Wildmann János: Az istenhit nem lehet alkotmányos alapelv
Egyházpolitika Másországban 2.
Orbán Viktor „Másországa” – Bekerüljön-e Isten az alkotmányba?
168 óra
Barát József
2010. június 2.
A választások után más országban ébredünk. Ezt ígérte a voksolás előtt néhány nappal Orbán Viktor. Vajon milyen lesz az állam viszonya az egyházakhoz Másország-ban? Milyen következtetéseket lehet levonni a polgári törvénykönyv módosításával kapcsolatos javaslatokból, illetve a közelmúlt más fideszes, KDNP-s indítványaiból? Tomka Miklós vallásszociológust, a SOTE tanárát és Wildmann János közgazdászt, teológust, az Egyházfórum című lap főszerkesztőjét BARÁT JÓZSEF kérdezte.
- Kétharmados győzelmet aratott a Fidesz–KDNP-pártszövetség, az utóbbi elnöke miniszterelnök-helyettes lesz. Vajon számíthatnak-e a keresztény egyházak arra, hogy kitüntetett szerephez jutnak, az eddiginél nagyobb támogatást kapnak, anyagi és nemcsak anyagi értelemben?
– Valójában nem a győzelem volt kétharmados, csak a parlamenti többség lesz az. Ez a választási rendszer torzító hatása: a győztes többet visz, mint amennyit kapott, a vesztes pedig kevesebbet. Ami a pénzügyi kérdéseket illeti, valószínűsítem, hogy megszűnnek az állam és az egyház között állandósult anyagi viták. Megvalósul az Alkotmánybíróság döntése: az államtól az egyházi iskolák nem kétharmados kvótát kapnak, mint a többiek, hanem százszázalékosat. Más esetekben az összeget a fenntartónak – az önkormányzatnak vagy az alapítványoknak – kell kiegészíteniük. A törvényi szabályozás tehát egyértelmű – más kérdés, hogy ezt egyes alapítványok talán nem is teljesen indokolatlanul igazságtalannak tartják. Hogy mit jelent Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesi megbízatása? Még nem tudjuk. Korábbi megnyilatkozásai alapján nem kizárt, hogy a történelmi keresztény egyházak politikai súlyának növelésére fog törekedni. Ha így tesz, az elsősorban az egyházak számára lesz tragikus. Az egyház és az állam politikai összefonódása ugyanis a történelem során mindig az előbbi hitelvesztését okozta. Az 1998–2002 közötti ciklusban az Orbán-kormány kísérlet tett a politikai kereszténység megteremtésére. A keresztény színezetű ideológiával és hathatós anyagi segítséggel akkoriban valóban maga mögé tudta állítani mindenekelőtt a katolikus és a református egyház vezetőinek és híveinek nagy részét. A ciklus vége felé azonban sokan felismerték: ez nem volt egyéb, mint az egyházak lealacsonyítása politikai eszközzé.
- Mintha ez a következtetés nem tartott volna mostanáig.
– Nem, mert az utóbbi nyolc év értékvesztett – szerintem egyenesen kalandor – kormányzása megsemmisítette ezt a felismerést, sőt, megerősítette a keresztény értelmiségiek nagy részében azt a meggyőződést, hogy csupán egy kiút van: a keresztény Magyarországé. Persze ez is kudarcot fog vallani, csakhogy az emberek a csalódásért nem Magyarországot, hanem a kereszténységet és az egyházakat fogják okolni. Arról nem is beszélve, hogy ha elvileg lehetséges is lenne a politikában egy keresztény fordulat, az aligha épülhetne a mai magyar, elmaradott, identitását a két világháború között kereső katolicizmusra.
- Üdvös dolog lenne-e, hogy a keresztény istenhit bekerüljön az alkotmány alapelvei közé, vagy legalább a preambulumba? Volt ilyen KDNP-s javaslat.
– A mai magyar társadalom pluralista, ezért az istenhit nem lehet alkotmányos alapelv. Nem hiszem, hogy ezt a Fidesz–KDNP másképp gondolná. A keresztény gyökerekre való utalás viszont más, alapvetően történelmi és kulturális kérdés, amelynek semmi köze az istenhithez. Én azonban a jelenlegi viszonyok között ezt sem támogatnám. Nem elvi meggyőződésből, hanem azért, mert biztosan akadnának, akik ezt ideológiai alapvetésként kezelnék, és megpróbálnának ebből számukra előnyös értelmezéseket, akár egyház-politikai jogokat levezetni.
- Vajon mi lenne a társadalmi hatása annak, ha – ahogyan ezt fideszes és KDNP-s politikusok már kezdeményezték – az új Ptk. is előírná a kötelező házastársi hűséget, és eltörölnék a melegek bejegyzett élettársi kapcsolatának lehetőségét?
– A jog nem azonos a társadalmi erkölccsel, de teljességgel el sem szakadhat tőle. A Salamon László által beterjesztett javaslat mintha éppen az előzőre törekedne, miközben – azt gyanítom – a hatályon kívül helyezett új Ptk. szerzői az utóbbi túlzásba estek. A mindenkori parlament a törvényekkel értékrendet és prioritásokat rögzít. Vagyis, ha a házastársi hűség bekerül a Ptk.-ba, azzal a törvényhozók a házasság intézményéről vallott fölfogásukról tesznek tanúbizonyságot – ami egyébként feltehetőleg nagyrészt megegyezik a társadalmi megítéléssel –, de nem jelenthet kötelező erkölcsi iránymutatást. Ugyanez vonatkozik a melegek bejegyzett élettársi kapcsolatára is. Az új szabályozás azonban nem sértheti az emberi jogokat, például nem kriminalizálhatja a melegek kapcsolatát.
- Ön szerint hasznos lenne-e bevezetni a hittanoktatást, illetve felekezeten kívüli gyermekek esetében azt az erkölcstant, amely a katolikus gondolkodók műveire épít?
– A hittanoktatás a mindenkori egyházak ügye. Az etikaoktatás mint a hittan alternatívája azonban föltételezi, hogy független legyen az egyházaktól, mind az oktatókat, mind az oktatási anyagot tekintve. Ez számos országban így működik. Ennek hazánkban is megvoltak a feltételei, de 2002 után a szocialista-liberális kormányok elszabotálták ennek a modellnek a működését. Az etika komolytalan tárggyá vált, amelyet szakképesítés és hozzáértés nélkül tanítanak, vagy éppen teljesen más órát tartanak helyettük. A jelenlegi rendszer fönntarthatatlan, de az sem lenne jó, ha most a másik szélsőségbe esnénk. Ki tudja? Talán épp a Fidesz–KDNP-koalíció él majd azzal a lehetőséggel, hogy biztosítsa egy széles társadalmi egyetértésen nyugvó, az egyházaktól független és magas színvonalú etikaoktatás feltételeit.
- Amikor erkölcstanításról esik szó, óhatatlanul felmerül a kérdés: van-e morális alapja a társadalom kioktatására annak a katolikus egyháznak, amelynek pedofilbotrányairól úton-útfélen hallhatunk, és amely nem nézett még szembe saját múltjával?
– Ez nem jogos kérdés. Attól, hogy egy intézményben vannak botrányok – vagy mondjuk egy üzemben van korrupció, gondoljunk csak a BKV-ra –, maga a szervezet nem válik fölöslegessé. A kérdés az, hogy tudják-e ezt kezelni. Képesek-e megtisztítani az egész intézményt ezektől a hibáktól és a korrupciótól.
- Lehet-e megtisztulás ott, ahol nem néznek szembe a tényekkel? Hosszú évtizedeken át folyt a pedofilügyek takargatása, az érintett papokat egyik közösségből a másikba helyezték.
– Persze én nem azt mondom, hogy ez rendben van. Csak azt, hogy a hitoktatással ezeket az ügyeket nem indokolt összekeverni. Ami az alapkérdést illeti: a hitoktatás legyen az egyház dolga, ám ha van egy ettől független alternatív tárgy, mondjuk az etika, abba ne szóljanak bele az egyházak. Az legyen filozófusok, szociológusok, tanárok dolga. De mindettől teljesen független az, hogy az egyház mennyire nézett szembe saját negyven-ötven-hatvan éves múltjával. Igen, egyetértek: Magyarországon gyermekcipőben jár az, hogy a katolikus egyház feldolgozza az elmúlt rendszerben játszott szerepét. A munka nagy része még hátravan, és sajnos azt is nehéz lenne vitatni, hogy a katolikus egyház a pedofilbotrányokkal nagyrészt elvesztette a társadalom bizalmát. Ráadásul ahogy az egyház ezekre az ügyekre reagált, az több mint aggasztó, sőt kimondottan botrányos. De mindennek semmi köze a hittan oktatásához.
- Azért abból a szempontból csak van, hogy valaki kiáll az egész társadalom elé, erkölcsi követelményeket támaszt, miközben saját vétkeivel vagy bűneivel nem tud szembenézni, ha úgy tetszik: nem tudta meggyónni őket. A példaadás mégiscsak fontos. Nem?
– Eszembe jut egy német filozófus, akit egyik hallgatója ezzel a kérdéssel akart zavarba hozni: „Professzor úr, ön olyan szépen beszél nekünk az etikáról, miközben tudjuk, hogy diáklányokkal csalta meg a feleségét.” A professzor így válaszolt: „Látott-e már olyan útmutató táblát, amely maga is megy abba az irányba, amely felé eligazít?” Elismerem, hogy az egyház iránti bizalmatlanság érthető. De vajon milyen lehet az egyházban a botrányok kiváltóinak aránya? Nem hiszem, hogy lenne két-három százalék. De ha volna is annyi, elvitathatnánk-e emiatt a maradék kilencvenhét-kilencvennyolc százaléktól azt a jogot, hogy erkölcsi kérdésekben megnyilatkozzon, és azt hitelesen tegye? Nagyon fontos, hogy képesek legyünk különválasztani a bűnösöket és a bűnöket magától a szervezettől.
Egyházpolitika Másországban 2.
Orbán Viktor „Másországa” – Bekerüljön-e Isten az alkotmányba?
168 óra
Barát József
2010. június 2.
A választások után más országban ébredünk. Ezt ígérte a voksolás előtt néhány nappal Orbán Viktor. Vajon milyen lesz az állam viszonya az egyházakhoz Másország-ban? Milyen következtetéseket lehet levonni a polgári törvénykönyv módosításával kapcsolatos javaslatokból, illetve a közelmúlt más fideszes, KDNP-s indítványaiból? Tomka Miklós vallásszociológust, a SOTE tanárát és Wildmann János közgazdászt, teológust, az Egyházfórum című lap főszerkesztőjét BARÁT JÓZSEF kérdezte.
- Kétharmados győzelmet aratott a Fidesz–KDNP-pártszövetség, az utóbbi elnöke miniszterelnök-helyettes lesz. Vajon számíthatnak-e a keresztény egyházak arra, hogy kitüntetett szerephez jutnak, az eddiginél nagyobb támogatást kapnak, anyagi és nemcsak anyagi értelemben?
– Valójában nem a győzelem volt kétharmados, csak a parlamenti többség lesz az. Ez a választási rendszer torzító hatása: a győztes többet visz, mint amennyit kapott, a vesztes pedig kevesebbet. Ami a pénzügyi kérdéseket illeti, valószínűsítem, hogy megszűnnek az állam és az egyház között állandósult anyagi viták. Megvalósul az Alkotmánybíróság döntése: az államtól az egyházi iskolák nem kétharmados kvótát kapnak, mint a többiek, hanem százszázalékosat. Más esetekben az összeget a fenntartónak – az önkormányzatnak vagy az alapítványoknak – kell kiegészíteniük. A törvényi szabályozás tehát egyértelmű – más kérdés, hogy ezt egyes alapítványok talán nem is teljesen indokolatlanul igazságtalannak tartják. Hogy mit jelent Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesi megbízatása? Még nem tudjuk. Korábbi megnyilatkozásai alapján nem kizárt, hogy a történelmi keresztény egyházak politikai súlyának növelésére fog törekedni. Ha így tesz, az elsősorban az egyházak számára lesz tragikus. Az egyház és az állam politikai összefonódása ugyanis a történelem során mindig az előbbi hitelvesztését okozta. Az 1998–2002 közötti ciklusban az Orbán-kormány kísérlet tett a politikai kereszténység megteremtésére. A keresztény színezetű ideológiával és hathatós anyagi segítséggel akkoriban valóban maga mögé tudta állítani mindenekelőtt a katolikus és a református egyház vezetőinek és híveinek nagy részét. A ciklus vége felé azonban sokan felismerték: ez nem volt egyéb, mint az egyházak lealacsonyítása politikai eszközzé.
- Mintha ez a következtetés nem tartott volna mostanáig.
– Nem, mert az utóbbi nyolc év értékvesztett – szerintem egyenesen kalandor – kormányzása megsemmisítette ezt a felismerést, sőt, megerősítette a keresztény értelmiségiek nagy részében azt a meggyőződést, hogy csupán egy kiút van: a keresztény Magyarországé. Persze ez is kudarcot fog vallani, csakhogy az emberek a csalódásért nem Magyarországot, hanem a kereszténységet és az egyházakat fogják okolni. Arról nem is beszélve, hogy ha elvileg lehetséges is lenne a politikában egy keresztény fordulat, az aligha épülhetne a mai magyar, elmaradott, identitását a két világháború között kereső katolicizmusra.
- Üdvös dolog lenne-e, hogy a keresztény istenhit bekerüljön az alkotmány alapelvei közé, vagy legalább a preambulumba? Volt ilyen KDNP-s javaslat.
– A mai magyar társadalom pluralista, ezért az istenhit nem lehet alkotmányos alapelv. Nem hiszem, hogy ezt a Fidesz–KDNP másképp gondolná. A keresztény gyökerekre való utalás viszont más, alapvetően történelmi és kulturális kérdés, amelynek semmi köze az istenhithez. Én azonban a jelenlegi viszonyok között ezt sem támogatnám. Nem elvi meggyőződésből, hanem azért, mert biztosan akadnának, akik ezt ideológiai alapvetésként kezelnék, és megpróbálnának ebből számukra előnyös értelmezéseket, akár egyház-politikai jogokat levezetni.
- Vajon mi lenne a társadalmi hatása annak, ha – ahogyan ezt fideszes és KDNP-s politikusok már kezdeményezték – az új Ptk. is előírná a kötelező házastársi hűséget, és eltörölnék a melegek bejegyzett élettársi kapcsolatának lehetőségét?
– A jog nem azonos a társadalmi erkölccsel, de teljességgel el sem szakadhat tőle. A Salamon László által beterjesztett javaslat mintha éppen az előzőre törekedne, miközben – azt gyanítom – a hatályon kívül helyezett új Ptk. szerzői az utóbbi túlzásba estek. A mindenkori parlament a törvényekkel értékrendet és prioritásokat rögzít. Vagyis, ha a házastársi hűség bekerül a Ptk.-ba, azzal a törvényhozók a házasság intézményéről vallott fölfogásukról tesznek tanúbizonyságot – ami egyébként feltehetőleg nagyrészt megegyezik a társadalmi megítéléssel –, de nem jelenthet kötelező erkölcsi iránymutatást. Ugyanez vonatkozik a melegek bejegyzett élettársi kapcsolatára is. Az új szabályozás azonban nem sértheti az emberi jogokat, például nem kriminalizálhatja a melegek kapcsolatát.
- Ön szerint hasznos lenne-e bevezetni a hittanoktatást, illetve felekezeten kívüli gyermekek esetében azt az erkölcstant, amely a katolikus gondolkodók műveire épít?
– A hittanoktatás a mindenkori egyházak ügye. Az etikaoktatás mint a hittan alternatívája azonban föltételezi, hogy független legyen az egyházaktól, mind az oktatókat, mind az oktatási anyagot tekintve. Ez számos országban így működik. Ennek hazánkban is megvoltak a feltételei, de 2002 után a szocialista-liberális kormányok elszabotálták ennek a modellnek a működését. Az etika komolytalan tárggyá vált, amelyet szakképesítés és hozzáértés nélkül tanítanak, vagy éppen teljesen más órát tartanak helyettük. A jelenlegi rendszer fönntarthatatlan, de az sem lenne jó, ha most a másik szélsőségbe esnénk. Ki tudja? Talán épp a Fidesz–KDNP-koalíció él majd azzal a lehetőséggel, hogy biztosítsa egy széles társadalmi egyetértésen nyugvó, az egyházaktól független és magas színvonalú etikaoktatás feltételeit.
- Amikor erkölcstanításról esik szó, óhatatlanul felmerül a kérdés: van-e morális alapja a társadalom kioktatására annak a katolikus egyháznak, amelynek pedofilbotrányairól úton-útfélen hallhatunk, és amely nem nézett még szembe saját múltjával?
– Ez nem jogos kérdés. Attól, hogy egy intézményben vannak botrányok – vagy mondjuk egy üzemben van korrupció, gondoljunk csak a BKV-ra –, maga a szervezet nem válik fölöslegessé. A kérdés az, hogy tudják-e ezt kezelni. Képesek-e megtisztítani az egész intézményt ezektől a hibáktól és a korrupciótól.
- Lehet-e megtisztulás ott, ahol nem néznek szembe a tényekkel? Hosszú évtizedeken át folyt a pedofilügyek takargatása, az érintett papokat egyik közösségből a másikba helyezték.
– Persze én nem azt mondom, hogy ez rendben van. Csak azt, hogy a hitoktatással ezeket az ügyeket nem indokolt összekeverni. Ami az alapkérdést illeti: a hitoktatás legyen az egyház dolga, ám ha van egy ettől független alternatív tárgy, mondjuk az etika, abba ne szóljanak bele az egyházak. Az legyen filozófusok, szociológusok, tanárok dolga. De mindettől teljesen független az, hogy az egyház mennyire nézett szembe saját negyven-ötven-hatvan éves múltjával. Igen, egyetértek: Magyarországon gyermekcipőben jár az, hogy a katolikus egyház feldolgozza az elmúlt rendszerben játszott szerepét. A munka nagy része még hátravan, és sajnos azt is nehéz lenne vitatni, hogy a katolikus egyház a pedofilbotrányokkal nagyrészt elvesztette a társadalom bizalmát. Ráadásul ahogy az egyház ezekre az ügyekre reagált, az több mint aggasztó, sőt kimondottan botrányos. De mindennek semmi köze a hittan oktatásához.
- Azért abból a szempontból csak van, hogy valaki kiáll az egész társadalom elé, erkölcsi követelményeket támaszt, miközben saját vétkeivel vagy bűneivel nem tud szembenézni, ha úgy tetszik: nem tudta meggyónni őket. A példaadás mégiscsak fontos. Nem?
– Eszembe jut egy német filozófus, akit egyik hallgatója ezzel a kérdéssel akart zavarba hozni: „Professzor úr, ön olyan szépen beszél nekünk az etikáról, miközben tudjuk, hogy diáklányokkal csalta meg a feleségét.” A professzor így válaszolt: „Látott-e már olyan útmutató táblát, amely maga is megy abba az irányba, amely felé eligazít?” Elismerem, hogy az egyház iránti bizalmatlanság érthető. De vajon milyen lehet az egyházban a botrányok kiváltóinak aránya? Nem hiszem, hogy lenne két-három százalék. De ha volna is annyi, elvitathatnánk-e emiatt a maradék kilencvenhét-kilencvennyolc százaléktól azt a jogot, hogy erkölcsi kérdésekben megnyilatkozzon, és azt hitelesen tegye? Nagyon fontos, hogy képesek legyünk különválasztani a bűnösöket és a bűnöket magától a szervezettől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése