A vallási vezetők nem próféták
Népszabadság
Vajda Károly, Vári György
2010. június 28.
Köves Slomó és Bodnár Krausz Dániel Isten és a politika címmel fejtették ki valláspolitikai nézeteiket (június 15). Mivel érveik néhol leegyszerűsítőek, s bújtatva felekezetpolitikai célokat követnek, szükségét érezzük, hogy írásuk némely kitételét kritika tárgyává tegyük, rejtettebb szándékait pedig átláthatóbbá. Észrevételeink, ha más látószögben mutatják is a tárgyalt kérdéseket, maguk is vallásos, neológ zsidó szemléletet tükröznek.
Kövesék alapgondolata szerint a vallások társadalmi küldetése, isteni feladata a társadalom jobbá tétele (héberül ez a tikkun olám, a világ összhangjának helyreállítása).
Való igaz, a hívőnek alkotmányos alapjoga, hogy nézeteit egyéni vagy közösségi formában artikulálja. Vallás ezen alapelvek szóban és tettben történő megvallása, megvallhatósága nélkül lehetetlen is lenne. Mégis, amikor a szerzők azt írják, hogy csakis „a hitet és a vallást »idejét múlt evolúciós állapotnak« tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában […], és a vallás csupán »magánügy«”, akkor össze nem tartozó dolgokat csúsztatnak egybe. Az alkotmány 60. §-a rendelkezik a vallásszabadságról, mely a vonatkozó törvény jogértelmezésében a lelkiismeret szabadságának egyik manifesztációja (vö.: 1990. évi IV. törvény 1. §).
A lelkiismeret ugyanakkor mind annyiunk legszemélyesebb magánügye. Azaz a vallásoknak a politikai közgondolkodást érintő közösségi megnyilvánulásai egyszerre viselik magukon a közés a magánügy jellegzetességeit. E két jelleg alkotmányos politizálás esetén mégsem ütközik össze, ugyanis az alkotmány említett paragrafusának harmadik pontja megfogalmazza a különféle vallások, világnézetek egyenjogúságát (vö.: törv. 15. § 3.), amit az állam világnézeti semlegessége szavatol (15. § 1.). Csak így válik ugyanis teljessé, teljesíthetővé a vallási és a világnézeti szabadság.
Ha az állam (pl. a törvényhozás) nem tart egyenlő távolságot a különböző világnézetektől, vallásoktól, felekezetektől, akkor sérül a vallási nézetek egyenjogúságából fakadó szabadság. Alkotmányjogilag tehát nagyon is kívánatos, hogy a vallások intézményei és hívei vegyenek részt a politikai közéletben, de legalább ennyire fontos, hogy a politikai élet diskurzusai mégse szűküljenek egyetlen vallás fogalmiságára sem, mert ez óhatatlanul bizonyos világnézetek, vallási fölfogások fölértékelődéséhez, azaz a vallások közti egyenlőség megbomlásához vezet.
Helyes, ha az egyházak saját igazságukat és értékrendjüket követik, ám ha belépnek a politikai beszélgetés terébe, akkor többé nem tekinthetik az adott politikai helyzetben egyfajta irányt mutató értékrendjüket kinyilatkoztatott igazságnak. A cikk ezzel látványosan nem számol, amikor az egyházakat előbb a politikai közösség részének tekinti, majd a prófétákra hivatkozva fölöttük álló, a politikai közösség döntéseit felülbíráló tekintélyeknek láttatja őket, noha az egyházi vezetők nem próféták. Köves és Bodnár Krausz tehát pár mondaton belül homlokegyenest ellenkezően írja le az egyházak szerepét a politikai térben, ami álláspontjuk kiforratlanságára utal.
Egyetértünk azzal, hogy a vallások az erkölcsi iránytű szerepét játszhatják a társadalomban. Aggályos azonban, ha ezzel kapcsolatban elvárjuk, hogy „az isteni erkölcs regulázza a politikát”, s nem „a politika használja önös céljaira Isten egyházát”. Az alkotmány szellemében bizony fölmerül a kérdés: Isten melyik egyházáról van szó a több mint kétszáz bejegyzett egyház közül? S „melyik” istenről? Hiszen alkotmányjogilag mindegyik istenképzet egyenjogú. Nem tüntethető ki a monoteista vallások személyes istenképzete anélkül, hogy ne sértenénk meg a más istenképzeteket valló polgártársaink önérzetét. (Kövesék cikke a legjobb példája annak, mennyire nehézkes egyetlen vallás fogalmaival alkotmányjogilag értelmes politikai diszkurzust folytatnunk. Vállalkozásuk kudarca nyelvileg is egyértelmű, hisz amikor „Isten egyházáról” szólnak, arra kényszerülnek, hogy krisztianizálják a zsidó közegünkben használatos fogalmainkat, s egyháznak mondják azt, ami a kellál Jiszraél, a zsidó vallásúak nem egyházi jellegű vallási közössége.)
Az írás második felében a mainstream zsidó vallási intézményrendszer történelmi és politikai felelősségéről esik szó, a szerzők mozgalma, az EMIH felekezetpolitikai érdekeinek megfelelően. Ez rendjén is van. Az is érthető, hogy a rendszerváltás után az USA-ból ide települő, eredetileg oroszországi mozgalom (Chabad, EMIH) fölveti az őt nem terhelő kommunista időszak hibáinak kérdését. A Mazsihisznek magunk is elszánt kritikusai vagyunk. Ennek dacára kétes kijelentés, hogy a rendszerváltás előtt a „zsidóság önkifejezésének lehetőségei” „folklorizmusra [sic!] és kiüresített formális szertartásokra” szűkültek volna. Minden állami korlátozás, gyámkodás és politikai manipuláció dacára a neológiában és az ortodoxiában is volt érdemi vallási élet. A hanyatlás és a megmaradásért vívott küzdelem egyszerre jellemzik ezt a korszakot. Valótlan állítás, hogy a Mazsihisz Magyarországot az utóbbi időben „általánosan antiszemita színekben” tüntette föl. Feldmájer Péter hivatkozott, valóban elhibázott nyilatkozatában (Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.) és több más alkalommal is leszögezte, hogy a magyarországi antiszemitizmus egy egyre aktívabbá váló kisebbség ideológiája. Éppenséggel Köves volt az, aki egy családját ért verbális antiszemita inzultust követően arányt tévesztett, és mumbai vérengzést vizionált Budapestre (http://www.antisemitism.org.il/heb/events/41263/).
Érdekes fordulata a cikknek, hogy számon kéri a Mazsihiszen mindazokat az eseteket, szám szerint hármat, amikor az EMIH tiltakozott valami ellen, a Mazsihisz viszont nem. Hasonló retorikával sok olyan esetet említhetnénk, amikor fordított volt a helyzet: pl. sosem ültetett a rasszizmus ellen fát cigány politikussal EMIH-et képviselő személy. Példánk is mutatja, milyen siralmas a másik hitelrontásában érdekelt retorikai játszma. Kérdés az is, helyes-e az antiszemitizmus elleni küzdelmet minden egyéb feladata elé helyező hitközségi vezetést épp e harcban elmarasztalni?
Azért is meglepő ez, mert alig két éve (2008. január 14.) Köves Slomó épp a Népszabadság hasábjain kardoskodott amellett, hogy az „antiszemitizmus és a rasszizmus ellen nem a zsidó szervezeteknek kell harcolniuk, hanem a demokrácia és az emberi szabadságjogok híveinek”. A cikk szerzői úgy vélik, hogy az egyházi fellépés akkor indokolt, „ha […] a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli”. Példát azonban csak az utóbbi esetre hoznak. Pedig a vallási tanítás értékeiből kiindulva is volna miről beszélni.
A próféták hagyományára épülő politizálás pártpolitikától függetlenül számon kérné a mindenkori hatalmon a szegénység elleni küzdelmet, az esélyegyenlőség garanciáit, hogy pl. a szociális helyzetből eredő hátrányok az oktatásügyben ne számítsanak képességhiánynak, kérlelhetetlen következetességgel kérné számon a hatalmon az alázat, a politikai önkorlátozás erényét az alkotmányos kontrollintézmények pozícióinak betöltésénél stb.
Tehát ahogy a múltban is volt, úgy jelenleg is van éppen elég alkalom a jól átgondolt és felelős vallási politizálásra, de ezt nemcsak a Mazsihisz, hanem az EMIH is rendre elmulasztja, talán azért, mert túl sok figyelmet szentelnek egymással folytatott pozícióharcaiknak. Mi tehát nagyon is fontosnak tartjuk Köves Slomó és Bodnár Krausz Dániel azon gondolatát, miszerint „vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja”.
Vajda Károly hermeneuta, Vári György kritikus
Népszabadság
Vajda Károly, Vári György
2010. június 28.
Köves Slomó és Bodnár Krausz Dániel Isten és a politika címmel fejtették ki valláspolitikai nézeteiket (június 15). Mivel érveik néhol leegyszerűsítőek, s bújtatva felekezetpolitikai célokat követnek, szükségét érezzük, hogy írásuk némely kitételét kritika tárgyává tegyük, rejtettebb szándékait pedig átláthatóbbá. Észrevételeink, ha más látószögben mutatják is a tárgyalt kérdéseket, maguk is vallásos, neológ zsidó szemléletet tükröznek.
Kövesék alapgondolata szerint a vallások társadalmi küldetése, isteni feladata a társadalom jobbá tétele (héberül ez a tikkun olám, a világ összhangjának helyreállítása).
Való igaz, a hívőnek alkotmányos alapjoga, hogy nézeteit egyéni vagy közösségi formában artikulálja. Vallás ezen alapelvek szóban és tettben történő megvallása, megvallhatósága nélkül lehetetlen is lenne. Mégis, amikor a szerzők azt írják, hogy csakis „a hitet és a vallást »idejét múlt evolúciós állapotnak« tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában […], és a vallás csupán »magánügy«”, akkor össze nem tartozó dolgokat csúsztatnak egybe. Az alkotmány 60. §-a rendelkezik a vallásszabadságról, mely a vonatkozó törvény jogértelmezésében a lelkiismeret szabadságának egyik manifesztációja (vö.: 1990. évi IV. törvény 1. §).
A lelkiismeret ugyanakkor mind annyiunk legszemélyesebb magánügye. Azaz a vallásoknak a politikai közgondolkodást érintő közösségi megnyilvánulásai egyszerre viselik magukon a közés a magánügy jellegzetességeit. E két jelleg alkotmányos politizálás esetén mégsem ütközik össze, ugyanis az alkotmány említett paragrafusának harmadik pontja megfogalmazza a különféle vallások, világnézetek egyenjogúságát (vö.: törv. 15. § 3.), amit az állam világnézeti semlegessége szavatol (15. § 1.). Csak így válik ugyanis teljessé, teljesíthetővé a vallási és a világnézeti szabadság.
Ha az állam (pl. a törvényhozás) nem tart egyenlő távolságot a különböző világnézetektől, vallásoktól, felekezetektől, akkor sérül a vallási nézetek egyenjogúságából fakadó szabadság. Alkotmányjogilag tehát nagyon is kívánatos, hogy a vallások intézményei és hívei vegyenek részt a politikai közéletben, de legalább ennyire fontos, hogy a politikai élet diskurzusai mégse szűküljenek egyetlen vallás fogalmiságára sem, mert ez óhatatlanul bizonyos világnézetek, vallási fölfogások fölértékelődéséhez, azaz a vallások közti egyenlőség megbomlásához vezet.
Helyes, ha az egyházak saját igazságukat és értékrendjüket követik, ám ha belépnek a politikai beszélgetés terébe, akkor többé nem tekinthetik az adott politikai helyzetben egyfajta irányt mutató értékrendjüket kinyilatkoztatott igazságnak. A cikk ezzel látványosan nem számol, amikor az egyházakat előbb a politikai közösség részének tekinti, majd a prófétákra hivatkozva fölöttük álló, a politikai közösség döntéseit felülbíráló tekintélyeknek láttatja őket, noha az egyházi vezetők nem próféták. Köves és Bodnár Krausz tehát pár mondaton belül homlokegyenest ellenkezően írja le az egyházak szerepét a politikai térben, ami álláspontjuk kiforratlanságára utal.
Egyetértünk azzal, hogy a vallások az erkölcsi iránytű szerepét játszhatják a társadalomban. Aggályos azonban, ha ezzel kapcsolatban elvárjuk, hogy „az isteni erkölcs regulázza a politikát”, s nem „a politika használja önös céljaira Isten egyházát”. Az alkotmány szellemében bizony fölmerül a kérdés: Isten melyik egyházáról van szó a több mint kétszáz bejegyzett egyház közül? S „melyik” istenről? Hiszen alkotmányjogilag mindegyik istenképzet egyenjogú. Nem tüntethető ki a monoteista vallások személyes istenképzete anélkül, hogy ne sértenénk meg a más istenképzeteket valló polgártársaink önérzetét. (Kövesék cikke a legjobb példája annak, mennyire nehézkes egyetlen vallás fogalmaival alkotmányjogilag értelmes politikai diszkurzust folytatnunk. Vállalkozásuk kudarca nyelvileg is egyértelmű, hisz amikor „Isten egyházáról” szólnak, arra kényszerülnek, hogy krisztianizálják a zsidó közegünkben használatos fogalmainkat, s egyháznak mondják azt, ami a kellál Jiszraél, a zsidó vallásúak nem egyházi jellegű vallási közössége.)
Az írás második felében a mainstream zsidó vallási intézményrendszer történelmi és politikai felelősségéről esik szó, a szerzők mozgalma, az EMIH felekezetpolitikai érdekeinek megfelelően. Ez rendjén is van. Az is érthető, hogy a rendszerváltás után az USA-ból ide települő, eredetileg oroszországi mozgalom (Chabad, EMIH) fölveti az őt nem terhelő kommunista időszak hibáinak kérdését. A Mazsihisznek magunk is elszánt kritikusai vagyunk. Ennek dacára kétes kijelentés, hogy a rendszerváltás előtt a „zsidóság önkifejezésének lehetőségei” „folklorizmusra [sic!] és kiüresített formális szertartásokra” szűkültek volna. Minden állami korlátozás, gyámkodás és politikai manipuláció dacára a neológiában és az ortodoxiában is volt érdemi vallási élet. A hanyatlás és a megmaradásért vívott küzdelem egyszerre jellemzik ezt a korszakot. Valótlan állítás, hogy a Mazsihisz Magyarországot az utóbbi időben „általánosan antiszemita színekben” tüntette föl. Feldmájer Péter hivatkozott, valóban elhibázott nyilatkozatában (Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.) és több más alkalommal is leszögezte, hogy a magyarországi antiszemitizmus egy egyre aktívabbá váló kisebbség ideológiája. Éppenséggel Köves volt az, aki egy családját ért verbális antiszemita inzultust követően arányt tévesztett, és mumbai vérengzést vizionált Budapestre (http://www.antisemitism.org.il/heb/events/41263/).
Érdekes fordulata a cikknek, hogy számon kéri a Mazsihiszen mindazokat az eseteket, szám szerint hármat, amikor az EMIH tiltakozott valami ellen, a Mazsihisz viszont nem. Hasonló retorikával sok olyan esetet említhetnénk, amikor fordított volt a helyzet: pl. sosem ültetett a rasszizmus ellen fát cigány politikussal EMIH-et képviselő személy. Példánk is mutatja, milyen siralmas a másik hitelrontásában érdekelt retorikai játszma. Kérdés az is, helyes-e az antiszemitizmus elleni küzdelmet minden egyéb feladata elé helyező hitközségi vezetést épp e harcban elmarasztalni?
Azért is meglepő ez, mert alig két éve (2008. január 14.) Köves Slomó épp a Népszabadság hasábjain kardoskodott amellett, hogy az „antiszemitizmus és a rasszizmus ellen nem a zsidó szervezeteknek kell harcolniuk, hanem a demokrácia és az emberi szabadságjogok híveinek”. A cikk szerzői úgy vélik, hogy az egyházi fellépés akkor indokolt, „ha […] a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli”. Példát azonban csak az utóbbi esetre hoznak. Pedig a vallási tanítás értékeiből kiindulva is volna miről beszélni.
A próféták hagyományára épülő politizálás pártpolitikától függetlenül számon kérné a mindenkori hatalmon a szegénység elleni küzdelmet, az esélyegyenlőség garanciáit, hogy pl. a szociális helyzetből eredő hátrányok az oktatásügyben ne számítsanak képességhiánynak, kérlelhetetlen következetességgel kérné számon a hatalmon az alázat, a politikai önkorlátozás erényét az alkotmányos kontrollintézmények pozícióinak betöltésénél stb.
Tehát ahogy a múltban is volt, úgy jelenleg is van éppen elég alkalom a jól átgondolt és felelős vallási politizálásra, de ezt nemcsak a Mazsihisz, hanem az EMIH is rendre elmulasztja, talán azért, mert túl sok figyelmet szentelnek egymással folytatott pozícióharcaiknak. Mi tehát nagyon is fontosnak tartjuk Köves Slomó és Bodnár Krausz Dániel azon gondolatát, miszerint „vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja”.
Vajda Károly hermeneuta, Vári György kritikus
1 megjegyzés:
http://www.apokalipszis.eoldal.hu/cikkek/a-profeciak-a-szemunk-lattara-teljesednek-be/foldrengesek-2010_
Megjegyzés küldése