Isten és a politika
Népszabadság
Dr. Köves Slomó - Bodnár Krausz Dániel
2010. június 15.
Bizonyos körökben szinte magától értetődő axióma, hogy az egyházaknak nincs helyük a politikában. Nem helyes, ha egyházi személyek politikai jellegű nyilatkozatokat tesznek. De miért is lenne ez olyan magától értetődő?
A „politika” kifejezés a polisz szóból ered, és elsődleges jelentése a közösség ügyeinek intézése, megvitatása és jobbra fordítása. Ez szükségszerűen magában hordozza, hogy a szereplők értékrendjük és világnézetük szerint kívánják a társadalmi viszonyokat jobbá tenni.
Ha pedig ez így van, akkor teljes abszurditás egyházaktól vagy vallási tanítóktól, vezetőktől elvárni, hogy a hitük által alapozott konzisztens világnézetüknek ne adjanak hangot. Az egyházak nem függetleníthetik magukat értékrendjüktől és világnézetüktől. Ha ezt tennék, az tevékenységük teljes hitelvesztését jelentené. Csak a hitet és a vallást „idejét múlt evolúciós állapotnak” tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában, a közbeszédben, és a vallás csupán „magánügy”. Ha a világot egy adott értékrend szerint látjuk helyesnek, akkor magától értetődik, hogy a társadalmat is ezen értékek szerint kívánjuk befolyásolni, és ezt a világnézeti elkötelezettséget kívánjuk vitáinkban érvényesíteni. Az ilyen diszkurzív tevékenységet pedig Arisztotelész óta politikának nevezzük.
Amikor Bogdan Filov bolgár miniszterelnök „bajkeverőnek” nevezte az ortodox egyház szófiai vezetőjét, annak a zsidóüldözéssel szembeni konzekvens fellépése miatt, Sztefán metropolita a gonosz Ácháb király szavaira emlékeztette őt, aki „Izrael megrontójának” nevezte Illés prófétát (1 Ki rályok 18:17.). A Biblia könyveit végigkísérve láthatjuk, hogy az ókori Izrael vallási vezetői, prófétái egyáltalán nem tartották távol magukat a politikai és hatalmi kérdésektől, hanem függetlenségüket megtartva, példa nélküli bátorsággal kritizálták és regulázták a korrupt és erkölcstelen hatalmat. Szinte az egész Tánách (Ószövetség) ilyen történetekkel van teli.
A hatalomtól független egyháznak éppen az a szerepe, hogy (az egyház tagjainak pártállására vonatkozó szuverenitását tiszteletben tartva, értékeket és nem pártpolitikai érdekeket közvetítve) a hatalom által korrumpált és az értékektől gyakran igencsak eltávolodott kormányzatot és az általa befolyásolt politikai közösséget világnézeti tanításával az általa helyesnek vélt irányba terelje. Ehhez azonban feltétlenül szükséges, hogy még véletlenül se merüljön fel annak a gyanúja, hogy nem az isteni erkölcs regulázza a politikát, hanem a politika használja önös céljaira Isten egyházát.
Európa egész történelmét beszövő problémahalmazzal van dolgunk. A kétezer éven át intézményesült, a középkori hatalmi struktúrákat alapvetően befolyásoló és a vallási közösségből hatalmi tényezővé fejlődött egyház(ak) nemcsak részt vett(ek) a politikában, hanem szinte egyedüli meghatározó letéteményese(i) volt(ak) annak. Így nem csoda, ha a mai napig egészen más interpretációja van az egyház politikai szerepvállalásának Európában, mint például az ilyen előzményektől mentes Egyesült Államokban.
Az Egyesült Államok kialakulásának, alkotmányának és a Függetlenségi Nyilatkozat létrejöttének a körülményei egyediek a világtörténelemben. Olyan tabula rasa, történelmen kívüli állapot volt az, amely nem hasonlítható semmihez. John Locke által befolyásolva az amerikai gondolkodásmód a pozitív természeti állapotra épül, melyben Isten mindenki abszolút ura, de a vallás személyes kérdés marad, és így az állam által nem befolyásolható, attól a lehető legerősebben elválasztandó terület. A nyugati világban mégis itt találjuk a legtöbb, magát vallásosnak tartó embert.
Az európai nemzetállamok egymástól eltérő módon és különböző mértékben próbálkoztak az egyház és az állam különválasztásával, illetve a korábban nem kanonizált egyházaknak az egyházi struktúrába való beillesztésével. Így az egyház még megtartott vagy már megszerzett jogosítványainak, pozícióinak védelme közben gyakran jutott olyan helyzetbe, hogy rövid távú intézményes érdekei ellentétbe kerültek értékeivel és tanításaival.
A huszadik század talán legtragikusabb példája erre több keresztény egyház és a náci Németország sokat vitatott viszonya. A szociáldarwinizmus, a fajelmélet, az emberirtási ambíciók szöges ellentétei a keresztény tanításnak, a keresztény egyházak általában mégsem mutattak kellően határozott ellenállást a náci népirtással szemben. A vatikáni politikát védelmező történészek szerint a Szentszék azért nem lépett fel eléggé határozottan, mert attól tartott, hogy a náci rendszer elleni nyílt egyházi támadásnak súlyos következményei lehettek volna a megszállt Európa katolikusaira és katolikus intézményeire nézve.
Nekünk zsidóknak is megvan a felelősségünk. A magyar zsidóság története sem mentes végzetes kimenetelű politikai taktikázásoktól. Ilyennek tekinthetjük a magyarországi zsidó egyházak magatartását a két világháború között. Sok történész szerint nem léptek fel kellő bátorsággal és határozottsággal a zsidótörvényekkel (különösen a numerus claususszal) szemben. Sőt a külföldi zsidó szervezetek tiltakozó akcióit is visszautasítással kezelték a még élhetőnek vélt kompromisszumok taktikáját követve, a pár évtizeddel korábban kivívott polgári és egyházi jogok és javak elvesztésétől félve: „Nehogy a nemzet ellenségeiként tűnjünk fel, akik a nemzet érdekei fölé helyezik a sajátjaikat”.
„Önpusztító” taktika jellemezte a kommunista rezsim négy évtizedének zsidó egyházi politikáját is, mely „az antiszemitizmussal szembeni védelem ígéretének” fejében teret engedett olyan politikai elvárásoknak, amelyek folklorizmusra és kiüresített formális szertartásokra szűkítették a zsidóság önkifejezésének lehetőségeit. A rezsim pedig az antiszemitizmus látszólagos felszámolása után a zsidóellenes indulatokat a kor retorikájában tökéletesen legitimált anticionizmusba és Izraelellenességbe csatornázta.
A rendszerváltás óta eltelt húsz évben tanúi lehettünk egy hasonlóan elhibázott stratégiának. Ennek keretében intézményes érdekből – vagy egyszerűen a koncepció hiánya miatt – asszisztált a zsidóság képviseletét a rendszerváltás után is monopolizálni kívánó szervezet Magyarország általánosan antiszemita színekben való feltüntetéséhez (lásd pl.: Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.), ugyanakkor nem lépett fel reális közösségi sérelmek védelmében (lásd pl.: Megvertek egy zsidó férfit a Dohány utcában, FH, 2009. július 8.; vagy: Nagydíjas történelmi atlasz holokauszt és a cigányság nélkül, Népszabadság, 2009. augusztus 24.). Említhetném a Molnár Oszkár ügyében tapasztalt apátiát is.
Vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja. Máskülönben áldozatai leszünk a hatalom taktikájának, és saját értékeinkkel ellentétesen, sokszor politikai provokációkat segítve hangosítunk fel nem létező problémákat vagy hallgatunk el létező veszélyeket. Ám, ha vallási értékeink közvetítéséről, közösségünk közvetlen védelméről van szó, akkor fel kell emelnünk a hangunkat. Hiszen a hallgatásunk is üzenet.
A szabadság magasztos eszméje nem Isten tanítása ellen való gazság, az egyház tanításaival nem a politikai szabadságjogok állnak szemben, hanem a politikai érdekeket kiszolgáló egyházi szervilizmus. A szabad, vallásos ember nem lehet szolgalelkű. Ez Ábrahám, Izsák, Jákob, József és Mózes alapvető tanításaival ellentétes (lásd az egyiptomi kivonulás történetét).
Talmudi bölcseink a következőképp tanították (Atyák 2:16.): „A munkát nem neked kell bevégezned, de nem vonhatod ki magadat alóla.”
Dr. Köves Slomó az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija
Bodnár Krausz Dániel filozófus, az EMIH vezetőségi tagja
Népszabadság
Dr. Köves Slomó - Bodnár Krausz Dániel
2010. június 15.
Bizonyos körökben szinte magától értetődő axióma, hogy az egyházaknak nincs helyük a politikában. Nem helyes, ha egyházi személyek politikai jellegű nyilatkozatokat tesznek. De miért is lenne ez olyan magától értetődő?
A „politika” kifejezés a polisz szóból ered, és elsődleges jelentése a közösség ügyeinek intézése, megvitatása és jobbra fordítása. Ez szükségszerűen magában hordozza, hogy a szereplők értékrendjük és világnézetük szerint kívánják a társadalmi viszonyokat jobbá tenni.
Ha pedig ez így van, akkor teljes abszurditás egyházaktól vagy vallási tanítóktól, vezetőktől elvárni, hogy a hitük által alapozott konzisztens világnézetüknek ne adjanak hangot. Az egyházak nem függetleníthetik magukat értékrendjüktől és világnézetüktől. Ha ezt tennék, az tevékenységük teljes hitelvesztését jelentené. Csak a hitet és a vallást „idejét múlt evolúciós állapotnak” tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában, a közbeszédben, és a vallás csupán „magánügy”. Ha a világot egy adott értékrend szerint látjuk helyesnek, akkor magától értetődik, hogy a társadalmat is ezen értékek szerint kívánjuk befolyásolni, és ezt a világnézeti elkötelezettséget kívánjuk vitáinkban érvényesíteni. Az ilyen diszkurzív tevékenységet pedig Arisztotelész óta politikának nevezzük.
Amikor Bogdan Filov bolgár miniszterelnök „bajkeverőnek” nevezte az ortodox egyház szófiai vezetőjét, annak a zsidóüldözéssel szembeni konzekvens fellépése miatt, Sztefán metropolita a gonosz Ácháb király szavaira emlékeztette őt, aki „Izrael megrontójának” nevezte Illés prófétát (1 Ki rályok 18:17.). A Biblia könyveit végigkísérve láthatjuk, hogy az ókori Izrael vallási vezetői, prófétái egyáltalán nem tartották távol magukat a politikai és hatalmi kérdésektől, hanem függetlenségüket megtartva, példa nélküli bátorsággal kritizálták és regulázták a korrupt és erkölcstelen hatalmat. Szinte az egész Tánách (Ószövetség) ilyen történetekkel van teli.
A hatalomtól független egyháznak éppen az a szerepe, hogy (az egyház tagjainak pártállására vonatkozó szuverenitását tiszteletben tartva, értékeket és nem pártpolitikai érdekeket közvetítve) a hatalom által korrumpált és az értékektől gyakran igencsak eltávolodott kormányzatot és az általa befolyásolt politikai közösséget világnézeti tanításával az általa helyesnek vélt irányba terelje. Ehhez azonban feltétlenül szükséges, hogy még véletlenül se merüljön fel annak a gyanúja, hogy nem az isteni erkölcs regulázza a politikát, hanem a politika használja önös céljaira Isten egyházát.
Európa egész történelmét beszövő problémahalmazzal van dolgunk. A kétezer éven át intézményesült, a középkori hatalmi struktúrákat alapvetően befolyásoló és a vallási közösségből hatalmi tényezővé fejlődött egyház(ak) nemcsak részt vett(ek) a politikában, hanem szinte egyedüli meghatározó letéteményese(i) volt(ak) annak. Így nem csoda, ha a mai napig egészen más interpretációja van az egyház politikai szerepvállalásának Európában, mint például az ilyen előzményektől mentes Egyesült Államokban.
Az Egyesült Államok kialakulásának, alkotmányának és a Függetlenségi Nyilatkozat létrejöttének a körülményei egyediek a világtörténelemben. Olyan tabula rasa, történelmen kívüli állapot volt az, amely nem hasonlítható semmihez. John Locke által befolyásolva az amerikai gondolkodásmód a pozitív természeti állapotra épül, melyben Isten mindenki abszolút ura, de a vallás személyes kérdés marad, és így az állam által nem befolyásolható, attól a lehető legerősebben elválasztandó terület. A nyugati világban mégis itt találjuk a legtöbb, magát vallásosnak tartó embert.
Az európai nemzetállamok egymástól eltérő módon és különböző mértékben próbálkoztak az egyház és az állam különválasztásával, illetve a korábban nem kanonizált egyházaknak az egyházi struktúrába való beillesztésével. Így az egyház még megtartott vagy már megszerzett jogosítványainak, pozícióinak védelme közben gyakran jutott olyan helyzetbe, hogy rövid távú intézményes érdekei ellentétbe kerültek értékeivel és tanításaival.
A huszadik század talán legtragikusabb példája erre több keresztény egyház és a náci Németország sokat vitatott viszonya. A szociáldarwinizmus, a fajelmélet, az emberirtási ambíciók szöges ellentétei a keresztény tanításnak, a keresztény egyházak általában mégsem mutattak kellően határozott ellenállást a náci népirtással szemben. A vatikáni politikát védelmező történészek szerint a Szentszék azért nem lépett fel eléggé határozottan, mert attól tartott, hogy a náci rendszer elleni nyílt egyházi támadásnak súlyos következményei lehettek volna a megszállt Európa katolikusaira és katolikus intézményeire nézve.
Nekünk zsidóknak is megvan a felelősségünk. A magyar zsidóság története sem mentes végzetes kimenetelű politikai taktikázásoktól. Ilyennek tekinthetjük a magyarországi zsidó egyházak magatartását a két világháború között. Sok történész szerint nem léptek fel kellő bátorsággal és határozottsággal a zsidótörvényekkel (különösen a numerus claususszal) szemben. Sőt a külföldi zsidó szervezetek tiltakozó akcióit is visszautasítással kezelték a még élhetőnek vélt kompromisszumok taktikáját követve, a pár évtizeddel korábban kivívott polgári és egyházi jogok és javak elvesztésétől félve: „Nehogy a nemzet ellenségeiként tűnjünk fel, akik a nemzet érdekei fölé helyezik a sajátjaikat”.
„Önpusztító” taktika jellemezte a kommunista rezsim négy évtizedének zsidó egyházi politikáját is, mely „az antiszemitizmussal szembeni védelem ígéretének” fejében teret engedett olyan politikai elvárásoknak, amelyek folklorizmusra és kiüresített formális szertartásokra szűkítették a zsidóság önkifejezésének lehetőségeit. A rezsim pedig az antiszemitizmus látszólagos felszámolása után a zsidóellenes indulatokat a kor retorikájában tökéletesen legitimált anticionizmusba és Izraelellenességbe csatornázta.
A rendszerváltás óta eltelt húsz évben tanúi lehettünk egy hasonlóan elhibázott stratégiának. Ennek keretében intézményes érdekből – vagy egyszerűen a koncepció hiánya miatt – asszisztált a zsidóság képviseletét a rendszerváltás után is monopolizálni kívánó szervezet Magyarország általánosan antiszemita színekben való feltüntetéséhez (lásd pl.: Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.), ugyanakkor nem lépett fel reális közösségi sérelmek védelmében (lásd pl.: Megvertek egy zsidó férfit a Dohány utcában, FH, 2009. július 8.; vagy: Nagydíjas történelmi atlasz holokauszt és a cigányság nélkül, Népszabadság, 2009. augusztus 24.). Említhetném a Molnár Oszkár ügyében tapasztalt apátiát is.
Vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja. Máskülönben áldozatai leszünk a hatalom taktikájának, és saját értékeinkkel ellentétesen, sokszor politikai provokációkat segítve hangosítunk fel nem létező problémákat vagy hallgatunk el létező veszélyeket. Ám, ha vallási értékeink közvetítéséről, közösségünk közvetlen védelméről van szó, akkor fel kell emelnünk a hangunkat. Hiszen a hallgatásunk is üzenet.
A szabadság magasztos eszméje nem Isten tanítása ellen való gazság, az egyház tanításaival nem a politikai szabadságjogok állnak szemben, hanem a politikai érdekeket kiszolgáló egyházi szervilizmus. A szabad, vallásos ember nem lehet szolgalelkű. Ez Ábrahám, Izsák, Jákob, József és Mózes alapvető tanításaival ellentétes (lásd az egyiptomi kivonulás történetét).
Talmudi bölcseink a következőképp tanították (Atyák 2:16.): „A munkát nem neked kell bevégezned, de nem vonhatod ki magadat alóla.”
Dr. Köves Slomó az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija
Bodnár Krausz Dániel filozófus, az EMIH vezetőségi tagja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése