Papok és csábítások
Népszabadság
Czene Gábor
2010. június 26.
Pappá szentelésem előtt megszegtem a cölibátust, határán voltam annak, hogy hátat fordítok az egyháznak – idézi fel múltbéli vívódásait egy szerzetes, aki ma már egészen másként vélekedik a szex tilalmáról. Kamarás István vallásszociológus szerint a papi pályát elhagyó lelkipásztorok döntésében a szexualitás és az érzelmi-szerelmi ügyek is fontos szerepet játszanak. Horányi Özséb, a Magyar Pax Romana katolikus mozgalom elnöke úgy véli, az egyház kénytelen lesz feladni tradíciói egy részét.
Hogyan küzdenek a papok a nemi vágyak és a szexuális kísértések ellen? Milyen erőfeszítések árán képesek megtartani a cölibátust? És mi van akkor, ha nem sikerül? Bennfentes ismerősök közbenjárásával próbálok felkutatni legalább egy olyan katolikus lelkipásztort, aki hajlandó beszélni életének intimitásairól egy idegen újságírónak, és akinek őszinteségéhez nem fér kétség.
Nem megy könnyen. A megkérdezettek türelmesen végighallgatnak, biztosítanak róla, hogy rendkívül fontosnak tartják a témát, majd – különböző udvarias magyarázatok kíséretében – sorra elhárítják a nyilatkozatot. Végül egy középkorú szerzetes áll kötélnek. Csak annyit kér, hogy ne legyen felismerhető, még a keresztneve se szerepeljen a cikkben. Rendben. Hívjuk Sándornak. Nem jellegzetes katolikus környezetben, hanem egy belvárosi irodában találkozunk. Átlagos utcai öltözéket visel. Stílusa közvetlen, de nem tolakodó: az a típusú ember, aki gyorsan bizalmat ébreszt maga iránt.
Sándor a rendszerváltás környékén járt papi szemináriumba. A szexualitást alapvető emberi szükségletnek, Istentől kapott csodálatos ösztönnek tartja. A szeminárium hatalmas elméleti tudással vértezte fel, de se mankót, se módszert nem adott ahhoz, hogyan lehet megélni a cölibátust.
– Mai fejjel már tudom – mondja Sándor –, hogy a szexuális kapcsolatoktól való tartózkodás és a nőtlenség csak megfelelő lelkiséggel alapozható meg, komoly istenélmény kell hozzá. A szemináriumban ez még hiányzott. Nem volt meg a spirituális hátterünk, a felkészültségünk. A cölibátust ránk erőltetett intézményes elvárásnak, szükséges rossznak vettük. Ha viszont valaki tehertételként, nem pedig belülről jövő igényként tekint rá, akkor nem lehet egész életen át elviselni.
A szeminaristák csak egymás között beszélgettek arról a kihívásról, amit a cölibátus jelent. Nyíltan nem tehették meg, az egyház nem engedte feszegetni a kérdést. Elejtett szavakból is tudták, ki az, aki – maguk között így mondták – elbotlott. A szerelembe esett kispapok kritikusabbá váltak az egyházzal és a vallással szemben.
A szeminárium vezetői többnyire „jelentgetések alapján” értesültek a szabályszegésekről. Különösebb következmények nem voltak. Sándor egyetlen esetre emlékszik, amikor kitört a botrány: egy lány azt állította, hogy terhes. Az apaként megnevezett szeminarista feladta a papi pályát, annak ellenére, hogy kiderült, a lány nem mondott igazat.
A homoszexualitásról alig esett szó, Sándor csupán két társáról gyanította, hogy meleg hajlamokkal bír. Mindketten önként elhagyták a szemináriumot.
Az évekig tartó képzés során akadtak depressziós időszakok: – Megszegtem a cölibátust, amit akkor is be kellene tartani, ha még nem vagyok felszentelt pap. Határán voltam annak, hogy hátat fordítok az egyháznak. Mégsem tettem meg, inkább környezetet váltottam. Aszketikus gyakorlatokat végeztem, hónapokig gondolkodtam azon, merre van az utam. Második megtérésen mentem át.
Ennek eredményeként Sándor végleges döntést hozott: teljes jogú szerzetes lett. Pappá szentelése óta egyszer sem szegte meg a cölibátusra vonatkozó előírásokat. Márpedig szerinte igazából ez a lényeges. Hisz a papság „eltörölhetetlen jegy”, a felszentelés mérföldkő az ember életében.
Elmélyült hitének köszönhetően egészen másként vélekedik a szex tilalmáról, mint annak idején, a szemináriumban. Kellő tapasztalat birtokában most már úgy érzi, hogy könnyebb – legalábbis nem nehezebb – cölibátusban élni, mint hűségesnek maradni egy házasságban.
– Rájöttem, hogy szerzetesnek lenni tulajdonképpen luxus. Rengeteg olyan gondtól és problémától mentesülünk, ami családos férfiaknál együtt jár a mindennapokkal.
Külső segítséggel persze könnyebb eljutni erre a felismerésre. Külföldön tudok olyan szerzetesi közösségről, ahol nyolc növendékkel három pszichiáter foglalkozik napi rendszerességgel.
Nem pusztán arról van szó, hogy a papok képtelenek kordában tartani a vágyaikat. Esetenként a nők a kezdeményezők. Nem csak a „tiltott gyümölcs” vonzza őket: a papok általában megértők, fogékonyak a női lélek iránt, jó beszélgetőpartnerek. Szerzetesi fogadalomtétele óta Sándort többször is próbáltak elcsábítani.
– Néha félreérthetetlen utalásokat tesznek, máskor ennél is tovább mennek. Egy lány például… Nem akarom azt állítani, hogy vetkőzni kezdett előttem, de már tényleg majdnem ott tartottunk. Alig tudtam kirakni a szobából – meséli fejét csóválva.
Persze, más bűnök mellett az esetleges „nőügyek” szinte eltörpülnek. Sándort váratlanul érték az egyházat felkavaró botrányok, korábban pletykaként sem hallott olyan szörnyűségekről, amelyek az utóbbi években napvilágra kerültek.
Nem hiszi, hogy a cölibátus totális eltörlése megoldás lenne, de a plébániaközösségeknél szolgálatot teljesítő papok számára engedélyezné a házasságot. A Vatikán fennhatóságát elismerő görög katolikus egyház papjai most is nősülhetnek. Sándor sem elvi, sem gyakorlatai akadályát nem látja annak, hogy ezt a lehetőséget a teljes úgynevezett világi papságra kiterjesszék. A szerzetesek esetében azonban továbbra is kötelezővé tenné a cölibátust. Több más vallásnál is így van – mondja –, a cölibátus a szerzetesek kiváltsága.
A klérust elhagyó papok döntésében a magányosság mellett a szexualitás és az érzelmi-szerelmi ügyek is fontos szerepet játszanak – erre a következtetésre jutott Kamarás István. A vallásszociológus a Kádár-korszak végén több száz „kiugrott” papot keresett meg (a kutató pályamódosítóknak nevezi őket, hisz többségük továbbra is papnak tartja magát), és közülük mintegy hatvannal életinterjút készített. Az amúgy katolikus vallású szerző német nyelven is kiadott, Júdások vagy Péterek? című könyvében publikálta vizsgálata eredményét.
A második világháború előtt még többszörös volt a túljelentkezés a papi pályára. Akkor kirostálódtak a kevésbé motivált, a gyenge fizikumú, idegzetű és akaraterejű férfiak, akikről eleve sejteni lehetett, hogy nem lesznek képesek ellenállni az ilyenolyan kísértéseknek – állapítja meg Kamarás István.
A szocializmusban a helyzet alapvetően megváltozott. Egyfelől a kemény egyházüldözés, másfelől az ettől független életmódés értékrendbeli változások hatására az egyház még az enyhülés időszakában is kénytelen volt „hiánygazdálkodásra” berendezkedni. A kevés jelentkező miatt alkalmatlanokat is pappá szenteltek. Ráadásul nem készítették fel őket megfelelően a magányos élet nehézségeire.
A vallásszociológus elmondása szerint a „magány” ebben az értelemben nem pusztán nőtlenséget, hanem társadalmi elszigeteltséget is jelent. Az egyházon belüli légkört a besúgóktól való félelem mérgezte, a külvilággal való kapcsolatokat pedig ellehetetlenítette, hogy azokban az időkben az értelmiségiek nem nagyon mertek papokkal szóba állni.
Megfáradt, fásult lelkipásztorok közül sokan a helyükön maradtak, miközben nem kevés tettre kész és képzett ember elhagyta a papi pályát. Akadtak olyanok is, akik rögtön az első kísértésre elbuktak, a többség azonban becsületes módon küzdött a szexuális és érzelmi vonzalmakkal. Választhatták volna a kétszínű életet, megszenvedték, hogy helyette inkább megváltak a reverendától.
– Papok akartak maradni – hangsúlyozza Kamarás István. – Imádkoztak, vezekeltek, elfoglalták magukat valami mással. Így próbáltak védekezni a szerelem ellen, amely az esetek jelentős részében értelemszerűen győzedelmeskedett, és amelyről miért ne hihették volna, hogy ugyanúgy kegyelmi ajándék, mint a papi hivatás. Némelyek zavarba ejtő felismerésként könyvelték el, hogy amióta szerelmesek, hivatásukban is több örömüket lelik: egyszerűen jobb papok lettek.
Főleg az ifjúsági, hitoktatói vagy az egyházközségi munkában részt vevő nők közül kerültek ki az általában sírig hűséges társak. Az egyházi elöljárók – részben a paphiány, részben a mundér becsületének védelme miatt – elég gyakran szemet hunytak a „kisiklások” felett. Egy-két esetben akkor sem történt semmi, ha valakiről bebizonyosodott, hogy homoszexuális. A Kamarás Istvánnak interjút adó lelkipásztorok között voltak, akik a szemináriumban felhívták vezetőik figyelmét homoszexuális társaikra, de nemigen kaptak szakszerű és érdemi eligazítást, segítséget – sem ők, sem a homoszexuális papnövendékek.
Amikor egy pap a felettesének felvetette, hogy a cölibátus megsértése miatt a kilépést fontolgatja, többnyire ugyanaz a válasz érkezett: „Meg lehet oldani másképpen is, tisztelendő úr”. A lelki konfliktusokra készen állt az univerzális recept: „Imádkozz!”. A hívek boldogok voltak, hogy egyáltalán van papjuk. Jelentős részük elnézendő gyengeségnek, ha nem éppen „emberi dolognak” tartotta, hogy az „atya szeretőt tart”. A pedofíliát viszont nem tűrték. A rendszerváltás környékén egy budapesti plébánia közössége aláírásgyűjtésbe kezdett egy ministráns fiúkat molesztáló pap miatt. A tiltakozást eljuttatták az illetékes püspökhöz – meséli Kamarás István, de az esetről nem kíván részleteket mondani.
A vallásszociológus kutatásai szerint a pályamódosító papok nem szakadtak el teljesen az egyháztól, katolikus hitüket szinte kivétel nélkül megtartották. Alapítványnyal, egyesülettel segítik egymást és újdonsült sorstársaikat. Egyházukhoz való hűségüket jelezve lelkigyakorlatokat rendeznek, ahová püspököket is elhívnak.
Kérdés, hogy az elmúlt egy-két évtizedben változott-e a helyzet a papi szemináriumokban. Milyen a felkészítés napjainkban? Megint csak nem egyszerű feladat interjúalanyt találni. Az egyik pap-teológus például, aki szeminaristákat is próbál „tiszta életmódra” nevelni, magánemberként kész elbeszélgetni velem, de nyilatkozni nem szeretne. Katasztrofálisan rossz a véleménye az MSZP-ről és a szocialisták kormányzásáról, nem ért egyet a Népszabadság irányvonalával. Érdeklődésünkre, hogy rendszeres olvasónkat tisztelhetjük-e benne, közli: alkalmanként volt már kezében a lap.
– Ne csodálkozzon, kényes a téma –konstatálja Horányi Özséb egyetemi tanár, a Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi mozgalom elnöke.
Pedig látszólag minden rendben, Horányi Özséb szerint a papi szolgálat iránt elkötelezett fiatalok komoly szűrőn mennek át a felszentelés előtt. Először is ajánlásokra van szükség ahhoz, hogy valaki egyáltalán jelentkezhessen a szemináriumba. A felvételi vizsga meglehetősen szigorú, ha sikerül teljesíteni, az illető viszonylag kicsi és zárt közösségbe kerül: élete a többiek szeme előtt zajlik.
A szeminárium papneveldeként működik. A növendék folyamatos kapcsolatban van a gyóntatójával, gondolatban elkövetett vétkeiről is kötelessége beszámolni. A gyóntatónak pedig az a kötelessége, hogy –tapintatosan, teljes titoktartás mellett – kezelje az esetleges problémákat.
Akadt olyan szemináriumi évfolyam, amelynek a fele lemorzsolódott – érzékelteti Horányi Özséb, hogy valóban magasak a követelmények. A gond az – folytatja –, hogy a szexualitásról ma sem folyik érdemi beszéd az egyházban. A társadalmi szokások és a hivatalos katolikus álláspont között mára csaknem áthidalhatatlanná vált a szakadék. Azt kellene felismerni, hogy a cölibátus egyházfegyelmi és nem a hit lényegéhez tartozó kérdése ma egészen másként vetődik fel, mint évszázadokkal ezelőtt. Talán az is igaz – teszi hozzá -, hogy azok a társadalmi kihívások maguk is alapvetően megváltoztak, amelyekre a cölibátus vagy ezer éve válaszként jelent meg.
Ráadásul az egyháznak úgy kellene mintát adnia, hogy elveihez ragaszkodva egyúttal válaszol a kor követelményeire is. Horányi Özséb szerint a mostani állapot jóformán fenntarthatatlan és például a paphiánynyal küzdő hívek érdekeivel is ellentétes: úgy véli, a katolikus egyháznak előbb vagy utóbb fel kell adnia a papi nőtlenséggel kapcsolatos tradíciói egy részét.
Népszabadság
Czene Gábor
2010. június 26.
Pappá szentelésem előtt megszegtem a cölibátust, határán voltam annak, hogy hátat fordítok az egyháznak – idézi fel múltbéli vívódásait egy szerzetes, aki ma már egészen másként vélekedik a szex tilalmáról. Kamarás István vallásszociológus szerint a papi pályát elhagyó lelkipásztorok döntésében a szexualitás és az érzelmi-szerelmi ügyek is fontos szerepet játszanak. Horányi Özséb, a Magyar Pax Romana katolikus mozgalom elnöke úgy véli, az egyház kénytelen lesz feladni tradíciói egy részét.
Hogyan küzdenek a papok a nemi vágyak és a szexuális kísértések ellen? Milyen erőfeszítések árán képesek megtartani a cölibátust? És mi van akkor, ha nem sikerül? Bennfentes ismerősök közbenjárásával próbálok felkutatni legalább egy olyan katolikus lelkipásztort, aki hajlandó beszélni életének intimitásairól egy idegen újságírónak, és akinek őszinteségéhez nem fér kétség.
Nem megy könnyen. A megkérdezettek türelmesen végighallgatnak, biztosítanak róla, hogy rendkívül fontosnak tartják a témát, majd – különböző udvarias magyarázatok kíséretében – sorra elhárítják a nyilatkozatot. Végül egy középkorú szerzetes áll kötélnek. Csak annyit kér, hogy ne legyen felismerhető, még a keresztneve se szerepeljen a cikkben. Rendben. Hívjuk Sándornak. Nem jellegzetes katolikus környezetben, hanem egy belvárosi irodában találkozunk. Átlagos utcai öltözéket visel. Stílusa közvetlen, de nem tolakodó: az a típusú ember, aki gyorsan bizalmat ébreszt maga iránt.
Sándor a rendszerváltás környékén járt papi szemináriumba. A szexualitást alapvető emberi szükségletnek, Istentől kapott csodálatos ösztönnek tartja. A szeminárium hatalmas elméleti tudással vértezte fel, de se mankót, se módszert nem adott ahhoz, hogyan lehet megélni a cölibátust.
Horányi Özséb
– Mai fejjel már tudom – mondja Sándor –, hogy a szexuális kapcsolatoktól való tartózkodás és a nőtlenség csak megfelelő lelkiséggel alapozható meg, komoly istenélmény kell hozzá. A szemináriumban ez még hiányzott. Nem volt meg a spirituális hátterünk, a felkészültségünk. A cölibátust ránk erőltetett intézményes elvárásnak, szükséges rossznak vettük. Ha viszont valaki tehertételként, nem pedig belülről jövő igényként tekint rá, akkor nem lehet egész életen át elviselni.
A szeminaristák csak egymás között beszélgettek arról a kihívásról, amit a cölibátus jelent. Nyíltan nem tehették meg, az egyház nem engedte feszegetni a kérdést. Elejtett szavakból is tudták, ki az, aki – maguk között így mondták – elbotlott. A szerelembe esett kispapok kritikusabbá váltak az egyházzal és a vallással szemben.
A szeminárium vezetői többnyire „jelentgetések alapján” értesültek a szabályszegésekről. Különösebb következmények nem voltak. Sándor egyetlen esetre emlékszik, amikor kitört a botrány: egy lány azt állította, hogy terhes. Az apaként megnevezett szeminarista feladta a papi pályát, annak ellenére, hogy kiderült, a lány nem mondott igazat.
A homoszexualitásról alig esett szó, Sándor csupán két társáról gyanította, hogy meleg hajlamokkal bír. Mindketten önként elhagyták a szemináriumot.
Az évekig tartó képzés során akadtak depressziós időszakok: – Megszegtem a cölibátust, amit akkor is be kellene tartani, ha még nem vagyok felszentelt pap. Határán voltam annak, hogy hátat fordítok az egyháznak. Mégsem tettem meg, inkább környezetet váltottam. Aszketikus gyakorlatokat végeztem, hónapokig gondolkodtam azon, merre van az utam. Második megtérésen mentem át.
Ennek eredményeként Sándor végleges döntést hozott: teljes jogú szerzetes lett. Pappá szentelése óta egyszer sem szegte meg a cölibátusra vonatkozó előírásokat. Márpedig szerinte igazából ez a lényeges. Hisz a papság „eltörölhetetlen jegy”, a felszentelés mérföldkő az ember életében.
Elmélyült hitének köszönhetően egészen másként vélekedik a szex tilalmáról, mint annak idején, a szemináriumban. Kellő tapasztalat birtokában most már úgy érzi, hogy könnyebb – legalábbis nem nehezebb – cölibátusban élni, mint hűségesnek maradni egy házasságban.
– Rájöttem, hogy szerzetesnek lenni tulajdonképpen luxus. Rengeteg olyan gondtól és problémától mentesülünk, ami családos férfiaknál együtt jár a mindennapokkal.
Külső segítséggel persze könnyebb eljutni erre a felismerésre. Külföldön tudok olyan szerzetesi közösségről, ahol nyolc növendékkel három pszichiáter foglalkozik napi rendszerességgel.
Nem pusztán arról van szó, hogy a papok képtelenek kordában tartani a vágyaikat. Esetenként a nők a kezdeményezők. Nem csak a „tiltott gyümölcs” vonzza őket: a papok általában megértők, fogékonyak a női lélek iránt, jó beszélgetőpartnerek. Szerzetesi fogadalomtétele óta Sándort többször is próbáltak elcsábítani.
– Néha félreérthetetlen utalásokat tesznek, máskor ennél is tovább mennek. Egy lány például… Nem akarom azt állítani, hogy vetkőzni kezdett előttem, de már tényleg majdnem ott tartottunk. Alig tudtam kirakni a szobából – meséli fejét csóválva.
Kamarás István
Persze, más bűnök mellett az esetleges „nőügyek” szinte eltörpülnek. Sándort váratlanul érték az egyházat felkavaró botrányok, korábban pletykaként sem hallott olyan szörnyűségekről, amelyek az utóbbi években napvilágra kerültek.
Nem hiszi, hogy a cölibátus totális eltörlése megoldás lenne, de a plébániaközösségeknél szolgálatot teljesítő papok számára engedélyezné a házasságot. A Vatikán fennhatóságát elismerő görög katolikus egyház papjai most is nősülhetnek. Sándor sem elvi, sem gyakorlatai akadályát nem látja annak, hogy ezt a lehetőséget a teljes úgynevezett világi papságra kiterjesszék. A szerzetesek esetében azonban továbbra is kötelezővé tenné a cölibátust. Több más vallásnál is így van – mondja –, a cölibátus a szerzetesek kiváltsága.
A klérust elhagyó papok döntésében a magányosság mellett a szexualitás és az érzelmi-szerelmi ügyek is fontos szerepet játszanak – erre a következtetésre jutott Kamarás István. A vallásszociológus a Kádár-korszak végén több száz „kiugrott” papot keresett meg (a kutató pályamódosítóknak nevezi őket, hisz többségük továbbra is papnak tartja magát), és közülük mintegy hatvannal életinterjút készített. Az amúgy katolikus vallású szerző német nyelven is kiadott, Júdások vagy Péterek? című könyvében publikálta vizsgálata eredményét.
A második világháború előtt még többszörös volt a túljelentkezés a papi pályára. Akkor kirostálódtak a kevésbé motivált, a gyenge fizikumú, idegzetű és akaraterejű férfiak, akikről eleve sejteni lehetett, hogy nem lesznek képesek ellenállni az ilyenolyan kísértéseknek – állapítja meg Kamarás István.
A szocializmusban a helyzet alapvetően megváltozott. Egyfelől a kemény egyházüldözés, másfelől az ettől független életmódés értékrendbeli változások hatására az egyház még az enyhülés időszakában is kénytelen volt „hiánygazdálkodásra” berendezkedni. A kevés jelentkező miatt alkalmatlanokat is pappá szenteltek. Ráadásul nem készítették fel őket megfelelően a magányos élet nehézségeire.
A vallásszociológus elmondása szerint a „magány” ebben az értelemben nem pusztán nőtlenséget, hanem társadalmi elszigeteltséget is jelent. Az egyházon belüli légkört a besúgóktól való félelem mérgezte, a külvilággal való kapcsolatokat pedig ellehetetlenítette, hogy azokban az időkben az értelmiségiek nem nagyon mertek papokkal szóba állni.
Megfáradt, fásult lelkipásztorok közül sokan a helyükön maradtak, miközben nem kevés tettre kész és képzett ember elhagyta a papi pályát. Akadtak olyanok is, akik rögtön az első kísértésre elbuktak, a többség azonban becsületes módon küzdött a szexuális és érzelmi vonzalmakkal. Választhatták volna a kétszínű életet, megszenvedték, hogy helyette inkább megváltak a reverendától.
– Papok akartak maradni – hangsúlyozza Kamarás István. – Imádkoztak, vezekeltek, elfoglalták magukat valami mással. Így próbáltak védekezni a szerelem ellen, amely az esetek jelentős részében értelemszerűen győzedelmeskedett, és amelyről miért ne hihették volna, hogy ugyanúgy kegyelmi ajándék, mint a papi hivatás. Némelyek zavarba ejtő felismerésként könyvelték el, hogy amióta szerelmesek, hivatásukban is több örömüket lelik: egyszerűen jobb papok lettek.
Főleg az ifjúsági, hitoktatói vagy az egyházközségi munkában részt vevő nők közül kerültek ki az általában sírig hűséges társak. Az egyházi elöljárók – részben a paphiány, részben a mundér becsületének védelme miatt – elég gyakran szemet hunytak a „kisiklások” felett. Egy-két esetben akkor sem történt semmi, ha valakiről bebizonyosodott, hogy homoszexuális. A Kamarás Istvánnak interjút adó lelkipásztorok között voltak, akik a szemináriumban felhívták vezetőik figyelmét homoszexuális társaikra, de nemigen kaptak szakszerű és érdemi eligazítást, segítséget – sem ők, sem a homoszexuális papnövendékek.
Amikor egy pap a felettesének felvetette, hogy a cölibátus megsértése miatt a kilépést fontolgatja, többnyire ugyanaz a válasz érkezett: „Meg lehet oldani másképpen is, tisztelendő úr”. A lelki konfliktusokra készen állt az univerzális recept: „Imádkozz!”. A hívek boldogok voltak, hogy egyáltalán van papjuk. Jelentős részük elnézendő gyengeségnek, ha nem éppen „emberi dolognak” tartotta, hogy az „atya szeretőt tart”. A pedofíliát viszont nem tűrték. A rendszerváltás környékén egy budapesti plébánia közössége aláírásgyűjtésbe kezdett egy ministráns fiúkat molesztáló pap miatt. A tiltakozást eljuttatták az illetékes püspökhöz – meséli Kamarás István, de az esetről nem kíván részleteket mondani.
A vallásszociológus kutatásai szerint a pályamódosító papok nem szakadtak el teljesen az egyháztól, katolikus hitüket szinte kivétel nélkül megtartották. Alapítványnyal, egyesülettel segítik egymást és újdonsült sorstársaikat. Egyházukhoz való hűségüket jelezve lelkigyakorlatokat rendeznek, ahová püspököket is elhívnak.
Kérdés, hogy az elmúlt egy-két évtizedben változott-e a helyzet a papi szemináriumokban. Milyen a felkészítés napjainkban? Megint csak nem egyszerű feladat interjúalanyt találni. Az egyik pap-teológus például, aki szeminaristákat is próbál „tiszta életmódra” nevelni, magánemberként kész elbeszélgetni velem, de nyilatkozni nem szeretne. Katasztrofálisan rossz a véleménye az MSZP-ről és a szocialisták kormányzásáról, nem ért egyet a Népszabadság irányvonalával. Érdeklődésünkre, hogy rendszeres olvasónkat tisztelhetjük-e benne, közli: alkalmanként volt már kezében a lap.
– Ne csodálkozzon, kényes a téma –konstatálja Horányi Özséb egyetemi tanár, a Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi mozgalom elnöke.
Pedig látszólag minden rendben, Horányi Özséb szerint a papi szolgálat iránt elkötelezett fiatalok komoly szűrőn mennek át a felszentelés előtt. Először is ajánlásokra van szükség ahhoz, hogy valaki egyáltalán jelentkezhessen a szemináriumba. A felvételi vizsga meglehetősen szigorú, ha sikerül teljesíteni, az illető viszonylag kicsi és zárt közösségbe kerül: élete a többiek szeme előtt zajlik.
A szeminárium papneveldeként működik. A növendék folyamatos kapcsolatban van a gyóntatójával, gondolatban elkövetett vétkeiről is kötelessége beszámolni. A gyóntatónak pedig az a kötelessége, hogy –tapintatosan, teljes titoktartás mellett – kezelje az esetleges problémákat.
Akadt olyan szemináriumi évfolyam, amelynek a fele lemorzsolódott – érzékelteti Horányi Özséb, hogy valóban magasak a követelmények. A gond az – folytatja –, hogy a szexualitásról ma sem folyik érdemi beszéd az egyházban. A társadalmi szokások és a hivatalos katolikus álláspont között mára csaknem áthidalhatatlanná vált a szakadék. Azt kellene felismerni, hogy a cölibátus egyházfegyelmi és nem a hit lényegéhez tartozó kérdése ma egészen másként vetődik fel, mint évszázadokkal ezelőtt. Talán az is igaz – teszi hozzá -, hogy azok a társadalmi kihívások maguk is alapvetően megváltoztak, amelyekre a cölibátus vagy ezer éve válaszként jelent meg.
Ráadásul az egyháznak úgy kellene mintát adnia, hogy elveihez ragaszkodva egyúttal válaszol a kor követelményeire is. Horányi Özséb szerint a mostani állapot jóformán fenntarthatatlan és például a paphiánynyal küzdő hívek érdekeivel is ellentétes: úgy véli, a katolikus egyháznak előbb vagy utóbb fel kell adnia a papi nőtlenséggel kapcsolatos tradíciói egy részét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése