata, hogy Isten nem valamiféle vallási teljesítményt vár az embertől, csak hitet, amely tiszta szívből fakad. Ezt az Újszövetség egy helyen úgy foglalja össze, hogy „az igaz ember pedig hitből él”. Perbe fogták, de tanait nem volt hajlandó visszavonni, azt mondta bíráinak, csak akkor teszi meg, ha a Biblia tanítása alapján, vagy észérvekkel megcáfolják. Emiatt az egyház is, a Német-Római Birodalom is kiátkozta.
– Luther korára az embereknek már nem az Istenhez való viszony, hanem csak az egyházhoz való viszony volt fontos?
– Igen, lehet így fogalmazni.
– Az Istenhez való viszonyt helyes úgy felfogni, mint a gyermeknek szerető szüleihez való viszonyát. A köztünk lévő különbséget persze nem érzékelteti ez a hasonlat, de a viszonyt nagyon is. Ez a viszony pedig maga a hit. Úgy látom, hogy ez a későbbi elágazások során létrejött egyházakban ugyanúgy elsorvadt, talán a magyar alapítású unitárius egyházat kivéve. Azt az igazságot is csak a magyar egyház tanítja, hogy nincs eredendő bűn, tehát az ember nem bűnös. Ez azt jelenti, hogy a kereszténység két tartóoszlopa közül az egyik nincs, a másiknak viszont, a lényegnek, a szeretetnek, ami a hittel egyenlő, nem tulajdonít megfelelő jelentőséget a keresztény tanítás. Úgy érzem, éppen e két igazság belátása szüntethetné meg az egyházak közötti különbségeket, és ezzel az elágazások újra egyetlen úttá egyesülhetnének.
– Én is azt tartom fontosnak, hogy minden egyház tisztelettel forduljon a másik nézetei felé, és a teremtés közepéhez közeledve igyekezzen csökkenteni az egymás közti távolságot. Az utóbbi években hatalmas változás indult el ezen a téren, és érzem, hogy a reformáció ötszázadik évfordulójára, 2017-re ennek be is érik a gyümölcse.
– Az ön személyes útjáról még nem beszéltünk.
– Talán meglepő, de úgy érzem, egy lelkészgyereknél a papi pálya választása nehezebb. Tapasztalja a külső elvárást, ugyanakkor lehet, hogy a belső választása más felé vinné, én is mást akartam, bölcsész akartam lenni, ráadásul édesanyám azt akarta, hogy orvos legyek. De valóban nagyon erős volt bennem a belső elhívás, és végül ez győzött, helyemre kerültem, de meg kellett harcolnom a magam harcát. Lelkésszé avatásom után négy évig, 1986-ig szórványgyülekezetben szolgáltam, még templom sem volt, csak egy kis házikóban tartottuk az istentiszteleteket, később épült oda egy Makovecz-templom, éppen most lesz húszéves. A Balaton partján voltak szétszórva a gyülekezetek, vasárnaponként kétszáz kilométert kellett megtennem Kötcsétől Keneséig, hogy mindenhova eljussak. Utána tizenhárom évig Kőbányán szolgáltam, akkor kerültem a teológiára tanítani, úgy készültem, hogy hosszabb időt ott töltök, mert rendkívül szeretek tanítani, csak sajnos amióta 2005-ben püspökké választottak, kevesebb időm jut rá.
Demokrata
2010:24. szám
Boros Károly
Édesapja lelkész volt, édesanyja tanítónő, bár eredetileg nem erre a pályára készült, a Kertészeti Egyetemről azonban távoznia kellett a negyvenes évek végén nemesi származása miatt.
– Hová valósi az édesanyja?
– Vas megyei családból való, Csönge faluból, ahonnan egyébként Weöres Sándor is származik, szintén evangélikus családból, azt a vidéket, a Kemenesalját többségében a mi egyházunkhoz tartozók lakják. Mikor kicsapták az egyetemről, elment képesítés nélkül hittant tanítani Beledre, Győr-Sopron megyébe, ahol a lelkész munkatársát éppen megfosztották az állásától – ekkor már 1950-et írunk, az állam igen erős nyomást gyakorolt az egyházakra, szokásos volt, hogy így távolítottak el embereket. Emellett gyermekkori zongoratudását felhasználva kántorizált is az istentiszteleteken huszonéves leánykaként.
– Hogyan ismerkedtek meg a szülei?
– Két évvel később Gyenesdiáson, ahol akkoriban nagyon egyszerű körülmények között konferenciákat rendezett az egyház: a résztvevők szalmazsákon aludtak esténként, és petróleumlámpa világított a szobákban. Rengeteg résztvevője volt ezeknek a rendezvényeknek, igen erős ébredési mozgalom öntötte el az országot a negyvenes években, és még a Rákosi- rendszer idején is tartott. Édesapám végzős teológushallgatóként vett részt ezen a találkozón, huszonnyolc évesen. Azért ilyen későn járt a teológiára, mert gyakorló jogász volt már, mikor elkezdte. Bankban dolgozott a háború után, de 1948-ban fordulat történt az életében, élő hitre jutott. Korábban mint polgári életvitelű evangélikus család fia, gyakorolta külső vallásosságát, piarista gimnáziumban végzett Budapesten, de nem volt élő a hite. A már említett ébredés őt is felemelte, és ekkor megkereste a Deák téri templom lelkészeit, egyikük Ordass Lajos volt, másikuk Keken András – róla könyvet is írtam –, mindkettő kitűnő ember hírében állt, és szolgálatot kért tőlük. Rögtön bevonták az ottani ifjúsági életbe, és hamarosan vezetőjévé vált a Deák téri ifjúságnak. Hamar eldöntötte, hogy nemcsak egyszerű jogvégzett világiként akar egyházi szolgálatot végezni, hanem pályát módosít, és teológiát kezd tanulni. Fontos, hogy ezt a döntést 1949-ben hozta meg, mikor az egyházüldözés már tapasztalható volt minden téren. Ordass Lajos püspököt például letartóztatták az egyházi iskolák államosításakor, Keken Andrást pedig később vitték el, és minden lelkészi munkától megfosztották hét és fél évre, sokakat bebörtönöztek vagy megfenyegettek, voltak, akiket házi őrizetben tartottak. Ezek a régi vezetők többnyire tiszteletre méltó nemesi családok fiai voltak, mint a Prónayak vagy a Podmaniczkyak, akiket Rákosiék önkényesen fosztottak meg alapvető jogaiktól. Édesapám tudta, hogy a rendszer által az egyházra erőltetett új vezetők szemében ő nem számít, korabeli kifejezéssel élve, jó kádernek, de nem törődött ezzel. Hogy egyáltalán lelkésszé avatták, azt annak köszönhette, hogy az 1953-as Nagy Imre-féle olvadás egyházi területen is hatott, de a püspök egy csöpp kis faluba helyezte Veszprém megyébe, szórványterületre, ahol tíz évig szolgált. Ahogy nekem elmesélték a szüleim, csodálatos hőskort éltek meg ott. Nem volt víz a házban, sáros utakon, vagy mindent elborító porban kerékpárral, télen sítalpakkal járta apám a környező falvakat, hogy vasárnaponként az öt istentiszteletet meg tudja tartani. Mi a testvéreimmel ott születtünk. Apám felmenőiről még annyit kell tudni, hogy régi erdélyi szász nemesi család, Segesvár környékén adtak lelkészeket, jogászokat az ottani szászoknak, és a tizenkilencedik században kerültek a mostani Magyarországra. Egyiküket, Fabini János Teofil orvosprofesszort a szemészet magyarországi meghonosítójaként tartják számon, ő választotta le a sebészetről a szemorvoslást mint önálló orvosi szakmát, ma is hivatkoznak rá a szakirodalomban. Ritka, hogy valakinek mind a két felmenője evangélikus, hiszen mi elég kis egyház vagyunk, sokan élnek köztünk vegyes házasságban.
– Talán hasznos lenne, ha röviden beszélnénk az evangélikus egyház létrejöttéről, arról a történelmi pillanatról, amit második egyházszakadásnak szoktak nevezni.
– Valóban indokolt lehet, hiszen Magyarországon a protestantizmus kisebbségben van, kevéssé ismert ez a hagyomány, nem úgy, mint mondjuk Európa északi részén, de az egyházszakadás kifejezést nem tartom helyesnek, inkább elágazásnak lehet nevezni. 1517. az az esztendő, mikor Németországban Luther Márton, aki Ágoston-rendi szerzetes volt, nyilvánosság elé vitte az addigi tanítás egy fontos elemét, a jócselekedetek általi üdvözülést vitató tételeit. Az ő szerzetes rendje a tanításban és a szeretet-szolgálatban jeleskedett, és Luther nagyon jó szerzetes akart lenni, az egyház tanításának megfelelően úgy gondolta, a jó cselekedetek minősítik őt Isten előtt, ezért efféle érdemek szerzésével akart kitűnni, közelebb kerülni Istenhez. Nagy felismerése éppen az, hogy így nem lehet, nem ez az út vezet közelebb Istenhez, mert Isten kegyelemből, ajándékként üdvözíti az embert, ehhez nekünk csak hitre van szükségünk. Ez a felismerés föl is szabadította őt, annak tudata, hogy Isten nem valamiféle vallási teljesítményt vár az embertől, csak hitet, amely tiszta szívből fakad. Ezt az Újszövetség egy helyen úgy foglalja össze, hogy „az igaz ember pedig hitből él”. Perbe fogták, de tanait nem volt hajlandó visszavonni, azt mondta bíráinak, csak akkor teszi meg, ha a Biblia tanítása alapján, vagy észérvekkel megcáfolják. Emiatt az egyház is, a Német-Római Birodalom is kiátkozta.
– Luther korára az embereknek már nem az Istenhez való viszony, hanem csak az egyházhoz való viszony volt fontos?
– Igen, lehet így fogalmazni.
– Az Istenhez való viszonyt helyes úgy felfogni, mint a gyermeknek szerető szüleihez való viszonyát. A köztünk lévő különbséget persze nem érzékelteti ez a hasonlat, de a viszonyt nagyon is. Ez a viszony pedig maga a hit. Úgy látom, hogy ez a későbbi elágazások során létrejött egyházakban ugyanúgy elsorvadt, talán a magyar alapítású unitárius egyházat kivéve. Azt az igazságot is csak a magyar egyház tanítja, hogy nincs eredendő bűn, tehát az ember nem bűnös. Ez azt jelenti, hogy a kereszténység két tartóoszlopa közül az egyik nincs, a másiknak viszont, a lényegnek, a szeretetnek, ami a hittel egyenlő, nem tulajdonít megfelelő jelentőséget a keresztény tanítás. Úgy érzem, éppen e két igazság belátása szüntethetné meg az egyházak közötti különbségeket, és ezzel az elágazások újra egyetlen úttá egyesülhetnének.
– Én is azt tartom fontosnak, hogy minden egyház tisztelettel forduljon a másik nézetei felé, és a teremtés közepéhez közeledve igyekezzen csökkenteni az egymás közti távolságot. Az utóbbi években hatalmas változás indult el ezen a téren, és érzem, hogy a reformáció ötszázadik évfordulójára, 2017-re ennek be is érik a gyümölcse.
– Az ön személyes útjáról még nem beszéltünk.
– Talán meglepő, de úgy érzem, egy lelkészgyereknél a papi pálya választása nehezebb. Tapasztalja a külső elvárást, ugyanakkor lehet, hogy a belső választása más felé vinné, én is mást akartam, bölcsész akartam lenni, ráadásul édesanyám azt akarta, hogy orvos legyek. De valóban nagyon erős volt bennem a belső elhívás, és végül ez győzött, helyemre kerültem, de meg kellett harcolnom a magam harcát. Lelkésszé avatásom után négy évig, 1986-ig szórványgyülekezetben szolgáltam, még templom sem volt, csak egy kis házikóban tartottuk az istentiszteleteket, később épült oda egy Makovecz-templom, éppen most lesz húszéves. A Balaton partján voltak szétszórva a gyülekezetek, vasárnaponként kétszáz kilométert kellett megtennem Kötcsétől Keneséig, hogy mindenhova eljussak. Utána tizenhárom évig Kőbányán szolgáltam, akkor kerültem a teológiára tanítani, úgy készültem, hogy hosszabb időt ott töltök, mert rendkívül szeretek tanítani, csak sajnos amióta 2005-ben püspökké választottak, kevesebb időm jut rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése