ÁLLÁSPONT - A harmadik állampolgárság
Demokrata
2010:23. szám
Dr. Somogyi Alfréd
Én már kettős állampolgár vagyok. Sőt már veszítettem is el állampolgárságot. Születésemnél fogva csehszlovák állampolgárnak születtem: először szocialistának, majd lettem szövetségi. Ezt aztán elvesztettem, úgy, hogy meg sem kérdeztek felőle, s most szlovák állampolgár vagyok.
Ez egy. Hiszem, hogy az én teremtő Istenem, elküldte értem (is) váltságul az ő egyszülöttjét. Hiszem Jézus Krisztus váltságát, a kegyelmi ajándékot, bűneink bocsánatát, a feltámadást és az örök életet. Hiszem Isten országát, s azt, hogy annak én is polgára vagyok Jézus érdeméért. Ez kettő.
Ebből a lelki álláspontból tekintek mindarra, ami most történik és történni fog. A magyar állampolgársági törvény módosítása ugyanis nem pártpolitikai érdek, nem magyar belpolitikai tett (a kétharmados erő felmutatása) és nem a szomszédságpolitikát terhelő erőfitogtatás. Ez kérem, lelkiismereti kérdés.
Az Országgyűlés döntése lelkiismeret-furdalásból fakadt. Sokan úgy látják, hogy a 2004. december 5-i csúfos népszavazást kellett valamivel jóvátenni. Igaz. Amikor a nemzeti hovatartozást és az összetartozás értékét forintban és potenciális „huszonhárom millió román munkavállalóban” volt képes kifejezni az a vezetés, amelyet „magyar kormánynak” kellett nevezni. Nekem fájt az ő szégyenük. S hol ökölbe szorult a kezem a megalázó megtagadottság érzése miatt, hol imára kulcsolódott és ezt a nemzetmegtagadó, szemtelen arroganciát a zsoltáros szavával vittem az Úr elé: „Fizess meg nekik tetteik szerint, gonosz cselekedeteik szerint! Kezük munkája szerint fizess meg nekik, torold meg rajtuk, amit elkövettek!” (Zsolt 28,4)
De nem 2004. december 5-én kezdődött ez a történet, hanem 1920. június 4-én. Mi még nem beszéltük ki a trianoni traumát. Generációink vannak, amelyek nem mondták ki, hogy fáj! Mert ha kimondták volna, akkor a többségi nemzet alkotta állam úgy érezte volna, hogy egyes polgárai megkérdőjelezik az állam létjogosultságát.
Félelembe fojtott fájdalom és fájdalomba rejtett félelem – jobb erről nem is beszélni. Hát inkább hallgatunk. De ez a hallgatás nem tesz bölcsebbé, inkább csak megtört belenyugvóvá, olyan vénemberes apátiát munkált ki bennünk, hogy: „csak hagyjanak békén meglenni”. Az állampolgársági törvény okának gyökerei Trianonig nyúlnak vissza. Nekünk, felvidéki református magyaroknak tudnunk kell, hogy református hitünk megélésének és egyházunk elismerésének feltételéül állami hűségesküt követelt meg 1920 után az ifjú csehszlovák állam, s azt, hogy minden kapcsolatot szakítson meg egyházunk a magyarországi református testvéreinkkel. Kényszerítettek, zsaroltak, fenyegettek, másodrangúsítottak, majd néhány évtizeddel később kollektív bűnösnek neveztek: és református egyházunkat háborús bűnös közösségnek bélyegezte meg az 1945 után újra felálló csehszlovák hatalom. Az akkoriaknak is fájt és nekem is fáj ez a múlt.
Ugyanakkor rá kellet hogy eszméljek arra is, hogy mind Trianon, mind Jalta, mind december 5-e az én megtartó Istenem tekintete előtt ment végbe. Nem fordult el tőlünk az Úr, hanem mi hűtlenedtünk el annyira, hogy ezek a pofonok megtalálják helyüket nemzetünk arcán. Hiszen az egész ószövetségi üdvtörténet az Istenhez való hűség és hűtlenség hullámzását tárja elénk: szabadságokkal és fogságokkal, dicső királysággal és szétszaggatottsággal, szuverenitással és alávetettséggel. Évszázadok elevenednek meg néhány igeversben, s az ember kezd sejteni valamit abból a titokzatosságból, ami Mózes imádságában hangzik: „ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap” (Zsolt 90,4). S akkor mennyi az Úr előtt kilencven esztendő? Egy országgyűlésbeli szavazás néhány másodperce?
Nem merünk beszélni arról, hogy ez a föld magyar föld. Nem merünk beszélni arról, hogy Magyarország trianoni szétdarabolása a cseh diplomácia hazugságának a következménye. Nem merünk beszélni arról, hogy egykori és mai földi állampolgárságunk, mind a csehszlovák, mind a szlovák, egy hazugságra épített összelopott ország nagyhatalmi elfogadottságából nyerte a maga legitimitását. Ugyanis ha erről beszélünk, akkor rajtunk a bélyeg: nacionalista, irredenta, soviniszta, a szlovák államiságot megkérdőjelező, revizionista szélsőséges. Pedig nem az! Csak olyan történelmi tényeket érintünk, mint amilyen történelmi tény az ószövetség népének múltjában a hűtlenség és a babiloni fogság. S a fogság elmúlásával senki sem kérdőjelezte meg Babilon szuverenitását, hanem hálát adott Istennek.
Sorsunk és történelmünk fölött a hatalmas Isten rendelkezik. S bár sokszor nehéz elhinni, s még nehezebb észrevenni, de még a nagyhatalmi politika döntései mögött, vagy éppenséggel a pubertáskorú pukkancsként viselkedő kis bezzegországok nagyvezéreinek fenyegetése mögött is ott húzódhat meg az isteni akarat, de legalábbis az isteni terelgetés, útmutatás. A templomfalak közé bekényszerített kegyességünkkel meg sem akarjuk látni azt, hogy Istenünknek hatalma van a falunk vagy városunk, országunk és nemzetünk fölött, s ezt a hatalmát gyakorolja is. Református őseink ezt még tudták és hitték. Mertek is állást foglalni politikai, sőt nemzeti kérdésekben, s ha kellett kaszát egyenesíteni Istenért és hazáért. Mert a kettő elválaszthatatlan a tiszta hitben járó egészséges lélekben.
Én hiszem, hogy Magyarország kapujának felénk való megnyitása mögött is isteni akarat áll. Ha nem így hinném, akkor hogyan hihetném el azt, hogy Istennek van hatalma megkeményíteni a fáraó szívét Mózes és Áron kéréseivel párhuzamosan. Vagy hogyan hihetném, hogy valóban Isten szólította meg Círus perzsa király szívét, amikor hazaengedte a választott nép fiait a fogságból? Ez az Isten ma nem volna képes – akár – vezető embereken, politikusokon keresztül cselekedni?
A harmadik állampolgárságom kérdését tehát a hitem és az isteni gondviselés szempontjából vagyok csak képes értékelni. És egy nehéz utat látok magunk előtt. Hitetlenkedő lázongást, helyzetünkbe való beletörődést, a „minek szítani a kedélyeket?”, a „minek magyarkodni?” kérdések megfogalmazását. S ezek mögött egy fogságába belenyugvó, bilincsekben szocializálódott lélek szomorú keservét hallom megfogalmazódni. Nem is babiloni vizek ezek, hanem inkább egyiptomi fogság: nem szeretjük a fáraót, de Mózes is hagyjon békén minket, hogy csak rosszabb ne legyen! De lehet-e ez perspektíva a számában fogyatkozó felvidéki magyar közösségünk számára?
Az Országgyűlés döntése őszinte örömöt váltott ki sok-sok határon túl élő magyar szívből. Nálunk az örömöt rögtön körbefonta az elbizonytalanítás és a félelem érzése. Tett róla a pozsonyi kormány, hogy ez így legyen. De mi ebben az egész ügyben a mi dolgunk? Hiszen lépett az Országgyűlés, lépett a szlovák kormány, és még sokan fognak lépni ebben az ügyben. De mit teszünk mi magunk? Mit tegyünk mi, akik miatt az egész történt? Akik miatt elindult a magyar nemzet összefogása, s akik miatt képes megrettenni a pozsonyi nagyotmondó morcos kisgömböc, egész kormányával egyetemben? Mert ne feledjük: a fenyegetés nem ellenünk hangzik, hanem miattunk hangzik. Kellünk nekik: kell az adónk és kell a szülőföldünk, kell a munkánk, kell a szakértelmünk, kell a kreativitásunk, kell az alázatunk, kell a megfélemlíthetőségünk. Kellünk nekik, mint az egyiptomi fáraónak a zsidó kényszermunkások.
Hitem szerint a mi dolgunk most az, hogy a történtek mögött keressük és találjuk meg az isteni akaratot. Lássuk meg a lelki értelemben sokat jelentő nemzeti egység lehetőségét. És nem szabad nyugdíjra, betegellátásra, forintra vagy euróra gondolnunk, mert ez az ügy több és magasztosabb annál. Isten mindig az egységet munkálja! A megosztó és szétdobáló erő nem az Úrtól való. Nekünk tehát hitünkben kell megerősödnünk, hogy ne tudjanak megfélemlíteni az emberi szavak, és meglássuk a kor politikai lehetőségeiben is az isteni akaratot, isteni útmutatást, vagy éppenséggel az isteni figyelmeztetést. Nem szabad félnünk, mert nem a félelem lelkét kaptunk az Úrtól!
És nem szabad csak azt keresni, hogy mi lesz majd jó és mi lesz majd a hasznos számunkra egy magyar állampolgárságban. Megéri, vagy nem éri meg? A tékozló fi ú bibliai példája legyen a szemünk előtt. Elindult felénk a mi kilencven éve hűtlenkedő, s rólunk legalább hatvanöt éven át lemondó anyaországunk. Ebben a példában most az egyszer nem mi vagyunk a tékozló fiú, hanem mi legyünk a szerető apa. Én kitárom a karomat: ha az Úr megengedi, hármas állampolgár leszek annak minden velejárójával. Mert ha elveszi is a szalmát a fáraó és ugyanannyi vályogot kell vetnem, mint eddig, csak nehezebb körülmények között, én már akkor is tudom és hiszem, hogy a dolgok alakulása mögött ott van az én megtartó Istenem! Köszönöm Uram!
A szerző a felvidéki Apácaszakállas község református lelkipásztora
Demokrata
2010:23. szám
Dr. Somogyi Alfréd
Én már kettős állampolgár vagyok. Sőt már veszítettem is el állampolgárságot. Születésemnél fogva csehszlovák állampolgárnak születtem: először szocialistának, majd lettem szövetségi. Ezt aztán elvesztettem, úgy, hogy meg sem kérdeztek felőle, s most szlovák állampolgár vagyok.
Ez egy. Hiszem, hogy az én teremtő Istenem, elküldte értem (is) váltságul az ő egyszülöttjét. Hiszem Jézus Krisztus váltságát, a kegyelmi ajándékot, bűneink bocsánatát, a feltámadást és az örök életet. Hiszem Isten országát, s azt, hogy annak én is polgára vagyok Jézus érdeméért. Ez kettő.
Ebből a lelki álláspontból tekintek mindarra, ami most történik és történni fog. A magyar állampolgársági törvény módosítása ugyanis nem pártpolitikai érdek, nem magyar belpolitikai tett (a kétharmados erő felmutatása) és nem a szomszédságpolitikát terhelő erőfitogtatás. Ez kérem, lelkiismereti kérdés.
Az Országgyűlés döntése lelkiismeret-furdalásból fakadt. Sokan úgy látják, hogy a 2004. december 5-i csúfos népszavazást kellett valamivel jóvátenni. Igaz. Amikor a nemzeti hovatartozást és az összetartozás értékét forintban és potenciális „huszonhárom millió román munkavállalóban” volt képes kifejezni az a vezetés, amelyet „magyar kormánynak” kellett nevezni. Nekem fájt az ő szégyenük. S hol ökölbe szorult a kezem a megalázó megtagadottság érzése miatt, hol imára kulcsolódott és ezt a nemzetmegtagadó, szemtelen arroganciát a zsoltáros szavával vittem az Úr elé: „Fizess meg nekik tetteik szerint, gonosz cselekedeteik szerint! Kezük munkája szerint fizess meg nekik, torold meg rajtuk, amit elkövettek!” (Zsolt 28,4)
De nem 2004. december 5-én kezdődött ez a történet, hanem 1920. június 4-én. Mi még nem beszéltük ki a trianoni traumát. Generációink vannak, amelyek nem mondták ki, hogy fáj! Mert ha kimondták volna, akkor a többségi nemzet alkotta állam úgy érezte volna, hogy egyes polgárai megkérdőjelezik az állam létjogosultságát.
Félelembe fojtott fájdalom és fájdalomba rejtett félelem – jobb erről nem is beszélni. Hát inkább hallgatunk. De ez a hallgatás nem tesz bölcsebbé, inkább csak megtört belenyugvóvá, olyan vénemberes apátiát munkált ki bennünk, hogy: „csak hagyjanak békén meglenni”. Az állampolgársági törvény okának gyökerei Trianonig nyúlnak vissza. Nekünk, felvidéki református magyaroknak tudnunk kell, hogy református hitünk megélésének és egyházunk elismerésének feltételéül állami hűségesküt követelt meg 1920 után az ifjú csehszlovák állam, s azt, hogy minden kapcsolatot szakítson meg egyházunk a magyarországi református testvéreinkkel. Kényszerítettek, zsaroltak, fenyegettek, másodrangúsítottak, majd néhány évtizeddel később kollektív bűnösnek neveztek: és református egyházunkat háborús bűnös közösségnek bélyegezte meg az 1945 után újra felálló csehszlovák hatalom. Az akkoriaknak is fájt és nekem is fáj ez a múlt.
Ugyanakkor rá kellet hogy eszméljek arra is, hogy mind Trianon, mind Jalta, mind december 5-e az én megtartó Istenem tekintete előtt ment végbe. Nem fordult el tőlünk az Úr, hanem mi hűtlenedtünk el annyira, hogy ezek a pofonok megtalálják helyüket nemzetünk arcán. Hiszen az egész ószövetségi üdvtörténet az Istenhez való hűség és hűtlenség hullámzását tárja elénk: szabadságokkal és fogságokkal, dicső királysággal és szétszaggatottsággal, szuverenitással és alávetettséggel. Évszázadok elevenednek meg néhány igeversben, s az ember kezd sejteni valamit abból a titokzatosságból, ami Mózes imádságában hangzik: „ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap” (Zsolt 90,4). S akkor mennyi az Úr előtt kilencven esztendő? Egy országgyűlésbeli szavazás néhány másodperce?
Nem merünk beszélni arról, hogy ez a föld magyar föld. Nem merünk beszélni arról, hogy Magyarország trianoni szétdarabolása a cseh diplomácia hazugságának a következménye. Nem merünk beszélni arról, hogy egykori és mai földi állampolgárságunk, mind a csehszlovák, mind a szlovák, egy hazugságra épített összelopott ország nagyhatalmi elfogadottságából nyerte a maga legitimitását. Ugyanis ha erről beszélünk, akkor rajtunk a bélyeg: nacionalista, irredenta, soviniszta, a szlovák államiságot megkérdőjelező, revizionista szélsőséges. Pedig nem az! Csak olyan történelmi tényeket érintünk, mint amilyen történelmi tény az ószövetség népének múltjában a hűtlenség és a babiloni fogság. S a fogság elmúlásával senki sem kérdőjelezte meg Babilon szuverenitását, hanem hálát adott Istennek.
Sorsunk és történelmünk fölött a hatalmas Isten rendelkezik. S bár sokszor nehéz elhinni, s még nehezebb észrevenni, de még a nagyhatalmi politika döntései mögött, vagy éppenséggel a pubertáskorú pukkancsként viselkedő kis bezzegországok nagyvezéreinek fenyegetése mögött is ott húzódhat meg az isteni akarat, de legalábbis az isteni terelgetés, útmutatás. A templomfalak közé bekényszerített kegyességünkkel meg sem akarjuk látni azt, hogy Istenünknek hatalma van a falunk vagy városunk, országunk és nemzetünk fölött, s ezt a hatalmát gyakorolja is. Református őseink ezt még tudták és hitték. Mertek is állást foglalni politikai, sőt nemzeti kérdésekben, s ha kellett kaszát egyenesíteni Istenért és hazáért. Mert a kettő elválaszthatatlan a tiszta hitben járó egészséges lélekben.
Én hiszem, hogy Magyarország kapujának felénk való megnyitása mögött is isteni akarat áll. Ha nem így hinném, akkor hogyan hihetném el azt, hogy Istennek van hatalma megkeményíteni a fáraó szívét Mózes és Áron kéréseivel párhuzamosan. Vagy hogyan hihetném, hogy valóban Isten szólította meg Círus perzsa király szívét, amikor hazaengedte a választott nép fiait a fogságból? Ez az Isten ma nem volna képes – akár – vezető embereken, politikusokon keresztül cselekedni?
A harmadik állampolgárságom kérdését tehát a hitem és az isteni gondviselés szempontjából vagyok csak képes értékelni. És egy nehéz utat látok magunk előtt. Hitetlenkedő lázongást, helyzetünkbe való beletörődést, a „minek szítani a kedélyeket?”, a „minek magyarkodni?” kérdések megfogalmazását. S ezek mögött egy fogságába belenyugvó, bilincsekben szocializálódott lélek szomorú keservét hallom megfogalmazódni. Nem is babiloni vizek ezek, hanem inkább egyiptomi fogság: nem szeretjük a fáraót, de Mózes is hagyjon békén minket, hogy csak rosszabb ne legyen! De lehet-e ez perspektíva a számában fogyatkozó felvidéki magyar közösségünk számára?
Az Országgyűlés döntése őszinte örömöt váltott ki sok-sok határon túl élő magyar szívből. Nálunk az örömöt rögtön körbefonta az elbizonytalanítás és a félelem érzése. Tett róla a pozsonyi kormány, hogy ez így legyen. De mi ebben az egész ügyben a mi dolgunk? Hiszen lépett az Országgyűlés, lépett a szlovák kormány, és még sokan fognak lépni ebben az ügyben. De mit teszünk mi magunk? Mit tegyünk mi, akik miatt az egész történt? Akik miatt elindult a magyar nemzet összefogása, s akik miatt képes megrettenni a pozsonyi nagyotmondó morcos kisgömböc, egész kormányával egyetemben? Mert ne feledjük: a fenyegetés nem ellenünk hangzik, hanem miattunk hangzik. Kellünk nekik: kell az adónk és kell a szülőföldünk, kell a munkánk, kell a szakértelmünk, kell a kreativitásunk, kell az alázatunk, kell a megfélemlíthetőségünk. Kellünk nekik, mint az egyiptomi fáraónak a zsidó kényszermunkások.
Hitem szerint a mi dolgunk most az, hogy a történtek mögött keressük és találjuk meg az isteni akaratot. Lássuk meg a lelki értelemben sokat jelentő nemzeti egység lehetőségét. És nem szabad nyugdíjra, betegellátásra, forintra vagy euróra gondolnunk, mert ez az ügy több és magasztosabb annál. Isten mindig az egységet munkálja! A megosztó és szétdobáló erő nem az Úrtól való. Nekünk tehát hitünkben kell megerősödnünk, hogy ne tudjanak megfélemlíteni az emberi szavak, és meglássuk a kor politikai lehetőségeiben is az isteni akaratot, isteni útmutatást, vagy éppenséggel az isteni figyelmeztetést. Nem szabad félnünk, mert nem a félelem lelkét kaptunk az Úrtól!
És nem szabad csak azt keresni, hogy mi lesz majd jó és mi lesz majd a hasznos számunkra egy magyar állampolgárságban. Megéri, vagy nem éri meg? A tékozló fi ú bibliai példája legyen a szemünk előtt. Elindult felénk a mi kilencven éve hűtlenkedő, s rólunk legalább hatvanöt éven át lemondó anyaországunk. Ebben a példában most az egyszer nem mi vagyunk a tékozló fiú, hanem mi legyünk a szerető apa. Én kitárom a karomat: ha az Úr megengedi, hármas állampolgár leszek annak minden velejárójával. Mert ha elveszi is a szalmát a fáraó és ugyanannyi vályogot kell vetnem, mint eddig, csak nehezebb körülmények között, én már akkor is tudom és hiszem, hogy a dolgok alakulása mögött ott van az én megtartó Istenem! Köszönöm Uram!
A szerző a felvidéki Apácaszakállas község református lelkipásztora
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése